2016/02

2016/02/27

Amerika szuperkatonái

Nincsenek megjegyzések :
Teljesen belegabalyodtam a terroristás-kémes-különleges egységes könyvekbe. Valahol eléggé egy kaptafa mind, de azért mégsem ugyanolyanok.
A vonulat ugyanaz: a jó Amerika küzd a gonosz terroristák ellen. Aztán ha egy kicsit megkapargatják a felszínt, kiderül hogy Amerika annyira nem is jó, már ha magát a rendszert nézzük, mert dúl a korrupció, a Cégen belüli viszályok befolyásolják a döntéseket, vagy ha nem az, akkor az FBI lép közbe,  így semmi nem lesz kellően hatékony, és adott esetben akár a saját emberüket is simán likvidálják, ha csúnyán néz. (nem is kell csodálkozni egyébként, meg kell nézni, hogyan élnek a háborús veteránok.)
Persze, az is tény, hogy ezek az emberek nagyrészt nem is legálisan tevékenykednek, a politikai diplomácia túlérzékenysége nem engedi, hogy törvényes keretek között akciózzanak.

Van egy kis zavar ezeknél a sorozatoknál. Itthon foghíjas a legtöbbje, odakinn sem feltétlenül időrendben jelentek meg, de mivel úgyis inkább az akciókon és a bevetéseken van a  hangsúly, túl nagy jelentősége nincs a sorrendnek, inkább csak a főhősök magánéletében történnek fontos változások, bár ez adott esetben sokat hozzátesz a sztorihoz is.

Vince Flynn hőse Mitch Rapp. A lehető legelszálltabbnak megírt figura, igazi akcióhős, akit meg lehet sebezni, de elpusztítani semmiképp. Bekerül a CIA által illegálisan működtetett egységbe, ahol kezdetben kemény teszteknek vetik alá a jelentkezőket, hogy a valóban rátermetteket kiválasszák. Ezek a pasik nagyrészt valamilyen katonai múlttal rendelkeznek, már kiképezték őket, Rapp viszont csak úgy, az utcáról kerül be. Hogy a mentora hogy akadt rá, azt nem tudni, mi már úgy találjuk őket, hogy  a nő 8  hónapja figyeli Rappet, és a srác az első találkozásnál azzal indít, hogy miért figyelik őt. A csaj el sem tudja képzelni, hol rontotta el, és hogy bukott le, tudomásul kell vennie, velünk együtt, hogy Rapp szuperképességekkel bír.
Ez később jól jön neki, mert ha a kiképzés fizikai részét bírja is valaki, a szellemi nyomás miatt sokan elbuknak. Ezt a szellemi nyomást képviseli a seregben létezett legnagyobb tahó, aki nem a kiképzőtisztjük, de nem akarok spoilerezni, a lényeg, hogy a fickó sok jelöltet megrostált. Rappet nem sikerült, de örök ellenségek lesznek.
A legfurább az egészben Rappel kapcsolatban, ami miatt teljesen hiteltelen lesz az egész sorozat (bár tény, hogy ettől még nagyon is izgalmas), hogy úgy kerül a kiképzőtáborba, hogy a képességein csak finomítani kell, és pár elméleti dologra megtanítani, fizikai szempontból mintha már totálisan ki lenne képezve. De olyan szinten, mintha gyerekkorától kezdve kiképzőtáborokban élt volna, holott semmi nyoma ezeknek a dolgoknak a múltjában, és a családi háttere sem indokolta. (A barátnője rajta volt egy gépen, amit a terroristák felrobbantottak, ami az elszántságát megmagyarázza, de semmi mást.)
Alapvetően is elég különc, magányos farkas, szabályszegő, és roppant okos.
Nagyon jó könyvek, de képtelen vagyok komolyan venni.

Brad Thor alakja Scot Harvath. Sajnos csak egyetlen könyv jelent meg a sorozatban, még a megboldogult Ulpius adta ki.
Harvath fiatalon versenyszerűen sízett, majd belépett a SEALhez, és ott hidegidőjárás-specialista lett, majd felfigyeltek rá mindenféle egységnél, végül egy szupertitkos csapatban kötött ki az elnök mellett, terrorelhárítóként.
Az Ulpius belevágott a közepébe, és egyből a hatodik részt adta ki, mert ugye mivel is kezdjünk egy 15 részes sorozatot, ha nem egyből a hatodik résszel. Bosszantó, mert ráadásul ez egy nagyon jó sorinak tűnik. Az akciók pörgősek, érdekesek, hihetőek, akárcsak a karakterek, és Harvath egy nagyon szimpatikus, életrevaló, és reálisan megírt alaknak tűnik. Ebben a hatodik részben inkább csak defektes terroristákkal találkozunk, mert Harvath múltja előkerült, és lecsapott, de a szervezett terrorizmus szellemisége egyáltalán nem volt jelen.

Nem úgy Alex Berensonnál, ahol aztán töményen megkapunk mindent a keletből: elvakult hitet, iskolázatlan, befolyásolt arabok tömkelegét, és a muszlim létet egy amerikai szemszögéből. John Wells az al-Kaidába beépült ügynök, és azóta is nyomja a lelkét, hogy nem tudott előre a szeptember 11-ére tervezett támadásról. Ő egy kicsit meghasonult az arabok között eltöltött hosszú évek alatt. Úgy nézett ki, mint ők, úgy is élt, hiszen nem fogoly volt, harcolt az oldalukon, olvasta  a Koránt, sőt, magáévá is tette a szavait, persze mentesen a dzsihád felhangtól, amit az arab vezetők meglovagolnak, amikor harcba vezetik a népüket. Amikor csak alkalma adódott, infókat adott át harc közben is az amerikaiaknak, még akár olyan áron is, hogy ő maga ölte meg az embereit, hogy ne bukjon le, szóval látható, hogy attól, hogy muszlim lett, hűségéhez nem férhet kétség.
De Amerikában nem ezt gondolják, sőt, igazán az arabok sem bíznak benne, ő meg ott ragadt valahol közöttük, egymaga, ellátva feladatokkal mindkét oldalról, miközben senki nem bízik benne, és az élete sem tud ott folytatódni, ahol pár éve hátrahagyta.
A legéletszagúbb szereplő, és a legreálisabb történet az eddig olvasottak közül. Valódi konfliktusokat él át egy valós alapokkal rendelkező történetben, ahol ráadásul még a szereplőket is élő emberekről mintázták. Hogy a többi sorozatban voltak-e valóban létező alakok, azt nem tudom, de itt utána lehet olvasni jópár szereplőnek, ha valaki kíváncsi rá. Nagyon más típusú könyv, mint az előző kettő, és itt is megjelent már 10 rész (nálunk csak egy, de az legalább az első rész).

Van még jópár író, aki ebben a témában alkot, lehet közöttük válogatni: Lee Child, Ludlum, Tom Clancy, Daniel Silva, stb. Nem hiszem, hogy olyan nagyon mások lennének, mint mondjuk Flynn, de egyet-egyet mindenképp fogok majd olvasni tőlük. A General Press oldalán érdemes nézelődni, ugyan teljesen katyvasz az állományuk, semmi tematika, ami elválasztaná a krimiket a történelmi romantikusoktól, nincs normális keresőfelület se, de azért hajrá.
Akit folytatni szeretnék, ki más lenne, mint Thor, naná, hogy azt, amiből nincs több magyarul, de ha Berensonnak lesz könyve még, azt is szívesen fogom venni.

2016/02/16

Ez a március egy jó Agavés hónap lesz

2 megjegyzés :

Robert Jackson Bennett - Lépcsők városa

Amerika egyik legfiatalabb és legtehetségesebb fantasy írójának új regénye halott istenekről, eltemetett múltról és egy rejtélyes, lenyűgöző városról
Az ember jobb, ha óvatos, amikor olyan városban kell egy titokzatos gyilkos nyomába erednie, mint Bulikov. Mert itt a világ teljesen más szabályok szerint működik. Amikor a város isteneit elpusztították, uralmukat megdöntötték, imádatukat betiltották, a valóság szövete darabokra hasadt Bulikovban. A lépcsők azóta a semmibe vezetnek, a sikátorok a múltba nyíló átjárókká váltak, az utcákon a bűnözők nyomtalanul eltűnnek.
Shara Thivanit hivatalosan diplomataként küldte ide az elnyomó birodalom. Valójában viszont országa egyik legjobb kéme, akinek most egy gyilkost kell kézre kerítenie. Ahogy a nyomozás egyre súlyosabb titkokat tár fel, úgy rajzolódnak ki fokozatosan Shara előtt egy sötét összeesküvés körvonalai. A nő hamarosan gyanakodni kezd, hogy a szörnyű város uralkodói talán nem is haltak meg – és Bulikov kegyetlen uralma könnyen visszatérhet.
„Óriási történet, szenzációs világépítés, és te jó isten, Sigrud karaktere. Imádni fogjátok Sigrudot.”
Brent Weeks
„Varázslatos urban fantasy, ami az olvasót Escher-szerű lehetetlen helyszíneken és alternatív valóságokon keresztül vezeti… Az öreg istenek a változatosságukkal életre keltik e rejtélyes romokat, Shara bérgyilkos asszisztense pedig garantálja a szüntelen pörgést.”
Washington Post
„Egy minden részében eredeti, szürreális város… a valóban újszerű fantasyk kedvelőinek most Bulikovban van a helyük.”
AGAVE (előrendelhető ám) megjelenik márc.17.




Richard Morgan - A fekete férfi

2107-et írunk, a Földön béke honol.
A 21. század vészterhes évei azonban nem kívánt örökséget hagytak hátra.
Bár a világnézeteket tekintve továbbra sincs egység a bolygón, de a háborúskodásnak vége, virágzik a globális kereskedelem és a nanotechnológia, a Marson létesített kolóniával pedig megkezdődött a vörös bolygó lakhatóvá tétele. Az előző évszázad során megvívott harcok azonban nem csak harmóniát eredményeztek: a fegyveres konfliktusokban bevetett génmanipulált katonák, az úgynevezett tizenhármas variánsok feleslegessé váltak, és a többség gyűlölt kívülállókként tekint rájuk.
Amikor egy Marsról érkező űrhajó Kalifornia partjaitól nem messze becsapódik a Csendes-óceánba, és az egyetlen túlélőt jelentő variáns rejtélyes gyilkosságsorozatba kezd a kontinensen, Sevgi Ertekin kapja a végtelenül erőszakos és intelligens alfahím kézre kerítésének feladatát. A nyomozásba hamarosan bekapcsolódik Carl Marsalis is, egy másik tizenhármas variáns, aki az ENSZ fejvadászaként saját fajtársainak letartóztatásából él. Az egyre kuszábbnak tűnő ügyben pedig nem csak a brutálisan meggyilkolt áldozatok száma, hanem a tettest üldözők közötti feszültség is napról napra nő.
Richard Morgan a Takeshi Kovacs-trilógia lezárását követően 2007-ben írta meg A fekete férfit, ami újabb mérföldkő lett az életművében, és megkapta érte a rangos Arthur C. Clarke-díjat. Ismét a rá jellemző, végtelenül izgalmas, letehetetlen stílusban írt sci-fit/thrillert tart a kezében az olvasó, ami a lebilincselő történet mellett az előítéleteink kérdését is feszegeti, valamint arra keresi a választ, hogy hol vannak a saját testünk fejlesztésének határai.
AGAVE (előrendelhető) megjelenés márc.29.



Alma Katsu - A szakadék

A Halhatatlan című kötetben kezdődött szerelem, veszteség, varázslat és végzet, amely világkörüli üldözéssel folytatódott a Megtorlásban, most a meglepő befejezéséhez érkezik.
A világegyetemben működő valamennyi erő közül a szerelemé a legtitokzatosabb, a leginkább felkavaró és a legtöbb megaláztatással járó energia. Lanore McIlvrae több száz éve menekül Adairtől, mert megrémült a férfi titokzatos képességeitől, és fél indulatos természetétől. Visszaélt a férfi bizalmával, és kőfal mögé zárta őt, hogy megmentse élete nagy szerelmét, Jonathant. Amikor kétszáz év bebörtönzés után Adair kiszabadult, Lanore biztos volt benne, hogy a férfi rátalál, és valódi pokollá változtatja a mindennapjait. Ehhez képest a dolgok egyáltalán nem úgy alakultak, ahogy elképzelte.
Négy évvel később Lanore megtalálja Adairt a titokzatos szigeten lévő otthonában, ahol a maga választotta elszigeteltségben él. Szívességet kér a férfitól: azt akarja, hogy Adair küldje el őt az alvilágba, hogy kikönyöröghesse az alvilág királynőjétől Jonathan szabadon engedését. De vajon betartja-e Lanore az Adairnek tett ígéretét, és visszatér hozzá? Vagy az a szándéka, hogy bármi áron Jonathannel élhessen?
AGAVE (megjelenik márc. 31.)

2016/02/15

Témázunk - Vég-tag

26 megjegyzés :
Ez  most a megszokottól eltérő témázás lesz, lett ugyanis egy rakat témánk, amiket már egy ideje tologattunk, senkinek nem kellettek, abból lesz most egy kis kérdezősködés. 
A kérdéssor pedig a következő:

 Sokkoló posztok - amiktől a székről menten a mélybe vetjük magunkat:
- Mik azok a „motívumok”, jellegzetességek, amik azonnal kiverik a biztosítékot mások posztjainál, legyen az akár szerkesztésbeli, akár tartalmi elem? 
Hát igen, ez az a téma, amiről már nem egyszer beszéltünk, mégis kínos mindig, amikor feljön, nem véletlenül hanyagoltuk. :) Meg egyébként is, már egy csomószor kibeszéltük.
Nálam alapdolgok számítanak első körben: élvezhető, látható, olvasható felület. Nem hatnak meg a mindenféle kanyaringós betűtípusok, meg a csodaszép háttér, amin kivehetetlen a szöveg, mert ha valami, ez tuti sokkolja az olvasót.
Aztán, ha ezen a körön átjutott, jöhet a szöveg maga. Ami legyen igényes, bár adott esetben blogon nem zavarnak a tőmondatok se, ha azok egyébként szórakoztatóak vagy informatívak.
Nem ugrok nagyon a helyesírásra, bár észreveszem, ha valaki korlátozott képességekkel rendelkezik ez ügyben.
Amitől a falnak megyek, az a primitív fogalmazás, az önismétlések halmozása, és amikor látszódik, hogy csak azért írt valamit, mert muszáj volt.
Az olyan könyvértékelésektől, ami túl hosszú, és soronként vizsgál meg a könyvben minden hibát és pozitívumot.
Amikor a csillagozás ellentmond a tartalomnak, vagy amikor olyan dolgokat citál elő hibaként, ami inkább az olvasó hiányossága és félreértelmezése, mint a könyvé.

- Mi az, amit nem olvasol el soha mások blogján (amit egyébként követsz)? 
Wellness- és beauty-bejegyzéseket, és az olyan könyvekét, amiket mostanság akarok majd olvasni.
Azt hittem, több lesz, de akiket követek, azokat nagyjából olvasom, bár elég rendszertelenül.

- Mit vált ki belőled, ha olyasmit látsz egy blogon, ami nem jön be? Kommentelsz, kibeszéled, vagy megtartod magadnak a véleményed, és nyomsz egy piros ikszet inkább?
Nyomok egy x-et. Egyszer leálltam valakivel vitatkozni egy spoiler miatt. Tanulságos és vicces volt, de nem ér annyit, hogy felidegeljem magam bárki hülyeségén. (Jó lenne az életben is csak nyomni egy x-et, aztán nem törődni baromságokkal, főleg másokéval. :>)

* * *

Kötelező olvasmányok - lerágott csont, avagy sarkalatos pont?
- Szerinted cserére szorulnak a kötelezők? Mit cserélnél, mit hagynál meg? 
Abszolút frissítésre szorulnának, bár meggyőződésem, hogy egy új lista sem aratna nagyobb sikert, mint a mostani. Igazából, ahogy látom, nem is magukkal a könyvekkel van gond, hanem sokkal inkább az oktatással. Kész elemzéseket kapnak a gyerekek, amiket vissza kell böfögniük, és a tanárt soha nem az érdekli, megértették-e a könyv mondandóját, hanem milyen színű zokni volt rajta, amikor hova ment és ott ki várta, hány órakor. Agylövés. Ha egy könyvnek csak annyi értelme van, mint egy zokninak, azt halál felesleges elolvasnia bárkinek is.
Szóval ha innen nézem, még akár maradhatnának is mind, de jobban megpiszkálva nem mindegyik kötelezőnek van értelme. És az sem biztos, hogy jobb, amikor a tanár beújít valamit pl. kortárs irodalomból, mert nagy esélye van, hogy a diák örökre elfordul a saját korának irodalmától.
Hiányolom a szabad választás lehetőségét, amikor a diákokat rászabadítják az adott korszakra, és döntsék el maguk, mi az a mű, ami jelent nekik valamit.
(és akkor ne feledkezzünk el azért arról sem, hogy már gimiben kisdoktorokat akarnak képezni, egyszerre irodalomból, történelemből, matematikából, fizikából, és mindenből, szóval le a kalappal a diák előtt, akinek még van kedve bármit is felfedezni.)

- Volt olyan kötelező, amit nem olvastál el soha? Vagy amiért igazán rugdosni kellett a szülőknek, naponta beosztani az oldalakat például? 
Jókai Kőszívű ember fiait addig toltam, amíg lehet, aztán kiderült, hogy ki fogok futni a határidőből, és nem mehetek edzésre, amíg el nem olvasom. Utáltam. Jókainak van jópár szórakoztató könyve, amiket később el is olvastam, szerencse, hogy nem vette el tőlük a kedvem a kőszívű. Arról meg nem vagyok meggyőződve, hogy történelmi eseményeket regényeken keresztül kell elemezni. A fikció és a realitás általában nem járnak kéz a kézben, bármennyire is szeretnék ilyenkor ezt a látszatot kelteni.
Aztán voltak még, amiket csak átfutottam, de a legtöbb egyáltalán nem hagyott bennem nyomot. Rendes tanuló voltam, elolvastam, de nagyon szenvedtem jópáron: Bovaryné, Anna Karenina, Anyegin - egy életre meggyűlöltem a romantikus szenvelgést és tipródást. Egri csillagok - ha nincs Jumurdzsák, papírfecnit csinálok belőle. Az hagyján, hogy nagyjából ötször futottam neki, de szerintem gyerekkorom legrosszabb könyve is volt. Valószínűleg erre a könyvre nem az az egészséges reakció, hogy a melldöngetős magyarság érzete helyett az ember a törököknek drukkol...

- Melyik kötelezőt szeretted meg igazán, melyik maradt jó emlék? 
Dosztojevszkij Bűn és bűnhődése. Már párszor elmeséltem, hogy lekéstem miatta a buszt. Babits Gólyakalifája, Kosztolányi Esti Kornélja. Németh László mindegyike, Madách Ember tragédiája, Sarkadi Elveszett paradicsoma. Imádtam őket. Móricztól sztem könnyebb lenne felsorolni, miket nem olvastam. Egyrészt muszáj volt, mert versenyre küldtek belőle, de szerettem is.

* * *

Könnyfakasztó - százas zsepis emlékek:
- Milyen könyvélményen sírtál legutóbb? 
Barrons halálát mindig megkönnyezem... még ötödszörre is. :D (spoiler? sztem nem, de inkább satír)

- Volt valami, amin magad is meglepődtél, de meghatott? 
Nem igazán olvasok megható regényeket. Nyilván mindegyikben van olyan mozzanat, amitől elönt a melegség, hogy dejó, vagy nemááár,  de ezek egyike se olyan falhozvágós, amit  meg tudnék vagy akarnék jegyezni.

- Változott-e az évek alatt, hogy elsírod-e magad valamin, avagy kérgesedünk-e? Van olyan jelenet, részlet a kedvenc könyveidből, amit ha ezredszer olvasol is, megríkat/meghat?
Persze, Barrons halála. :D(spoiler ?)
Azt hiszem, kérgesedünk valamennyire, de szerintem az alapvető dolgok, amik egy újsághírben meghatnak bárkit is, az akkor is megható lesz, ha könyvben olvassuk. Gondolom.

- Keresed-e a megható élményeket, vagy inkább kerülöd? Szereted, ha megtépáznak a könyvek?
Nem igazán keresem az ilyen könyveket. Nem is kerülöm. Egyszerűen csak nem érdekelnek ezek a tépázós, földbedöngölős témák. Teli vannak a hírek, a net, a tévé, meg az életünk ilyesmikkel, csak kicsit szét kell nézni a saját környezetünkben. Akar a franc még olvasni is ilyesmiről.
Ha meg valami bajom van, rajtam biztos nem segít, hogy másnak is van, esetleg még nagyobb.

Többiek:

2016/02/09

Lynn Cullen - Mrs. Poe

Nincsenek megjegyzések :
Ritka, hogy az ember olyasvalakivel sodródhat össze, aki úgy érti és szereti őt, ahogy van, feltételek nélkül. Mindez a 19. század közepének New Yorkjában. Lynn Cullen amerikai bestsellere megidézi a 19. század közepi New York mindennapjait, irodalmi szalonjainak légkörét, mindeközben szerelmi szál bontakozik ki Edgar Allan Poe és Mrs. Osgood, a kor költőnője közt. Mindkettejük életét átszövi a megnemértettség és a szenvedés, amiért a köztük hirtelen fellobbanó szerelem mindkettejüket kárpótolja. Lehet-e jó vége egy ilyen történetnek?

A történet
1845 egy sorsfordító estéjén Frances Osgood találkozik New York legfelkapottabb írójával, költőjével, a titokzatos Edgar Allan Poe-val, és az első perctől fogva általa is megmagyarázhatatlan kapcsolat fűzi hozzá.
Mivel a hölgy is költészettel foglalkozik, ugyanazokban a körökben mozognak. Francest és két gyermekét nem sokkal korábban hagyta el szédelgő, a nőkért rajongó és körükben sikeres férje. Frances a Bartlett-házban kap menedéket, és írásból igyekszik eltartani családját.
Poe ezekben a hetekben lesz elképesztően népszerű A Holló című versével. Felesége, egyben unokatestvére, Virginia súlyos beteg, és a költő már egy ideje nem boldog vele, de ahogy sok minden mást, ezt is elfogadja, amíg össze nem hozza a sors Frances Osgooddal.
Mindketten rossz házasságban éltek, élnek, és mindketten megértésre, elismerésre vágynak. Emiatt lesz kapcsolatuk oly veszélyes: értik és érzik egymást, míg erre más nem képes környezetükben.
Ritka, hogy az ember olyasvalakivel sodródhat össze, aki úgy érti és szereti őt, ahogy van, feltételek nélkül. Ritka és veszélyes.
RÉZBONG
Azt gondoltam először, hogy Frances Osgood kitalált személy, aztán meglepődve olvastam utána, hogy valóban Poe kortársa volt, és költő. Ezek után nem csodálkoznék rajta, ha valami hasonló szövődött volna kettejük között, mint amiről ez a könyv szól.
Igazából elképzelésem sincs, mi vehet rá valakit arra, hogy elvegye a saját unokahúgát, aki 14 évvel fiatalabb nála, ráadásul 13 éves, ami, akárhogy is nézem, nem vall érett nőre. Ezt a könyv tökéletesen átadja: minden, ami Virginia, azt Poe tanította meg neki. Erre Virginia igen büszke: azt olvassa, nézi meg színházban, tanulja meg, amiről Poe úgy gondolja, a hasznára válhat.
Szinte láttam magam előtt a már 23 éves Virginiát, a maga infantilis naivságában, ahogy felnéz az istenített költőre, akit a saját tulajdonának tekint - nem is tudom, kire volt büszkébb, magára, hogy a magáénak tudhatja, vagy Poe-ra és a sikereire. Gyanítom, az előbbi.
Poe igencsak megfáradt ember benyomását kelti. Így közeledve a negyvenhez, nem olyan vidám dolog egy effektíve még gyerekkel élni (de ne panaszkodjon, ő akarta), így nem is csoda, ha azonnal feltűnik neki valaki a saját korosztályából, aki hasonlóan látja a világot, mint ő, és örömmel tölti el, hogy a lelke és a gondolatai mélyére hatolhat, és felderítheti azokat.
Mrs. Osgood, a kilátások nélküli, elhagyott, férjezett költőnő, aki próbál valahogy megélni, miután férje egy rakat adóssággal hátrahagyta. Meséket ír és verseket, aztán egy irodalmi szalonban összefut Poe-val, és feleségével, és onnantól nem tudja magát kivonni a bűvköréből, bármennyire is próbálkozik.
Virginia amilyen naiv, olyan éles szeme van, és azonnal feltűnik neki, hogy bár ő próbál meg Fanny barátnője lenni, nagyobb esélye van nála a férjének, és a halálosan beteg lány, ahogy csak tud, éket próbál verni közéjük.



De nem csak erről a három emberről tudunk meg igen sokat, ezek mellett ez a regény remek korrajz is. Szinte mindenki, aki azóta híressé vált, vagy akkoriban az volt, és nem feltétlenül az irodalomhoz vagy a költészethez kell, hogy kapcsolódjon,  feltűnik a lapjain - Walt Whitman, Melville, Morse, Emerson. Részesei lehetünk a New York-ot mára elborító parkok keletkezésének; akkoriban még aggódni kellett, hogy nem marad egy szál fű sem, amilyen ütemben a város terjeszkedik. Részletes képet kapunk a kor erkölcséről, szokásairól, például hogy hiába volt nem kicsi feminista felhangja az irodalmi szalonoknak, egy családját elhagyó nőt még ők sem néztek jó szemmel. Elég élénk társadalmi életet illett élni akkoriban, és rengeteg ember összeverődött ilyenkor egy helyen, akik nem igazán bírták egymást. El tudom képzelni, hogy micsoda szócsatákkal szórakoztatták a hallgatóságot.
Fura látni, hogy abban a korban, amikor a férfiak bordélyokat látogattak, és az egójuk megmagyarázta nekik, hogy ők bármit megtehetnek, némi plátói szerelem versekben, az újságok lapjain, mekkora port tudott kavarni...

Aki valaha is olvasott Poe-tól, és élvezte, ezt a regényt is szeretni fogja.
Nagyon távol áll Poe depressziós, frusztrált, és tévképzetektől gyötört fantáziájának sötétségétől, de szinte érezzük, mi készteti Poe-t ezekre az írásokra. Tökéletesen megrajzoltak a karakterek és korhű a hangulat, de ami a legjobb, az apró háttérinfóknak, pletykáknak és életképeknek hála, amit beleszőtt Cullen a könyvbe, nem csak kellemesen szórakoztató, de tanulságos is volt az együtt töltött időnk.Csodaszép és borzongató szerelmi történet, mindenféle boldog vég nélkül.


2016/02/06

Joe Haldeman - Örök háború

Nincsenek megjegyzések :
Regény azokról, akiknek a békében sincs semmijük, csak az örök háború.
William Mandella csak túl akarta élni ezt a háborút. Nem kitűnni, kiemelkedni vágyott, csupán épségben hazatérni a Földre. Egy olyan Földre, amely távolléte alatt szinte fölfoghatatlanul megváltozott, hiszen a néhány hónapos bevetési idő otthon – átkozott einsteini relativitás! – évszázadok múlását jelentette!
A háborút ugyanis a csillagközi űrben vívja az emberiség egy kiismerhetetlen és legyőzhetetlen ellenséggel szemben, s már az is valóságos tortúra, amíg valaki eljut a csataterekig. Ha pedig dacolva önnön esélytelenségével sikerül életben maradnia, minden megpróbáltatások legkegyetlenebbike vár rá: beilleszkedni egy olyan otthoni létezésbe, mely idegenebb a legtávolabbi bolygók világánál is.
Joe Haldeman voltaképp a vietnami háború intő freskóját festi meg, galaktikus léptékekre nagyítva. A szereplők azonban így is azok az egyszerű emberek maradnak, akik hazájuk hívó szavát követve fogtak fegyvert, hogy aztán hatalmi játszmák bábjaivá váljanak, és a rendszer végül kifacsarva, hasznavehetetlenné téve elhajítsa őket.
METROPOLIS MEDIA

Nem volt egyszerű sorsa ennek a könyvnek. Egy magazin hasábjain kezdte, létezik belőle háromféle változat is, és attól, hogy alapvetően nagyon régi (az első kiadás 1975-ben jelent meg), ez egyáltalán nem érződik rajta. Haldeman fizikát és asztronómiát hallgatott, megjárta Vietnamot, és akik ott voltak, azt mondanák, hogy ez a könyv annak a háborúnak a sci-fi változata. Biztosan van benne valami.
Az első izgalmak elmúltával ugyanis az ember rájön, hogy ennek az egésznek nincs semmi értelme. Mármint a könyvben. Elindul az emberiség ki az űrbe, ugrál ide-oda valós meg szubjektív időben a kollapszárok segítségével, felfedez egy rakat bolygót, amit igazából semmire nem lehet használni, közben meg azért izgul, hogy összefusson pár taurival, és azért aggódik, nehogy összefusson pár taurival. Olyan ’csakazértis’ feelingem volt olvasás közben: csakazértis terjeszkedni, csakazértis letarolni mindent, és mindenkit ellenségnek tekinteni, aki nem ember, és csakazértis bázist építeni még egy űrszemétre is, nehogy az ellenség rátegye a kezét. Állítólag a vietnami háborúnak is kábé ennyi értelme volt, de szerintem egyik háborúnak sincs több.
És az milyen vicces, hogy azért nem akartak kiadni egy űrháborús könyvet, mert túl pacifista. Az emberek még elkezdenek gondolkodni, meg kellemetlen kérdések vetülhetnek fel, amikre egy idő után választ kell adni, és azt mégse már. A háborúban ugyanis mindig hatalmas pénz volt.

Nem értek a  fizikához, de mintha ezek a kollapszárok afféle féreglyukak lettek volna. Elindult innen valaki X időben, aztán visszatért 200 év múlva, mert bár a szubjektív idejében nem vívott háborút 2 hónapnál többet, a kollapszár miatt valós időben sokkal több telt el, mint szubjektívben.
Eközben a Földön egyre változtak a dolgok, alapvetően a szellemi-fizikai fejlődés és visszafejlődés mindenféle stációját átéltük. 1000 évig tartott a háború (szubjektív időben ez azt hiszem, csak valami 10 év volt), ennyi idő alatt volt mindenféle békétlenkedés, tudatmódosítás, lázadások, háborúk, bolygógyarmatosítás, volt betiltott (és génszinten kiirtott) heteroszexualitás (a homoszexualitásban a születésszabályozás megoldását látták), aztán vissza az egész… végülis volt rá egy évezredünk, hogy mindenféle hülyeséget kipróbáljunk magunkon, melyiket hogy bírjuk.
És persze ott volt ennek az egésznek az emberi oldala: ezer év az űrben, sokszor reménytelen helyzetben, élet és halál között egyensúlyozva, elveszítve mindenkit, aki valaha is fontos volt Mandellának. Ezer éven át egyvalakit szeretni, még ha valós időben ez jóval kevesebb is volt, és alapvetően ennyi ideig hűségesnek maradni: némileg túlromantizált és nem kicsit idealizált férfialak ez a Mandella, de egye fene, fiatalon kiélte már magát.

A regény végét megbocsájtom. Kell egy kis remény ebben az értelmetlen eseménysorozatban, csak hogy az ember ne akarja magát azonnal egy tauri vetőcsöve elé vetni.


2016/02/02

Richard Morgan - Dühöngő fúriák

Nincsenek megjegyzések :
Takeshi Kovacs hazatért.
Újra Harlan Világán jár - egy óceánbolygón, amelynek kevés szárazföldjét veszélyes tengerek veszik körül, ha pedig az ember egy helikopternél bonyolultabb járművön próbál az időjárás viszontagságai fölé kerülni, a marslakók orbitáljai perzselik le az égről.
De nem csak a tengeren és az égen várakozik a halál. Odalent, a Kossuth trópusi tengerpartjaitól Új Hokkaidó jeges és gyilkos gépekkel fertőzött pusztaságáig, a quellista forradalom eredményeit lassan kezdik felszámolni.
Kovacs elveszített szerelme miatt indított büntetőhadjárata megakad, amikor Harlan Világának és saját múltjának szellemei megjelennek, és egy politikai intrikákkal teli örvénybe húzzák. Quellcrist Falconer állítólag visszatért a halálból, és az Első Családok egy fiatal Küldöttet mozgósítanak a levadászására. A Küldött neve Kovacs, kétszáz évig várt eltárolva, és nem akarja megosztani visszanyert létezését saját idősebb, kiégett önmagával.
Gengszterek, fejvadászok, vallási fanatikusok, forradalmárok - mind akcióra vágynak, Kovacsnak pedig csak lassan áll össze a kép. Az elszabaduló káosz közepén csak egy valami biztos: az egyik Takeshi Kovacs nevű embernek valamikor meg kell halnia.

Rájött már valaki, hogy mik ezek a különböző méretű legyek a borítón? Az eddigieket meg tudtam magyarázni, még ha nem is volt pozitív a reakcióm rájuk, de ennek nem sok értelmét látom. A cím fordítását is furcsállom, a regény ismeretében meg végképp nem értem. Fúriák ébredése, vagy felébredt fúriák. Merthogy pont ez a lényeg - egy eddig alvó rendszer életre kel. Na mindegy, a lényegen nem sokat változtat. (de.)
Véleményem szerint Takeshi-szan az egészségesnél többet szexel virtuális térben, és pszichopata Küldötthöz képest egy cseppet érzelgős. Egyébként az egyik legösszetettebb karakter, akivel az utóbbi időben összefutottam. Van teste, lelke, múltja, több is, sajátos világlátása, és hatalmas egyénisége.

Ez a harmadik rész elég sokféle az előzőekhez képest: egyrészt van benne egy kis katonai faktor a deComosok miatt, akik nem katonák, sőt, hozzájuk képest amatőrök, viszont hasonló szervezeti felépítésük és feladatuk van, csak a megszokott rangok nélkül.A parancsnokuk fejében egy komplett parancsnoki szoftver fut, az emberei hálóba vannak kötve, és mindenféle egyéb segédkütyüvel fel vannak szerelve.
Van egy politikai szál, ami az én ízlésemhez képest kicsit jobban ki lett fejtve, mint szeretem, viszont azt gondolom, szükséges volt, mert a quellizmus hozzátartozik Harlanhoz, mint ahogy hozzánk is bármelyik izmusunk. Hogy pontosan melyikhez közelít a földi eszmék közül, azzal nem nagyon foglalkoztam, aki akarja, fel tudja lelni benne a gyökereket. Ez a szál nem csak az eszmerendszer miatt fontos egyébként, hanem bizonyos személyek miatt is, akik nem csak a forradalomra gyakorolnak hatást.
Aztán ott van még a Másik Kovacs, aki nekem egyáltalán nem volt szimpi. Mintha nem is ugyanaz az ember lenne. Hja, kérem, mit tesz 100 év korkülönbség... Azt gondoltam, hogy ez a része nagyobb hangsúlyt kap a regény során, de igazából csak egy elenyésző mellékszál volt. Sokkal érdekesebb volt végiggondolni a köztes párbeszédeken és eseményeken keresztül, hogy milyen hatással lehet nem csak magára az emberre az, hogy lemásolható, hanem minden másra is maga körül, főleg, ha egy Küldött-képzést kapott emberről van szó.

A sorozat könyvei külön is olvashatóak, bár azért időnként van néhány gondolat, szereplő, emlék, ami az előző kötetekre utal vissza, de nem olyan mérvű, hogy befolyásolja a megértést. De érdemes mind a hármat elolvasni, mert így, együtt kiadnak egy nagyon komplex világot, és a végén meglátjuk, milyen szépen építgette ezeket a rétegeket egymásra Morgan.