2012/07 ~ Keményfedél

2012/07/29

Philippa Gregory - A másik királynő

"Minden nőnek előnyösen kell férjhez mennie, mivel férje élete végéig őt fogja képviselni, éppen olyan jól látható módon, mint házának kapuja. Ha senkiházit választ a nő, minden szomszédja elkerüli majd, mert szegény asszonynak tartják; ám ha herceget fog magának, kegyelmes asszony lesz a megszólítása, s barátja lesz mindenki. Lehet kegyes, lehet tanult, lehet szellemes, bölcs és szép, ám ha egy ostobához megy feleségül, a férje halála napjáig "az a szegény Mrs. Ostoba" lesz belőle."

Stuart Mária egyhetesen került Skócia trónjára, amikor apja az angolokkal vívott csatában életét vesztette. Hatévesen a skótok franciabarát politikájuk demonstrálásaképp a francia udvarba küldték, ott nevelkedett, a dauphin felesége lett, majd annak halála után, 19 évesen visszatért Skóciába. A reformációt követően vallásilag kettészakadt az ország, a kincstár kiürült, és kellett egy férfiuralkodó Mária mellé, leginkább az utódlás biztosítása érdekében, ezért hozzáment Darnley urához, Stuart Henrikhez, aki nem elégedett meg a férj szerepével, ő is uralkodni akart. A skót nemesek szövetkeztek Bothwell vezetésével, Darnley-t megölték, Bothwell pedig elvette Máriát. Mivel Mária nem mondta ki a bűnösségüket, ezért a skótok úgy gondolták, hogy bűnrészes, így féltestvére, Jakab kapott az alkalmon, és kirobbantotta a felkelést, Máriát elfogták, és Lochleven várába zárták, ahonnan egy évvel később sikerült megszökni, és Angliába menekült, segítséget kérve Erzsébettől.
Angliában azonban nem úgy fogadták, ahogyan ő azt remélte, ott ugyanis I. Erzsébet riválisát látták benne, akinek jogos igénye lehet az angol trónra, ezért vizsgálatot indítottak ellene. Kihasználva Mária jelenlétét, az északi, katolikus lordok kirobbantják az északi felkelést, hogy Máriát visszaültessék a trónra, és visszaállítsák a katolikus, régi világot. Maguk mögött tudhatják a spanyol Armadát is, ami végül, ki tudja miért, de nem érkezik meg a kikötőbe, így a felkelők szétszélednek. Ezt követően 700 embert végeznek ki, Máriát pedig rabként tartják továbbra is, nem engedik vissza Skóciába.

Ez a háttere A másik királynőnek, ő, a 'másik' volt Mária, aki ellen minden létező fegyvert be kellett vetnie Erzsébetnek, hogy biztonságban tudhassa a trónt. A munka nagy részét igazából William Cecil végezte, Erzsébet tanácsadója, aki a reformációnak köszönhette vagyonát és hatalmát, ő ugyanis nem született nemesnek, viszont maximálisan kihasználta a pozíciója adta előnyöket - alapvetően ő irányította Angliát. Nagyon okosan mindig hosszú távon előre tervezett, nem a pillanatnyi győzelmet tűzte ki célul, hanem a stabilitást, ennek megfelelően nem is próbálkozott Mária azonnali kivégzésével. Bár a vizsgálat nem a megfelelő eredményt hozta, mert George Talbot, Shrewsbery grófja nem találta egyértelműnek a bizonyítékokat, és nem mondta ki a bűnösségét. Hogy mi is volt ezzel Cecil igazi célja, azt már soha nem fogjuk megtudni, de innentől kezdve Mária Talbot őrizetére volt bízva, nála vendégeskedett. Az ő felesége volt Bess of Hardwick, akinek Talbot már a negyedik férje volt, egyre jobban házasodva egyre gyarapította a vagyonát, így mire George felesége lett, hatalmas földeket, állatállományt és házakat, kastélyokat tudhatott a magáénak.

Ők hárman, Talbot, Bess és Mária az elbeszélői ennek a regénynek, három érdekes személyiség, három különböző világképpel és származással.
A legérdekesebb talán Bess, aki szegény nincstelenből grófnővé küzdötte fel magát. Az ő szemén keresztül a világ anyagias, megélhetési részét látjuk. Az ő istene a pontos elszámolás és a könyvelés, mert ő az, aki minden egyes fillérért megdolgozott, és nagy becsben tartja anyagi javait, sőt, igyekszik azt gyarapítani, és remek üzletasszonyként ez sikerül is neki. Mária mindezt veszélybe sodorta, hiszen ha az árulás gyanúja merül fel velük szemben, mindenét elveszíti, és ő pontosan tudja, mivel érkezett ebbe a házasságba. Talbot igencsak jól járt vele.

Mert Talbot az, aki született nemesként nem értékeli a pénzt, fogalma sincs mennyije van, és pazarul szórja, nem tartja számon, milyen üzleten veszíthet vagy nyerhet, és mennyit. Neki a nemesként való létezés és gondolkodás születési előjog, ő sokkal fontosabb dolognak tartja a lojalitást, a becsületességet és egyenességet. Majdnem ez okozza vesztét is, hiszen amikor kimondja, hogy Mária bűnössége nem nyert bizonyítást, nem csak Cecilnek áll az útjába, de Erzsébet uralmát is veszélybe sodorja, majd Mária állandó jelenléte a házasságát is majdnem tönkreteszi.  Valószínűleg beleszeretett Máriába, de Erzsébethez való hűségében semmi sem ingathatta meg. Ő képviseli a nemességnek azt a rétegét, aki nem személyekhez vagy vallásokhoz ragaszkodik, hanem az uralkodó eszményképéhez. Ha az ura katolikus, ő is az lesz, ha protestáns, hát azzá válik, a lényeg, hogy a király(nő) mindenek felett áll, és őt szolgálja bármi áron. Azt hiszem, akármekkora problémát is jelentett a döntése, ez a végtelen hűség nagy szolgálatot tett Erzsébetnek.

Mária Gregory ábrázolásában egy végtelenül képmutató, hazug és számító nő, aki tisztában volt saját vonzerejével, és semmitől nem riadt vissza, ha akaratát akarta végigvinni. Talbotot teljesen az ujja köré csavarta, aki meg volt róla győződve, hogy Mária mindenben ártatlan, semmiről nem tud soha, bár azt is tudja, hogy kap leveleket a támogatóitól, de a szerelem elvakítja.
Mária királynő, ez létének alapja.
"Skócia királynőjének születtem, Franciaország királynőjévé koronáztak, és Anglia koronájának örököse vagyok."
Ez az a mantra, amit nagyon sokszor elmond a regény lapjain, van, hogy egy fejezeten belül többször is. De az ő személyisége az, ami ütközteti a világokat. Bess rajta keresztül méri vagyona apadását, Talbot az érzelmeivel szemben álló hűségét, de társadalmi szinten is megfigyelhető a különbözőség. Amikor kirobban az északi felkelés, a régi rend hívei fellélegeznek, hogy visszatér az ismert, megszokott világ, az új rendben meggazdagodottak viszont félteni kezdik az egzisztenciájukat, és rájönnek, hogy mindent elveszíthetnek egyetlen szempillantás alatt.
És ami nekem még feltűnt, hogy mintha a született nemesek mind végtelenül naivak lennének. Amíg Bess, a szegénysorból felkapaszkodott két lábbal áll a földön, és mindennek kiszámítja a következményeit (vagyis azt, hogy minek milyen hatása lesz a felhalmozott vagyonára), addig a született nemesek, mint Talbot vagy Mária képtelen túllépni a vélt vagy valós előjogaikon, azon, hogy nekik mi jár, mert szerintük minden csak ehhez képest történhet. Talbot szerintem kifejezetten ostoba is volt, annyira nem volt képes előre látni az eseményeket, hogy ha Bess nem olyan óvatos, csukott szemmel sétál bele a csapdákba.
Mária korának egyik legszebb nője volt, ami elnézve a róla készült festményeket, nekem kicsit hihetetlen, de tény, hogy a fennmaradt dokumentumok szerint hatalmas szexuális vonzerővel bírt, és nem habozott kihasználni ezt.

Mindezek mögött Erzsébet egy teszetosza, irányítható, döntésképtelen uralkodónak tűnik, aki Cecil tanácsai nélkül nem tud létezni, és húzza az időt, mert nem meri felvállalni tetteinek esetleges következményeit.

Ezeknek az embereknek az elbeszélései egymást váltják, kiegészítve a történetet, a személyiségük megjeleníti a társadalmi gondolkodást is, attól függően, melyik rétegébe tartoznak, és az egymásról való véleményük abszolút tükörképe a társadalmi ellentéteknek. Bess fogalmazta ezt meg igazán jól férjéről:
"Ő nem tervez, nem lát előre, nem hadonászik félelmében, mint én. Neki nem kell biztonságban megőriznie több szekérnyi lopott árut. Nem nyomják hamis ígéretek a lelkiismeretét, nincs kés a táskájában. Nem úgy ígért biztonságot a királynőnek, hogy közben parancsa van a megölésére. Tudja és teszi a kötelességét, még csak gondolkodnia sem kell arról, mit kellene tennie. Nem eszes, mint én. Nem hamis szívű, mint én."
Ebben tükröződik minden újnemes félelme, hiszen a lopott egyházi vagyonból gazdagodtak meg, lefizették őket, ha olyan pozícióban voltak, mint Bess egyik előző férje is, és ha visszatér a régi rend, mindent elvehetnek tőlük. A megvett rang soha nem lesz egyenértékű a születési jogon meglévővel, legyen bármilyen nagy vagyon mögötte.

Meg kellett szoknom az állandó ismételgetéseket, ebben mind a három szereplő bővelkedik, de ezt leszámítva nagyon élveztem az olvasását. El fogom olvasni a többi könyvét is, mert nagyon jól tud a jellemeken keresztül ábrázolni egész történelmi korszakot és globális gondolkodásmódokat, úgy, hogy közben remekül szórakozok, mert hiába ismerem már a végkimenetelt, akkor is érdekes, ahogyan egymásra építi a szálakat.

Kiadja a Cartaphilus.


A Chatswort kastély Derbyshire-ben, Bess egyik igen féltett kincse.

Bolton Castle, Máriát itt tartották fogva, többek között.

Tutbury Castle, ami már akkor egy romhalmaz volt, amikor Bess Talbot felesége lett. Máriát itt szállásolták el, majd átvitték Wingfield Manorba, Coventrybe, majd vissza ide, Tutburybe.


Mária 16 évet töltött a Sheffield Manorban és a kastélyában, Talbot volt az őre büntetésből. 1587-ben Fotheringhay kastélyában fejezték le, miután Erzsébet tudomására jutott az életére törő szervezkedése.
Share:

2012/07/27

A kisördög, a rukkolda meg az álompasi

Van az úgy, hogy az emberen erőt vesz egy érzés, hogy meg kell csinálnia azt, (mikor mit),  haladéktalanul, sőt, demárisazonnal.
Na ez volt velem nemrégiben. Bekapcsoltam a gépet, és tudtam, hogy ki kell menekítenem a régi helyről a posztokat. Fogalmam sincs, miért. Mert ezt súgta a kisördögöm. Nem gondolnám, hogy a freeblog egyszer csak bezárja kapuit, túl sok működő blog van rajta, de azt tudom, ha nem csinálom meg ilyenkor a dolgot, minden késztetés dacára, megszívom. Úgyhogy fogtam magam, és kimásolgattam ide a legtöbb könyves posztot. A töltelékek, meg a könyvbeszerzések, meg az ingyenreklámok, meg a hasonlók maradtak, azokkal nem bíbelődtem, sőt, volt néhány könyves is, amiből felesleges, hogy legyen másolatom (pl. a Fejős poszt, na, abból még egy is sok), de közel 200 poszt most itt figyel nálam vázlatban.
Fogalmam sincs, mi lesz a sorsuk, lehet, hogy alkalomadtán, ha a téma is úgy kívánja, majd kirakom őket egyenként, de lehet, hogy így maradnak, vészhelyzet esetére.
De az is lehet, hogy bezárom a másik helyet végleg, bár ha nem nyálazom át oldalanként, sose jut eszembe, hogy anno mi is csináltunk ám magunknak saját könyvcserét, igaz, jóval kisebb kaliberben, viszont 10000% biztonsággal. Itt aztán nem kellett azon gondolkodnia senkinek, hogy tényleg azt kapja-e, amit kért, és milyen állapotban, meg egyáltalán megkapja-e, meg hasonlók.

És ha már könyvcserélés.
Szóval nyílt ez az új oldal, a rukkola. Eleinte nem törődtem vele. Jött a mél, elolvastam, és be is csuktam, amikor kiderült, hogy facebook-os regisztráció lehetséges csak. Nem akartam a fb-ot használni, aztán mégiscsak beregeltem. Meg is találtam az egyik keresett könyvemet elvihető állapotban, úgyhogy kezdett felcsillanni a szemem. Amikor rövid időre rá a hölgy még reagált is a levelemre, és meg tudtuk beszélni a küldést, belevetettem magam. Összeszedtem, mire lenne szükségem, és vártam. Egyébként is sokat ülök gép előtt, de három napig hatványozottan szétültem a seggem.
Aztán kezdett lecsapódni bennem a dolog, hogy ott van már párezer forintom postaköltségben, mert ugye én is tettem fel könyveket, és meg is kapták, és így happolhattam is, de mindez csak virtuálisan létezett, merthogy én még egy szál könyvet nem kaptam meg. Ez annyira visszavett a lelkesedésemből, hogy minden addigi rukkolható könyvemet levettem. Bocsi mindenkitől, kedvelem én az idegen embereket, meg rettenetesen megértő is vagyok, de na, ez így nálam nem működik.
Szóval töröltem a könyveket, és vártam. Meg vártam. Meg még mindig vártam. És igazából az utolsó adag rukkomnál gondolkodtam is rajta, hogy addig nem adom postára, míg be nem jön néhány happolásom, de aztán rájöttem, hogy ennyire paraszt nem lehetek, nem azok tehetnek erről, akik tőlem happoltak könyvet.
Aztán egyszercsak hopp, jött az egyik happolásom, és kezdett visszatérni a hitem. Na, annyira azért nem rohamozott a bizalom, de jó érzés volt, hogy végre én is kaptam valamit.

Végül oda jutottam, hogy ugye leszedtem az összes könyvet, nem vagyok rukkolható, a happolásaimat elhasználtam, nem tartalékokok, mert felesleges. Úgyhogy hátradőlve figyelem a kínálatot. És amin csodálkozok, hogy nincsenek fenn kézzel írott iskolai jegyzetek spirál füzetben áruba bocsájtva, vagy a nagymama penészes szakácsfüzete, amit fiatal korától írt, mert ugye hátha jó lesz valakinek. Mert egyelőre úgy néz ki az oldal, hogy mindenki megpróbálja elpasszolni a (családi szemetet) komcsi rendszer unalmas, senkit nem érdeklő könyveit, újságjait, kiadványait, cserébe viszont mindenkinek az új könyvek kellenének, még azokat is happolnák, amik még meg sem jelentek. 

Első ránézésre a pontrendszer elég fairnek tűnik, de csak első ránézésre. Ha valaki pont Garfield kis könyves füzetére vágyik, amik újkorukban sem kerültek többe 300 forintnál, akkor az illetőnek, aki feltette, marha nagy szerencséje van, mert valószínűleg elvihet valamit cserébe azért, mert egy Garfieldot elhappoltak tőle. És ha szerencséje van, viheti bármelyik könyvet, még a most megjelent, egyébként 4000-be kerülő akármelyik könyvet is. Vagyis ezért is azt kapja, amit egy rendes emberért könyvért. Igazság szerint bármelyik könyv többet ér egy Garfield füzetnél, bár tény, hogy mindenkinek az az érték, amire éppen vágyik, és ha még hozzá is jut, akkor örül. Szóval ez elég relatív, de azért szerintem mindenki érzi, hogy egálban vannak-e az adott és a kapott dolgai. Asszem, itt nagyon nincsenek, határt ugyanis csak a kínálat szegényessége szab.
Lépnek majd az ügyben, hogy a tévéújságok meg hasonlók ne kerüljenek be a körforgásba,  de nem hiszem, hogy ettől több kedvem lesz megnyitni az oldalt.

Úgy tűnik, mintha mindig csak fanyalognék az ilyen újításokon meg újfajta lehetőségeken, de használat közben jönnek elő a buktatók. Eleinte azért aggódtam, hogy ha megérkezik a könyv ahhoz, aki happolt tőlem, mikor fog visszaigazolni, hogy megkapta? Mi van, ha amiatt, mert neki most nincs kedve, vagy egyebek, én elesek egy könyvtől, mert ugye nem jutok időben a happolópontomhoz? (Na, mi van, semmi. Túlélem.)
Aztán, ez nem nálam jött elő, de volt, aki pdf-et kapott könyv gyanánt. Az emberi találékonyság határtalan.
Aztán volt olyan, aki nem is azt kapta, amit kért. Kapott mást, de ez nem olyan, hogy két színes ceruza közül mindegy, hogy melyikkel rajzolok.
Aztán volt, hogy mielőtt feladta volna a könyvet, egyszerűen törölte magát.
Volt, hogy úgy törölte magát, hogy két megkeresésemre sem válaszolt. (Jaj, vajon én üldöztem el?? hehe.)
Aztán volt, aki egyszerűen nem reagált, se a mélre, se a fb-os megkeresésre, csak úgy, szimplán, törlés nélkül. Mintha levegő lennék. (ilyen egyébként a molyon is előfordult velem, egyszer, épp mostanában. időnként láthatatlan leszek ezek szerint.)
Aztán van olyan szerencsés is, akinek egy nagyon keresett könyvből, amin még alig száradt meg a nyomdafesték, több példánya is van, amiket rukkolt. Nyilván velem van a baj, de én az ilyesmitől óvakodok, itt valami nemoké.

Aztán végül kiderült, hogy semmi másért nem kell aggódnom, csak azért, hogy aki feltette rukkolásra, én meg happoltam, az vajon hajlandó-e a kapcsolatot felvenni velem, és teszem azt, elküldeni.
Abszurd módon egyesek nem akarnak postázni,amit nem igazán értek. Nyilván, ha meg lehet oldani, akkor legyen személyes, bár nekem volt egy emberem, aki miután happolt, elküldte a címét, és onnantól hozzám se szólt, pedig ráírtam vagy három üzenetet, hogy találkozhatnánk, ha már egy városban lakunk. És nem attól durrant el az agyam, hogy postáznom kellett volna (eggyel több vagy kevesebb már mindegy), hanem ez a leszarom magatartás, hogy még válaszra se méltatott. Minek happol az ilyen? Meg úgy egyáltalán, micsoda stílus ez?

De hogy mondjak egy kis pozitívat is:
Nekem mákom volt ezek szerint, mert még ha időbe is telt, de elértek hozzám a könyvek, amikért nagyon hálás is vagyok a kedves rukkolóknak. És még ha nem is a kívánságlistámról sikerült válogatnom, így is teljesen elégedett vagyok a könyvekkel, amiket happolhattam.
Kezdem a legboldogságosabbal, Saylor Rómájával. A lehető legjobbkor voltam a legjobb helyen, és szerintem ahogy feltette, már vittem is. Ha mást már nem is sikerül, ezzel már boldog vagyok. (na jó, annyira azért nem, de értékileg fedezi a postaköltségeket.)
Aztán sikerült még Papadaki A hold színe c. kisregényét is kiválasztani. Jól utána olvastam szinte az összes könyvnek, és azt hiszem, ezzel nem nyúltam mellé.
John Jakes Amerikai álmok - Enikővel személyesen találkoztam, egy nagyon szimpatikus lányt ismerhettem meg, és nála is pont az volt, hogy minden klappolt, mert épp nyaralás előtt volt, és épp jött Szegedre. És kaptam mellé ajándék kis jegyzettömböt is. Nagyon köszönöm.:)
Az első happolásom, ami megérkezett, Udvari Eszter Írországi napsugarak-ja volt. Egy vékonyka könyv írországi élményekről, és lehet, hogy túl nagy irodalmi értéke nincs, de nekem jólesik most olvasni. Aranyos kis történetek vannak benne, és ez pont az a kategória, amiért pénzt nem adnék, viszont szívesen olvasom, úgyhogy ennek is nagyon örülök.
Elvileg úton van még felém pár könyv, idővel, gondolom, befutnak azok is.

Érdekes tapasztalatok ezek, szó se róla, nem csak a harácsolásról, hanem úgy en block az emberi közösségek működéséről, meg az önállóan való kommunikációról, vagyis sok esetben annak a képtelenségéről. Mivel nagy tömegben a szél sok szemetet szokott összefújni, én ezeken simán át is léptem, ha nem reagál, magára vessen, nem fogok könyörögni neki azért a könyvért, ami nekem kerül és került pénzbe. És másnak sem esdeklek, ha nem akarja adni, vissza kell vonni, és keresni mást. (sose voltam a tökölés híve).
Nagyon örülök a pozitív tapasztalataimnak is, ami viszont szomorú, hogy arányaiban fele-fele a pozitív és negatív, és ez azért elég elgondolkodtató. Valamiért először arra számítottam, hogy még ha lesz is negatív élmény, a nagy számok törvénye alapján a pozitív túlsúlyba kerül. Hát nem.
Azért megnyugtató a tudat, hogy akárhogyan is éreztem közben, a végére pozitívra jött ki a mérleg, mármint ha a küldött és kapott könyvek arányát és értékét nézzük. Örülök a szerzeményeimnek, és ha teszek is még fel könyvet, az nem most lesz, és egyszerre max. csak egyet. Egyrészt mert olyan a kínálat, amilyen, másrészt mert olyan a hozzáállás, amilyen. Olyan gondolatok fordultak már meg a fejemben idáig, ami egyetlen blogos vagy molyos cserénél soha, szóval én jobb szeretem a már ismert emberkékkel felvenni a kapcsolatot. Viszont az is hozzátartozik, hogy a molyon például nem hiszem, hogy a Rómához valaha is hozzájutottam volna. (látszik, hogy ez viszi a pálmát az összes happolt könyveim közül.:)

Amióta mi kitaláltuk az egymás közötti könyvcserélést, azóta ez a második hely, ami nagyban alkalmazza, és még csak engedélyt sem kértek tőlünk, hogy használhatják-e az ötletünket.:D
Fogalmam sincs, mennyire lesz hosszútávon életképes az oldal így. Bíznak a saját szabályaikban, hogy attól majd egy idő után kikopik a sallang, és marad az érték. Végül is, fő az optimizmus.

Ja, és csak hogy mindenki tudja, az álomférfi Barrons, még ha sokan másképp is gondolják. Mert ugye férfiról van szó, nem kisfiúról. (csak úgy mondom.:))

Share:

2012/07/26

Brent Weeks - Az árnyak útján (Éjangyal 1)

Cenaria egy aprócska, elég jelentéktelen terület a föld színén, Khalidor mégis kivetette rá a hálóját. Tiszta területszerzés, vagy netán van valami más is a szándék mögött? Mint minden, ez sem szól másról, mint a Hatalomról, amit jelen esetben apró kis tárgyacska birtokol, egy ka’kari, amiből valamikor régen a legenda szerint hatot készítettek; hat kis labdaszerű tárgy, amelyek maguk választották meg, kit szolgálnak, és amíg tulajdonosuk élt, más nem uralkodhatott felettük. Szétroppantak, és beették magukat a tulajdonosuk bőre alá, sebezhetetlenné téve őket és felerősítve a Tálentumukat. Cenariát a Sa’kage és a Shinga uralja bűnözőkre jellemző szövevényes és átláthatatlan szövetségekkel, bérgyilkossággal, kereskedelemmel, és minden egyébbel, ami látszólag akár törvényes is lehetne. A király trónján egy erőtlen, ostoba alak ül, és a mocsokban elkezdődik a szervezkedés, hogy Khalidor Istenkirálya megkaparinthassa a még hiányzó ka’karit.
Azoth, a szerencsétlen utcagyerek, aki a Telepen nevelkedett, kitéve a nagyobbak és erősebbek agressziójának, nem is tudja, mennyire fontos szerepet szán neki a sors. De Durzo Blint tudja, és nem kevés tragédia és fájdalom árán a szárnyai alá veszi, majd a fiú kívánságának megfelelően kitanítja: Veszejtőt csinál belőle. Azothból Kylar Stern lesz, és Éjangyal, de hosszú az út, míg a Tálentum nélküli Kylar be tudja teljesíteni sorsát.

Brent Weeks története teljesen magába szippantja az olvasót, szó szerint elvarázsol. A képek élnek, mintha az olvasó az egyik percben a telep mocskában mászkálna, rettegve a beteg és torz gyerekektől, akik bármelyik pillanatban megkínozhatják, a másik pillanatban meg együtt sétálgatunk a szereplőkkel a fényűző palotákban, bordélyokban, tanácskozáson veszünk részt, és próbáljuk követni a szövevényes szálakat ebben az elég bonyolult és ingatag politikai helyzetben. Számomra egy történet élvezhetősége három dolgon múlik: a karaktereken, a történet bonyolultságán és az írói stíluson. Itt mindhárom pillér tökéletesen működik. Ha egy író a mágiahasználathoz nyúl, két hibát követhet el: vagy nem használja eleget, vagy mindig ezt használja. Weeks megteremtette azt a tökéletes egyensúlyt ezen a téren, ami a történet feszességét csak még tovább növeli. Az elején még nem teljesen egyértelmű, hogyan és mi módon működik, kik birtokolhatják, sőt, a regény feléig igazából nem is kap szerepet. Blint szűkszavú, ha a Tálentumról van szó, Kylar csak kínlódik a sajátjával, de aztán beindul a cselekmény, és olyan mágiaharcokat nézhetünk végig, hogy az már maga a gyönyörűség. Egyszóval egy tökéletesen összerakott könyv, ami egyszer sem csap át komédiába vagy önmaga megcsúfolásába. Először elolvastam a könyv végén lévő interjút Weeks-szel, és meg kell mondjam, arra számítottam, hogy a történet is olyan lökött lesz, mint ő, de szerencsére kellemesen csalódtam. Semmi felesleges ökörködés, nincs erőltetett humoroskodás, ami lerontotta volna a történet adta élményt. Ráadásul az érzelmi rész igen hitelesre sikerült: a lelki kötődések és a vívódások, amik a szereplőkben lezajlanak, nagyon árnyaltak és valósághűek.

A könyv belső lapja figyelmeztet, hogy kiknek nem való, de ettől függetlenül úgy gondolom, nincs benne több nyílt vagy burkolt erőszak, trágárság és „nyers valóság”, mint bármelyik másik, minőségi fantasyban. Az viszont biztos, hogy ha valaki „rózsaszínre” vágyik, akkor nem ez az ő könyve. Kemény, brutális, szórakoztató, feszültségteremtő, és az elejétől a végéig nagyon izgalmas történetet olvashattam, ráadásul imádom, ahogyan a mágia megjelenik benne. Olvassátok el, mert garantáltan élvezetes órákat fog okozni, és nem fogjátok tudni kivonni magatokat a hatása alól. Remélem, a kiadó, hűen a külföldi gyors megjelenéshez, nálunk sem ül sokat a kötetek felett.

A poszt az SfMagon jelent meg eredetileg.
Share:

Roger Zelazny - A fény ura

Roger Zelaznynak hazánkban sajnos alig jelent meg regénye, a sci-fit kedvelők elsősorban a Galaktika magazinban megjelent novellái alapján ismerhetik; remélhetőleg az Agave kiadó megtöri ezt a sort. A Fény Ura egy távoli telepesbolygón játszódik, ahol az emberek, akik elsőként léptek erre a bolygóra, Elsőknek nevezik magukat; ők az Istenek, akik az embereket szolgasorban tartják. Mindannyian egy-egy hindu istenséget képviselnek, azt, akire a leginkább hasonlítanak természetüknél fogva, és ezzel valójában a megszemélyesített istenekké is válnak. Ők birtokolják a technikai eszközöket, amikkel gyakorlatilag halhatatlanná tették magukat, ezenfelül valóban isteni hatalommal kormányozzák a bolygót és irányítják az emberi életeket. Ezzel szemben az embereket mindenféle haladástól megfosztják, vigyázva, nehogy túlnőjenek az Elsőkön, de aztán Sam újra megtestesül, és harcba indul az Istenek és a Menny ellen, nagyon jó ürügyet találva magának: az elnyomott emberiséget.
Sam, aki eredetileg Mahasamatman volt, de nevének csak a közepét használta, újjászületett, nem is akárhogyan. Egykor megvilágosodottat játszott, aki felvette Gautama szerepét, eljátszotta történetét, magáévá tette tanait és gondolkodását, majd a Nirvánába megtérve úgy gondolta, hogy onnan nincs visszaút. De Jama-Dharma, az isteni kovács, a halálisten, különös szerkezetével lehívta az égből, és most ismét az emberek között jár. Már nem csak megjátssza a megvilágosodottat, azzá is vált. És a feladat, amit talált magának, nagy örömet okoz neki: megmenteni az embereket az isteni igából. A mennyek ellen indított harcában, stílusosan, a démonok igen nagy segítséget nyújtanak neki.

A történet különös keveréke a science fictionnek, a fantasynak és a keleti vallási, filozófiai tanoknak. Az már az első oldalon nyilvánvalóvá vált számomra, hogy akinek semmiféle „előképzettsége” nincs a keleti vallások és mítoszok terén, az bizony elveszik ebben a könyvben. Akinek van, és szereti ezt a fajta gondolkodásmódot és világlátást, az nagyon jól fogja magát érezni olvasás közben.

Zelazny utánozhatatlan hangulatot teremt a rengeteg mitikus alakkal, a karakteres szereplőkkel, és a közeggel, amibe a szereplőit helyezi. A regény alapját, és egyben a sci-fi oldalát az a technikai fejlettség adja, melyet teljes egészében az istenek birtokolnak, és mindent el is követnek, hogy ez így maradjon. Ha az emberek előásnak valamit a régmúltból, találnak egy feljegyzést, ami alapján előrébb léphetnének a fejlettségben, ők azt megsemmisítik, mondván, hogy még nem értek meg rá, csak kárukra válna. A Démonok Megkötője, Buddha, aki Sam, igyekszik megtörni az istenek egyeduralmát a bolygón, és amolyan jövőbeni Prométheuszként nem a tüzet viszi el az emberiség utódainak, hanem a tudományt és a fejlettséget igyekszik az emberek számára is biztosítani. Az egyik testből a másikba költöző tudat nem csak a fejlettség, hanem a vallás jelképe is: a Dharma kereke mozog, és a Karma Urai vigyázzák, hogy mindenki megkapja a méltó büntetését, vagy épp a jutalmát. Sam istenként, isteni tudásával és ravaszságával kihasználja a kiskapukat, hogy célját elérje, mindezt úgy, hogy közben egy percre sem billen ki a szerepéből. Nehéz eldönteni, hogy mennyire veszi magát komolyan, mennyire vált azzá, amit mutatni szeretne, de a lényeg, hogy én hittem neki, ő pedig hitte, hogy céljai eléréséhez erre az útra van szüksége.
Itt mindenki rendelkezik valamilyen erővel isteni, teremtő voltuknál fogva. Ez első látásra úgy tűnik, hogy valamiféle mágikus erő, mint amit a fantasykban már megszokhattunk, de a figyelmes olvasó látni fogja, hogy valódi, mágikus ereje itt igazából Samnek és a démonoknak van, a többieknél inkább csak a természetfeletti illúzióját kelti a technikai segítségük.

Van a fejlődésregénynek egy olyan változata, ami az egyén lelki és személyiségbeli változásán keresztül mutatja be, hogy hová halad: előre, vagy hátra. Ez egy másfajta, sokkal globálisabb fejlődésregény, ami azt kutatja, hogy az emberiség képes-e kilépni önmaga árnyékából egy új világba, tudna-e jobbá válni szinte tiszta lappal. Tudnánk-e isteni mindenhatóként elvonatkoztatni az emberi kisszerűségünktől, képesek lennénk-e olyan istenekké válni, amilyen isteneket magunknak kívánunk. A könyvet elolvasván mindenkiben körvonalazódni fog a válasz, valószínűleg attól függően, hogy ki mennyire képes az optimizmusra. És ezzel szemben ott van a vallás, Buddha szavai, amelyek örök igazságokat közvetítenek, még világokkal és fényévekkel távolabb is, reményt adnak, és lehetőséget a változásra.

A fény ura komoly, súlyos történet, nem is próbálja meg a vallási élt tompítani, mindezek ellenére teli van fanyar humorral, ami tökéletesen megfér a buddhista gondolatok mellett, és így összességében Zelazny izgalmas, elgondolkodtató, zseniális történetet alkotott, amire, ha ráérzünk, a szellemisége még sokáig velünk marad. Különös érzés, amikor a mitológiai világ és a technikai fejlettség találkozik, és elejtett félszavakból kiderül, hogy amit az elme erejének hiszünk első olvasásra, az nem más, mint chipek és áramkörök hatásai. Régen olvastam már ennyire összetett és sokrétű könyvet, és rég hatott már rám ennyire történet.

A poszt eredetileg az SfMagon jelent meg.
Share:

Alan Glynn - Csúcshatás

Limitless – bár a magyar címnek a Csúcshatást választották, az egész történetet sokkal jobban takarja a szó szerinti fordítás, a Határtalan. Határtalan agykapacitás, határtalan idő, határtalan tudás, határtalan lehetőségek, és mivel mindig a legmagasabbról lehet a legnagyobbat esni, határtalan zuhanás.
Eddie Spinola egy unalmas, középszerű figura, aki egy kiadónak dolgozik egy könyvön, de ideje nagy részét inkább a heverészés és a lustálkodás teszi ki. Aztán véletlenül összefut volt sógorával, aki az orra előtt hagy egy tablettát, ami megváltoztatja Eddie életét. Olyan magasságokba emeli, amiről még csak nem is álmodott, elképzelni sem tudta, hogy létezhet ilyesmi. És megkezdődik karrierjének felívelése, szinte napokon belül. Mint minden képességet, ezt is ki kell először tapasztalnia, hogyan működik, hol a határ, meddig mehet el.
Miután bevette a tablettát, első dolga, hogy rendbe tegye környezetét: pakol, takarít, súrol, mosogat. Aztán, hogy a projekt is haladjon, beleolvas egy könyvbe, és egy óra múlva azt veszi észre, hogy teljesen magába szippantotta minden egyes szavát. Két nap múlva kész a könyve, közben már nagyszabású terveket dédelget, és csak úgy mellékesen megtanul olaszul, és úgy gondolja, pótolnia kell a hiányzó zenei műveltségét is. Aztán előtérbe kerül az igazi kihívás, tőzsdézni kezd. Először egyedül, majd amikor a saját pénze már kevésnek bizonyul terveihez, csatlakozik egy day tradinggel foglalkozó céghez, akik a Wall Street-i mágusok mellett igyekeztek a felszínen maradni, több-kevesebb sikerrel. Itt akkorát alakít Eddie, hogy nem csak a vagyonát sokszorozza meg, hanem felfigyel rá egy igazi nagyhal is, és innentől már nincs megállás.
A szer olyan dolgokat hoz ki Eddieből, amiket eleinte értetlenül szemlélünk, aztán irigykedni kezdünk, majd a végére izzadva töröljük meg a homlokunkat, hogy de jó, hogy nem került a közelünkbe. Az agyi kapacitás fokozása már régóta foglalkoztatja a tudományt, de a piacon lévő szerek, már amennyire tudom, inkább csak tudatmódosító hatással rendelkeznek, és gyorsabb fizikai és szellemi leromlást eredményeznek, mint amit a szedőjük illőnek tartana.

Az MDT-48, amihez Eddie hozzájut, olyan drog, ami nem teszi okossá azt, aki egyébként nem az, inkább csak felszabadítja a tudatalattiban lappangó, évek alatt felhalmozott információkat, megnöveli a koncentrációs képességet, és olyan fajta lendülettel és vitalitással ruházza fel szedőjét, hogy nem meglepő, ha három napon keresztül elfelejt enni. A folyamatos inger, hogy valami hasznosat csináljon, hogy csináljon valamit, hogy járassa az agyát, problémákat oldjon meg, infókat gyűjtsön, aminek később is hasznát veszi, olyan kényszer, amin eszébe sem jut uralkodni, és lemondani sem tud róla.
Csodálatos érzés lehet, amikor az agyunk jóval nagyobb százalékát tudjuk használni, amikor első pillanatra egyértelművé és átláthatóvá válik valami, aminek a megértésén akár napokat vagy heteket fáradozhatunk, mégis azt érezzük, hogy a szemünk sarkából megláttuk a megoldást, de mire odanéztünk, már el is illant. Eddie ezt a felfokozott intenzitású szellemi működést éli át, miközben úgy érzi, hogy a teste is annyi energiával van tele, hogy majd kicsattan. Aztán ha a szer hatása elmúlik, ez a lufi kidurran, és nem marad utána más, csak a fásultság, a fejfájás és a kimerültség, de ezekkel Eddie csak sokára ismerkedik meg, hiszen úgy tömi magába a tablettákat.
Mivel mindennek ára van, a csúcs felé közeledve Eddie is megtapasztalja az emlékezetkieséseket és a személyiségtorzulást, és annyira megijed, hogy nyomozni kezd, kik szedték eddig, és mi lett velük. Nem sok jóval kecsegtet a jövő; a szer nem engedi, hogy haszontalanul, feleslegesen töltse az idejét, de ennek megkéri az árát is.

Egy kicsit bő lére engedtem a történetet, és még mindig csak nagy vonalakban meséltem el, miken is ment át Eddie a szer szedését követő hetekben, hónapokban. A regénnyel kapcsolatban nagy durranást vártam, valamit, amitől egyszer csak hanyatt esem olvastamban, amitől eláll a lélegzetem. Ehhez képest a regény elég laposan, majdhogynem unalmasan indul, és lassan, alattomban kezd el letehetetlenné válni, úgy, hogy észre sem vettem, mikor és honnantól lett annyira izgalmas. A szereplők karaktere, a környezet, amibe helyezte őket Glynn, nagyon élethűre sikeredtek, különösen Eddie-é; ijesztő volt látni a szárnyalását, majd a zuhanását.
Nem lett belőle nagy durranás, és ettől vált aztán a végtelenségig hiteles, és ha úgy igazán belegondolok, hátborzongató. Vajon mi az, ami megakadályozza az agyunkat, hogy egy ilyen komplexen működő egységként üzemeljen? Mitől okosabb egyikünk a másiknál, mitől vág az esze jobban, mint a másiknak, miért látja meg hamarabb az összefüggéseket, és a másik mitől olyan lassú felfogású? Mitől függ a koncentrációs képesség? Tényleg csak kémia az egész? Beszedünk valamit, és már működésre is bírtuk agyunk azon területeit, amik addig aludtak? És ami egész végig ott motoszkált az agyam hátsó zugában: feltétlenül hirtelen romlás a vége? Nem lehetne ezt hosszabb távon fenntartani, egyéb károsodás nélkül? Hová juthatna így el az emberiség? A regénynek, azt hiszem, nem célja a hosszútávú jövőkép felrajzolása, csak megmutatja, mi történik, ha beiktatunk egy katalizátort.
És a kérdés: te bevennéd?

A poszt eredetileg az SfMag oldalán jelent meg.
Share:

Stuart Woods - A tó alatt

Lesz majd poszt, hogy miért is vannak itt a régi blogról posztok, csak most ezt kiteszem, mert láttam a rukkolán, hogy van vihető példány. Hátha épp egy kis borzongató történetre vágyik valaki.



"Drága Joeymano, kedves Barátom!

Örökre hálás leszek neked, amiért kölcsön adtad életem egy nagyon válságos időszakában a nyaralódat, ott, a tó mellett, fenn a hegyek között, azon az isten háta mögötti kis város eldugott völgyében. Nem mindennapi faház ez, hanem titkok őrzője, nem is tudom, tisztában voltál-e vele, micsoda élmények érhetnének, ha néhány hetet itt töltenél. De lehet, hogy épp azért küldtél ide.
Ismered Mamát? Ő mindent tud, és mindent lát. És a lánya... De nagyon elkalandoznék, ha kitérnék a nőügyeimre (és ezúton is elnézésed kérem, amiért megcsaltam a húgod, életem párját, de így alakult), sokkal érdekesebb, hogy mi történik a kis házikódban. Téged vajon meglátogatott a kislány? Riadtál arra a legsötétebb éjszaka közepén, hogy valaki van a szobában, miközben nem érzékeltél mást, csak a süket csöndet? Sütött belőle a fájdalom, még úgy is, hogy nem láttam az arcát. Tudtad, hogy itt néhány évtizede ...lük? (a szöveg elmosódott)Sutherland azt ál ... (a szöveg elmosódott) őnként fények jönnek a tó alól. De lehet, hogy csak az éjszaka árnyai játszanak a szemünkkel, és nem más az a fény, ott a tó alatt, mint a víz felszínén megcsillanó holdsugár. Ha az emberfia sokat iszik, úgy tűnik, hogy ott, a tó alatt, élet van. Márpedig én sokat vedeltem, isten látja lelkem.
Valami nem klappol ebben a városban. Most sem, és régen sem, de azt hiszem, tudom, mi történt. Amikor a tóba estem, valaki más voltam. Más test, más hang, más gondolatok, egy másik ember. Talán azt is tudom, kicsoda. De lehet, hogy csak túl részeg voltam, és azért gondoltam, hogy akarok valamit, am...(a szöveg elmosódott) ... itt egy jóseggű kis riportelánykával, ő meg a seriff után nyomoz. Ki tudja, neki milyen ügyl...(a szöveg elmosódott)... fülest, és igyekszem segíteni felgöngyölíteni. De ami engem valójában érdekel, az O'Coineen család, a tó alatti völgyb..."

És itt sajnos vége szakad a levélnek, kedves olvasóim, a többi része elázott, a Tó valószínűleg nem akarja olyan könnyen felfedni a titkait. Ha meg akarjátok tudni, mi történt a Pulitzer-díjas, részeges John Howellel és talpraesett társával, Scottyval, olvassátok el a könyvet, garantálom, hogy nem bánjátok meg. Igaz, elég régen adták ki, a borító ennek megfelelően maga a rémálom, de ebben a tekintetben illik a könyvhöz. Amíg a fedlapjára tekintünk, kiráz minket a hideg, és arra gondolunk, hogy hogyan lehet ilyen borzadályos borítót alkotni, de nézzük el a kiadónak, 20 évvel ezelőtt még nem volt divat a jóízlés, nem volt divat a szöveget szerkeszteni, és elég belső margót hagyni, hogy ne kelljen lapjaira szedni a könyvet, ha a sorvégeket is olvasni akarjuk.

Ha viszont túlteszitek magatokat az első sokkon, és minden bátorságotokat összeszeditek, amire bizony nagy szükségetek lesz az olvasás alatt, borzongató, sőt, lúdbőröztető élményben lesz részetek. Csak győzzetek kapaszkodni a valóságba, hogy ne merüljetek el teljesen ebben a szellemes-misztikus-boszorkányos, üzelmekkel teli világban, nehogy a mélybe rántson benneteket a Tó. Hagyjátok, hogy megoszthassa veletek a titkait, a múltat, és a jelent, hagyjátok, hogy Mama rólatok is megtudjon mindent. Legyetek bátrak, és kerekedjetek fel Howellel, hogy megtudjátok a Tó, a múlt és a városka titkait. Nem bánjátok meg.
Nem volt az a letaglózó, gyomronverő érzés olvasni, de a maga műfajában belül egy nagyon összeszedett, következetes alkotás, ami végig fenn tudta tartani az érdeklődésem, és nagyon kíváncsi voltam, mi fog ebből az egészből kisülni. Tökéletesen összhangban volt a múlt, a jelen, a krimiszál, és a szellemes-misztikus vonulat, passzoltak a szereplők is a történethez, egy szavam nem lehet.

(Azt hiszem, ezt a borítót nem lehet eléggé lekicsinyíteni, iszonyat ronda.:D)

A posztot Joeymanonak ajánlom, mivel vele cseréltem ezt a könyvet nemrég. Valamikor megvolt nekem is, de az idők folyamán elkallódott, vagy megszabadultam tőle, már nem tudom, de könyv jobbkor nem is találhatott volna meg. Köszi, Joey, remek csere volt.:)
Share:

R. Monaldi / F. Sorti - Imprimatur

1683-ban egy római fogadóban meghal egy férfi, és a fogadóban rekednek a vendégek pestisgyanúval. Itt ismerkedünk meg az állítólagosan megtalált naplófeljegyzések alkotójával, Atto Melanival, egy eunuch dalnokkal, aki nem mellesleg bejáratos volt királyi udvarokba, és állítólag a Napkirály kéme volt; és történetünk elbeszélőjével, a fogadós jobb kezével. Melani apátnak valami igen gyanús a halálesetekben, mert ugye azzal mindenki tisztában van, hogy egy halál nem halál, és a kis fogadós-segédet maga mellé véve megpróbál utána járni, mi is történik igazából. A nyomozás közben felfedeznek egy titkos alagútrendszert, ami valószínűleg egész Rómát behálózza, és miközben titkos kirándulásokra járnak a föld alá, egyre másra találják szembe magukat mindenféle rejtéllyel.

Miközben a fogadó vesztegzár alatt van, megtudunk egy csomó mindent Róma és az egyház történetéről, a politikai viszonyokról, a különböző emberek szerepéről az ország irányításában, mindezeket az apát osztja meg a fiúval. Aztán ha az orvossal találkozunk vizsgálat közben (ő mindig vizsgálat közben van), akkor meg egy rakás babonával szembesülünk, orvosi gyógymódokkal, meg akkori hiedelmekkel. Igazából ez a két fő szál: az apáton keresztül belelátunk a mozgatórugókba, és valószínűleg nem véletlenül támaszkodik ennyire az egyelőre még elég egyszerű és kissé tanulatlan, de éleseszű mosogatófiúra, és az orvosi vonal, amin keresztül meg a kor babonái vannak felsorolva, amiből jó sok volt, és az orvos az összeset kívülről fújja. Összességében azt mondanám, hogy remek kezdet, bár igen sok türelem kell hozzá, és nem szabad visszafogni magunkat, ha esetleg átlapozni támad kedvünk a különféle gyógymódokat, vagy bármi mást, amiről úgy gondoljunk, megállja a könyv nélküle is a helyét. Mert vannak azért ilyenek, elég sűrűn, de ha ezen átsuhanunk, akkor egy jó kis történetet kapunk. Izgalmas, szövevényes, teli információkkal, jók a karakterek, egyszóval remek kikapcsolódás.
Viszont hogy mitől lett ez ekkora könyvsiker, azt nem egészen értem. Annyira se nem jó, se nem eredeti, de még csak botrányosnak sem nevezném. Semmi olyasmivel nem szolgált, ami máshol már ne lett volna leírva, vagy ne lenne benne úgy en block a köztudatban, mert azt nehezen tudom elképzelni, hogy ilyen téren én lennék a túlművelt. Az biztos, hogy ez az egyház-betiltotta-mert -olyat-mondtunk-amit-előttünk-még-senki, ez hülyeség, ráadásul meg vagyok róla győződve, hogy semmiféle naplót nem találtak. Két szemfüles újságíró összehozott egy jó kis sorozatot, és ügyesen körítették mellé a maszlagot, amitől eladható bármi. Ettől függetlenül jó, csak senki nem álljon neki túlzott elvárásokkal, mert a tutit ők sem fogják tudni megmondani, és annál azért jobb a könyv, minthogy csalódásában bárki becsukja.

Share:

Krystyna Kuhn - A völgy 1/1 A játék

- Nem veszed észre? Mi mindannyian megváltozunk ezen a helyen. A völgy tesz velünk valamit. Amikor idejöttem, teljesen más ember voltam. Azt gondoltam, minden sikerülhet nekem. Egyszerűen minden. De idővel megértettem: itt az ember maga mögött hagyja a múltat és azzá válik, aki mélyen benne bujkál.
Vannak azok a filmek, amikor nézzük, nézzük, nagyon izgulunk, tűkön ülve fészkelődünk, hogy jajistenem, mostmilesz, és bár már sejtjük a végét, erről szívesebben feledkezünk meg, és úgy teszünk, mintha nem tudnánk semmit, mert úgy sokkal izgalmasabb. Aztán ha vége a filmnek, elsötétül a képernyő, és szeretnénk elmesélni valakinek, miről is szól, és mitől is olyan jó, semmi nem jut eszünkbe, hogy mit is mondhatnánk.
Na, ez egy pont ilyen könyv. Nem tudok róla anélkül mesélni, hogy ne mondanám el a történetet, mert nem tudom értelmesen és röviden összefoglalni, a hangulatot meg nem lehet átadni. Ez a könyv egy völgy története, vagyis inkább az iskoláé, ami oda épült. Nem is, hanem a diákoké, sőt, inkább az eltűnt diákoké, de azoké mégsem annyira, hiszen alig esik róluk szó. Van benne gólyaavatás, eltűnt lány, halott lány, holtesttel, és halott emberek holttest nélkül, a különös tó a maga öntörvényű létezésével, és minden egyéb, ami ahhoz kell, hogy kellemesen izguljunk egy jót. Látszik, hogy igazából ez egy tinimese, minden thriller-elem elég visszafogott, olykor már-már kedélyes, semmi durva nincs benne. A szereplők kedvelhetőek, az én kedvencem Chris lett, bár ezek a hirtelen érzelmi kitörései Julia felé eléggé nélkülözik az alapokat, de ki tudja, mit tudunk meg a következő részekben.

A következő részek... ezt már a molyon is tárgyaltuk, hogy vajon hány kötet lesz, és én most is azt mondom, hogy ez bizony lesz vagy 16. Elrettentő? Nem feltétlen, bár ilyen könyvár mellett biztos, hogy az. Így utólag azt mondom, hogy jól éreztem magam olvasás közben, tetszik a könyv, de ennyi pénzt nem ér meg. Ahhoz nem elég nívós a történet, sőt, igazából semmi különös nincs benne. Olvasás közben jelölgettem az értelmetlen fordításokat, ahol az volt az érzésem, a fordító nagyon szeretett volna laza és trendi és szleng lenni, csak nem tudta elkapni a megfelelő szóhasználatot. Pl. mindjárt az elején, (8.oldal) hogy "nem kell így berittyenteni" - nem kell berosálni, ha már feltétlenül muszáj, de rittyenni ki szoktak, vagyis kiöltöznek. (52.oldal) "megpróbálta a kínos jelenetet palástolni" - ennek én sehogy nem látom értelmét. Érzelmeket, gondolatokat lehet palástolni, de egy sokak előtt történt eseményről max a figyelmet lehet elvonni. Aztán (119.oldal) "... a Grace becsületi kódexéről van szó..." - mi az a becsületi kódex? Becsületkódex, ennek ez a tisztességes neve. És még egy utolsó, a 175. oldalról: "kakibarna falak". :D Ez most tényleg az, aminek olvasom, vagy esetleg a khaki lett magyarítva, vagy valami teljesen más? Mert a khaki nem épp barna, inkább zöld, de ki tudja.:) Ennyit jelöltem be hirtelen felindulásból. Nem kizárt, hogy kicsit kekecebb hangulatban voltam, mint egyébként, mert alapból nem szúrnak szemet az ilyesmik, és nem is vagyok rájuk kihegyezve, itt most valamiért nagyon feltűnőek voltak. És amiért azt gondolom, hogy nem kizárt a 16 kötet: egyrészt a logika ezt diktálja, de ezt majd max az írónő felülbírálja. Másrészt meg annyira rövid időt foglal magában az első kötet, szerintem 3-4 hétnél nem volt több, hogy a koncepciót nézve még rengeteg dolog fog itt történni. A főszereplők múltja csak a kötet legvégén körvonalazódott, addig amolyan mesterséges információ-visszatartás esete forgott fenn. Olvastam a rettegő gondolatokat, csak halvány lila gőzöm sem volt, hogy ugyan mire fel ez a hatalmas félelem Juliában meg az öccsében. De aztán kiderül, nem kell aggódni. Minden mindig kiderül, a többi titok is...
Share:

Nalini Singh - Vonzódás

Ward óta óvatos vagyok az olyan könyvekkel, amikben a kelleténél nagyobb szerepet kap a szex. Nem mintha zavarna, általában a történetet szoktam hiányolni ezekből a könyvekből, ami kiemeli a középszerű pornó kategóriájából, és valóban szórakoztat, és ad néhány óra szellemi élvezetet. Singh másik könyve, az Angyalvér is ezért porosodik már régóta a polcon, mert semmi olyat nem 'olvastam ki' belőle elsőre, bár elég felületes ránézésre, ami miatt érdemesnek tartottam volna a mélyebb figyelemre. Ezután majd másképpen lesz, mert a Vonzódás meggyőzött.
Először legyek túl a negatívumon: az írásmód nekem túlontúl egyszerű. Semmi irodalmiság nincs benne, sem a megfogalmazásban, sem a leírásokban, úgyhogy nem intellektuális táplálék. Egyszerű, tényközlő mondatok, bár tény, hogy a lényeget teljesen pontosan átadja így is. Olvasás közben ez ugyan nem zavart, de úgy alapvetően nagyobb igényem van a kiműveltebb szövegre, mint amit ez a könyv nyújtani tud. A másik negatívum, hogy nagyon ronda a borítója, ezért tettem a poszt elejére az eredetit.
És a pozitívak: igazi, vérbő, érzéki élmény, szellemnek, léleknek egyaránt. Két, egymástól teljesen különböző világot ismerhettem meg: a mentálokét és az alakváltókét. A mentálok léte a kérlelhetetlen logika, ők a két lábon járó, érzelemmentes agy. Viszolyognak az érintéstől, az érzelmeket már genetikailag kikódolják magukból, és szó sem lehet arról, hogy valamit is élvezzenek a világból érzékeken keresztül. Egy mindent behálózó mentálhálón kapcsolódnak össze, ami persze nem azt jelenti, hogy mindenki belelát a másik gondolataiba, ez ellen igen gondosan és erősen védekeznek. Aki nem mentál, az számukra alantas lény. Velük állnak szemben képletesen és konkrétan is az alakváltók, akik minden emberi tulajdonsággal rendelkeznek, csak sokkal felfokozottabb formában. Éreznek, látnak, élvezik az életet, a természetet, mindent, amit a világ adhat nekik. Társadalmi felépítésük megegyezik az állati létforma hierarchiájával, falkákba tömörülnek, és egy alfahím vezeti őket. Mindig is ellenségek voltak a mentálokkal, mert a mentálok uralni akarnak mindent, az alakváltók pedig utolsó csepp vérükig óvják azt, amit a magukénak gondolnak. Viszont van valami, ami felülírja az érzelmi viszonyulást: és ez az üzlet. A mentálok és az alakváltók soha nem látott módon együtt dolgoznak: a mentáloknak ez pénzt hoz, az alakváltók alfahímje pedig ezáltal reméli, hogy közelebb kerül egy rejtélyes gyilkoshoz, aki precízen és hidegvérrel végezte ki egyik rokonát, és több más falka nőtagját. A mentálok Sashát jelölik ki kapcsolattartónak az építkezések lebonyolításához, ő az, aki a mentálok nevében Lucasszal, az alfahímmel tárgyal. Sashának viszont van egy kis gyári hibája, a mentálokkal ellentétben ő érez, csak ezt eddig sikeresen eltitkolta mindenki elől, Lucasnak viszont gyanús valami, és a hideg ellenségből szinte pillanatok alatt megszerezni kívánt préda lett.
És ez a huza-vona, ahogy Lucas próbálja feltérképezni Sashát, és ahogyan Sasha próbálja kordában, falak között tartani az érzelmeit, hogy nehogy a rehabon végezze, igazán nagyon élvezetes. Érzéki, de szerencsére semmi köze a pornóhoz, vagy a puszta testi élvezethez, itt a két szereplőnk nem csak érzékileg hat egymásra, hanem lelkileg és szellemileg is. Itt most nem arról szól a dolog, hogy van egy lelkibeteg ipse, akit csakis egyetlen nő képes kimozdítani a pokol bugyraiból. Ez az érzelmi viszony üdítően egészséges (még akkor is, ha mindenki hordoz magában valamilyen fájdalmat), és olyan édes képsorok társulnak mellé, mint például a leopárdkölykök esete Sashával, meg a csokis sütié, meg... szóval jó az egész. A karakterek a helyükön vannak, és ahhoz képest, hogy nem kaptunk igazán pontos és részletes bemutatást senkiről a két főszereplőt kivéve, teljesen elkülönülnek egymástól, és mindenki önálló egyén, sajátos személyiséggel. Ez is tipikusan egy olyan könyv, amit azért olvas el az ember, hogy kicsit kipihenje a világot, és bekerüljön egy olyanba, amire soha nem lesz lehetősége. Leginkább Lucas világának érzelemdús létét élveztem, jó volt kicsit megmártózni benne.
Share:

Jenny Randles - Időviharok

Az írónő célja, hogy bemutasson egy különleges jelenséget, ami a sci-fi-irodalomban már réges régen feltűnt, és sokféleképpen lehet hívni, az időutazást, időugrást, kieső időt (ufó-rajongóknak ismerős lehet). Randles különböző, a témával foglalkozó társaságok alapító tagja, igazgatója, munkatársa, mindenféle kutatásokban vesz részt, és ahhoz képest, hogy közel negyven kötete már megjelent, hozzánk ez az első, ami eljutott. Tudományos körökben elismerik írói munkásságát, ami remélem, így is van, hiszen ez egy olyan terület, hol az olvasók nagyrész teljesen laikus, így megvezethető.

A könyv két részre oszlik, az elsőben eseteket tárgyal, a másodikban pedig megadja a jelenségek tudományos hátterét. Mindkettő nagyon érdekes, főleg az esetleírások tálalása, ugyanis minden szaván érezhető, hogy megpróbál elfogulatlan lenni. Az írónő ufó-társaságokkal is kapcsolatban áll, ennek ellenére, vagy talán éppen azért, az esetekről le tudja kapargatni az időközben rárakódott sallangokat. Kutatásai szerint ezek az időviharok sajátos jelenségekkel járnak együtt, amit a felszínes vizsgálók akár egy átlagos ufó-jelenségnek is vélhetnek, azonban mégsem lehetnek azok, mert … és itt felsorolja az érveket, bizonyítékokat. Már amennyire itt lehet bizonyítékokat találni tudományos szemszögből, amik ugyan nem lesznek 100%-ig cáfolhatatlanok, de ennyi hiba minden törvényszerűségnél előfordul. Igazából az ufó háttér kell ahhoz, hogy az ember lássa, milyen egy szokásos ufó-észlelés, és az időviharok ezek miben különböznek tőlük.

Az elszállt tudósok általában mindig kikötnek az időnél, térnél, ezek összefüggésénél, ahogy Einstein is, és Hawking is. Az a helyzet, hogy ez a két név nekem elég ahhoz, hogy ha fenntartásokkal is, de elhiggyem azt, amit leírnak. Az időutazás, jövőből jött emberek, üzenetek már elég régóta foglalkoztatják az emberiséget, megbújva ősi mondákban, képekben, amik számunkra már értelmüket vesztették, vagy sok esetben már meg is semmisültek. És mielőtt valakinek a fejében felmerülne Nemere, mint párhuzam, gyorsan felejtse el. A könyv igényes, tudományos, tisztán láthatóan nem mennyiségi, hanem minőségi törekvései vannak Randlesnek. Amennyire érdekesek az esetleírások, annyira érthetőek a tudományos magyarázatok, példák, fizikai jelenségek pontos leírásai és meghatározásai. Az esetek a világ szinte minden táján előfordulnak: Nagy-Britannia, Ausztrália, Amerika, Európa. Összehasonlít, összegez, példákat hoz, amiket aztán a tudományos részben igyekszik alátámasztani különböző nagy hírű tudósok munkáival, elméleteivel, kísérleteivel. Hogy valóban létezik-e időutazás, hogy valamikor a jövőben elő lehet-e idézni ezt a jelenséget, ma még természetesen nem tudható, viszont dolgoznak a megvalósításon. Néha lehet is hallani, mindenféle nagyobb hírverés nélkül, egy-két tudományos kísérlet eredményéről, amik erre irányulnak. De ha valaha is meg valósulhat…olvassátok el, és gondoljátok végig. Érdekes és tanulságos belegondolni ebbe az egészbe, a lehetséges következményekbe, hatásokba.
Share:

Barbara Erskine - Árnyak birodalma

Akkora helyet elfoglal a könyvespolcon ez a kötet, hogy muszáj róla írnom. Még akkor vettem, amikor nem voltak olyan heppjeim, hogy milyennek kell lennie egy borítónak, vagy hogy megy-e a piros szín egy egyébként cseppet sem romantikus könyvhöz. A középkori Skóciában járunk, ahol egy fiatal hercegnő, Isobel gyűlöli férjét, viszont van egy szerelme. A XIII. században minden kegyetlenség megtörténik szerencsétlen lánnyal, ami csak megtörténhet. Az ő történetét hallgatja esti mese gyanánt a kicsi Claire az 1970-es években. Különös vonzódást érez őse iránt, a kastély, melyben lakik, adott otthont a sok szörnyűségnek, és bár nem akarja, ez felnőtt életére igencsak rányomja bélyegét. A két idősík egymásba mosódik, amikor Claire megtudja, hogy férje el akarja adni az ősi kastélyt, Duncairnt. Eleinte ugyanis csak rémálmai vannak, később azonban tudatosan is fel tudja idézni magában azt az állapotot, ami visszarepíti őt Isobel mellé, szinte a saját szemével látva, mi történt vele nap nap után. A két nő életében sok a közös pont: a meggyűlölt férjek, Isobelt megvádolják boszorkánysággal, Clairet meg a férje legszívesebben elmeotthonba dugná.

Erskin történész létére remek misztikus könyvet írt. Szerelmes regénynek tűnik, de az a helyzet, hogy több benne az őrület, és a kísértet, az időutazás és a történelem, mint a szerelem. A borító ne tévesszen meg senkit, aki valami gyengéd, csöpögős történetre vágyik, tegye vissza gyorsan, mert csalódni fog. Ennek ellenére mégis úgy érzem, hogy inkább női könyv, mert a nők helyzetéről, jogairól, lehetőségeiről szóló történetek közelebb állnak hozzánk, könnyebb megértenünk, és átélnünk. És nem, nem egy feminista könyv, inkább nagyon is történelmi, és különösen misztikus. A skót történelem egy olyan időszakát öleli fel a múltban játszódó rész, ahol a szabadságért folytatott háború kellős közepén (1306) a főszereplő egy igen markáns női jelenség, a valóban létező Isobel of Mar, aki állítólag Robert Bruce szeretője volt. Az ő, és az akkori társadalom mindennapjait, babonáit, politikai csatározásait tolmácsolja a jelenben Claire, aki a saját problémái elől a meditációba menekül, bár ezzel nem könnyíti meg a saját dolgát. A múlt sötét kegyetlenségei igen realisztikusra sikerültek, a kínzásoktól kezdve a hétköznapi hiedelmekig minden részletében, ezt picit tompítja az az érzelmi sokszínűség, ami a szereplőkből árad. A misztikus szál pedig annyira természetes lesz egy idő után, hogy fel sem fog tűnni, sőt, várni fogjuk a következő meditációt.

Többi történelmi regényében Hay várának történetét dolgozza fel, de sajnos annyira riasztóak a borítói, hogy jóérzésű fehérnép nem venné a kezébe, hacsak nem kifejezetten tudja, mire is számíthat a tartalmát illetően. Bár Sylvernek igaza van, az Árnyak birodalma egy másik várban, Duncairn-ben játszódik. Nem mellesleg Erskine a skót királyi családtól eredezteti őseit, talán ezért sikerült olyan kifinomultan megjeleníteni a családtörténetet, bizonyos hagyományokat. Aki szereti az egyszerre történelmi, egyszerre misztikus regényeket, annak ez tökéletes választás lesz, borító ide vagy oda. (nem találtam a neten magyar borítót, ami nem is baj, mert annyira nem is kerestem, és mert az eredeti sokkal szimpatikusabb.)
Share:

Drakula

Jane megkért, szedjem össze, milyen könyveket ismerek Drakuláról, és Hasfelmetsző Jackről.
Kezdjük Drakulával, mégpedig azzal, amit Bram Stoker írt 1897-ben. A könyvet Vámbéry Ármin magyar professzor hatására kezdte írni, aki először beszélt neki Vlad Tepesről, a havasalföldi uralkodóról. Ez aztán annyira megindította a fantáziáját, hogy hét év alatt kitalálta a vámpír-figurát, és elkészítette remekművét, amely a mai napig alap ebben a műfajban.
Az ő hatására ma már elég nagy vámpírirodalmat tarthatunk számon, amit én nem szeretnék részletezni, azt  Amadea már egyszer megtette, amit nagyon ajánlok minden érdeklődő figyelmébe, érdemes elolvasni (a könyveket is.) .

A sokféle különböző vámpíralakok megalkotása mellett Drakula alakja még mindig izgatja az írók fantáziáját, nem kevésbé, mint az olvasókét. 
Freda Warrington Drakula, a halhatatlan c. könyve mintha csak Bram Stoker regényének a folytatása lenne. Mina és Jonathan további életét mutatja be, immár gyermekestől, és Drakulát megölték ugyan, de ő még holtában sem képes nyugodni. De lehet, hogy nem is halt meg igazán. Így visszatérnek Erdélybe, hogy teljesen leszámoljanak vele. 
Még jó, hogy Drakula figurájának alapvetően szinte mindegy, él-e, hal-e, örökké létezik, bármikor feltámadhat, bármilyen alakban, és még leszármazottai is lehetnek. Drakula annyira népszerű, hogy ha valaki a nevét adja hozzá, mint Stephen King is, tuti befutó lesz, bár ebben az esetben, azt hiszem, csak erősítette egyikük a másikukat. 
Film is készült belőle, amelyből aztán könyv készült, de igazából a sorrend mindegy is, hiszen Bram Stoker történetén nem túl sokat változtatnak, ha konkrétan Drakula alakjához nyúlnak, esetleg csak kiegészítik, árnyalják azt. Mint a film is, ami megadja azt a pluszt, ami a romantikus ebben az egészben - a sírig, halálon túl tartó szerelmet, és a gyötrődést, amely ezzel jár.

A téma igazából kimeríthetetlen, és sokadszorra sem unalmas, hiszen Drakula alakja van annyira érdekes és izgalmas, hogy bármit megtehessenek vele. Maga Drakula is képes lehet bármire, még az sem elképzelhetetlen, hogy utódja legyen. És miért ne lehetne ő emberibb, egy vadállati énnel, hiszen azóta sok idő eltelt, a rejtőzködést felváltotta a társadalmi élet, a beilleszkedési kényszer, ezzel együtt kibővült a vadászható terület is. Gróf Drakula László titkos élete az a könyv, ami egyszerre áll távol Drakulától, és mégis közelít hozzá. Főszereplőnk elvileg nem vámpír, ám a féltékenységtől bekattan, és öl, élvezve a vér ízért, a másik feletti teljes birtokláshatalmát, de mivel tisztában van vele, hogy tette szörnyű és emberhez nem méltó, inkább visszatér az ősi kastélyba és elzárkózik a világ elől. Ő az, akit ha akarunk, betegnek nyilvánítunk, egyenlővé tesszük Drakulát vele, hiszen Drakula is lehetett beteg. De ha szeretnénk, az igazi vámpírt láthatjuk benne, több emberséggel, mint amennyi ősében volt. De önmaga ellen senki nem küzdhet eredményesen, és Drakula László is szembekerül az élet csapdájával, még a világtól elzártan is.
Drakula alakja annyira létező, és köztudatban élő, hogy a néprajzkutatók, tudósok sem tudják kivonni magukat a hatása alól. Születtek tanulmányok, kutatások, van-e valóságos alapja ennek a mítosznak, amiről nem lehet tudni, hogy valóban Bram Stoker teremtette-e, vagy ő csupán irodalmi formába öntötte a Havasalföld, és Erdély környékén terjedő hiedelmeket. Pivárcsi István Drakula gróf és társai c. könyve az egyik magyar kutatómunka, ami a mítosz gyökereit, a nép képzeletében megjelenő szörnyek alakjait vizsgálja, egy rövid, de annál érdekesebb, illusztrált vámípírológiai munka.
És a könyv, ami egyetlen, a vámpírtéma felé érdeklődéssel forduló polcáról sem hiányozhat, az Sz. Farkas Jenő Drakula vajda históriája. A fülszövegből idéznék, mivel ezt még nem sikerült elolvasnom, így hinnem kell a hátlapnak: "A vámpír-Drakula mögött neves történelmi személyiség áll, aki a XV. század második felében Havasalföldön uralkodott, s már életében európai hírnévre tett szert kegyetlen tetteivel és törökellenes harcával. "Vérszopó" tulajdonsága pedig több száz éves kelet-európai tradícióra vezethető vissza. Farkas Jenő tanulmánya e kettős szálat követve tárja fel a mai "legenda" titkait."
Mostanában jelent meg egy másik érdekes tanulmány, ami két középkori német szöveg fordítását tartalmazza, melyek Vlad Tepessel, tetteivel, személyiségével foglalkoznak, és kaphatunk egy kis betekintést, miért is csináltak szörnyet ebből a vajdából, valamint a történelmi hátteret is kibontja a szövegeken keresztül. Könyv itt.
A végkövetkeztetésem az, hogy Drakulában és a vámíprokban lehet hinni vagy nem hinni, szeretni vagy undorodni tőlük,  de a kutatók minduntalan olyan különleges és egyáltalán nem normális esetkbe, hagyományokba, mítoszokba botlanak, amik, úgy tűnik, támogatják a vámpír-mítoszt, alapot szolgáltatnak neki. Bár nehéz eldönteni,  hogy melyik volt előbb, a mítosz-e vagy az irodalmi alak, ettől a téma csak még izgalmasabb és titokzatosabb lesz.
És jut eszembe, Kostova Történésze is egyfajta Drakula-feldolgozás, mégpedig egy egészen különleges vetületből láttatja.  ( ITT egy kicsit többet írtam róla.)
Share:

W.M.Thackeray - Hiúság vására

Amikor 1847 elején a regény folytatásokban megjelent, még a Regény hős nélkül - Toll- és ceruzavázlatok az angol társadalomról címet viselte, egészen addig, míg Thuckeray egyszer álmából felébredve, ajkán a Hiúság vásárával meg nem adta a végleges elnevezést. A „hiúság vására” kifejezés A zarándok útja című 1678-as, John Bunyan által írt műből ered, ahol Hiúság városban vásárokat tartottak, és az ott folyó üzletelés az anyagi világot és annak értéktelenségét jelképezi. Az angol társadalom gunyoros és humoros ábrázolása, melyben Thackeray kigúnyolja a felső körök sznobizmusát, élvhajhászságát, és képmutató magatartását. Thackeray volt, aki a ’sznob’ szót a köztudatba építette, igaz, ezt egy másik könyvével érte el. (Sznobok könyve)

Pinkerton kisasszony szigorú és neves leányintézetéből két diák búcsúzik: egy gazdag bankár nemes lelkű lánya, Emilia (őt az író a feleségéről mintázta), és egy szegény, árva, de feltörekvő leány, Rebecca Sharp, akin megakad a férfiak szeme, és aki mint segédtanító tanulhatott az intézet falai között. Emilia meghívja Beckyt, hogy töltsön náluk néhány hetet, és itt megismerkedhetünk Becky romlott, de érvényesülni képes énjével, és azzal világgal, ahová ő annyira megpróbál felkapaszkodni. Amíg Emilia jóságos, naiv ártatlan és tiszta lélek, addig Becky épp az ellenkezője: számító, pénzéhes és roppant gátlástalan. Ezek a tulajdonságai mind segítségére vannak abban, hogy befolyásolni tudja környezetét, hogy a gyengébbeken uralkodhasson. Így eshetett meg, hogy amikor Pitt Crawley báró családjához kerül, ott nélkülözhetetlenné teszi magát, annyira, hogy a báró fia feleségül is veszi. De Beckyt kalandor természete nem hagyja nyugodni, és amíg azt látjuk, hogy Emilia képes beletörődni sorsába, özvegységében is tiszta élete vonzó lehet egy igényes férfinak, addig Becky nem képes megnyugodni, és egyre magasabb babérokra tör.

Nagyon nehezen kezdtem bele a regénybe, féltem, hogy unni fogom magam, mert biztosan száraz és kioktató a stílusa, és teli van komoly erkölcsi példázatokkal. Nem hiába aggódtam, bár a probléma nem ez volt. A regény nagyon-nagyon-nagyon hosszú, és bármennyire is jó volt Thackeray stílusa, a történet egyszerűen nem kötött le. Tetszett, ahogy az író úgy vezet végig ezen a pár éven, hogy szinte egyetlen pillanatra sem feledteti velünk, ő az író, ő irányítja a történteket, és bármennyire is konkrét a közeg, amiről szól, mindvégig ott áll az olvasó és a történet között. Talán ez is volt a baj, akkora távolságot képezett köztem és a könyv szereplői és cselekménye között, hogy körülbelül akkora érdekességgel bírt számomra az egész, mintha a szomszédot kellene bámulnom éveken keresztül. Becky átlátszó hazugságai és törtetése gyorsan unalmassá vált, Emilia naivsága és együgyűsége az agyamra ment, és közben folyamatosan azt éreztem, hogy ezt ne, nem akarom ezt olvasni, ennek sose lesz vége. Nem is olvastam el rendesen, kb a felétől már csak átlapozgattam. Ha nem eresztette volna ennyire bő lére Thackeray, ha kicsit közelebb engedett volna mindenhez, amiről a könyvben szó van, talán tudtam volna élvezni, így igazából az elkapott poénok és ironikus kiszólások szórakoztattak csak, az meg azért, lássuk be, nagyon kevés. Arról nem is szólva, hogy mindig eltért a tárgytól. Elkezdett mesélni valamit, arról eszébe jutott még valami, aztán arról is valami, aztán, hoppá, visszakanyarodott az első témához. És még csak nem is szaftos kis pletykák voltak, vagy izgalmas kis történetek, hanem egyszerű udvari pletykák: ki hol kivel mi csinált, és mi történt vele, merre állt a frufruja, és milyen színű székre ült le.

A legvégén van egy néhány oldalas szószedet (50 oldal :), ami a könyvben nagyon sűrűn előforduló megcsillagozott nevek, szavak, kifejezések magyarázatául szolgál. Van pár érdekesség, ami miatt érdemes hátralapozni, sőt, nekem ez az 50 oldal kellemesebb élmény volt, mint az egész könyv.
Share:

Takami Kósun - Battle Royale

Milyen értelmetlen játék. Viszont túl jól van kitalálva. Végső soron nem lehet akárkit bevenni a csapatba, ha nem tudsz teljesen megbízni benne.
Erről a könyvről először bővebben a könyvmolyoknál olvastam, és mivel annyira jó volt Borostyán ajánlója, kedvet kaptam hozzá. Japán 15 évesek gyanútlanul osztálykirándulásra indulnak, majd valami egészen más lesz belőle. A feltételezett Nagy Kelet-ázsiai Köztársaság egy eldugott, lakatlan szigetére kitesznek 42 diákot, miután közölték a szüleikkel, hogy nagy valószínűséggel nem látják többet gyermekeiket. Akik nemtetszésüket fejezték ki, meghaltak. Semmivel nem volt kegyesebbek hozzájuk, mint a gyerekekhez. Az osztállyal pedig közölték, innentől kezdve csak magukra számíthatnak, mert ha lejár az idő, csak egy maradhat (tisztára, mint a Hegylakóban). Ehhez megkapják a megfelelő segítséget mindenféle fegyver formájában, valamint a kezdő lelki löketet is jól sikerül adagolni.

Ahhoz ugyanis, hogy ezt az egészet komolyan vegyék, a katonák már az orruk előtt megölnek pár diákot hidegvérrel. A kis előadással az elején, amit egy eléggé fogyatékos lelkületű csóka tart, elhinti köztük mindennek az alapját, a bizalmatlanságot. Azt nem tudni, a többiek fejében mi jár, de Súja fejében elég sok minden megfordul: először ő sem veszi komolyan ezt az egészet. Miután barátja meghalt, rájött, hogy ez nem egy komolytalan játék, amit játszatni akarnak velük, de reménykedik benne, hogy osztálytársai összefognak, és a szabályokat felrúgva menekülőre fogják. Mivel egyenként mennek ki a teremből, és így kapják meg a fegyvercsomagot is, mire kijutnak az épületből, már senki nem lehet biztos a másikban, főleg, hogy az első dolog, amibe botlanak, egy társuk holtteste. Úgyhogy lehet menni dzsungelharcolni, innentől kezdve csak a naivitáson és a képernyő előtt szerzett elméleti tapasztalatokon múlnak életek és halálok.

A Legyek urához hasonló gondolatkísérlet arra, hogyan viselkednek emberek olyan környezetben, ahol egyrészt önmagukra vannak utalva mások ellenében, másrészt a tét az életük. És ahogyan az várható, mindenkiből előtörnek az apó sérelmek, amik normális esetben, ha felszínre is kerülnek, kimúlnak egy jó adag veszekedéssel, vagy bunyóval. Itt olyan méreteket öltenek, amik miatt elvágják egymás torkát. Azzal, hogy vannak tiltott zónák, robbanó nyakörv, és időkorlát, elfojtanak minden szökésre, összefogásra, csoportos túlélésre irányuló kísérletet. Pszichikai, lelki elszigeteltségben a gyerekek a végletekig elmennek, és szinte csak azokat az oldalukat használják, amiket a túlélés érdekében célszerűnek gondolnak. Mindenkinek van valamiféle stratégiája, hogyan lehetne megmaradnia, ideig-óráig bírják is, aztán lassított felvételben láthatjuk, hogyan vesznek búcsút az élettől. Mert van ennek egyfajta lelki felsőbbrendűségi töltete is, mintha egy ilyen próbatétel során dicsőség lenne meghalni, hiszen aki élve marad, a legkevésbé sem fogja ép elmével megúszni. Mondjuk, akik meghalnak, azok sem mind ép elmével teszik ezt. A japán kultúrában egykor igen nagy szerepet játszott a szamurájok filozófiája, és magával a halállal is sokat foglalkoznak. Hozzájuk (legalábbis én úgy gondolom eddigi ismereteim alapján), a halál egy kicsit közelebb áll, mint hozzánk, nyugati emberekhez. Elég csak arra gondolni, hogy a rituális öngyilok ott a mindennapok része volt, mifelénk pokol járt érte.

Érthető hát, hogy a diktatúra Programja nem vált ki akkora ellenállást, mint az számomra normális lenne, az ellenkezés igen rövid, és gyorsan alkalmazkodnak a Szabályokhoz. Tanácstalanok, félnek, elveszetteknek érzik magukat, de a tőlük telhető legjobbat nyújtják, és minél tovább húzzák, annál jobbnak gondolhatják magukat. Próbálnak egymás barátságába, szerelmébe kapaszkodni, kevés sikerrel. Mindez az elméleti rész, amit apróra lehet cincálni, és eddigi tudományos kísérletek is azt mutatják, nagyon valósághűre sikerült, még ha eléggé el is túlzott az emberi viselkedésminták és reakciók megjelenítése. És hogy a véres videojátékokon nevelkedett generáció is élvezzen belőle valamit, a gyilkosságok megjelenítése is éppen ilyen aprólékos, a szekerce által leírt röppálya részletes ismertetésétől kezdve az utolsó vérpettyig, és méregtől habzó szájig. Nekem ez a része annyira nem jött be, a jelképes emberi fejetlenség jobban leköt, mint a konkrét, de belátom, a célközönségért mindent. Az Orwell-idézet az elején nem véletlen, mint ahogyan a disztópikus regényekhez való hasonlatosság sem, bár kicsit más köntösben.
Share:

Simone de Beauvoir - Egy jóházból való úrilány emlékei

Könyvek, melyek más könyvekről szólnak, emberekről, akik olvassák azokat, hatással van rájuk, változnak általuk, és velük együtt az olvasó is. Az Egy jóházból való nekem valami távoli csoda volt, egy olyan könyv, ami másik világról szól, egy olyan korról, ami társadalmi rétegével együtt már a múlté. De egy dolog ábrándozni, miről is szólhat egy könyv, és más elolvasni. Ugyanis csak részben szól erről, de jól gondoltam, túl nagyot nem tévedtem.
Simone már egészen kicsinek is elüt a környezetétől. Olyan dolgok érdeklik, azokban talál szórakozást, amit korosztálya még nem fedezett fel. Tudatlanságában, naivitásában egy roppant önálló egyéniség, mindenről megvan a (még eléggé kialakulatlan) véleménye, és ahhoz határozottan ragaszkodik. Fejlődése, ami a szemünk előtt bomlik ki, roppant plasztikus. Minden önálló gondolkodása ellenére egy későn érő típus, talán épp azért, mert könyvei, melyeket szenvedélyesen szeret, szűkre szabottak, szülei gondos cenzúráján minden „illetlen”, a társadalmi konvenciókat nem tükröző írás fennakad, így Simone mindenről lemarad. A családjában tapasztalható szellemi és lelki ellentmondások nem múlnak el nyom nélkül benne sem, és amikor a vallási-lelki élet, és a szellemi-intellektuális út között kell választania, habozás nélkül hitetlenné válik, és a tanulásnak szenteli mindennapjait.

Ő maga sokáig kidolgozatlan jellem marad, minden érdekli, olyan, mint a szivacs, csak úgy szívja magába a tudást, de nincs egy határozott világkép, elv, hozzáállás, ami mindezt megszűrné. De mintha nem is lenne szüksége rá, mindig van egy bálvány, akit imádhat: a család, szinte burkot alkotva körülötte, osztálytárs, aki különleges, kirívóan más, mint a többiek, egy unokatestvér, vagy tudós elmék. Mindenki formálja, irányítja valamerre, és ahogy egyre többet megtud a világból, nagyon sokára, kialakul az, aki valójában mindig is lenni akart. Filozófia, matematika, majd az irodalom, száz százalékosan veti bele magát mindenbe, igyekezve megfelelni annak a képnek, amit önmagában megalkotott arról a Nőről, akinek hite szerint lenne kell. Mindeközben meg kell küzdenie apja ambivalens érzéseivel: az elszegényedett, és egyre szegényebb felső-középosztálybeli családfő lelkét megsínyli, hogy egyre lejjebb süllyednek, hogy lányaiknak dolgoznia kell, mert nem fogják tudni hozománnyal kiházasítani őket, épp ezért támogatja tanulásukat. De ellenérzést nem tudja eltitkolni, Simone mindent megtestesít, amit ő elutasít: önálló gondolkodású nő, aki nem akar a saját családjának alávetve élni napról napra, aki elutasítja a konvenciókat, és terhes számára mindaz, amit a többi nő az élet természetes velejárójának tart.

Simone feminizmusa nem életelv vagy iránymutató a mindennapokra, nem tanult, felvett póz, hanem teljesen ösztönös és természetes, szükségletet elégít ki; annak a nőnek a szükségleteit, aki egyenrangúnak tart férfit és nőt, akinek a párja méltó kell, hogy legyen hozzá, szellemi társnak kell lennie, mert Simone számára az intellektus, a szellemi gazdagság elengedhetetlenül a mindennapok tartozéka. Egyszerre roppant naiv és tudatlan bizonyos „illetlen” kérdésekben, minden másban azonban igen tájékozott, de soha nem szűnik meg lenyugodni.
Téves elképzeléseimhez képest kapott memoár egyszerűen magával ragadó. Megdöbbentő, hogy mennyire prűd és álszent volt az akkori világ és nevelés, de ezt nagyon kedves iróniával tudja érzékeltetni. Például amikor az őket tanító félapáca nővérekről megjegyzi: „Egész életükben a világi oktatás ellen harcoltak, s nemigen tudták megkülönböztetni az állami iskolát a nyilvánosháztól”. Ahogyan megjeleníti a gyermeki érzést, ami a szülőkhöz köti, ahol ők a mindenhatók, a biztonság összetörhetetlen burka, és ahogyan az értelem kinyílásával szembesülve az ellentmondásokkal még mindig képes megtartani önmagába ilyennek őket, majd még később az egész egyszerűen megszűnik létezni, és eltávolodik tőlük. A mindig kívülálló lány egyre magányosabb elszigeteltsége, küzdelme a saját szellemiségéért és elismeréséért, és nem utolsó sorban küzdelme önmagával önmaga megismeréséért, csodás olvasmány. Aki tanácstalan, hogy kézbe vegye-e, ne habozzon.
Share:

Sz. Farkas Jenő - Drakula vajda históriája

A könyvről először Natashánál olvastam, és bár akkor nem tudtam megszerezni, amikor a Drakulás posztomat állítottam össze, a neten teljesen véletlenül megtaláltam és azonnal le is csaptam rá.
A kis könyvecske Drakula gróf múltjáról, történelméről szól, arról, hogyan alakult ki vele kapcsolatban ez a vámpír-mítosz, mennyi alapja volt ennek, és mi történt valójában.
Kezdi az uralomra jutásával, ahogyan megszilárdítja a hatalmát: alapvetően  megölet mindenkit, aki veszélyes lehet rá nézve. Ez még csak nem is újdonság, a történelem folyamán rengeteg olyan uralkodó, hatalomra jutó személy volt, aki végzett ellenfeleivel, de azért a legtöbbjük Drakulához képest egészen kíméletes módját választotta a terep megtisztításának. Vlad Tepesben az volt a félelmetes, hogy iszonyatosan kegyetlen eszközöket használt. Az, hogy örömét lelte mások kínzásában, köztudott, de nagyon szerette szívatni is az embereket, tudjuk meg a kortárs újságlapokból.  Pl.  a vásár alatt éjszaka belopakodott a bódéba, pénzt csent el innen, amoda betett, másnap kifizette, amit bepanaszoltak neki, és karóba húzta, aki nem szolgáltatta be a többletet.

Már a saját korában legendás híre volt Drakulának, újságlapokon közölték a gaztetteit, fametszeteket készítettek a kínzások módjairól, megadták a népnek a középkori horrorshowjukat. Mátyás 12 éves várfogságra ítélte, majd miután szabadult, visszakapta hatalmát. Szeretném hinni, hogy a fogságra ítélésnek köze van a kegyetlenkedésekhez, de sokkal valószínűbb, hogy politikai oka volt.  Képet kapunk arról is, hogyan látták őt akkoriban a környező országokban, hogyan láttuk mi, magyarok, az oroszok, a németek, és a törökök, és kielemzi a vámpírhit kialakulását, gyökereit. A történelmi háttér megrajzolása pontos, lényegre törő, és minden információt megkapunk, amire szükségünk van.
A kötet érdekessége a metszetek, amik a történelmi Vlad Tepest ábázolják áldozataival körbevéve, és a Lugosi Béla által alakított Drakuláról is találhatunk fényképeket. A végén található jegyzetekből megtudhatjuk, honnan ered a Drakula név, olvashatunk leveleket, újságlapokat.

Itt is felmerült Vámbéry Ármin professzor neve, kicsit utánanéztem. Egy igazán tehetséges ember volt, több nyelven beszélt (nem számoltam össze, de szerintem több, mint tíz), többek között tudott törökül is. Annyira törökké vált, hogy egy ideig egy magas pozícióban lévő török államférfi titkára lett.  Eközben török források alapján a magyarok történelmi vonatkozásáról tanulmányokat publikált, és azzal a céllal tért haza, hogy felkeresi a magyarok őshazáját. El is indult keletre dervisnek öltözve, és annyira jól alakította a török utazót, hogy még egy kikérdezést is túlélt, az egyik igazhitűnek gyanús lett Vámbéry. Ő volt az első európai, akinek sikerült a kelet egy mások elől elzárt részét bejárnia, még a jegyzetelést is titokban kellett végeznie. Miután hazatért, a pesti tudományegyetemen lett a keleti nyelvek tanára, és ő volt az első, aki a finnugor nyelvrokonsággal szemben a magyar nyelv török eredetét hirdette. Tudóstársai ugyan nem fogadták el elveit, de ez nem akadályozta meg, hogy könyveit több nyelvre lefordítsák, és a londoni Királyi Földrajzi Társaságban tartson előadásokat. Valószínűleg Drakula nevével a török-magyar emlékek kutatása során találkozhatott, és angliai tartózkodása alatt futhatott össze véletlenül Bram Stokerrel, aki a vámpírmítoszt megalapozta a róla szóló történetével.
Share:

Karinthy Frigyes - Tanár úr kérem

Elég sok időt töltöttem a nagyszüleimnél, mikor kicsi voltam, és egy idő után bizony elfogyott a játék, meg a kedv, bezárt a játszótér, vagy csak esett az eső, esetleg nem volt kedvem semmihez. Olyankor a könyvespolcot böngésztem, de sajnos nem volt túl nagy a választék.
Láttam sok Winnetou könyvet, de sose érdekeltek az indiánok. Volt pár tankönyv, ami szintén nem nagyon izgatott, viszont megtaláltam apám bizonyítványait, ellenőrzőit. Mit mondjak, remek szórakozás volt nézegetni a jegyeit, amik nem voltak a legfényesebbek. Akkor még nem tudtam, hogy azért kell nekem többet tanulni, mint neki, mert ő már tudta, hogy akkor én jobban fogok járni.

Egyik nagy talánya volt a könyvespolcnak Puskin Anyeginje. Nézegettem, forgattam, kívül-belül átlapoztam, hogy többet megtudhassak róla. Legalább annyit, hogy ki írta. Vagy inkább hogy mi a címe. Ki az a Puskin Anyegin? És miért nincs címe? De ha ez a címe, miért nem írta senki? Nem nagyon értették, mi a problémám, nekik egyértelmű volt, hogy Puskin írta, és persze, hogy Anyegin a címe. És ahelyett, hogy ezt így elmondták volna nekem, csak ismételgették, hogy ez a Puskin, Anyegin.

Volt egy különösen kedvenc könyvem, a Tanár úr kérem. (persze, mert itt legalább egyértelmű volt, hogy nem csak címe van, de írta is valaki.) Imádtam a történeteit, és benne az egyszerű rajzokat, amik annyira szeretnivalóan csúnyák voltak, hogy úgy gondoltam, elhozom a nagyimtól, hogy lásson ilyet az én gyerekem is. És aztán felleltem új kiadásban a neten, meg is vettem nyomban. Kicsit meglepődtem, mert jóval vékonyabb könyvre emlékeztem, de aztán ahogy a régiek tartalomjegyzékét néztem, kiderült, hogy nem ugyanazokkal a történetekkel adták ki. Esténként ezekkel a nem kicsit bonyolult fogalmazású szösszenetekkel szórakoztatja magát a lányom. Én olvasom, amit nem ért, elmagyarázom, amit én se értek, az úgy marad. Hogy régen mit fogtam fel ebből, az rejtély, de a kiscsaj is legalább annyira élvezi, mint én. Meg kell mondjam, remek érzés, hogy nem kell reggelente átnézni az anyagot, nem kell házifeladatokat begyűjteni másolás céljából, és nem kell a feleltetés esélyeit latolgatni, és így az igazi a nosztalgia.
Share:

2012/07/25

Kurt Vonnegut - A titán szirénjei

Azt olvastam, hogy a Titán szirénjei az egyetlen olyan könyve Vonnegutnak, ami ízig-vérig sci-fi. Nem kétlem, hogy így van, de szerintem ennél árnyaltabb a kép. Indulunk a Földről, két hatalmas emberrel a főszerepben: az egyikük születése jogán, a másikuk a szerencse fiaként (szinte szó szerint) került magas pozícióba. Mindez annyit jelent, hogy hatalmas vagyonnal rendelkeztek. Aztán egy űrhiba következtében a születése okán Úr (Rumfoord) egy tér- és időanomáliába került, mindenhol élt szinte egyszerre, rendszeres időközönként feltűnve, de végülis sehol nem élt. A szerencse fiától (Malachi Constant) meg elpártolt a szerencse. Nem csak a vagyonát vesztette el, de a Marsra jutva még emlékeitől is megtisztították. Aztán megindult a háború a Föld ellen, eleve kudarcra ítélve a bábukká degradált marsi sereget, ezalatt a szerencse fia a Merkúron kötött ki, az Úrnak hála, majd vissza a Földre, végül a Titánra...mert Rumfoord volt az, aki a szálakat mozgatta, a múlt és jövő tudásának biztos tudatában irányított, kozmikus szinten.

Túl azon, hogy sci-finek sem utolsó, tökéletes jellemtanulmány az emberről. Anomália Úr előre látja a jövőt, és lehetőségeivel együtt ez akkora hatalom, amivel az ember vagy nem él, várva a megsemmisülést, vagy visszaél. Ő visszaél, kedve szerint játszik, mikor mi jut eszébe. És minden döntése (a háború, a vallásalapítás, találkák szervezése) két mozgatórugóra jár: a hatalom és a pénz az, amiért minden történik. Az ember, akitől elpártolt a szerencse, maximálisan kiszolgáltatott helyzetbe került, az Úrtól függ minden téren, közben igyekszik visszaszerezni önmagát. Anomália Úr Isten próbál lenni, a szerencse fia emberségéhez próbál visszatalálni. Lehetne még hámozgatni a könyvet, kezdve azzal, hogy a marsi sereg katonáit miért kellett zombikká változtatni, hogy a szirének mekkora kísértés volt a földi szerencse fiának, és mivé vált a sokat megélt univerzumembernek, vagy hogy a jövőbe látás által a jövőben látott események előidézése most akkor valóban jövőbe látás, vagy csak egy magasabb hatalom magasabb játszmája, és van-e akkor önálló döntés, vagy csak kiszolgáltatott végrehajtók vagyunk? Jelentősége van a bolygók teremtményeinek, akár természetes módon jöttek létre, akár kreatúrák, de nem akarom túlokoskodni, ezek azok a dolgok, amikbe mindenki más láthat bele, és ki tudja, Vonnegut minek szánta őket. Két lényegi kérdés: miért élünk? tettünk-e valaha is önzetlenül olyat, ami más javát szolgálta? És a kedvenc mondatom: "Voltaképpen miből gondolod, hogy mégy valahová?"
Azt mondják, Vonnegut nem ír jól, és ezzel én nagyon nem értek egyet. Igenis jól ír, végig fenn tudta tartani az érdeklődésem, szerettem olvasni, baromi jó az ötlet, és élvezetes a csomagolása. Ennél többet igazán nem kívánhatunk. Vonnegut nem az az író, akitől csodás tájleírásokat, aprólékos emberi jellemzéseket lehet olvasni, vagy netán izgalmas csatajeleneteket, ő inkább csak jelzi, mit látunk, hol járunk, kivel állunk szemben, és így lecsupaszítva is pont olyan plasztikus, mintha részletes lenne. Röviden és tömören tud elmondani sorsokat, személyiségeket, és éppen ettől a tömörségtől olyan nagyszerű. No meg a humortól, attól az iróniától, nagy adag gúnytól, ami csak úgy süt a sorok közül. Érzésem szerint Vonnegut mulatott az olyan emberi gyarlóságokon, mint gazdagság, hatalom, pénz, vallás, soha nem mulasztja el az ember arcába dörgölni mindezek hiábavalóságát. A legjobb időben találtam meg az írót, teljesen a  kedvencem lett.
Share:

Bulyovszky Lilla - Norvégiából

Bulyovszky Lilla az első magyar színészdinasztia egy leszármazottja volt, és olyan magasra jutott a hírnév csúcsán, ami az 1850-es évek környékén csak lehetséges volt. Már 7 évesen a színpadon állt, 15 évesen főszerepeket játszott, majd nyughatatlan természete 25 éves korára Németországba vitte. A szász királyi udvar színésznőjeként Drezdában telepedett le, a bajor uralkodó udvarában játszott, és a kor nagy alakjaival folytatott kiterjedt levelezést. Színészete mellett elbeszéléseket írt, fordított és útirajzokat készített. A kor divatját figyelmen kívül hagyva nem egy felkapott fürdőhelyre utazott pihenni, hanem Norvégiát vette célba. (Életrajzát Péchy Blanka Hűséges hűtlenek című regényében írta meg, ha valakit esetleg bővebben érdekelne.)
Norvégiai útja nem csak kalandos volt, de különösen nehéz, egy nőből akkoriban egy ilyen utat nemigen néztek ki. A nehezen járható utak, a zord időjárás, a hideg éghajlat nem rettentette vissza a kalandvágyó hölgyet, és bátran vette az akadályokat Norvégia két partja között. Közben megismerteti velünk szépséges lengyel útitársnője bánatos (és mellesleg roppant unalmas) történetét is, és mindazon városokból kapunk egy kis ízelítőt, amin keresztülhaladnak. Nagyon könnyű elképzelni, hol járunk, ugyanis mindig igyekszik valami párhuzamot vonni a magyar városokkal, de egyébként is igen plasztikusak a leírása. Az akkori politikai helyzetet is igen jól felvázolja, és nem mulasztja el az újdonság érdekességén túl annak helyénvalóságát vagy kiválóbbságát magasztalni a közép-Európában megszokotthoz képest, sokszor inkább csak célzás szintjén.

A részletes útleírást, a városok pontról pontra való bemutatását mellőzi, inkább csak azokról tesz említést, amit valamiért fontosnak vél. Ezzel szemben viszont soha nem mulasztja el bemutatni a helyi szokásokat, életmódot, embereket, akikkel találkozik, vagy egyszerűen csak az útjába akadnak, parkokban, múzeumban, utcán, kiskocsmákban, és nagyon részletes tájleírásokkal is szolgál. Néhol, itt-ott elejtve néhány ironikus, gúnyolódó esetleg igencsak célzatos utalást, megtudhatunk kis hazánkról is pár dolgot, például, hogy már 1860-ban is Európa legdrágább szórakozóhelyei voltak a pestiek. Számomra ez is volt az egyik legnagyobb érdekessége, hogy nem csak egy idegen országról tudunk meg dolgokat, de ezzel párhuzamosan a 150 évvel ezelőtti Magyarország is fel-felvillan, sajátosságaikat szembeállítva. Előkerül a magyar nemesség is, a lenézését fejezi ki velük szemben elég konkrétan, név szerint emlegetve, szinte minden óvatosságot mellőzve. (Nyilván ezekért a nevekért még nem járt kiközösítés.) Megismerhetjük az akkori divatot, pletykákat, közkedvelt emberek neveit, történeteit a tájképekkel párhuzamosan.

Nyelvezete is igen érdekes, ugyanis ez egy reprint kiadás, és egy az egyben mindent meghagytak az eredeti megjelenés szerint, úgyhogy ilyet, és ehhez hasonlókat lehet olvasni benne: „ …megismerkedénk egy dán nemzeti étellel, melyet ők igen gyakran leves helyett esznek. Ez étel áll szagó-lisztből, melyet málnalével, vörösbor- és finomra tört mandulával, czukorral tökéletes fagyalékká készítve, sűrű hideg tejjel és tört czukorral szoktak enni. Igen gyanúsan néztünk e kissé kéjelmetlen tálra, és csak vonakodva ízellők meg étvágyat épen nem gerjesztő tartalmát; kellemes meglepetésünkre azonban igen ízletes- és hűsítőnek találtuk.” A szavak, melyek ma már furcsán hangzanak (utcza, martalócz, arcz, typusz, eszélyes, halhatatlanítván) kicsit lassítják az olvasást, néhánynak a jelentésén is gondolkodni kell, de ez is hozzátartozik a könyv bájához. Nem igazán szeretem az útleíró regényeket, de ez néhol igen szórakoztató volt.
Share:
Facebook pinterest Email youTube picasa imdb RSS Feed
goodreads imdb

Nima's bookshelf: currently-reading

Briliáns barátnőm
tagged: currently-reading
A Búra alatt
tagged: currently-reading

goodreads.com

Kommentek

Nima want to read

Omega
Witch Hunt
The Immortals
Persepolis Rising
Babylon's Ashes
Waking Forever
The Last Magician
Darkstorm
Malice


Nima's favorite books »

VCS

Nima wants

Véres Arany
Halálmadarak
Maya naplója
Inkarnációk
Lestrapált lelkek
Ingókövek - Sztálingrád másik csatája
Red Sister
The Dark Side
Ravenor visszatér


Nima's favorite books »

Címkék

2011 (42) 2012 (71) 2013 (52) 2014 (33) 2015 (28) 2016 (43) 2017 (8) 21.század (2) 5* (70) Aba (5) Ad Astra (6) Agave (46) Akkon (1) Alexandra (20) Animus (2) Athenaeum (14) bannerek (1) Book&Walk (4) borítóleleplezés (2) campus (3) Cartaphilus (13) Cassie Palmer (11) Cat és Bones (3) Cicero (5) CorLeonis (10) Crossfire (3) cyberpunk (6) dark-fantasy (18) Delta Vision (10) disztópia (8) ebook (6) Egmont (5) életrajz (4) elfeledett könyvek (3) Első törvény (5) epic (12) Erikson (3) Európa (15) évzárás (6) fantasy (114) feminizmus (1) Fever (6) film (2) Főnix (2) Fumax (17) Gabo (19) Galaktika (9) game (6) General Press (3) Geopen (11) Gondolat (3) Göncöl (2) gyenge (17) gyűjtés (5) halloween (3) hírek (31) Holdvadász-hónap (6) hónapzárás (12) horror (5) humor (19) játék (8) K.U.K. (1) kaland (9) Karen Chance (11) Karen Marie Moning (7) kedvenc (48) Kelly (10) képregény (1) könyvekről röviden (3) könyvlista (1) Könyvmolyképző (41) körbeposzt (14) krimi (45) Lektűr (2) Libri (3) lista (10) Lybrum (1) M-Érték (1) Magvető (4) magyar (30) majdnem témáztunk (1) manciregény (2) Maxim (2) megjelenik (15) Merit (1) mese (7) military sci-fi (3) misztika (46) MRC16 (2) MűveltNép (1) NA (3) Napernyő Protektorátus (3) noir krimi (1) novella (2) Novum (1) Őrségek (3) Palatinus (3) pararománc (12) Partvonal (7) PlayOn (2) Polar (1) Pongrác (1) pszichológia (2) régi blogról (102) Rézbong (1) romantika (22) sci-fi (44) Scolar (1) skandináv (8) steampunk (8) szépirodalom (59) szex (11) szösz (98) Szukits (3) szukkubusz (3) Takeshi Kovacs (3) Tarandus (1) témázunk (25) Tericum (1) Térség (4) thriller (32) történelem (36) történelmi romantika (8) Tuan (2) Tündérkrónikák (6) újraolvasás (1) Ulpius (32) urban-fantasy (61) űropera (8) válogatás (4) vcs2016 (7) vcs2017 (4) Victoria kiadó (2) Warhammer (3) Wizard Books (1) YA (33)

Blogarchívum