2014/04/25

Nyílt levél Zenkának

április 25, 2014 6
Kedves Zenka,

tudom, hogy az utóbbi időben válságban vagy blogolásilag, és hogy mindenfélével foglakozol elméleti síkon, amiket már 180x átbeszéltünk mindenféle dimenzióban, de az van, hogy valamiért oda keveredtem a Frost-os posztomhoz, és láttam, hogy a te posztodra reagáltam.
És én ennek megörültem.
Hogy van valaki, aki gondolatokat indít el bennem.
És ez hiányzik.

Úgyhogy ezúton is szeretnélek felszólítani, hogy írjál már egy nyamvadt posztot valamiről, mert ha nem tudok mire reagálni, én is válságba kerülök, mert nem adod az ihletet, pedig év elején megígérted, és akkor hova lesz a blogvilág?! :D



2014/04/22

Dan Abnett - Rácsatlakozva

április 22, 2014 0



A Nyolcvanhatos épp olyan sivárnak és unalmasnak tűnt Lex Falk számára, mint bármely másik csillagközi gyarmatbolygó. De amikor egy helyi konfliktus kezd elmérgesedni, s a katonai vezetőség hírzárlatot rendel el, az már a veterán újságíró kíváncsiságát is felkelti. S mivel ő maga nem juthat a harci zóna közelébe, a legmodernebb technika segítségével egy frontra kivezényelt katona agyára csatlakozik rá. Ezzel veszi kezdetét élete legnagyobb sztorija…
Szukits 
 

Lex Falk egy sokat próbált, díjnyertes, tapasztalt újságíró. Amikor a Nyolcvanhatosra megy tudósítani, úgy gondolja, nagy sztorit fog hozni, de végül kiderül, hogy csupán kirakatnak szánták az egész akciót. Végül a kapcsolatainak köszönheti, hogy bejut egy katona fejébe, akit kivezényeltek a valódi konfliktus helyszínére.
A Nyolcvanhatoson nem tűrik meg az olyan negatív szavakat, mint terrorizmus, háború, legalábbis nagyon óvatosan fogalmaznak a média felé. Ez persze nem akadályozza meg a Blokk seregét, hogy a Gyarmati Haderő ellen vonuljon, és amikor megtámadnak egy falut, Falknak lehetősége nyílik rá, hogy a háborút egy kicsit más szemszögből élje át. Rácsatlakoztatják Nestor Bloom agyára. Ez egy cseppet elkapkodott megmozdulás volt, Falk ugyanis nem nagyon tud mit kezdeni a mozdulatlanságra ítélt helyzetével, Nestornak pedig nem egyszerű kordában tartani a feltörni készülő tudatot, aki mindenáron át akarja venni a teste és érzékei feletti irányítást. Eljön az a perc, amikor ez kifejezetten jól fog jönni, nade addig meggyűlik a bajuk egymással rendesen.

Nem ez volt életem legjobb sci-fije, de tény, hogy az eddigi legérdekesebb, és legalább olyan izgalmas, mint egy jobbfajta akciófilm. Falkot nem kedveltem különösebben, Nestort viszont igen, de nem is ez volt itt a lényeg, hanem hogy mi történik rácsatlakozás közben, és az elmék és tapasztalatok milyen hatással vannak egymásra.
Rengeteg olyan helyzet volt a háborús zónában, ahol jól jött ennek a két, nagyon eltérő élethelyzettel és tapasztalattal rendelkező tudatnak az összedolgozása. Ami Falk kiképzéséből kimaradt, az ott volt Nestor testében, és az összekapcsolódás alatt átszivárgó emlékekben, ösztönökben. A harci eszközök, fegyverek, műszerek kezelése, a taktika kidolgozása mind Nestor érdeme, míg a golyó utáni létet Falknak köszönheti a katona. És akkor fel is vetődik a kérdés, hogy hol kezdődik a tudat ereje, és hol a vége, mi mozgatja valójában a testet, mekkora károsodást képes elviselni anélkül, hogy az elme sokkhatás alá kerülne, vagyis inkább nem fejtegetném tovább, mert az már spoiler lenne.

Volt ezért, amit nem tudtam hova tenni. Pl. Nestor meglőtt arcát nem tudtam elképzelni úgy, hoyg a pasi még éljen és mozogjon, és egyben legyen a feje. Aztán volt az a fura állapotjelzés, hogy "minden baró, felvet a pénz", ami nagyjából azt jelenti, hogy kössz, jól érzem magam. A galaktikus világban, ahol minden második csillagon laknak, nyilván kellett valami nagyon helyit hozni, de ez akkor is hülyén hangzott, főleg, hogy minden más meg földi volt, a káromkodástól kezdve a kajáig és a járművekig. Nem igazán értettem a nyelvi chip lényegét sem, ami programozástól függően akadályozta meg a viselőjét nem csak a káromkodásban, de egyeseket a normális beszédben is, ráadásul a káromkodásgátló is csak olyan esetlegesen működött, időnként kiesett egy-két csunyaság a megchippelt száján is. Most akkor vagy működik, és nem káromkodik, vagy ha mégis, akkor meg minek a macera vele?
És Nyuszibusznak hívni egy katonai járművet? ez most komoly?!
De ezek szerencsére csak apróságok voltak a történet izgalmas részeihez képest, elméleti szinten pedig mindenképpen ötletes és továbbgondolásra alkalmas.

2014/04/17

Joe Abercrombie - A királyok végső érve

április 17, 2014 8


Kilencujjú Logenre talán az utolsó párbaj vár, de az nem lesz semmi. Odafent északon dúlnak a harcok, Északföld királya keményen küzd, és csak egyetlen ember állíthatja meg. Legrégebbi barátja és legrégebbi ellensége. Itt az idő, hogy a Véres Kilences hazatérjen.
Glokta elöljáró, akinek a kelleténél több gazdája, ám a kelleténél kevesebb ideje van, egy teljesen másféle harcot vív. A titokzatos csaták közepette senki nem érezheti magát biztonságban, és senki nem bízhat a másikban. Mivel a kardforgatás már rég nem az erőssége, egyáltalán nem bánja, hogy a zsarolás, a fenyegetés és a kínzás sosem mennek ki a divatból.
Jezal dan Luthar eldöntötte magában, hogy a győzelem kivívása túlontúl fájdalmas folyamat, ezért hátat fordított a katonáskodásnak, hogy a szeretett nővel élhesse egyszerű életét. Csakhogy a szerelem is fájdalmas tud lenni – a dicsőségnek pedig megvan az a rút szokása, hogy akkor éri utol az embert, amikor az a legkevésbé számít rá.
Miközben az Unió királya a halálos ágyán fekszik, a parasztok lázonganak, a nemesek pedig egymással hadakoznak a koronájáért, mégsem gondolja senki, hogy az ország szívére a háború árnyéka vetülhet. Csak az Első Mágusnak vannak tervei a világ megmentésére, ezek azonban kockázatokkal járnak. És a legrettenetesebb kockázat mind közül az Első Törvény megszegése…
Könyvmolyképző

Anélkül, hogy bármit is mesélnék erről a részről, csak annyit szeretnék elárulni, hogy történik pár érdekes fordulat a könyv második felében. A legtöbb dologra azért lehet számítani, de volt, aminél meglepődtem. Ami egy kicsit zavaró, hogy marad jópár elvarratlan szál, aminek szívesen a végére járnék, de mivel folytatódik a sorozat, csak nem pont ezekkel a szereplőkkel, van még rá esély, hogy kiderüljön, kivel mi történt.

És végre rajonghatok. Az előző két résznél még nem akartam.
A sorozat cím szerint az Első törvényről szól, miszerint nem lehet semmiféle kapcsolatot létesíteni a Túloldallal, vagyis a mágiahasználat tilos, viszont legalább annyi szó van a Második törvényről, hogy embert enni sem lehet. Nem mondom, hogy nagyon várnám egy kannibál sorozat újabb közel 2000 oldalát, azt hiszem, ebből a második törvényből bőven elég is volt annyi, amennyit kaptam belőle.
A legtöbb fantasy, amit eddig olvastam, általában a jó és a rossz küzdelméről szól, úgy, hogy van egy csomó gonosz emberünk, akikkel szemben ott áll A Hős, hogy fényt hozzon a sötétségbe. Ha szerencséje van, kap néhány embert maga mellé segítségnek, de mint központi figura egyedülálló, minden tekintetben.
Abercrombie szakít ezzel a hagyománnyal, és akárcsak Martinnál, nála sincs magányos hős. Sok-sok szereplő összedolgozásával alakítja az eseményeket, nyilván nem mindenki számára szerencsés kimenetellel. Amikor valaki egyetlen ember állít a középpontba, sokszor elég, ha az ő karakterét rajzolja meg nagyon részletesen, a többiek lehetnek vázlatosak, hiszen mellette eltörpül és töltelékfigurává válik mindenki más, úgy, hogy az olvasónak ez fel sem tűnik.
Ha viszont nincs ilyen kiemelkedő ember, akkor az összes karaktert saját, és önállóan is működő személyiséggel kell felruházni ahhoz, hogy a történet működjön.(meg persze ha jó könyvet akar az író összehozni. egyébként nem muszáj.) Abercrombie ebben nagyon jó, nincs két egyforma karaktere, és nagyon színes a sorozat népsége. Ahogyan ez a valóságban is működne, a karaktereket eloszlatta a térképen, kisebb csapatokat alkotva belőlük, kiszolgáltatva őket egymás tehetségének és bénázásának. Itt nincs egyetlen Hős, aki mindent visz, mindent tud, és bármire képes. Abercrombie alakjai nagyon tehetségesek, és a jég hátán is megélnek, de nem sebezhetetlenek, és nem képesek mindenre. Az ilyen regényfelépítés csak akkor működhet, ha a háttérvilág megfelelően kidolgozott, és ebben sincs hiány. Politikai intrika, vallási fanatizmus, mágia, háború, egyéni és nemzeti tragédiák, váltakozó nézőpontok, mesék a múltból, egyszóval Abercrombie tudja, hogyan kell megírni egy sorozatot úgy, hogy tartósan fenn tudja tartani annak az érdeklődését is, aki egyszerre akarja lenyomni az egészet.


Bár mindig Glokta volt az, akit emlegettem, aki kétségkívül a 'leg' a regényekben, a végére Logen teljesen a szívemhez nőtt. Rosszabb napjain ő a Véres Kilences, akinek még az árnyékától is rettegnek, akkora pusztításra képes. Jobb napjain viszont csak egy csendes harcos, akinek megvan a magához való esze, bár első ránézésre nem úgy tűnik, mert leginkább Jezal és Ferro szemén keresztül láthatjuk, és egyik sincs túl nagy véleménnyel róla. Jezal a maga úrificsúr módján mindenkit lenéz, aki rangban alacsonyabban áll nála, Ferro pedig senkiben nem bízik, távol tartja magát az emberektől, és ennek a legbiztosabb módja, ha mindenkit ellenségként kezel, Logent is.
Logen minden szinten megfelelne az egyszemélyes hősi szerepre. Hogy mégsem lett belőle az, az elsősorban azon múlt, hogy Abercrombie igyekezett 'reálisan szemlélni a dolgot', meg aztán ez a gyilkológép normális állapotában túl szerény és csendes, és túlságosan tisztában van a gyengeségeivel ahhoz, hogy felvállalja a lehetetlent.
Ferro valószínűleg a legvadabb női karakter, akit író valaha megalkotott. (Ha tudtok még hozzá hasonlót, ne habozzatok megosztani velem.) Káromkodik, hidegvérrel öl, kevés dolog rettenti el, kitartásban és szívósságban még Logent is lekörözi, és bár semmiféle érzelmet nem tudtam magamból kicsiholni az irányába, kétségtelen, hogy figyelemre méltó alak.
Az északi harcosok között először nagyon furán éreztem magam, valahogy nem tudtam őket hova tenni, de aztán az egyik kedvenc bagázsom lett.
De nem csak a harcos karakterek sikerültek jól, hanem az intrikusok is, elsősorban ugye Glokta, de Sult főlektor sem marad el mögötte. A töltelékkarakterek is legalább annyira egyediek, mint a főszereplők, és ez már csak azért is hatalmas dolog, mert rengeteg van belőlük.
A szereplők, már akinek kell, mert néhányuk már túl öreg a változáshoz, fejlődnek. A legnagyobbat Luthar, bár még így is messze elmarad a lehetőségei mögött, de Ferrón is észrevehető némi alakulás, Kutyaember pedig nagyon jól alkalmazkodik a megváltozott helyzethez, ki se néztem volna belőle az elején. Nyilván a történtek mindenkin alakítanak ezt-azt, de nem kell mindenkinek gyökeresen megváltoznia.

Hogy le tudtam nyomni egyszerre a három részt, az elsősorban a váltott nézőpontnak köszönhető. Így egyetlen eseménybe sem tudtam beleunni, mert rendszeresen máshol és mással voltam, ez jócskán feldobta az olvasásom, amit különben egészen biztos, hogy megölt volna a monotónia.
Ami még növelte az élvezetet, az a humor. Szerencsére ez sem volt mindig jelen, (egy idő után a legszórakoztatóbb dolog is kiszámíthatóvá tud válni), de amikor kellett, jött egy jó poén. Gloktára és Logenre e téren is lehetett számítani mindig.

Nőneműként nem igazán vonzanak a harcos leírások, mert a legtöbbször annyira bénán írják le, hogy fociközvetítés-érzésem lesz, és teljesen elveszek a felesleges részletekben, és ha nem tudom, ki öldököl kit, és miért, csak egy nagy katyvasz lesz a vége.
Az Első törvényben vannak csaták, nem kevés, de mégsem éreztem azt soha, hogy unatkoznék, vagy ne tudnám, kinek az oldalán állok. És nagyjából azért lehet sejteni, hogy kiket nem érdemes kinyírnia az írónak, mégis lehet izgulni, hogy ez vagy az életben marad-e, és mekkora károsodással. Ami külön jó volt, hogy itt a harcosok, teljesen mindegy, hogy Logenről, vagy az északi emberekről van szó, nem voltak mindig biztosak magukban. Jó helyen állnak? Biztos, hogy az a célpont az övék? Túlélik, vagy belehalnak? Ferro kivétel, mert nála a legnagyobb dilemma az volt, mennyire legyen tahó éppen, és mindig az volt a kérdés, kellőképpen az volt-e. Jó fej, kis cuki csaj.

A fordítás nagyon jó lett, amit Kamper Gergelynek köszönhetünk; Logen az első könyv elején pont olyan Logen, mint a harmadik végén, még az összekötő szöveg hangulata is logenes; a Kutyaember, Bayaz és a többiek szintúgy.  Senki nem zökken ki a saját szerepéből, és nagyon tetszik a stílus is. Egyben van az egész, ez a lényeg.
A borítók pedig eszméletlen szépek. Remélem, a többi könyv is jön, és remélem, ezt a vonalat viszik tovább azok a könyvborítók is.

Sok helyen olvasom, hogy a fantasyban már senki nem tud újat hozni, meg halott, meg hasonló marhaságok. Szerintem a fantasyt már túlzottan nem lehet megújítani (kell egyáltalán?), viszont nagyon tudom értékelni, ha a megszokott klisékkel dolgozva valami olyan alkotás jön létre, ahol én, az olvasó, nem arra figyelek, hogy ajjmár, megint egy sokat látott fordulat, hanem élvezem a történetet és a karakterek képesek elhitetni velem, hogy valami olyanban van részem, amit csak velük élhetek át, és ők azok, akikkel tartanom kell.
Ez egy élmény volt. Különleges, emlékezetes, és igazán élvezetes.

Van képregény is, méghozzá a neten, érdemes megnézni.
A Pinteresten pedig van egy gyűjtemény az Első törvényhez köthető alkotásokból.
Abercrombie oldalát sem szabad kihagyni, teli van érdekességekkel.



2014/04/14

A nagyon várt...

április 14, 2014 20
Harangszó a kopókért jön májusban!


Az eposzi ívű történet utolsó felvonásához érkezik...
Azt mondják, minden ármány, minden cselszövés, minden nagy szabású terv végén maga a Csuklyás várakozik. De ez alkalommal másként áll a helyzet: ez alkalommal a Halál Ura már a kezdet kezdetén ott van...
Darujhisztán baljóslatú szóbeszédektől és suttogásoktól hemzseg és fuldoklik. Idegenek érkeztek, egy gyilkos járja a várost, ráadásul K'rul vendéglőjének tulajdonosai orgyilkosok célpontjai lettek. Ám mindez eltörpül amellett, ami hamarosan bekövetkezik... mert a távolból már a kopók csaholása hallatszik. A messzi Fekete Korallban pedig a város vezetői, a tiste andiik mintha mit sem tudnának arról a fenyegetésről, amit a Megváltó szektája jelent - egy becsületes halandóból lett istené, aki tehetetlennek tűnik hívei torz elképzeléseivel szemben.
Ezért aztán Csuklyás egy olyan összeesküvés élére áll, amely az egész világegyetemet megrengeti majd, ám a végén másvalaki várakozik: Fürkész Anomander, a Sötétség Fia, aki eljött, hogy helyrehozzon egy ősrégi és rettenetes hibát...

2014/04/13

Játssz az Atlantic Press kiadóval

április 13, 2014 0
JÁTÉK! JÁTÉK! JÁTÉK! Készíts egy fotót, és nyerj!
Ha részt veszel a játékban, nincs is szerencsére szükséged!
A facebook oldalunkon a Könyveink című albumban láthatod az Atlantic Press Kiadó és az Aba Könyvkiadó könyveit.
(https://www.facebook.com/media/set/?set=a.650741628308981.1073741829.140717695978046&type=3)
Fotózd le úgy magadat, hogy könyveink egyikét tartod a kezedben, küldd el a képet az atlantic.jatek@gmail.com e-mail címre, és máris nyertél! Nincs sorsolás – minden olyan fotót jutalmazunk, amelyen a címlapot fel lehet ismerni. A felvételt elkészítheted (vagy elkészítheti egy barátod) akárhol: otthon, a szomszédban, egy könyvesboltban, egy könyvtárban… Biztosan vannak még ötleteid!
Ha ez megvan, már törheted is a fejed, hogy melyiket kéred ajándékba a könyveink közül. Az ajándék hálánk jele azért, mert a fotózással, netán azzal, hogy ezt a képedet a barátaidnak is megmutatod, segítettél az általunk kiadott könyvek népszerűsítésében.
És ez még nem minden! Van különdíj is! A legmurisabb, legötletesebb fénykép készítője 30 000 forint értékű könyvcsomagot nyer! Eredményhirdetés április 27-én vasárnap!
Figyelem! A fotóért járó ajándék könyveket a Könyvfesztiválon lehet majd átvenni a Millenárison, az Atlantic Press Kiadó pavilonjánál (B-42).
A legjobban sikerült fotókat pedig kitesszük a kiadó internetes oldalaira, hadd gyönyörködjön bennük mindenki!

2014/04/05

Joe Abercrombie - Miután felkötötték őket

április 05, 2014 0
 

Hogyan védjünk meg egy az ellenségtől körülvett, árulóktól hemzsegő várost, ha szövetségeseinkben sem bízhatunk, elődünk pedig nyom nélkül eltűnt? Ennyi éppen elég is hozzá, hogy egy kínvallatónak menekülni támadjon kedve - pedig bot nélkül még járni sem tud -, csakhogy Glokta inkvizítornak válaszokra van szüksége, mielőtt a gurkhuliak a kapukon dörömbölnek.
Az északföldiek átlépték Angland határait, és tűz meg pusztulás terjed a nyomukban a fagyott vidéken. Ladisla koronaherceg dolga az lenne, hogy elkergesse őket, és dicsőséget szerezzen magának. Csak egy probléma akad: a világ legrosszabbul felfegyverzett, legképzetlenebb és legtehetségtelenebbül irányított seregét kell vezetnie.
Bayaz, az Első Mágus, merész kalandorok csapatát vezeti a múlt romjain keresztül. A délvidék leggyűlöltebb nője, Északföld legrettegettebb férfija és az Unió legönzőbb fiúja különös útitársak bár, de ha nem gyűlölik egymást annyira, félelmetes csapat válhat belőlük.
Ősi titkokra derül fény. Véres csatákat nyernek meg és vesztenek el. Halálos ellenfeleknek bocsátanak meg - de csak miután felkötötték őket.
Könyvmolyképző  

Elkezdődött a háború, egyszerre két helyen is, északon, és délen, csak hogy ne legyen egyszerű dolga az Uniónak. Míg West északon harcol Bethod seregeivel, délen pedig Glokta küzd a császárral, Bayaz és csapata elindul a világ végére.
Mindenki helytáll a feladatában, viszont senki sem ugyanolyan már, mint amikor elindultak.
West nevet szerez magának a kis északi csapatban, és ez nagy szó. Mert vannak a mindenféle emberek - ellenségek, nem ellenségek, akik csak úgy vannak, és vannak a harcosok, azok között is a Neves Emberek. West is kiérdemelte a sajátját. Történt egy apró malőr is, de annyira nem lepett meg a dolog, vártam, mikor fog bekövetkezni. Érzésem szerint ugyanis Bayaz igyekszik egy új világ alapjait lerakni, ehhez viszont változásokat kell eszközölni. Lehetne mondani, hogy csupán véletlen egybeesés, de véletlenek nincsenek, még a regények lapjain sem.
Glokta ... hát igen. ő nem sokat változott, inkább csak megismertük egy másik oldalát is. Érdekes lenne tudni, milyen ember volt, de akármilyenné is vált, nagyon reménykedtem benne, hogy nem nyiffantja ki magát. Imádok a fejében lenni (dőlt betűs gondolatként), az egyik legszínesebb egyéniség a könyvben. A többiek is jók, de érdekességnek híján van még Bayaz is, pedig tőle mágus létére igazán elvárnék némi titokzatosságot. A személyisége nem valami vonzó, vagyis inkább azt mondanám, lényegtelen és Abercrombie sem érezte szükségét, hogy túlzottan körvonalazza. Sokkal fontosabbak a céljai, meg hogy útközben bevethető a mágiája, ha nagy a baj, csak aztán ki is dől egy hétre minimum, míg összeszedi magát.
Az ő csapata a legérdekesebb, de aztán eszembe jut West meg az északiak, a Kutyaember meg Hárfás, meg Métely, meg Glokta praktikálisai, és ilyen emberek közül nehéz azért kiríni.

Két dolog szúrt nagyon szemet:
Malacus Quai az első részben egy riadt kisfiúnak tűnt, aki reszketve áll meg a nagy Első Mágus előtt, fél megszólalni, és ha csak lehet, igyekszik úgy tenni, mint aki nincs is ott. Bayaz sokszor helyre is teszi, mert semmire nem tud válaszolni, ha kérdez tőle valamit, és ha mégis tudna, ijedtében elfelejti.
Ehhez képest most egy olyan Quai utazik a mester inasaként, aki egy megfáradt, sokat látott és sok titkot tudó segédnek tűnik, aki szembeszáll a mesterrel, beszól neki, és olykor gúnyos mosollyal jutalmazza.
Mi történt, amiről lemaradtunk??
Nem mondom, nekem ez a Quai jobban tetszik, szórakoztatóbb lesz tőle az utazás, csak nem értem a dolgot. Fogalmam sincs, spoiler-e vagy nem, de lehet, hogy megszállta valaki, aki így akarta végig követni, hogy minden úgy történjen, ahogyan annak kell. Az is lehet, hogy az ijedt kisfiú csak álca volt, de a legtöbb dolog arra utal, hogy Quai nem egy szimpla tanonc. Aztán ki tudja.
A másik pedig Jezal, akinek úgy tűnik, semmi hasznát nem veszik az úton, de nem is azért ment velük, hogy a többieket segítse, bár tény, hogy ha nem is egy nagy harcos, minden fegyvert forgató kézre szükségük volt időnként. Nem, őt azért cipelte magával Bayaz, hogy tanuljon, tapasztaljon, felkészüljön valamire, ami túlmutat addigi beszűkült kis életén. Kemény leckét kap, az biztos.

Északnak is, délnek is megvan a maga legendája egy régen, vagy talán sosem látott lényről, ami most a háborúk zűrzavarában mindkét helyen előkerül. Északon a sankák, délen az evők a harcok aduászai, és nincs kétségem a végeredményt illetően, azért érdekes lesz, hogyan lehet majd megküzdeni az emberi létezéstől ennyire távol eső valamikkel.
És ezzel el is érkeztünk a világhoz, ami így a középső résznél Bayaznak hála egészen konkrét formákat öltött. Mesél a múltról, és ki lehet olvasni a terveit a jövőre vonatkozóan is. Vannak tippjeim, és hamarosan kiderül, mennyire jók a megérzéseim, mert már el is kezdtem a harmadik részt.
Lehet, hogy ebből a posztból sem tűnik ki a rajongás, de higgyétek el, előre félek, mi lesz velem, ha befejeződik, annyira szívesen vagyok ezek között az emberek között.
Ja, és majdnem elfelejtettem, hogy a Gloktás részeken kívül a csatajelenetek voltak a kedvenceim. Nagyon jól voltak megírva, főleg, amikor az északi csapatok harcoltak. Abercrombie nem kíméli a szereplőit, de ez az igazi. Egy csatában olykor meghalnak azok is, akiket egyébként nagyon bírunk.