2014/02 - Keményfedél

2014/02/28

Zárás január-február

Újabban nagyon lusta vagyok posztot írni, a sablonom is mostanra állt össze (bocsi, tudom, unjátok már az örök változtatásokat, de asszem, most egy darabig ez marad, az előzővel gondok voltak), úgyhogy most két havi jön egyben, csak hogy lássam, mikre költöttem idén.

Még tavaly karácsonykor voltak nagy akciók a Delta Visionnél, de áthúzódott idénre a ködszerzetek megvétele. Jó volt, hogy utolsó utáni pillanatban bedobták újra akcióban, így ez már nem a karácsony előtti őrületet terhelte.


A Szukitsnál rendelhetőek még a Warhammer regények, már ami megvan még, de a nagy leértékelésnek vége. Dan Abnett könyveire figyeltem föl, még gyorsan beszereztem a Sötétpenge Malus könyveket, és az első részt már ki is olvastam. Megérte a befektetés, az biztos.


Ezeket még januárban követtem el.
Februárban egyetlen egy szál könyvet vettem, de egyszerűen muszáj volt. De hát tudjátok, hogy megy ez. És tényleg muszáj volt, nem is volt akcióban. Tudom, már csak a hülye vesz sima netes kedvezménnyel könyveket, de nem bántam meg, pedig még bele se olvastam. De lehet, hogy azért. (:D)
Nagyon szép a magyar borító is, de az eredeti állatjó. nekünk miért nem lehetnek ilyenek a polcon??


Szerintem eléggé visszafogott voltam.
Egyébként meg várok egy jópárat e-ben is, de egyelőre hiába lesem az áruházakat, nem nagyon akarnak újabbak jönni. Card bűvöletét e-ben szeretném, meg remélem, lesz majd a hamarosan jövő London folyóiból is e, mert az is úgy kellene. Nem akarok több papírt otthonra, mert már nem férek el.

2014/02/23

A fordításokról

Ígértem az Expedíció fordításáról egy posztot, amiben próbálom megmagyarázni, mi bajom is van Török Krisztina fordításaival.
Normál esetben nem figyelek a fordító személyére, egy-két nagy néven kívül nem is ismerem őket, inkább csak mostanában realizálódik nálam, mióta angolul is olvasok, hogy miért is háborognak sokan a fordítások minősége miatt. Van az úgy, hogy nincs egy szál értelmetlen vagy magyartalan mondat sem a szövegben, nincs félrefordítás, az ember mégiscsak a fejét vakarja, mert valami nem stimmel.

Török Krisztina nevével először Lehane Egy pohárral a háború előttje kapcsán találkoztam. Kenzie és Gennaro párosa mondhatni az egyik legdédelgetettebb sorozata a krimiszeretőknek. Egyben van a történet, a szereplők, a mondanivaló, a társadalom- és jellemrajz, egyszóval eléggé összetett könyvek. Ráadásul Lehane remek író, amit viszont az első rész elolvasása után azért nem mertem volna ilyen merészen kijelenteni.
Ott teljesen konkrétan meg tudtam határozni (utólag), hogy mi bajom volt az első résszel: a férfi főszereplő, Kenzie. Szegény pasit konkrétan kiherélte ez a nő. Hogy ki mást zavart ez rajtam kívül, meg kit nem, azt nem tudom, de engem borzasztóan irritált, hogy a fordító stílusa miatt egy kis pattogó, sipákoló, girhes pasi lett az egyébként (később már egyértelműen) nagyon is tökös és igencsak férfias nyomozóból.
Totális mellényúlás volt ezt a kötet vele fordíttatni, főleg a későbbi fordító munkájának tükrében.

Aztán jött az Expedíció, és mivel engem tényleg nem izgat ez a ki mit fordít dolog, meg se néztem, ki fogja fordítani, eszembe sem jutott. Legközelebb óvatos leszek, és nem követek el ekkora hibát.
Valamit ugyanis ezen is elrontott, csak itt egy kicsit nehezebb meghatároznom egyelőre, hogy mit is. Nincs más fordításom viszonyítási alapnak, csak az eredeti szöveg, amit a végén elővettem.

Valahogy nincs érzéke a... nem is tudom mihez. Időnként póriasan egyszerű, máskor meg szinte értelmetlenül költői, itt egy felesleges kötőszó, ott egy névelő vagy egy 'és', amott meg a szórend nem az igazi, meg a megfogalmazás ... biztos vagyok benne, hogy miatta kínlódtam annyit ezzel a könyvvel. Egyszerűen az a feszült hangulat, amit egy ilyen történetnél elvárnék, nem jött át. A fordítóval átlézengtem a térségen, anélkül, hogy a legcsekélyebb izgalmat is éreztem volna. Az agyam felfogta a rejtélyeket, meg a nagy titkokat, de az adrenalinszintem inkább lecsökkent, mint megnőtt mászkálás közben.
Lehet, hogy más ezt nem így érezte, de nekem nagyon oda kellett figyelnem, hogy a stílust, ami egyértelműen a fordítóé és nem az íróé, leválasszam az eseményekről, amik viszont így lebilincselőek voltak, bár jobb lett volna, ha önmagában élvezhettem volna a történéseket.

Mert ugye ennek a könyvnek a lényege a feszkó és a rejtély lett volna, és ha én egy ilyen könyvön ásítozok, ott gondok vannak. Komolyan, egy 172 oldalas rövidke kis semmiség, és több, mint egy hétig ülök rajta? És nincs kedvem kézbe venni? És teljesen konkrétan tudom, hogy nem a történet tehet róla. Normális esetben ennek sokszorosát megeszem egy nap alatt, főleg ebben a témában.
És akkor megláttam PL-nél (akinek egyébként egyáltalán nem volt ezzel gondja) a fordító nevét. De még akkor is csak rémlett, hogy mintha már találkoztam volna vele. Aztán eszembe jutott.

Na, szóval vannak könyvek, amiket bizonyos fordítók nem képesek rendesen lefordítani. Vagy inkább vannak fordítók, akik nem képesek a könyveket a maguk teljességében lefordítani. Elvégzik az iparosmunka részét rendesen, nem hagynak benne angol mondatokat, és alapvetően magyarul is tudnak, hiszen azért nem lehetne azt mondani, hogy önmagában a mondatok egymás mellett ne lennének érthetőek. Mégis kimarad valami nagyon fontos a munka során: a könyv lelke.
Persze, lehetne mondani, hogy de kérem, ez eredetiben is így volt, dehát én meg olvastam úgy is, és nem.
Háborogtak már a munkájára Mead Georgina Kincaid-sorozatánál is rendesen, amit most már magyarul tuti nem fogok elolvasni. Úgy tűnik, érzékeny vagyok bizonyos dolgaira. (Viszont valaki meg arra esküszik, hogy Frostot csakis és kizárólag angolul, mert a fordítás értékelhetetlen. Nekem meg azzal nem volt bajom. Érdekes ez.)  Komolyan, én még a félig lefordítva kiadott Lázálmot is iszonyúan élveztem, mert ami le volt fordítva, abban ott volt minden, ami az eredetiben is. (Ott legalább első kézből meg lehetett ezt tapasztalni.:))
És tudom, a túl egyszerűen, igénytelenül és ostobán megfogalmazott történeteknél mindig felvetem, nem lehetne-e átírni, effektíve újraírni a történetet, hogy némi színvonalat is vigyünk bele... de ez a könyv nem igényelt volna ilyen mértékű átírást, főleg úgy, hogy közben a sava-borsa is elveszett már úgy is, hogy tudtam volna, hogyan szól eredetiben.
The heartbeat came to me more distantly as I entered the Tower.
Amint beléptem a toronyba, már hallottam a szívdobogást...
Viszont ha konkrétan csak a szöveget nézem, és nem vetem egybe az angollal, mondhatom, hogy végülis nem rossz, de mivel már akkor is gondom volt vele, mikor az angolt még kézbe se vettem, valami mégse stimmel.

De ugye mihez képest nézzük a magyar szöveget. Ha eszembe jut, amit a Kárpátok vámpírjainak második részével művelt Gimes Katalin, ahhoz képest Török Krisztina szárnyalt.
Szó- és mondatrész ismétlések tömkelege, dedós fogalmazás, értelmetlen mondatok. Az Ulpius már jóideje nem a minőségi munkájáról ismert, de ez még azt is alulmúlja. És akkor csodálkozunk, hogy ugyan mit ehetnek bizonyos sorozatokon odakinn, mikor pedig mennyire gagyi. Nem feltétlen gagyi, csak az lett belőle. Feehan könyvét nagyjából akkora tisztelettel és hozzáértéssel kezelték, mint Tótisz a Szürkét, amolyan 'szarok bele, jó lesz ez ezeknek így is' hozzáállással. Pedig Feehan az első pararománc-író (a második rész 2000-ben jelent meg odakinn), és bár tényleg nem tökéletes a könyv, azért nem szellemileg visszamaradott az írónő, ahogy az a fordításból lejön, nem véletlenül emlegetik sok más hasonló témájú könyv elején viszonyítási pontként. A sorozat a 26. résznél tart, gondolom, azóta fejlődött is az írónő, de nekünk esélyünk nincs rá egyébként sem, hogy egy hosszabb sorozatot bármelyik kiadó is végigvigyen tisztességesen. Általában a második után berekesztik, mert nem fogy, vagy tudja fene, de nem is kell csodálkozni, ha ilyen anyag kerül az olvasók kezébe.

És ha már emlegettem Frostot, meg kell jegyeznem, hogy a két sokat emlegetett baki kivételével (Spádé és szortyintás) Hoppán Eszter szerintem nagyon jó munkát végzett. Főleg, hogy az utsó két könyv másokhoz került, akik képtelen voltak utána nézni a használt szófordulatoknak, becézéseknek, viszont a hülyeséget (Spádé és szortyintás, de a szortyintással gyorsan megbarátkoztam) azt bezzeg vitték tovább. Mert igenis zavaró, ha a sziviből drágám lesz meg kedvesem, a Cicuskából meg Cicám, mert az már nem Bones-os. És ami még vicces, hogy a hatodik könyvön belül sem volt képes egységes munkát összehozni a két fordító, az egyiknek Spádé volt, a másiknak Spade. Komolyan, ennyire ne legyen már mindegy kedves kiadó meg fordítók.

De tudjátok mit? Örülök neki, hogy ha valami nem olyan, mint az elvárható lenne, félre tudom tenni, és kézbe vehetem eredetiben. Lehet, hogy csak az én ízlésemet birizgálja, lehet, hogy tényleg szar melót végzett a fordító, de végülis tökmindegy. Ott a lehetőség előttem, hogy eldönthessem, melyik az élvezetesebb.

És hogy ne csak negatívumokat emlegessek, a legfrissebb élményem hozom példaként: Varga Krisztina remekül lefordította az Első sírhantot. A másodikat olvasom eredetiben, de nagyon jól eltalálta a főszereplő stílusát, ugyanaz a hang szólal meg bennem mindkét esetben. És nekem fontos, hogyan szólal meg a könyv, milyen a szereplők hangja, mert olyan ez, mintha filmet néznék: jönnek a hangok és a látványok, és ha valami megbicsaklik, akkor el van rontva az élvezet.
Szerencsére kirívóan rosszul lefordított könyvekkel ritkán találkozom, van akit ez zavar, másokat meg más, és van, akinek meg a rajongói fordítás is tökéletes.

2014/02/21

Jeff VanderMeer - Expedíció



Az X Térséget a kormányzat már harminc éve környezeti katasztrófa sújtotta övezetnek álcázza, így mostanra az érintetlen és burjánzó vadonnak látszó terület csupa misztikum és rejtély az emberek szemében. A Déli Végek nevű titkos ügynökség ez idő alatt számos expedíciót küldött a hely felderítésére - szinte mindegyik tragikus véget ért.
Most indul útnak a tizenkettedik expedíció.
A kutatócsoport négy nőből áll: egy antropológusból, egy geodétából, egy pszichológusból és egy biológusból. A küldetésük felderíteni a terepet és mintákat gyűjteni, feljegyezni minden tudományos megfigyelést a környezetről és egymásról, valamint mindenek felett elkerülni az X Térség természetfeletti hatását.
Az expedíció mindenre felkészülve indul útnak, és hamar megdöbbentő felfedezéseket tesz - például talál egy megmagyarázhatatlan topográfiai jelenséget és olyan életformákat, amik meghaladják a megértés képességét -, de mégsem ezek, hanem a tagok egymás elől gondosan elrejtett titkai változtatnak meg mindent. Agave  
A Térség teli van titkokkal, amiknek a felderítése öt ember dolga lett volna, de a nyelvész még az elején meghátrált, így négyen maradtak. Talán elriasztotta, hogy mindenki, akit eddig odaküldtek, vagy ott halt meg, vagy a fizikai visszatérte után, mert énjük nagy részét ott hagyták a térségben. A pszichológus elsődleges feladata, hogy hipnózis által biztosítsa a csapat nyugalmát, a feltétlen engedelmességüket, és mint kiderült, azt is, mit minek látnak. Nem tudni ugyanis, hogy amit maguk körül érzékelnek, abból mennyi a valóság, és mi az, amit nem láthatnak olyannak, amilyen valójában, és fel sem merül bennük, hogy a szemük megcsalhatja őket.
Mivel a biológus elég hamar kikerül a hipnózis hatása alól, nagyjából biztosak lehetünk benne, hogy amiket ő leír, az a valóság. De ez is elég talányos, mivel ő maga is változóban van, nem tudni, mennyire befolyásolja a látásmódját a saját átalakulása.
Alapvetően a térségben semmi nem marad ugyanolyan, mint ahogyan oda megérkezett. Az expedíció tagjai szinte semmiről sem tudhatják meg az igazságot, és bennem még az is felmerült, hogy miért küldenek oda időről időre embereket, elérnek-e egyáltalán ezzel bármit is a Cég vezetői, vagy nem is a kutatás a céljuk.

A könyvben rengeteg kérdés felmerül, de ezekre egyáltalán nem lesz válasz. Őszintén szólva nem is igényeltem, hogy legyenek, jó néha tudatlanságban maradni, és konteózni.
A Térségen a biológus vezet minket végig, az élővilág a kulcsa ugyanis mindennek. Elég lassan és komótosan haladunk, bár ha azt nézem, hogy pár nap alatt rövidre zárják az ottlétüket, az előző hónapokig tartó expedíciókhoz képest ez tényleg sodró lendületűnek tűnhet, de ez csalóka, mert nem az. Talán a narráció miatt, de elég visszafogottan jelennek meg még a tragédiák is, személy szerint én se nem izgultam, se nem lepődtem meg, de még csak nem is rettegtem, hogy mi vár a biológusra, vagy bárki másra, aki odatéved. Elméleti szinte viszont maga a történet egyszerűen remek, annyira, hogy a felmerült kérdések válaszaira nagyon kíváncsi vagyok.
A következő rész a Cég szemszögéből mutatja majd be a Térséget, ami már csak azért is nagyon érdekes lesz, mert ebben az Expedícióban is az adja a történet lényegét, amit elhallgatnak még a csoport tagjai elől is. Remélem, a Cég könyvével majd kapunk egy kis betekintést, mit akarnak annyira elrejteni, és mikről van még tudomásuk, ami a Térségre vonatkozik.
Nem tudom, lesz-e még hír majd valamelyik következő kötetben a biológusról, engem érdekelne, mi történt vele a továbbiakban.

A fordítással viszont gondjaim adódtak, de elég nehéz konkretizálnom, hogy mi is. Nem szippantott be a hangulata, hiányoltam a feszültséget a sorokból, holott a történetben benne volt, és olvasva az angol szöveg szikárságát, elvileg ott volt az, csak időközben valahol elveszett. Rám nem gyakorolt igazán lehengerlő hatást, inkább kicsit meg vagyok lepődve, miért kellett volna nekem ezt félelmetesnek tartanom. Nagyon érdekes, de cseppet sem thrilleres. Aggódnom kellett volna, mi jön a kanyar után, mi lesz a toronyban, mit fogunk látni a mikroszkópban, mit olvasunk a naplóban, de semmi.
De nézve a véleményeket, csak nekem nem jött át valami, úgyhogy elképzelhető, hogy a hiba bennem van, de majd kifejtem egy fordítós posztban.

2014/02/19

J.A. Redmerski - Az örökké határa



A fiú a hosszú utat választotta. A lány azt, amelyik sehová sem vezet. De a véletlen úgy hozta, hogy mind a kettő ugyanoda vitt…
Amikor minden darabokra hullik, a szerelem akkor is megmarad…
Camryn Bennett soha nem volt még boldogabb, mint most. Öt hónap telt el azóta, hogy egy távolsági buszon megismerkedett lelki társával, Andrew Parrish-sel – és nem az esküvő lesz az egyetlen különleges esemény az eljövendőkben. Camryn idegesen, mégis izgatottan várja, hogy leélhesse az életét Andrew-val – azzal a férfival, akiről a szíve mélyén tudja, hogy örökké szeretni fogja. Oly sok minden áll még előttük – mígnem váratlanul bekövetkezik a tragédia.
Andrew nem érti, hogyan történhetett velük ilyesmi. Próbál továbblépni, és azt hiszi, Camryn is ezt teszi. De amikor rájön, hogy Camryn titokban iszonyatosan szenved, és a fájdalmat önpusztító módszerekkel igyekszik elnyomni, kész bármit megtenni, hogy visszahozza a lányt az életbe. Be akarja bizonyítani, hogy a szerelmük mindent legyőz. Andrew úgy dönt, hogy újabb, reménnyel és szenvedéllyel teli utazásra viszi Camrynt. Már csak arról kell meggyőznie a lányt, hogy vágjanak bele…
Ulpius 
Amikor A soha határa, az első rész a kezembe került, teljesen a hatása alá kerültem. Ugyan a befejezéssel kapcsolatban azóta kicsit módosul a hozzáállásom, de akkor úgy gondoltam, úgy tökéletes, ahogy van, ennek így kellett történnie.
Főleg, hogy már lehetett tudni, hogy lesz folytatása is, amit nagyon vártam. Andrew is, Camryn is olyan karakterek, akikkel szívesen voltam együtt, épp ezért most egy picit zavarban vagyok, nem azt kaptam ugyanis, amit vártam.

Kezdem ott, hogy ez az Andrew nehezen és csak nagyon sokára kezdett arra a srácra hasonlítani, amilyen az első részben volt. Az eleje kifejezetten csöpögősre és az én ízlésemnek túlontúl nyálasra sikerült, és nem is igazán értettem, miért adott ilyen szavakat az írónő a szájukba. Mikor már kezdtek volna magukhoz térni, megtörtént a dolog, amit nem hittem volna: mélységesen megutáltam Camrynt.
Elárult ugyanis mindent, ami az első rész szellemiségét, hangulatát és életérzését adta.
Ráadásul Redmerski simán átrohant Camryn tragédiáin, felsorolta őket, Camryn összezuhant, aztán egyszercsak már nincs maga alatt, mert lát egy képet a halott exéről. Na, ha ez csak így menne...
Andrew próbál helyt állni, de nincs egyszerű dolga. Kivívta a tiszteletem a mélységes szeretetével és a még nagyobb türelmével, és minél inkább elláttam pozitív jelzőkkel a srácot, Camryn annál több negatívat kapott. Kisanyám, van az a helyzet, amikor tehetsz bármit, csak felfelé visz az út, és akkor hagyni kell, hadd vigyen.

Mégis jó ez a könyv, még ha nem is méltó folytatása az első résznek, mert elgondolkodtató.
Mindig elámulok az emberi önzőségen és egón. Miért hiszi azt bárki is, hogy miatta történnek dolgok? Emberek jönnek-mennek, meghalnak, elköltöznek, szakítanak, és mindezt valaki más léte befolyásolná? De pont ettől olyan emberi az egész helyzet. Az olvasóra van bízva, mennyire megértő, én meg lehet, hogy túl szigorú vagyok, mert egy bizonyos rinyamennyiséget vagyok csak képes produkálni, és gyanítom, ennyit is tudok csak befogadni. Ebből most itt sok volt, leginkább az első felében. És sokakkal ellentétben én pont ezért nem is láttam, hogy egy az egyben az első könyv lenne. Nem volt meg a road trip hangulat, és amíg ott a tragédiák, a nagyjából negatív lelkiállapotok teljesen természetesnek tűntek, itt inkább csak mondvacsinált problémákkal szembesültem.
Valahol a felénél visszatért a régi Andrew, egy kicsit a hangulat is megváltozott, és Camryn is visszatért nálam az első könyves pozíciójába. Utaznak, emberekkel találkoznak, és láthatóan sokkal jobban működik az ő történetük is, ha valami önmagukon kívüli háttérkörnyezetet kapnak.

Igazából azt látom ebben a sorozatban, hogy van Andrew, a Férfi, aki mindent megtesz, hogy Camrynnak, a Nőjének jó legyen. Ez visszafelé valahogy elég kevéssé működik, ettől teljesen kiegyensúlyozatlan lett a történet. Andrew az, aki igyekszik kitalálni, mit tegyen, hogy Camrynnek jobb legyen, ő az, aki szervezkedik, intézkedik, ötletel, és közben nem érzem, hogy Camryn állapotát vagy döntéseit befolyásolná, hogy Andrew mit szeretne, vagy ő hogyan érzi magát egyes helyzetekben, amiket Camryn teremt.
A sokat emlegetett tengerparti jelenetnél kezdtem érezni, hogy visszatért az első rész hangulata, aztán úgy, ahogy volt, el is illant. A befejezés előtt pedig teljesen értetlenül állok.

Ha valami miatt érdemes elolvasni, az Andrew. A végtelenségig törődő és kedves ember. Igazán kellemes társaság volt arra a pár órára, míg olvastam, szerettem az érzéseit és a gondolatait.
Ez a könyv is teli van szerelemmel és szeretettel, de valahogy engem mégis elszomorít a történetük. Olyan 'mi lett volna, ha...' érzésem volt egész végig, és egyáltalán nem a kellemes fajtából.






02.14. - Kristina 02.15. - Angelika 02.16. - Kelly 02.17. - E-book Klub 02.18. - Könyvesem 02.19. - Nima 02.20. - Olvasószoba 02.21. - Adri Könyvmoly 02.22. - Könyvek erdeje 02.23. - Ariadne olvasmányai











a Rafflecopter giveaway

2014/02/15

Könyves sekélység

Nemrég beszélgettünk facebookon a műfajokról, szépirodalomról, fantasyról, kinek mit jelent, és miért olvas éppen olyat, amilyet olvas.
Ez valahol egy örök ütközőpont, hogy a szépirodalom nem fér meg a ponyva mellett, nálam meg olyan szinten le van egyszerűsítve, hogy ami nem szépirodalom, és nem tudományos értekezés, az ponyva, és szeretem, és kész. Mármint ennek is az igényesebb fajtáját kedvelem.
Él bennem egy kép a szépirodalmat olvasó emberről: barna haja van, vagy kopaszodik, ritikülje van és irhabundája, komoly ember, fontos és világmegváltó dolgokon gondolkodik egyfolytában, kötött kardigánban jár, és porceláncsészéből issza a teát. Nem bírja a morbid humort, és élvezettel dagonyázik az emberi lélek mindenféle bugyraiban, és minél sötétebb és embertelenebb az a bugyor, annál érzőbbnek és együttérzőbbnek gondolja magát.
Én nem vagyok ez a szépirodalmat olvasó típus. Színes a hajam, szeretem a morbid humort, és nem érdekel az emberiség nyomora, történjen az akármikor. Nem látok mást magam körül, csak ezt, és ha még erről is kellene olvasnom, hát  ... maradjunk annyiban, hogy cseppet sem élvezném.
Számomra a szépirodalom az, amit nemhogy nem élvezek, de az esetek többségében nem is értek, és nem vagyok róla teljesen meggyőződve, hogy ez az én hiányosságom lenne.

Azt gondolom, hogy az ember alapvetően teli van mindenféle gondolattal. Van, akik ezt meg tudják beszélni saját magukkal, és van, akik ezeket a gondolatokat annyira fontosnak találják, hogy úgy érzik, feltétlenül meg kell osztaniuk másokkal is. A kevésbé kvalifikáltabbaknak elég, ha csak folyamatosan beszélnek, mások nem átallják le is írni. És kevés ember gondolatai annyira érdekesek számomra, hogy kíváncsivá tegyenek.
Szerintem a jó szépirodalom élvezhető, érthető, és elgondolkodtatja az embert. De ez igaz lehet egy ponyvára is, csak amíg egy ponyvában nem nyomják ezt direkt az arcomba (mármint hogy a könyv nagyon okos, és nagyon lehet gondolkodni a témáin), addig egy szépirodalmi könyv túl direkt nekem. És mondom, sokszor nem is világos számomra, hogy most azon kívül, hogy ömlik felém xy gondolata a falusi tyúkszaros tojás által közvetített vidéki és klasszikus értékekről, vagy a szomszédasszony lila foltjából kikövetkeztethető társadalmi hanyatlásról és az emberiség satnyulásáról, van-e valami alja annak, amit mondani akar, vagy csak úgy jönnek a gondolatai, mint reggel a klotyón bambulás közben.

A ponyva egyáltalán nem lebecsülendő. Szórakoztat, kikapcsol, és olyan tág palettán lehet válogatni, hogy mindenki megtalálja azt, amit a saját életéből hiányol. Én ugyanis meg vagyok róla győződve, hogy mindenki azokhoz a témákhoz vonzódik, amiből hiányt szenved az életében. (oké, most a krimik, és a vérben tocsogó fantasyk szeretetének elemzését mellőzük. khm. :D)
Kaland, romantika, egy másik kor, másik élet. Nem véletlenül mondják azt, hogy ahány könyvet elolvas az ember, annyi életet él meg. Hogy soha az életben nem fognak olyan pasikkal találkozni a romantikus könyvek rajongói, mint akik a lapokon élnek? Vagy hogy soha senkinek nem lesz mágikus képessége, nem fog gondolatokat olvasni, eseményeket vagy időjárást befolyásolni puszta akaraterővel? Na és? Érdekel ez bárkit? Amíg olvasunk, miénk a pasi, és miénk az erő.

Persze, van, aki a szépirodalomra esküszik, és mivel olvastam már jót ebben a műfajban, végülis megértem. Semmivel sem jobb vagy rosszabb perverzió haláltáborokról olvasni, mint sárkányokkal csatázni, vagy orkokat öldösni, így is, úgy is a gonosz kiirtása a cél.
Nancy is írt valami hasonló posztot, csak ő meg a YA-utálaton volt kiakadva. Mondjuk, mivel ez ízlés kérdése, én mindenkit megértek, aki utálja a fantasyt meg a ya-t, azt is, meg aki szereti, azt is.
Érdekes kérdés, hogy meddig lehet bizonyos műfajokat felvállalni. Addig mindenképp, amíg az ember élvezetet lel az olvasásukban. De azért szerintem azon sem szabad csodálkozni, ha mások meg felvonják a szemöldökük, ha mondjuk valaki 50 évesen még mindig csak tizenéveseknek szóló könyveket fal, esetleg azon, ha éveken keresztül ugyanazt a három könyvet olvassa újra, mert azok annyira jók.
Vagy azon, ha valaki csak vöröspöttyös könyveket hajlandó olvasni.
Na, ezen én kifekszem. Bár már megróttak azért, mert korlátoltnak neveztem ezt a hozzáállást, azért én még annak látom. Eddig azon kellett aggódnunk, hogy nem olvasnak az emberek. Most már azért is aggódhatunk, mert úgy gondolják, ha egy bizonyos logo alatt jelenik meg a könyv, az sokkal jobb belső tartalmat takar, mintha logo nélkül jönne ki. Mintha Kate Morton mást és másképpen írna x kiadónak, mint y-nak. Röhejes. De nem baj, majd kinövik. Vagy nem.

Reggel van, és költői hangulatban vagyok, ezért megmagyarázom a fenti képet.
Először is egy kiltes pasi sok olvasót vonz, mint tudjuk. :>
Másodszor, a pasi mögötti erdő szépirodalmi gondolatokat idéz. A hosszú haj a fantasyk vadságát adja a vissza, a bakancs a világjárók egyik elhagyhatatlan kelléke, a gitár és a tetkók a mostanában divatos YA-k és NA-k világába visz, plusz ugye a gitár még a zenerajongókat is megmozgatja. A szakáll és a távolba meredő tekintet a romantikus énünket izgatja, míg mögötte a szikla a tudomány híveinek az érdeklődését keltheti fel. A kilt hivatott biztosítani, hogy se a melegek, se a heterók ne érezzék magukat mellőzve, a pucér felsőtest pedig az erotika-rajongók miatt van.
És ebből szerintem már az is látszik, hogy azt gondolom, belemagyarázni bármit lehet mindenbe, és én a legtöbb szépirodalmi könyvet ilyennek látom.
Pedig ez a kép egyszerűen csak egy kiltes pasi, aki jól mutat az erdőben, nem mellesleg még jó zenét is játszik. (A srác az Eluvietie gitárosa, de hogy melyik, azt nem tudom, mert ikrek, és rendesen össze vannak firkálva.)

2014/02/02

Christine Feehan - Sötét herceg


A sötét herceg. Éjjeli látogató, aki azonnal a hatalmába kerít. A vonzódás mély, sötét és halálos. A testére vágyódsz, de a lelked rabolja el. A fény asszonya. Hajnalban jön, amikor a férfi legyengül. Halovány fénysugár, ami áthatol a sötétségen, és lángra lobbantja a rejtőzködő vadállatot. Egy különleges képességgel megáldott nő... Egy titokzatos idegen, aki felfedi szerelmének a több ezer éves titkot... Fanatikus gyilkosok, egy különös és egyre fogyatkozó faj, és mindehhez Havasalföld vészjósló árnyai. Christine Feehan a New York Times bestsellerszerzője. Több mint negyven regénye került fel eddig a sikerlistákra. A Sötét herceg a paranormális-romantikus műfaj egyik legtöbbet díjazott alkotása. Az írónő közkedvelt médiaszereplő, sorozatai számos országban eladási rekordot döntöttek. Ulpius 


Élvezve, hogy tobzódhatok a mindenféle mennyiségű és minőségű saját könyveimben, nekiálltam Feehan könyvének. Vigyázat, SPOILERes poszt, bár már úgyis olvasta mindenki, aki akarta.

A kezdet meglepően ígéretes volt.
Van egy depis, öngyilkos hajlamokkal teli valamink, Mikhail Dubrinsky, aki nem igazán vámpír, bár mégis az, és akinek a fejében egyszer csak megszólal egy női hang, hogy legyen olyan jó, és ne szenvedjen már ennyire, mert nem tud tőle aludni. Oké, a lányban több együttérzés volt, de ez volt a lényege.
Mikhail persze azonnal tudja, hogy neki kell ez a lány, el is megy megnézni valami madár alakjában.
Először nem volt világos a távolság, hiszen ismerkedés gyanánt annyit azért tisztáztak, hogy a lány amcsi, a pasi meg európai, és ez hatalmas kulturális meg egyéb szakadék közöttük, meg egyébként is, a lány önálló, és őt csak ne utasítgassák... szóval nem nagyon értettem, hogy most akkor egy egész világot fog keresztülrepülni? De nem, csak kimaradtak ilyen apróságok, mint pontosítani, hogy egy helyen vannak földrajzilag, és a lány, Raven, azért jött a Kárpátokba, hogy kipihenje az előző sorozatgyilkost, akinek a fejében kotorászott, mivel gondolatolvasó.
Na, a pasi elrepül, és megnézi magának a lányt, akit előtte jól bemért, hogy hol keresse. A lány természetesen gyönyörű: kék szemű, nagy mellű, vékony. Elképzeltem, hogy a pasi mennyire pofára is eshetett volna, ha kap egy szokásos nagydarab amcsi csajt a kis törékeny virágszál helyett. Akkor mit tett volna? Mert a regény központi kérdése, hogyan találja meg az életpárját egy kárpáti harcos. Mert ha megtalálja, ott kő kövön nem marad, és örök élet meg egy nap, és soha többet nem tudnak egymás nélkül tenni két lépést sem, mert azonnal felhorgad bennük a másik utáni fájdalmas vágy. Így várható, hogy Mikhail is alig bírja lefejteni madárkarmait a lány erkélyéről.
Szóval én meg elképzeltem, hogy a vékony lány helyett ott hempereg az ágyon egy szép húsos nő, elvégre egyáltalán nem borítékolható, hogy az ember másik fele tökéletes lesz.
Másnapra meg is beszélnek egy randit, Mikhail halál pontosan be is állít, és magához ragadja a lányt, akinek esze ágában sincs ellenkezni, hogy elvigye a saját otthonába, ahonnan aztán majd nem is nagyon fog szabadulni.

Ravennek eddig teljesen idegen volt, hogy bárki mellett is jól érezze magát, mert mindig hallotta mindenki gondolatait, érezte az érzéseit, és milyen felemelő, hogy Mikhail el tudja zárni magát előle. És olyan hatalmas, és olyan veszélyes, de már az első pillanattól tudja, hogy neki Mikhail mellett nem eshet bántódása, de mégis, annyira kevés idő telt el, és hát most akkor ő mit is csináljon....Nagyon el tudok fáradni az ilyen nyünnyögésbe. Abban a biztos tudatban szemtelenkedik és ellenkezik, hogy abszolút védelmet élvez, folyamatosan ellenáll, meg az önállóságát hangoztatja, de igazából elég gyenge, és gyorsan hagyja magát leteperni. Sőt. Effektíve az egész könyvet végigkefélik, szinte a 20. oldaltól kezdve.
És akkor most azt mondom, hogy ajjnemár. Jól van, dugjanak, de ennyit? meg ennyire intenzíven?
Mert itt ami a könyv erénye, az egyben a hatalmas negatívuma is. Nekem legalábbis.

Feehan ugyanis nem rossz karakteralkotásban. Legalábbis a pasi nagyon jól sikerült, a csaj meg csak a szokásos, nem rossz, de semmi különös. És nem csak a szereplők vannak jól megírva, de az érzelmek és a vágyaik is nagyon plasztikusak, mindkettejüké, és azt kell mondjam, hogy már a könyv harmadánál totálisan megcsömörlöttem ettől a hatalmas ingeráradattól. Egyszerűen sok volt.
A pasiból csak úgy hömpölyögnek a szexuális mindefélék, a csaj szerencsétlen nem tud mit tenni, csak épp az útjába áll, ha már ott van, részesüljön a jóból ő is, merthogy ugye a beteljesülés és a kiélés nem várhat egy percet sem, és az egész csaj a pasié, és a vadállat benne az le akarja teperni, meg nem is tudom, mit akar vele csinálni.
Kiszívni. Ez az örök dilemma. Csináljon belőle kárpátit, vagy ne? Merthát milyen önző már, hogy úgy mondta ki az összekötő esküt, hogy a csaj azt se tudta, miről van szó. Nekem ez olyan volt, mintha a kocsmában csak úgy viccből felmondanának valami szöveget, és akkor onnantól ők már férj és feleség. Oké, nyilván az egymáshoz kötés szertartása kefélés közben, mikor alig vannak tudatuknál, nem egészen olyan, mint a sörös kábulat a kocsmapultnak támaszkodva, de olyan messze sincs tőle.
Aztán ez a vércsere is furi nekem. A pasi a nagy élvezetben, mert nem tud uralkodni a szörnyén, majdnem szárazra szívja a lányt, akit aztán muszáj, hogy a saját vérével életre pofozzon. Ha ez háromszor megtörténik, akkor lesz a lányból vámpír. A második alkalom után aggódtam Mikhail testi épségéért, ha Ravenen harmadszorra is vérátömlesztést végez, a lány nem is tudom, mit tesz. Az a vicces, hogy valszeg semmit, csak összevonja a szemöldökét, és kicsit pukkad, csak hogy jól "megvigasztalják", aztán kijelenti majd, hogy de ő még most is önálló, saját akarattal bíró lény, ezt jól vegye Mikhail tudomásul, és ehhez tartsa magát. Majd Mikhail egyetlen pillantására elhallgat, és eksztázisba esve várja a következő harapást. És tényleg. :D Oké, volt egy kis vészhelyzet a harmadiknál, de szerencsére egy jó dugás minden problémát megold.
Amit végtelenül untam, az Raven kegyelme. Értem én, hogy a harcosok sötétségét valahogy kézben kell tartani, de már sok volt ebből a jelzőből kicsit. És megjegyzem, a lehető legtöbb halált hozza rájuk ez a marha nagy kegyelem.

Van egy mellékszál is, orgyilkosokat kell keresniük, akik kinyírják a vámpírokat, és épp Mikhail húgával kezdték a sort. Mikhail dühös, meg mérges, meg vérengzős, meg aminek lennie kell, de igazából nem nagyon izgatja, csak amennyire muszáj, mert az életpárja, akit végre megtalált, otthon várja. Mivel a csaj már egyébként is sorozatgyilkosokra van hangolva, próbálna neki segíteni, de nem nagyon hagyják. Ő meg persze csakazértis, ebből meg káosz lesz, és megint halál, szóval nem is értem, miért látják ebben a lánybaj fajuk nagy reményét a túlélésre. Mindig meghal valaki a hülyesége miatt.
Végül aztán ez a mellékszál kap egy kis teret a lepedőcsaták között, és ez a része meglepően jól sikerült a könyvnek, ez úgy az utolsó negyedében volt.

Volt jópár dolog, ami tetszett, például a vámpírlét: a földben alszanak, mert abból nyerik az erejüket, vért isznak, a nap halálos nekik, karóval és lefejezéssel megölhetőek  Engem megnyugtatnak ezek a szokásos klisék, hogy nem gerjednek a rántott húsra, és nem mennek Floridába nyaralni, mert ott jól le lehet barnulni. Ami furcsa volt, hogy Mikhail át tudott változni madárrá vagy farkassá, esetleg egérré, hogy vannak vámpírasszonyok, akik születésük okán azok, ennélfogva az is furcsa, hogy szülhetnek, és hogy a halandók nem bírják ki ép ésszel, ha átváltoztatják őket. Szerintem elfogadható furcsaságok, mert végig megmarad a vámpírságuk, nem lesznek csillogó disco-gömbök belőlük.
Ami még nagyon tetszett, a Raven és Mikhail közötti telepatikus kapcsolat. Ha a csajnak egy kicsit nagyobb jelleme lett volna, hatalmas dumákat lehetett volna nyomatni közöttük, így inkább csak apróbb és teljesen felejthető piszkálódások sikerültek.
Nem lett volna rossz a nyomozós szál se, de ha egyszer egy történet a szexnek rendelődik alá, azon már semmi sem segít.
Csalódott vagyok, mert Feehannak meglenne a tehetsége hozzá, hogy tényleg egy nagy durranást alkosson, ehelyett tocsogunk a testnedvekben, és semmit nem tudunk meg se a környezetről, se a többi vámpírról. Szerettem volna látni a Kárpátokat, Mikhail kastélyát, Mikhailt is, azon túl, hogy szép nagy darab ember kőkemény izmokkal és vastag farokkal, jó lett volna érezni az erdőt, de a legtöbb, amit ki tudott hozni az egészből, az a köd megjelenítése, de abból volt mindenféle, és jött is ki belőle mindenféle - ember, vámpír, farkas, mikor hogy.
Még egy hatalmas hibája van a könyvnek: az átmenet nélküli ugrálások. Raven felkel, lemegy kajálni, a következő pillanatban meg már az erdőben hajigálja fahasábokkal Mikhailt. Hogy kerültek oda!? És ez előfordul párszor.
Vannak benne értelmetlen mondatok is. Mikhael épp egy tóba ugrik. Azt mondja:
Felugrott, és pontosan a mély tóba csapódott be.
Nahát, még jó, hogy nem a domboldalba. Egek.
Hogy mitől olyan nagy siker odakinn, tudja fene. Mindenesetre én ezeknél a pararománcoknál mindig félve teszem ki a fantasy jelzőt, kicsit a műfaj megcsúfolásának érzem, vámpírok ide vagy oda.
Szóval nem volt ez jó, de igazán rossz se. Mikhailt nagyon megkedveltem, ez megmentette a könyvet. Sajna nem Gregoriról fog szólni a következő rész, pedig az egyik legérdekesebb alak a harcosok között, róla szívesen olvasnék.
Eléggé lehúzta ezt a könyvet mindenki, amin nem csodálkozom, viszont amellett, hogy én se sok jót tudok írni róla, elismerem, hogy az alapkoncepcióban van fantázia. Adottak ugye ezek a harcosok, akik már évszázadok óta élnek, gyilkolnak, háborúznak, túléltek pár vámpírüldözést, és hajtja őket a szaporodás kényszere, és az, hogy megtalálják életük párját. Alapvetően semmit nem éreznek, az idő elteltével kihal belőlük minden, még a színeket sem látják, viszont ha az életpár melléjük keveredik, minden visszaáll: a színek, az érzések, a vágyak, minden visszajön. Ha ez elmarad, a sötétség elhatalmasodik rajtuk, és őrült, gyilkoló vámpírokká válnak, akik veszélyesek a saját fajukra, és az emberekre is, és halál vár rájuk - vagy a vezetőjük vadássza le őket, vagy kisétálnak a napba.
Ezt a helyzetet kell megoldani, de már túl hosszúra nyúlt a poszt, úgyhogy most inkább nem agyalok rajta, hogy egyetlen nő (Raven) hogyan tudja egy egész falka problémáját megoldani.
 
Copyright © 2014 Keményfedél. Template Designed by OddThemes - WP Themes