Keményfedél

Walter Scott - Waverley-szösszenet

2012-03-03T10:13:00.000+01:00

Waverley és Rose Bradwardine / illusztráció

Nagyon érdekes az előszó, amit maga Walter Scott írta a könyvhöz. Jó lett volna arra, hogy ráhangolódjak a stílusára, ami terjengős, bőbeszédű, és kissé régies. És ami még nagyon lényeges, megtudhattam a könyv keletkezésének és kiadásának a kalandos körülményeit. Furcsa, hogy "beszélynek" nevezi a regényét, csak elképzelésem van, mit jelenthet, bár ez a megértést nem akadályozta. Sokáig egy asztalfiókban porosodott a könyv egy része, aztán a költözéskor az asztal a padlásra, és a feledés homályába merült, a könyv elejével együtt, egészen addig, amíg egy barátjának horgászcuccot keresett, és megtalálta. Azonnal nekiült, hogy rendbe szedje. Gondolom, a barát lecsúszott a jó kis horgászatról, mi viszont gazdagabbak lettünk egy legendával.
Amikor a könyv kiadásra került Angliában, ott névtelenül jelent meg. Scott ugyanis nem akarta felvállalni az esetleges következményeket. Úgy vélte, már kialakította magának a hírnevet az előző regényeivel, nem szerette volna egy esetleges kudarc esetén a renoméját rontani, többre viszont nem vágyott, így egy esetleges siker hírnév szempontjából teljesen hidegen hagyta. Mindenesetre nagyon kíváncsiak voltak, hogy fogy a regény, ami több kiadást is megért; akkora siker lett, összesen több, mint 12000 példányban nyomták ki. Azt hiszem, az 1800-as évek első éveiben ez hatalmas szám volt.
A könyv tehát nagy siker, és mindenki találgat, vajon ki írhatta. Az egyik legesélyesebb Scott öccse, Thomas volt, egy katonai ezred tisztje, aki Walter szerint bírt minden olyan tulajdonsággal, ami jó íróvá tehette volna, csak épp soha nem próbálkozott az írással. Külföldön azonban Walter Scott neve alatt jelentették meg, de azt mondja Scott, ez azért nem jelentetett semmit, mert egy rakás másik könyv is megjelent a neve alatt, amihez viszont semmi köze nem volt.
Talán ma is hatalmas rejtély lenne a könyv írója, ha a kiadó nem megy csődbe, így az üzleti könyvekbe a beavatottakon kívül idegenek is betekintettek, és a titkolózás innentől már nem volt tartható.

Igazából erről csak ennyit akartam írni, mert elkezdtem, de mivel már a negyedik előszót olvastam, és majdnem az 50. oldalon tartottam, úgy döntöttem, nekem ehhez most nincs idegzetem, viszont muszáj volt ez ide kiírnom.
Nokedli, te nagy Scott rajongó vagy, a többi könyvében is ennyire bőbeszédű és aprólékos?:)

Könyvtelen játék, meg morfondír

2012-02-29T07:58:00.000+01:00

Amadea feladta nekem a leckét, mert annyira megtetszett neki, hogy nem jelölöm az olvasásaimat azért, hogy meglepetés maradjon a következő poszt, és arra kért, csináljak belőle játékot.

Elvoltam azzal egy jó darabig, hogy hogyan lehetne ebből játékot csinálni, aztán végülis eszembe jutott, hogy ha van blogotok, akkor nagyon könnyen tudtok csatlakozni, ha van hozzá kedvetek. Aztán ha elmúlik, majd kiszálltok, vagy így is maradhattok. Ha meg nincs, akkor kicsit nehezebb, de azt is megoldjuk.

Annyit kellene csak tenni, hogy egy blogbejegyzésben írni kellene néhány jellemzőjét a könyvnek, amit épp olvastok, de nem látja senki, és amolyan barkochba módjára mi meg majd találgatunk, hogy melyik lehet az a könyv.
Aki először találja ki, az kap egy szép névre szóló képet a posztban.

Na, mit szóltok? Van kedvetek ilyet játszani?

És továbbgondolva ezt az egész molyos mizériát, azt hiszem, szükség van egy kicsit a blogok és a bloggerek önbizalmának erősítésére is. A moly miatt talán sokan úgy érzitek, akár blogoltok, akár nem, hogy nincs szükség a blogokra, pedig szerintem van. Egészen más közlésforma, mint a tömegkönyves oldal, ahova mindenki csak felömleszti magát, és a másikat is ömlesztve látja. Igyekszem valami olyasmit kitalálni, amitől a blogosok megint magukra találnak (nem mintha az én feladatom lenne, de ha már ekkora szám van, legyen már valami értelme), hiszen a saját blogján mindenki meg tudja csinálni azt, amihez a tömegkönyves oldal egyéb szabályozása miatt, vagy épp a funkció hiányában nem tud terepet adni. Meg aztán ki tudja, mivel mi fog még történni ott a jövőben, és én személy szerint nem szeretem se a kellemetlen meglepetéseket, sem azt, ha belepiszkálnak a dolgaimba, vagy netán a már jól kialakított rendszerembe. De gondolok itt arra is, hogy ha olvastok egy jó könyvet, és teli vagytok gondolattal, meg képekkel, pro hiányában oda nem tudjátok feltenni ezeket, itt viszont senki meg nem gátol benne, hogy a képekhez könyvet csatolj.:>
De ez csak néhány a blog rengeteg előnyéből, és igazából nincs is értelme összehasonlítani a két oldalt, mert attól, hogy könyvekről szólunk, totál más rendszerben működünk, és egészen más lehetőségeket ad a blog a kibontakozásra, és mások a célok és az eszközök is. Lenne még erről gondolatom egy csomó, de azokat most inkább nem írom le, és nem azért, mert jobb a békesség, hanem mert lusta vagyok, és mert a moly maga nem érdekel.

A lényeg:
Próbáljunk újra életet lehelni a blogokba, vagyis inkább magunkba.:D Úgy látom, a csömör egyre többünkön lesz úrrá, nekem perpill most semmi se jó, akármibe belekezdek, nem tud lekötni. Sorozatokat kellene ilyenkor nézni, de azt is úgy szeretem, amikor egyben le tudok nyomni két-három évadot, egy-egy részenként nem az igazi, de ezek meg még gyűjtögetés alatt vannak, úgyhogy most ez sincs. Aztán meg majd attól lesz csömöröm, és jöhetnek a könyvek. Az örök körforgás.
Viszont olvastam egy képregényt, kisNima rávett, és egészen élveztem, de itt meg az volt a bajom, hogy nagyon nehezen vonatkoztattam el a filmtől. Aztán rá akart venni, hogy a Karácsonyi éneket is olvassam el, de ellenálltam, ezt már csak a könyv után.
Jó ez egyébként, amikor ennyire nem tudok magammal mit kezdeni, mert rá kell jönnöm, hogy a könyveken túl is van világ, meg arra is, hogy engem a könyvekben lévő világok jobban érdekelnek.

RÉSZTVEVŐK:

Amadea, a könyvszibilla

(ide nem írtál ugyan, de szerintem játszol. szal játszol.:D)
Erika
B.M. Grapes

Lukjanyenko - Világok őre

2012-02-27T08:24:00.000+01:00

Kevés író esetében tudom a könyveit egymás után benyomni, Lukjanyenkonál viszont egyszerűen muszáj volt, még akartam tőle, sokatsokat. Változatos témákat hoz fel, akár még egy sorozaton belül is, és pláne igaz ez az önálló könyvekre.
A világok őre egy hatalmas ötlet. (Én miért nem tudok ilyeneket kitalálni, és így megírni?:)

Kirill, a főszereplő, egyszer csak elkezd eltűnni az emberi világból. A lakásában más lakik, a távoli ismerősök nem emlékeznek rá, a közeliek is egyre gyorsabban elfelejtik, nincs munkahelye, és nincs mása, csak egy mobil, ami még csak nem is az ő nevén van. Csörög a telefon, és kap egy utasítást, hová kell menni. Ott egy régi víztornyot talál, belül öt zárt ajtóval, és öt ablakkal, és nem tudva mit kezdeni a helyzettel, lefekszik aludni. Mire felkel, az egyik ajtó kinyílik egy másik világra, és megkezdődik a kalandok sora.

Imádom, el sem tudom mondani, mennyire. Én is akarok egy saját... nem is tudom, hogy nézne ki, ha nekem lenne egy ilyenem. Minden megvan ebben a könyvben, ami a tökéletes időtöltéshez kell: kaland, izgalom, érdekes szereplők, jó kis történet, és olyan volt végig, mintha velem történt volna meg, pedig se pasi nem vagyok, se víztornyom nincs.
De ha csak ennyi lenne az egész, Lukjanyenko nem az lenne, aki, így ebbe a könyvbe is belevitte az orosz kérdést. Nem tudom másképpen hívni. Nagyon a szívén viseli hazájának a sorsát, borzasztóan érdeklik a kitörési pontok, hogyan lehetne javítania helyzetén, milyen lehetőségeket nem aknáztak ki, és egyáltalán, a nagy kérdés: lehet-e változtatni egy ország sorsán, vagy azt eleve eldönti a múlt fonala? Ráadásul itt most egy érdekes megoldást vet fel, de ez már spoiler lenne, úgyhogy csitt.
Tetszik az ötlet, jó ez a világ a sok világgal, az őrökkel, akiknek megvan a maga feladata, és abban mindenki nagyon jó, és tetszik, ahogyan az országgal kapcsolatos kérdéseket beleszövi a történetbe. Nagyon ügyesen csinálja, mert ha valaki nem akarja, akkor fel sem fog neki tűnni, vagy ha nem akarja, de mégis feltűnik, akkor is a történet sarokpontját adja, enélkül értelmetlen lenne az egész. Jó karaktereket tud alkotni, a főszereplő itt is gondolkodik, és nem játssza meg a világot megmentő agyatlan hőst, hanem kérdései vannak, azokra válaszokat próbál találni, igyekszik átlátni a szövevényen, ami mindig eltakarja az ember elől az igazságot. Nekem mondjuk a vége felé nem volt mindig teljesen világos, hogy mi miért is történt pontosan, de lehet, hogy a kétértelmű mondatoknak, és kimondatlan gondolatoknak pont az volt a célja, hogy gondolkozzak én is a saját magyarázatomon.
Lukjanyenko nagyon jó. Olvassátok.

Fawcett Katedrálisa

2012-02-25T07:41:00.000+01:00

Nagyjából úgy állok most, hogy bár nincs kedvem posztokat írni, mégis annyi ötletem van, hogy miről tudnék írni, hogy szinte minden napra jutna valami, és nem győzöm beosztani, hogy ne egyszerre kapjátok a nyakatokba, ami épp eszembe jut.

Megjelenik Harrison Fawcett Katedrálisa, a harmadik kiadásban. Én még nagyon régen olvastam az első kis puhafedeles változatot, amit még Tessa adott kölcsön valamikor ezer éve azzal, hogy ez annyira, de annyira jó, hogy muszáj elolvasnom, és tényleg. Totál belezúgtam ebbe a történetbe, és meg akartam szerezni magamnak, de sajna, nem lehetett kapni, konkrétan hiánycikk volt éveken át.

Aztán megjelent másodszor is, 2007-ben, hatalmas keményfedeles téglaként, baromi jó borítóval, egyben, ami azért jó, mert kevesebb az esélye, hogy az ember elhagyja a részeket. Nem mintha hagytam volna már el könyvet (de igen, Chance első kötetét), de sose lehet tudni (mondom én, sose lehet tudni.). Az ára nagyon húzós volt, kerek 4990.- , de ha nagyon akarok valamit, nekem ez nem akadály, esetleg csak a pénztárcámnak.

És most kiadják harmadszor is, de én meg csak pislogok. Eleve négy kötet lesz, ami azt jelenti, hogy négyszer 2990.- forint, ami kevés híján 12.000 huf. (Akcióban, már ha lesz akcióban, picit kevesebb, de nem számottevő.) Hát, konkrétan a földről kaparom fel az állam. Oké, baromi jó könyv, nade nem ennyire... 12 rugó egy könyvért?! És ronda a borítója.( a fenti linken látszik az új ruha.) Megboldogult '80-as - '90-es évek gagyi stílusát idézi, akkoriban a fantasy könyvek ilyen rondaságokkal az elejükön jelentek meg. Már az 5000 forinton is kerekedett a szemem, de fene bánja, egyszer élünk, legyél enyém, mert szép vagy, és még olvasni akarlak, nade egy rondaságot, ennyi pénzért? Annyira szeretnék egyszer valami bennfentessel erről beszélgetni, hogy hogy működik ez náluk, előkaparnak valami ismerőst, akinek munka kell, hát összedob valami borzadályt, és ha már így megígérték, akkor már csak megjelentetik vele? Vagy mi szállja meg ilyenkor a kiadókat? Sokszor éreztem már, hogy bizonyos könyvekkel nagyon méltatlanul bánnak, hát ez a húzás most egyenesen felháborított ezzel a könyvvel kapcsolatban. Valószínűleg csak nagy nehézségek árán lehet valamelyik előző kiadást megszerezni, és ezzel teljesen tisztában is van a kiadó, és maximálisan igyekszik kihasználni a helyzeti előnyét, de ez nem csak a könyvvel szemben tisztességtelen, de az olvasókkal szemben is az.

Lehet, hogy iszonyat költségekbe vertem magam az utóbbi pár évben, amikor bevásároltam azt a töméntelen mennyiségű könyvet, de ilyenkor annyira, de annyira örülök, hogy én ebből a 'szívassuk meg a hülye olvasót' vonulatból épp ezért kimaradok.

A másik csoda az Agave újdonatúj sorozata, A római kém, na itt is majdnem lefordultam a székről, amikor megláttam az árát. Ugyan, ugyan. Most megint emlegessem az e-könyveket?

Nemtom, mi a helyzet kiadói téren, de mindenki csődbe akar menni?

Lukjanyenko Őrségei

2012-02-24T08:15:00.000+01:00

Már írtam az első két részről, úgyhogy nem ismételném önmagam, meg a könyvekről sem írnék külön-külön, inkább arról fogok beszélni, mitől is olyan jók Lukjanyenko Őrséges könyvei.

Ha valaki fantasyt vesz a kezébe, újabban elég sok mindenre fel kell készülnie, és az sem árt, ha végez egy kis háttérkutatást, milyen típusú könyvet is fog olvasni, főleg ha teljesen ismeretlen világba akarna beleugrani. Érhetik kellemetlen meglepetések azokat, akik valami klasszikusra, de mégis újdonságra vágynak. A pararománcok egyértelmű csalódást fognak okozni, pedig ezeket előszeretettel hirdetik fantasy címkével, holott semmi közük hozzá. Vannak azok a fantasyk, amik egy bizonyos világban játszódnak, vagy legalábbis eléggé megkötik az írók kezeit a már meglévő játékszabályok, ilyenek pl a Dragonlance vagy a Mágus könyvek, amik eléggé változatos színvonalon íródtak, és az biztos, hogy a könyv célja nem a Káma Szútra fantasyasítása, de ez messze nem garancia. Itt vannak nagyon jók, és nagyon gagyik, gondolom, attól függ, ki mennyire tudja eltalálni a téma hangulatát, és mennyi újdonságot képes belevinni a negyvenedik-ötvenedik részbe. Aztán vannak azok az írók, akiknél az ember biztosra mehet, ilyen Gemmel, Martin, Erikson, Hobb, és vannak még jónéhányan, de hogy a poszt lényegéhez is elérjünk, Lukjanyenko feltétlenül ide tartozik.

Hogy mitől olyan különlegesek a kiemelt írók? Egyrészt mert önállóan alkotnak, saját világot teremtve maguknak, másrészt mert a karaktereik, a történeteik, és a stílusuk messzire kiemeli őket az átlagos könyvek közül. Lehet aztán azonosságot keresni közöttük, meg kliséket emlegetni, de nincs új a nap alatt, és akárhonnan is nézzük, ezek bizony nagyon is egyedi ötletek egyedi megvalósítással. Mindegyiknek megvan a maga különlegessége, Lukjanyenkonak is, de innentől kezdve már elég szubjektív tud lenni, hogy kinek melyik miért tetszik olyan nagyon. Mindig elkanyarodnék, hogy melyiket miért is imádom annyira, de akkor egy huszárvágással térjünk át Lukjanyenkora és az ő Őrségeire.

Már az első részben beleszerettem Antonba. Okos, de mégsem zseni, jóképű, de nem azon a földbe döngölő és tenyérbemászó módon, ahogyan újabban a jóképűséget ábrázolják, hanem azon a hétköznapi módon, amin minden kézzel fogható pasi jóképű tud lenni. A kötetek alatt kiderül, hogy elmélkedő, rágódó, gondolkodó elme, aki nem fogadja el az arcába tolt elveket, és képes átértékelni az okokat és okozatokat. Ő áll a könyvek középpontjában, de mégsem nyomja el a többi szereplőt, akik ugyanolyan részletesen ki vannak dolgozva, és mindenkinek ad teret, hogy a saját terepén és szerepében működni tudjon. Lujanyenko nem kíméletlen a szereplőivel, de okosan bánik velük, nem sajnál kiiktatni senkit, aki hosszútávon mellékszereplővé válhatna, így sokkal emlékezetesebbé teszi őket a szerepükben, mint egyébként lennének. Senki nem feltétlenül az, akinek mutatja magát, és sokszor meglepő személyek bújnak meg a jelenkori álarcok mögött. Nem fél mondákból, történelemből, irodalomból ismert neveket használni, és ezt is okosan csinálja: nem viszi túlzásba, és nem ad a történetből kilógó szerepet ezeknek a neveknek.

A világ is kicsit szokatlan, Oroszország, a leszakadt államok, Moszkva, és persze az elmaradhatatlan izmusokkal való játék. Gondolatkísérlet a kommunizmus keletkezésére, de úgy, hogy csak később esik le az olvasónak, hogy ez most akár propaganda is lehetne, de azért jóval túlmutat ezen, mert eljátszik a mi lett volna, ha... eshetőségeivel is. Valahogy sikerült a kommunizmust és a mágiát olyan szinten összeolvasztania, hogy a kettő egymás nélkül elképzelhetetlen lesz, ahogyan halad előre a történet. De nem kell megijedni, nincs ebben semmi erőltetettség, nem erőszakol az olvasóra semmit, amit ő elutasíthatna, vagy ami miatt félre lehetne tenni a könyvet, nincs ideológiai agymosás, vagy a rendszer életképességének való bizonygatása, sokkal inkább a mindennapi élet természetes részeként fogunk rá gondolni, hiszen egy orosznak ez a mindennapjaihoz tartozik. És persze nem utolsó sorban a mágia egyik színpadi kelléke, ennélfogva nélkülözhetetlen a Másfélék világának megértésében.

A Másfélék nem különböznek olyan nagyon a többi kitalált lénytől, vannak alakváltók, vámpírok, mágusok, varázslók és varázslónők, boszorkányok, és ez a sokféle lény indíttatásától függően vagy a Setétekhez, vagy a Fénypártiakhoz tartozik. És ezzel kapcsolatban nagyon érdekes látni az Antonban lezajló változást, ahogy a kezdeti egyértelműnek tűnő hozzáállástól eljut a kétkedésen át odáig, hogy már semmiben nem biztos. Olyan ez, mint amikor az ember a nagyon kevés infók birtokában még nagyon biztos valamiben, és aztán minél többet tud, minél többet tapasztal, szépen lassan rájön, hogy nem tud ő semmit. Anton mindenképpen hatalmas fejlődésen megy keresztül, valahogy ez szükségszerű is, hiszen a történet és a világ is egyre bonyolultabb lesz, és olyan problémákkal szembesül, amiket a naiv és keveset tudó Anton nem lenne képes megoldani.

Ami számomra új volt a könyv mágiájában a jónéhány eredeti ötleten kívül, az a Homály, és annak szerepe. Eriksonnál már megtapasztaltam, milyen az, amikor egy gyökeresen új mágiát dob be a történetbe az író, hogyan lehet játszani vele, és ezt Lukjanyenko is teljességgel ki tudja használni. Ami először csak egy érdekes jelenségnek tűnik, az később hatalmas szerepet játszik majd, és olyan teret kap tőle az egész mágikus rendszer, amit a végtelenségig lehet variálni, és Lukjanyenko teli van ötletekkel ezen a téren. Bár a mérleg két oldalát és az egyensúlyt biztosító középpontot nem ő találta ki (Setétek, Fényesek és az Inkvizíció), a körítéstől mégis szokatlan szerepben tűnnek fel, és rájuk is igaz, ami minden szervezetre: egy idő után megkérdőjeleződik, hogy miért is léteznek, és mi a valódi céljuk. Bár az egész történet a Másfélékre és a mágiára épül, nem mentes a moralizálástól, a kételkedéstől, a politikától, és egyáltalán az emberi viszonyulásoktól, bár a misztika és a mágia itt is egészen más okokat és okozatokat eredményez, mint azt az emberi világban tenné.

A sorozat gyenge pontja egyértelműen Vasziljev. Igyekszik kihasználni a Lukjanyenko által teremtett világ előnyeit, de láthatóan egészen más elképzelése van róla, hogyan kell felépíteni egy történetet, és mit kell a középpontba állítani. A Nappali őrségben túlzásba vitte az érzelmi oldal bemutatását, és elég nehezen talált vissza a helyes útra, ez a Káosz-őrségre kiegyensúlyozott lett, de itt meg a történet csúcspontja tolódott el jobban a kelleténél, és miután nem sokkal a könyv közepét követően megtörtént minden, aminek meg kell történnie, már nem maradt semmi a tarsolyában. Ráadásul a szereplői valahogy szétmorzsolódnak. Mégiscsak Lukjanyenko világa az Őrségek, érezhető a különbség nem csak a szerkezeti felépítésben, de a világban való létben is. Én erőltetettséget és direktséget érzek a soraiban, a felesleges ismétlések szájbarágóssá teszik a szöveget. Tőle is megkapjuk a magunk kis házifilozófusát, Arik személyében, amik elég érdekesre sikerültek, de alapvetően túl sok a szócséplés a többi szereplő kommunikációjában. Összességében jóval elmarad Lukjanyenko mögött, de ha meg a második kötetet nézem, az alapján sokkal rosszabbra számítottam, úgyhogy önmagához mérten elég sokat fejlődött a Homály világához Vasziljev. Mint történet, teljesen illik az Őrségek soraiba, de biztos vagyok benne, hogy Lukjanyenko sokkal jobban kiaknázta volna a lehetőségeket. Úgy érzem, belekontárkodott ebbe a nagyon jól felépített és remekül megírt sorozatba, és ha valaki úgy dönt, hogy ő ezt a részt kihagyja, semmit nem fog veszíteni.

A sorozat kötetei:

Angyalokról, istenekről, vámpírokról, na meg a szexről

2012-02-22T11:01:00.003+01:00

Hülye cím, de teljesen lefedi a poszt lényegét, úgyhogy innentől kezdve megy a szokásos figyelmeztetés, aki nem bírja idegekkel, ne olvassa. Zenka posztja elindított bennem megint egy rakás kérdést, de igazából lehet, hogy csak jobban érdekel a jelenség, mint kellene. (Tudom, sokan örülnének, ha nem érdekelne ennyire, bocsi mindenkitől.:)

Az angyalok szeretik az emberek lányait

Nem szeretnék a romantikus regények avatott szakértőjeként feltűnni, hiszen semmi közöm a témához, vannak, akik nálam sokkal nagyobb térlátással rendelkeznek a téma felett, itt most inkább csak a saját tapasztalataimról beszélnék, ami romantikus regények terén szinte elenyésző, de óhatatlan, hogy belebotlok ebbe-abba más regények vagy véletlen tévedések kapcsán, így felvetődnek bennem kérdések meg gondolatok.
Írtam már erről más vonatkozásban, akkor igazából csak magamat okolhattam, mert egészen másra számítottam, mint amit kaptam, de azóta is szembejön velem a téma, és most már sokkal szigorúbban ítélem meg, ha nem tartom odavalónak.Alapvetően nincs ellenemre a téma, adott hangulat esetén elég sok minden belefér nálam, mert olvastam én Nalini Singhet is, igaz, egynél megálltam, és eszemben sincs a többit is kézbe venni, de ott van például Ward, ahol konkrétan négy könyvig bírtam. Valószínű, hogy ő volt az első és az utolsó író a témában, akinek több könyvét is elolvastam, ugyanis mire a negyedikig eljutottam, rájöttem, hogy igazából az elsőt olvasom, némi módosítással. Más volt a szereplők neve, volt némi körítés, ami viszonylag különböző volt, de az alaptéma, a huzavona, kellesz-nemkellesz-megakarlakdugni-nemdughatlakmeg, az egy az egyben ugyanaz volt. Sőt, nem csak egyetlen írón belül, de ez a fajta pararománc ezt tudja csak nyújtani, teljesen mindegy, hogy ki írta. Van, ami egészen jó, van, ami kevésbé, egyszer-egyszer belefér egy ilyen könyv is az olvasások sorába, mert kikapcsol, és az egyszerűsége okán még gondolkodni sem kell közben. Ez nem negatívum, mielőtt még valaki fel akarna háborodni, hanem egyrészt tény, másrészt agyhalott állapotban ennél nagyobb pozitívuma nem is lehetne egy könyvnek.

az emberek leányai is szeretik az angyalokat.

Gondolom, már kellőképpen felizgatták magukat a téma rajongói, ha egyáltalán idáig eljutottak, de még nincs ám vége.:)
Mikor kicsi voltam, nem volt, aki vezesse a kezem, hogy miket érdemes elolvasni, és ezért nagyon hálás vagyok, mert lehet, hogy egy rakat igényes gyerekkönyv kimaradt az életemből, de én mindig is azt olvastam, ami érdekelt, és mivel kimaradt, így azt gondolom, nem is érdekelt. Ellenkező esetben valószínűleg a kezembe kerül. Így volt ez romantikus lányregényekkel is, amin nagyokat tudtam volna sóhajtozni, és könnycseppet elmorzsolni, ha én is olyan széplelkű vagyok, akinek erre van szüksége. Egyszer nyomtak a kezembe egy Claire Kennethet, de emlékeim szerint végig sem olvastam, volt viszont néhány romana-füzet, de aztán az újdonság varázsa ott is elmúlt úgy a harmadik füzet tájékán. Pedig akkoriban ezt olvasták az osztálytársaim, illett volna beállni a sorba.

Történelem, tragédiák, érzelmek (romantika), szenvedés, boldogság, akaraterő, lehengerlő személyiségek: ez az Elfújta a szél

Volt nekem viszont egy elképzelésem, hogy miről kell szólnia egy romantikus regénynek, amiről így utólag már látom, hogy jó nagy hülyeség, mert az sok minden más, csak nem romantikus, pl. az Elfújta a szél, ami szerintem romantikus, de inkább történelmi regény, vagy az Asszony a fáraók trónján, amit én szintén romantikusnak tartok, pedig az is történelmi, meg kalandos, meg érdekes. Ezekben a könyvekben van szerelem, akár még szex is, de valahogy nem nyomja el a történetet, nem akörül forog, és nincs feltétlenül happy end a végén, ráadásul nem tudnám megmondani, hogy ezekben a könyvekben tényleg volt-e szex, még ha csak érintőlegesen is, vagy nem.
Szóval én sokáig abban a hitben éltem, hogy én szeretem a romantikus regényeket, amíg bele nem csöppentem a net és a blogok világába, ahol jobbnál jobb posztok születtek romantikus könyvekről, és amikor elolvastam néhányat, kicsit átverve éreztem magam. Mert ami cselekmény jól mutat tíz sorban egy posztban, igencsak kevéske egy 400 oldalas regényhez. Úgyhogy rostálnom kellett, és átlátni a jó kis írókával rendelkező bloggerek sorain.

Szeretjük a vámpírokat is,

És aztán elkezdtek áramolni a vámpíros könyvek. Imádom Anne Rice könyveit, az általa megalkotott vámpírok világát, de elég, ha csak annyit mondok, hogy Viktoriánus vámpír vagy Drakula, aki olvasta ezeket a klasszikusokat, az tudja, hogy miről beszélek. Óriási különbség van a szereplők viselkedése, motivációja között, ha Rice és Ward vámpírjait egymás mellé állítjuk.

pedig igazából rondák.

Meg tudom érteni, hogy egy illúzióba ringató, szemfényvesztő vérszívót, aki vágyat kelt, és még a halált is megédesítve, érzéki élvezet okozva képes elvenni az életet, nem volt nehéz kefegéppé változtatni, akinek már nem a vérivás életének értelme, hanem az orgazmus. (Kifogásolni szokták a szóhasználatomat a nemi aktust illetően; ezekkel a könyvekkel kapcsolatban soha nem fogom a szeretkezés szót használni, mert ez nem az.) Úgyhogy oké, tudomásul vettem, ha nagyon kifordítjuk a vámpírok jellemét, ráfoghatjuk, hogy éppen élhetnének így is, bár nekem személy szerint fenntartásaim vannak azt illetően, hogy a klasszikus vámpírok milyen teljesítményt tudnának nyújtani az ágyban, de ez már legyen az én bajom.

jó lenne Achilleusznak?

A görög istenek és félisteni leszármazottaik is a nők ágyában kötöttek ki, amit valahogy rendjén valónak tartok, hiszen a görög istenkép az emberiség nagyban, a magunk kicsinyes vágyaival, és hatalmi törleszkedésekkel, csak majdnem halhatatlan státuszban, és némileg nagyobb tudás birtokában. Ha életre kel egy Heraklész vagy egy Akhilleusz, már meg sem lepődünk, hogy szemet vet egy 21. századi mobiltelefonos szingli üzletasszonyra, és ebben is hatalmas potenciál lenne, mármint a témában, de a potenciál sajna megmarad az isteneknél, és akkora, hogy más témának már nem is jut hely. Kár értük.

Azt viszont már nem tudom mire vélni, hogy az angyalok hogy kerülnek pucéran a földi lányok ágyába. Sem a létük oka, sem pedig a világuk nem indokolja, hogy nőket dugjanak. Tudunk bukott angyalokról, akik az emberek leányaival közösködtek, de ott sem az élvezet volt a cél, ráadásul ez egy olyan kiaknázatlan és érdekes téma, amit kár elvinni a dugás irányába. és mégis. (ez alól talán csak Trussoni könyve kivétel egyelőre, de ez is inkább kalandregénynek minősül, mint valódi gótikus angyalos sztorinak.)

szerintem az angyalok veszélyesek, és nem szexik

Mi ez a nagy kefélési láz a világ összes kitalált teremtményével? Miért nem elég a szomszéd megye lordja, vagy a barátnő unokatestvérének a nagybátyja? A szexet a kísérletező kedvűek már gondolom mindenféle pózban kipróbálták, víz alatt, csilláron lógva, tükörteremben, meg még ki tudja, hogy hol, és ebben már nincs újdonság, mert szó szerint röptében még nem jött össze? Egyszerűen nem értem, hogy hol van az a hatalmas éhség, ami az ilyen könyvek tömeges létrejöttét indokolja, és miért van ekkora sikere még a legbugyutábbnak is. Elvégre ugyanazt írja meg mindegyik, mert annyira be van korlátozva egyetlen témára, és esélyt sem ad egy érdekesebb körítésnek, hogy nem lehet ezt megunni?

Lehet, hogy ezért kellenek az angyalok. A vámpírokat már kiszipolyozták, a görög istenekhez kell némi olvasottság, azt nem lehet akármennyire csavarni, mert lesz egy pont, ahonnan a háttértudás nélkül nem lesz érthető a történet, bár nem akarom megbántani ezeket az írókat, azt is el tudom képzelni, hogy nekik is hiányzik hozzá a háttértudás, azért nem erőltetik ezt az istenes dolgot. Viszont az angyalok hálás téma lehet, mert aki egyébként mélyen hívő, tuti, hogy messzire kerüli, aki meg nem hívő, inkább csak szeretné, ha lennének ilyen hatalmas és jóságos lények, annak megnyugtató a tudat, hogy ennyire közel kerülnek az emberekhez. Vagy egyszerűen tényleg mindegy, hogy vámpír, angyal, sárkány vagy démon, netán alakváltó, csak legyenek benne nagy drámázások, mire eljutnak odáig, hogy először összefekszenek, aztán meg legyen valami, amitől jól összezavarodnak, és már azt sem tudják, hogy mit akarnak, hogy aztán megint összefeküdjenek, csak most már végleg, remélhetőleg. És közben persze az összefekvésről részletes tudósítás legyen, mert különben nem lesz miről írni.

Voltak már vámpírok, tündérek, istenek, alakváltók meg angyalok és démonok az ágyunkban.
Kik jöhetnek még szóba, szerintetek melyik lények lesznek a következő áldozatok? Vagy nincs tovább?

földre szállt angyalnak lenni inkább fájdalmas lehet, mint élvezetes

A meglepetés ereje, meg az új címke

2012-02-19T11:43:00.000+01:00

Aki figyeli a blogom, annak feltűnhetett pár dolog.

Először is, hogy kevesebb a könyves poszt. Ez remélem, így is marad, halál jól elvagyok egyelőre, hogy magamnak olvasok, meg hogy magamnak nem fejezek be könyveket.
A második, hogy nem jelölöm a molyon az éppen aktuális olvasásom, aminek egyrészt az az oka, hogy egy rakat könyvet félbehagyok, és nem szeretném, ha olyan könyvekkel lenne teli az olvasási polcom, amiket végig sem olvastam. De van ennek egy másik oka is, és ez még a moly előtti időkre nyúlik vissza.

Nem tudom, ki hogyan olvas blogokat, már aki szeret olvasgatni bennünket, mert ugye sokan nem komálják ezt a közlési formát. Én régen ezt úgy csináltam, hogy naponta végigmentem a linklistámon, hogy ki miről írt, van-e egyáltalán új poszt. Mivel ez még nem csak a moly, hanem a reciinvázió előtt volt, az ilyen reggeli körutak mindig teli voltak meglepetéssel. Nem lehetett előre tudni, ki mit olvas, hacsak nem tüntette fel oldalt valami címke alatt, és mindegyik blogon más könyvekkel lehetett találkozni, ami az ötletek kimeríthetetlen tárházának tűnt akkor. Aztán persze erről most már más a véleményem, minden tárház kimerül egyszer, és nincs tovább, de a meglepetés varázsa mindig érvényben marad.
Aztán jött a moly, és már semmi meglepetés nincs az olvasásokban, annyit tehetek, hogy ha nagyon kíváncsi vagyok bizonyos könyvekre, legfeljebb várom, hogy mikor lesz róla poszt. Meg nem nézem az olvasásokat, bár ezt az ömlesztett frissek esetén nehéz elkerülni, hacsak ki nem szűröm. Bár újabban inkább csak annyit teszek, hogy megnézem, írt-e valaki a nickemre, és csá, csukom is be.
Így én azt döntöttem el, hogy nálam bizony senki nem fogja előre tudni, miről lesz a következő bejegyzés, maradjon ez csak meglepetés.:)

És van még egy dolog, ami időről időre elővesz, perpill még mindig posztundorom van, viszont ez üdítően hat az olvasásomra, nem akarok rohanni se a könyvvel, se az írással. Persze, lehet ezen csodálkozni, hogy mi összefüggés van a kettő között, de egy idő után a kényszer nyomása tetszik, vagy sem, úrrá lesz a blogolón. Most jobb szeretek fecsegni, mint könyvekről posztolni, ez van. Így viszont, hogy ellenállok a kényszernek, rájöttem, hogy nem szeretek sorozatokról posztolni könyvenként. Valahogy az önálló könyvekről sokkal tisztább írni, főleg, hogy utálom a spoilereket, másnak sem lőnék le előre történéseket, és igen, most egy sorozatot olvasok, vagyis folytatok (nem mondom meg, melyiket :D), nem is akarok írni róla.
Csináltam egy új címkét, a miért olvassunk...?-ot, és majd inkább egy átfogó rábeszélés keretében fogok írni ezekről a sorozatokról, messzire elkerülve eseményeket. Azért tartom ezt jobbnak így, mert aki már olvasta bármely sorozat első pár kötetét, az már úgyis tudja, hogy akarja-e folytatni, ahhoz én már nem kellek, akinek viszont még fogalma sincs róla, belenézzen-e, lökést ad. Vagy felé, vagy el a könyvtől.

A succubusokról I.

2012-02-16T07:15:00.000+01:00

A közeljövőben fog megjelenni Richelle Mead Georgina Kincaid succubus-sorozata, a Szukkubusz dala c. első könyvvel, és ennek alkamából adok nektek egy kisösszefoglalót, mi is az a succubus, csak hogy megismerhessétek, hogy mire a kezetekbe kerül, addigra nagyjából tisztában legyetek a mítosszal, és a sorozat világának hátterével.

Bár újabban inkább csak a succubusról hallani, léte szorosanösszefügg az incubusszal, ami a démon férfi formája. Ezeket a démonokat aboszorkányüldözés alapjának és kézikönyvének tartott Boszorkányok pörölyevádiratban rögzítették, aminek magyarázatot kellett adnia különféle pletykákra,babonákra, és megtörténtnek mondott esetekre. A főszereplő legtöbbször a megesettleány, akit állítása szerint férfikéz még nem érintett, mégis, olyan tüneteketprodukált, ami ennek ellentmondott. Ilyenkor a gyanakvó rokonság rárontott agyanútlan leányra, és azt egy csúf fajzattal találta egy ágyban, egymegtestesült démonnal, az incubussal. De nem kellett feltétlen hajadonnaklenni, szólnak esetek férjes asszonyokról is, akiket a férjük kapott rajta,hogy démonnal paráználkodtak. Ezekből az együttlétekből születtek aztán azok, akik a mindennapjaikat annak szentelték, hogy a Sátán eszközeként romba döntsék az emberek és Isten közötti kapcsolatot.
De nem volt azért ennyire egyszerű, hiszen a démon önnönvalójában nem képes a gyermeknemzésre, ahhoz a férfitól kellett megszereznie azehhez szükséges "anyagot", a férfit így női alakjában, succubusként látogattameg, hogy a testnedveket megszerezze, s aztán gyorsan alakot és helyet váltva, azta kiválasztott nőbe helyezhesse. Mindezt a Boszorkányok pörölye jól érthetőentaglalja, példákkal és magyarázatokkal, és azt is megindokolja, mi szükség vanaz efféle aktusra.

Tudós férfiak szerint azért ismertebb az incubus, mint asuccubus, merthogy a női fantázia kimeríthetetlen tárházzal rendelkezik erotikaterén, de azért vannak írásos "bizonyítékai" a női ördögök ténykedésének is.

A succubus volt az, aki a pusztában megkísértette SzentAntalt gyönyörű nő képében, de aztán ő végül ellenállt, ami nem is csoda,hiszen nem volt már fiatal.

A succubusok álmukban látogatják meg a férfiakat,hogy aztán pajzán dolgokat műveljenek velük, mint azzal a fiatal, szépséges, deigen erkölcsös férfival is, akit éjjelente gyakran meglátogatott egy szépségesleány, és mindenféle dolgot művelt vele, de az ifjú nem volt hajlandó kötélnekállni (talán egy incubusnak nagyobb szerencséje lett volna), majd miután atudós urak tanácsára másik szobába költözött, a jelenés megszűnt.

Ezeket a démonokat egyes esetekben mások is látják, máskorviszont láthatatlanok a kívülálló számára, és csak a kiszemelt láthatja őket,mint az az öregúr, aki negyven éven keresztül osztotta meg életét egynőstényördöggel. Egyedül az ő számára volt világos, kihez beszél, kivel sétálkézenfogva, mindenki más csak egy magában motyogó bolondot látott.

Megesett azonban az is, hogy egy magas rangú papot ítéltekel, mert kuplerájt tartott fenn succubusokkal. Hogy ezt hogyan bizonyították, azt el sem tudom képzelni, de mivel a succubusok egyik pillanatról a másikra tudnak elenyészni a levegőben, valószínűleg mire a nyilvánosházba értek, már hírük-hamvuk sem volt a nőstényördögöknek.

A succubusokra irodalmi utalás is található, nem kisebbhelyen, mint Goethe Faustjában. Mivel Faust igen nagyétvágyú férfiú volt,Mephisto megígéri, hogy házasságon kívül szolgáltat majd neki hét nőtsuccubus alakjában. A hét nőn kívül megjelenik még trójai Heléna issuccubusként, akibe annyira belebolondul Faust, hogy lecseréli rá a hétcsodaszép démont, és élete végéig őt tartja maga mellett. Amikor eljön az ideje, hogy a sátán birtokba vegye a lelkét, Faust teste széttépve hever, Szép Heléna és gyermeke pedig köddé vált, és soha többé nem is került elő.

forrás: Ráth-Vég István – A sátán és cimborái

FOLYT.KÖV.

írt még róla: Nita

Közjáték

2012-02-12T14:22:00.000+01:00

Titti rajongós posztja eszembe juttatta, hogy Sarah Bernhardt-dal kapcsolatban is voltak furcsa rajongások, bár akkoriban ez nyilván nem számított furcsának, csak így utólag, nekem volt az.
Egy időben körbejárt a kép a neten arról az ötvenes amcsi nőről, aki Pattinson-szobát csinált magának, ami egy csitritől megmosolyogtató, de azért egy meglett nőtől nem éppen megszokott dolog.
No, régen rengetegen voltak olyanok, akik nem igazán tudva mit kezdeni a hatalmas rajongásukkal, szabályos oltárt emeltek otthonukban az imádottjuknak, minden nap friss virággal, képekkel teli, és gondolom, bizonyos időt eltöltöttek például Bernhardt társaságában, kipihenve a nap fáradalmait.
Azt nem tudom, hogy mennyire volt ez bevett gyakorlat akkoriban, de Sarah előszeretettel fogadott maga mellé társalkodónőket a rajongói közül, akiknek minél nagyobb volt a szerelmük, annál tovább bírták a színésznő szeszélyes mindennapjait. Belőlük aztán amolyan mindenes lett, ha kellett, padlót súroltak, postát továbbítottak, netán sebeket kötöztek be.
A férfihódolókat természetesen másképpen kezelte.

Sarah egyébként szerette magát kipróbálni mindenben. Már tizenévesen tanult rajzot, és jóval később, amikor a színészi pályája már felívelt, szobrászkodni is elkezdett, és a festészettel is megpróbálkozott. Elég vegyes volt a fogadtatás, volt, aki felháborodott, volt, aki a sokoldalú tehetségét méltatta.

Henry Gidel - Sarah Bernhardt

2012-02-08T14:09:00.000+01:00

Nem volt egyszerű gyermekkora ennek a mára legendássá vált nőnek, de azt hiszem, hogy kellenek a kemény hétköznapok ahhoz, hogy valaki legyen az emberből. Anyja és nagynénje kokott volt, akik már nem prostik, de még nem kurtizánok. Ők azok a mára már névtelenné vált réteg, akik a napóleoni háborút követően kiszolgálták a tehetősebbek szenvedélyes igényeit, vacsorákat adtak, nagy és olykor igen fényűző háztartást vittek, és igyekeztek biztosítani a jelenben a biztonságot a maguk számára.
Ilyen kokott volt pl. La Païva, akinek a kastélya a Champs-Élysées-n található, de voltak, akik a zenében és az irodalomban is nyomot hagytak maguk után: Boudelaire múzsája Apollonie Sabatier volt, Liszt Ferenc nagy szerelme pedig Marie Duplessis volt, akit Dumas A kaméliás hölgyben, Verdi pedig a Traviatában örökített meg.

Azt hiszem, teljesen természetes, hogy egy gyermek egy ilyen házban csak útban van, így anyja sem tett mást, csak mint amit sokan akkoriban, dajka mellé adta vidékre, majd internátusba, később zárdába küldte. Meglepő módon itt, a zárdában találkozott először a színészettel, igaz, itt csak vallási darabokat adtak elő, de már itt is megmutatkozott nem csak a tehetsége, de a kitűnni vágyása is.
Anyját ez idő alatt csak eléggé esetlegesen látta, időnként meglátogatta ott, ahol épp volt, de túl nagy figyelmet nem fordított Sarahra, akkor sem, amikor a zárdából viselkedése miatt eltanácsolták, és kénytelen volt megtűrni otthonában a lányát. Pedig a zárda főnökasszony, Sainte-Sophie olyan hatással volt Sarahra, hogy még a kicsapatása után sokáig eltökélt szándéka volt, hogy apácának áll.

Sok tekintetben kifogásolható anyja viselkedése, de egyetlen dologhoz következetesen ragaszkodott, ez pedig a lánya taníttatása volt, annak ellenére is, kitartóik (mert a nővéreknek közös szerető-bázisa volt, és szabályos családi tanács gyűlt össze a szeretőkből, hogy megvitassák a 15 éves lány jövőjét) nagy része azon a véleményen volt, hogy egy lánynak felesleges olyan dolgokkal múlatnia az idejét, mint a tanulás. Az alapműveltség (tudjon írni, olvasni, számolni) szerintük bőven elegendő. De aztán az egyik pártfogó, Morny herceg felveti, hogy írassák be a Conservatoire-ba, amiben végül mindenki egyetért. Bár Sarah még mindig ragaszkodik hozzá, hogy zárdába akar vonulni, mégis a herceg döntése érvényesül: színésznő lesz belőle (ha már olyan sovány, hogy kokottnak nem megfelelő). Dumas ül mellette Moliére házának páholyában az első igazi színielőadás alkalmával, amikor kedvet igyekeznek csinálni a lánynak a színpadhoz. Teljes sikerrel.

Nadar képe róla, 1864-ből

Bejutván a Conservatoire-ba, két út áll előtte: vagy a tehetségére hagyatkozik, vagy kiaknázza a főméltóságok kéjsóvárságát, de ő olyan személyiség, aki nem tűri, hogy mások irányítsák, így nincs más választása, mint önmagára alapozni. Kora szépségideáljának nem felelt meg, de ez még nem jelenti azt, hogy ne hevertek volna a férfiak a lábai előtt. A legtöbb képet róla Nadar készítette, és még a legkorábbiakon is látszik, hogy micsoda szenvedély és tűz van benne, és mennyire tudatában van önmagának. Vonzó nő volt, kétségtelen, és minden adottsága megvolt hozzá, hogy ezt a színpadon is kamatoztassa, legalábbis amit én meg tudok állapítani róla a szerepeiben készült fotók alapján. nagyon sajnálom, hogy akkoriban még nem volt kamera, hogy felvegyék az alakításait.

1900-ban

Remek memóriája volt, szinte akaratlanul volt képes megtanulni a szövegeket. (már amelyiket akarta.) De hiába volt tehetséges, olyan apróságok álltak a nagyon sikeres vizsgák útjába, mint anyja fodrásza, aki épp a vizsga előtt tette tönkre a fejét. Elborzadt a dús, göndör fürtökön, és mindenféle izével kenegette, (még marhavelő is került rá, borzalom!), így a szerepalakítása nem sikerült úgy, ahogyan eltervezte. De ez sem szegte kedvét, Sarah a kudarcaiból is képes volt erőt meríteni. Anyja a későbbiekben is sokszor keresztülhúzza a számításait, vagy mert olyat tesz, vagy mert olyat mond. Ha azt mondom, hogy semmi kedvesség nem volt benn a a lánya iránt, akkor nagyon enyhén fogalmaztam.

1884-ben, Teodóraként

Nincs is könnyű dolga, mert meg kell küzdeni az otthoniakkal is, akik mindenáron férjhez akarják adni, de aztán amikor a Comédie-Francaise leszerződteti, erről elterelődik a figyelmük. Megkapta élete első vígjátékszerepét egy igazi színdarabban. És lehet, hogy a felvétele "elintézett" dolog volt, már akkor is volt, aki hatalmas karriert jósolt neki, bár a családja, és elsősorban anyja státusza egyáltalán nem vetett rá jó színt. Főleg, hogy nekem úgy tűnik, anyja mindig mellényúlt: a viszga előtt a fodrász, a szerződéskötésnél a parádés fogat, ráadásul az öltözetét sem a legszerencsésebben választották ki, csoda, hogy egyáltalán elhitték neki, hogy tényleg színésznőnek tanult.

Így kezdődött tehát a világ egyik leghíresebb színésznőjének a karrierje, akiről a Conservatoire egyik tanára már akkor megmondta, hogy "ez a lány vagy fenséges lesz - vagy elviselhetetlen." Gidel pedig egy nagyon jó könyvet írt róla, olvasmányos, érdekes, és nagyon emberi. Olyan ember képét festette le, akinek a színház az első, ez az, ami mindenek felett áll az életében, a férfiak csak ez után következnek, akik viszont nélkülözhetetlenek szeszélyei kielégítéséhez. Mint színésznő, roppant tudatosan építi fel a szerepeket a színpadi öltözéktől kezdve a bevonuláson át a legapróbb mimikáig. állítólag csodás hangja volt, a Conservatoire igazgatója meg is jegyezte a felvételijén, hogy bánhatja az opera, hogy elvesztette őt azzal, hogy a színészetet választotta, de énekelni nem tudott.
A személyiségéről azt tudnám mondani, hogy 'érdekes', nem hiszem, hogy kedveltem volna, ha ismerem. Erős akaratú, hajlíthatatlan nő volt, aki nem ismert lehetetlent, bár mindenképpen csodálatot érdemel, ahogyan a kudarcait kezelte. Nem volt könnyű eset, az biztos. Gyorsan eljárt a keze, csípős volt a nyelve, szeretet- és figyelemhiányos volt, olyan humorérzékkel, ami sok esetben megdöbbentett, és ezt most nem pozitív értelemben értem. Jó volt róla olvasni.

1891 - Kleopátra

Néhány érdekesség:

A bemutatkozás szempontjából nagyon fontos első szerelése a lámpaláz miatt szinte katasztrofális volt.

Miután a színházak rossz természete miatt, és a sikertelen bemutatkozás következtében nem akarták alkalmazni, kénytelen volt kitartatni magát. (De ez az állapot nem zavarta túlzottan, könnyedén és természetesen élte a kokottok fényűző életét.)

Játszott férfiszerepeket is: tizenéves szerelmes trubadúrt, Zakariást, Sasfiókot, és Hamletet is, többek között.

Ezüst veretű, fehér selyemmel kibélelt ébenfa koporsót csináltatott magának, abban szeretett próbálni, és időnként abban is aludt (valamint fogadta szeretőit. ez ám a stílus...)

Ő fedezte fel és indította el a pályán Alfonse Mucha cseh művészt.

Joe Hill - A szív alakú doboz

2012-02-05T12:43:00.000+01:00

Szívem szerint csak annyit írnék, hogy ez marha jó volt, dehát ez egy blog, és ide mégsem elég ennyi.
Misztikus pszichothriller, azt hiszem, ez lenne a legjobb elnevezés, bár így belegondolva, minden jó pszichothriller a misztikától az, ami, úgyhogy mégsem találtam fel a csőben a lyukat. De ez akkor is ütős, mert az egész nagyon abszurd, bizarr, olykor félelmetes, mégsem kellemetlen. Szimpik a szereplők is, és Hill igazából nem tett mást, csak pár napra kölcsönadta nekünk a szereplőket, hogy éljünk velük, és mindig belecsempészett egy kis múltat is, amitől teljesebb lett a kép, és aztán a végén össze is állt a dolog.

A történetről annyit, hogy Jude a neten keresztül megvett egy kísértetet, ami először jó poénnak tűnt csak, aztán kiderült, hogy tényleg kapott egy kísértetet, akinek az a célja, hogy elpusztítsa őt, és mindenkit, aki a segítségére van.

Némelyik kép hátborzongató, volt, aminél lúdbőröztem, és eleinte aggódtam cseppet, hogy apja nyomdokain haladva elviszi valami gusztustalanul perverz irányba a dolgot, de aztán végül is nem tette. Volt benne gusztustalan is, meg nem kicsit perverz is, valahogy mégsem tette taszítóvá az eseményeket, inkább csak kellék volt, ok, vagy okozat, mikor mi.
Ez a szellemes-kísértetes vonulat a könyv egyik része, ami viszont számomra teljesen meggyőző volt Hill írói személyét illetően, hogy a szereplőknek volt személyiségfejlődésük. Mert az egy dolog, hogy egyik kísértés jön a másik után, de mindez nem történik céltalanul, és Hill nem hagyta a szereplőit a kezdeti posványukban. Semmi magasztos vagy fennkölt nem történik, egyszerűen megváltoznak, értelmet nyer az életük. És a haláluk.

A borítóról azért annyit megjegyeznék, hogy csak köszönőviszonyban van a könyvvel, néhány részlet egyezik. Eennél sokkal hatásosabb képet is kiemelhettek volna, van benne épp elég. Elnézve ezt a torz fejű manóalakot a könyv elején, egészen más beltartalomra számítottam, amolyan operaház fantomja x-dik kiadásban, túldramatizálva, és még rondábbá téve. Szerencsére szó sincs ilyesmiről, de akkor sem illik a könyvhöz.

Christina, köszönöm!!!:))

Örömködöm

2012-02-03T07:58:00.000+01:00

Annyira, de annyira olyan érzés, hogy csak na.:D Rég örültem már ennyire könyvnek, amire vágytam. Már vagy három éve akarom, amikor megláttam barátnőm polcán. Nekem ez kell... Talán valami iskolai szereplésért, vagy tanulmányért kapta, és én meg kézbevettem, és kész voltam.
Halál biztos voltam benne, hogy nekem ilyenem sose lesz, mert egyrészt marha drága lenne, másrészt nincs már a boltokban. De előjegyeztettem az antikvárium.hu-n, és vártam. Aztán elfelejtkeztem róla, aztán időnként eszembe jutott, aztán nem olyan régen felvillant bennem, hogy rá kellene nézni a másik mélcímemre, hátha van valami érdekesség. Persze, volt, de addigra már beszéltem Tessával, aki annyira örült, hogy végre behozták az előjegyzett könyvét. Azt, amit én nem rendeltem meg, mert nem láttam az értesítést róla, de egyébként sem lett volna rá egy fillérem sem, így mivel ő volt az utánam következő, ő kaphatta meg. (Bocsi, Tessa, nem volt szívem megmondani, meg nem is volt jelentősége, és annyira örültem, hogy legalább a családban maradt.:D)
És, a minap jött a mél, hogy van belőle, ha kell, aklkor az enyém, és le is csaptam rá azonnal, egyetlen percet sem tétováztam.
Úgyhogy Baba, meg Tessa, képzeljétek, már nekem is van ilyen csodás könyvem, ebben a pillanatban hoztam el.:))

Hónapzárás - január

2012-02-01T07:35:00.000+01:00

Mindig elfelejtem, hogy hónapot kell zárni, ha van miről írni, mert az utóbbi időben nem sok mindent tudtam volna ide vésni azon kívül, hogy megint nem vettem semmit.

Mint látható, ez most színészes, színházas hónapra sikerült, kedvem támadt olvasni róluk. A borzasztó torony letölthető a MEKről, de vannak benne képek is, és azt nem tudom, hogy tették bele, nem néztem meg.

Ja, és ami lényeges, hogy nekem ezért nem jár bünti, mert könyvet vittem érte cserébe, sikerült megszabadulnom Meyer két könyvétől, és épp lefedte ezeket, amiket rendeltem. És már fél órája keresem, hogy hová írtam fel magamnak, hogy mennyi levásárolható könyvet tolok magam előtt tavalyról, de sehol nem találom.:D Úgy emlékszem, kettő volt, de lehet, hogy három? na mindegy, akkor most ide felvésem, hogy tavalyról kettő könyv jött át, plusz a január, vagyis idén három könyvvel indulok, amit levásárolhatok. Ebből ugye ezt a mostani vásárlást fedezte két másik könyv (milyen jó már, hogy az antikvárium.hu-n lehet könyvvel fizetni), viszont már most tudom előre, hogy beérkezett egy előrendelt könyvem, amit viszont nem könyvekkel fizetek ki (kicsit drága ehhez), és ez tuti levisz a háromból egyet, de erről majd külön poszt lesz. Meg majd a hónap végén meglátjuk, hogy állunk.

(hülye vagyok, ez már február lesz. ergo akkor már 4 könyvvel gazdálkodok.nem is tudom, akarjam-e, hogy legyen szandis akció...:D)

Még nem tudom, mi legyen a címe

2012-01-30T22:21:00.000+01:00

Délután kaptam egy mélt a Kelly kiadótól, hogy nyilatkozzak a fb-on, hogy mi a véleményem az e-könyvekről. Nem igazán akartam írni semmit, főleg, mert fb, és meg mert nem kell, hogy véleményem legyen mindenről.
Aztán most elolvastam BWizard dühöngését, és mivel nekem nagyon is nagy kedvencem a dühöngése tárgya, kicsit felment az agyvizem.

Hogy mi a véleményem az e-könyvekről? Én szeretem őket. Először is, hatalmas előnye, hogy olyan borítót teszek az elejére, amilyet én akarok. Ha a magyarok szokás szerint mellényúlnak, csak letöltöm a netről az egyik tetszetős kiadásét, és már meg van alapozva a lelki békém.
Aztán tudok betűtípust váltani, és betűméretet, ami az olvashatóság szempontjából igencsak lényeges.
Beszéljünk arról, hogy az ingyen van? Legalábbis nekem, aki a neten bóklászva bármibe bele tud akadni, igen, ingyen. Igaz, valaki azt már megvette, és más meg keményen dolgozott rajta, hogy olvasható formába öntse, de nekem max csak időbe kerül, míg előkerítem valahonnan.
Mindenki próbál finomkodni, és igyekszik a legálisan fellelhető példányokról nyilatkozni ilyenkor, az illegálisakról meg mélyen hallgatni, és normális esetben én is ezt tenném, de most mégsem teszem. Hogy miért? Épp BWiz posztja miatt, ami remekül tükrözi, hogy egy méregdrága könyvet hogy lehet a lehető legteljesebben elkúrni, és kidobott pénzzé tenni azt az összeget, amikhez a kiadók olyan nagyon ragaszkodnak.
Ma már alig lehet könyvet kapni 3000 alatt, és ez nem kevés pénz. Az ominózus Túl az árnyakon konkrétan 3500, és ez az olcsóbb puhafedeles változat.Mint látható, ez marhára nem az olcsó kategória, nem az az ár, amiért olyan ordenáré hibák maradhatnának benne, mint amit BWiz megemlít. Én még nem olvastam, viszont szerettem volna, de ahogy ír róla, az kábé olyan, mintha én fordítottam volna angolból, szal lehet, jobban járok, ha megszabadulok a magyar könyvektől. Angolul meg már rég megvan.

És most kérdem: EZÉRT vegyek könyvet? Ezért adjak a kiadóknak évente több százezer forintot, amit az évi vásárlásaim az utóbbi időben simán kitettek? Megérdemlik? Vagy gyűjtsem be inkább a neten fellelhető példányt ingyen, elvégre nagyjából az ilyen silány minőség ennyit ér, és tegyem félre az árát, hogy abból majd esetleg elmenjünk múzeumba?
És akkor meg lehet sértődni, hogy kalózkodás, meg letöltés, meg kalózfordítások. Jogos a sértődés? Úgy gondolom, nem.

Szóval én szeretem az e-könyveket, és a magyar könyvkiadás jelen minőségi állapota szerint soha nem adnék egy legális e-könyvért 500 forintnál többet, de mint láthatjuk, vannak esetek, amikor még ennyit sem ér az adott termék. Őszintén szólva a mai gazdasági helyzetben, a sajátoméban, és úgy en block az országéban, engem nem foglalkoztat a legalitás. Nem fogok attól jobban aludni, hogy kicsengettem az e-kért a lóvét, és nem alszom rosszul a más forrásból beszerzett könyvek miatt sem, viszont amikor ennyi pénzt dobok ki az ablakon egy alapvetően félig kész valamire, az nagyon tud dühíteni.
Mára az internet teljesen elterjedt, a háztartások nagy részében ott figyel az asztalon. És ha egy kicsit kitekintünk, a magyar kiadók sanyarú helyzetén elmerengve, láthatjuk, hogy külföldön sokkal rosszabb a helyzet. A digitalizálás egy megállíthatatlan folyamat, ezen nem fog a jogvédők meg a mindenféle szervek ilyen-olyan törvénye meg szabályozása segíteni.
A kiadóknak nagyon össze kell kapniuk magukat, ha fel akarják venni a versenyt a mellettük elvonuló világgal, mert már alig behozható a hátrányuk. Persze, lehet kajabálni, hogy kalózkodás, meg illegalitás, de kérdem én, mit tesznek ők azért, hogy ne érje meg? Semmit, azon kívül, hogy hisztiznek. Ha valamit még keresni szeretnének az elkövetkezendő 10 évben a piacon, mindenképpen lépniük kell. Minőséget kell kiadniuk, hogy ne érje meg otthon bíbelődni az ingyenes példánnyal, hogy az pofás és hibátlan legyen. Olcsón kell adniuk, iszonyat olcsón, olyan olcsón, amitől legszívesebben a Dunának mennének, mert máskülönben nincs jövőjük. A kalózvilág már így is a fejükre nőtt, mert időnként iszonyat minőségi magánfordításokba lehet botlani, sokszor olyanba, amit a kiadásra került példány megirigyelhetne. Egyelőre még talán ott van az 50-50%-os arány, aki szereti az e-ket, és aki ragaszkodik a papírkönyvek illatához. De hamarosan felnő a következő generáció, akik már most a kiságyból játszanak a számítógépes és konzolos játékokkal. Azt hiszem, nem kérdés, hogy van-e jövője, és mekkora.
Persze, ez nem azt jelenti, hogy a papírkönyvek háttérbe szorulnának. Nagyjából ahhoz lesz hasonló az állapot a nem is olyan távoli jövőben, mint amilyen arányban ma az őrölt és egész szemes kávékat használják.

És nem utolsó szempont, a fakészlete véges a világnak...

Lillian Too - Az új Ji Csing

2012-01-30T08:39:00.000+01:00

A Szilvafavirág jóslás titkai

Ugyanúgy, ahogy a nyugatnak megvan a saját jóslási rendszere, megvan a keletnek is, és mind a két helyen idomul a helyi szellemiséghez. Ha egy nyugati ember jósnőhöz megy, arra kíváncsi, mi fog történni vele a közeli s távoli jövőben, ugyanez keleten inkább a felmerülő lehetőségekre koncentrál, hogy aztán megtalálják azt az utat, ami a kérdezőé. Azt hiszem, ha kézbe veszed a Ji Csinget, elsősorban ezt kell szem előtt tartanod. Megmutatja neked a céljaid, és válaszokat kapsz, ha jól kérdezel, de nem fogja megmondani, mi fog történni holnap vagy fél év múlva. Lehetőségeket mutat fel, amikből legjobb hajlamaid szerint választhatsz.
A nyugati ember önmagára koncentrál, és aztán a körülötte levő világra, a Ji Csinggel viszont képes leszel elhelyezni magadat a világban, és ha már kellő ideig használtad, rácsodálkozhatsz a rejtett összefüggésekre, ok-okozati viszonyokra, és olyan apró jelekre, amik addig elkerülték a figyelmed. Megtanítja, hogyan élj harmóniában a körülötted levő, folyamatosan áramló energiákkal, és hogyan aknázd ki azok erejét a saját előnyödre.
A Ji Csing alapja a helyes időzítés. Mikor szólj a főnöknek, hogy szabadság kellene, megkérd-e a párod kezét, vagy még korai, mára vedd-e a repjegyet, vagy majd egy hónap múlva. A döntések fontos dolgok, hiszen hosszabb vagy rövidebb távon, de mindenképpen következményeik lesznek, és a Ji Csing kérdezz-felelek módszere igyekszik segíteni, hogy ki tudd választani a legtökéletesebb időpontot.

A jóslás alapja a hexagramokat alkotó trigramok, amit a lehető legegyszerűbb módszerrel kapunk meg: három érmét feldobunk, és ami leesik, az fej (jang) vagy írás (jin). Ez adja a trigram három kis vonalkáját (a föld, az ember, és az ég hármassága), a két trigram együtt pedig a hexagram, és ezek mindenféle kombinációja összesen 64 jelet ad ki, amiknek a magyarázata megtalálható a könyvben.
Két lényeges dolog van: tanulj meg jól kérdezni, és a hexagramok egymással való kapcsolatát helyesen értelmezni.
A három érmét hatszor kell feldobnunk, hogy megkapjuk a hexagramot, és innentől kezdve nem lesz egyszerű dolgod, nagyon kell figyelni eleinte a könyv szavaira, mert a változó és nem változó vonalak, amik önmaguk ellentétévé fordulnak, adják a mostani élethelyzeted, és annak lehetséges következményét.
Mint minden jóskártyának, a Ji Csingnek is megvannak a maga különféle kirakási módozatai (csak ehhez konkrétan nincs kártya), és az ezzel való jóslásai, attól függően, hogy mi a kérdés, és az adott problémát melyik módszerrel lehet a legjobban elemezni, és persze, hogy melyik áll a legközelebb hozzád, mint jóslóhoz.
A keleti filozófiák nagy fontosságot tulajdonítanak az öt elemnek, és ez természetesen a Ji Csingben is megjelenik. A trigramokhoz társított elemek egymáshoz való viszonya mindenképpen elemzés tárgya kell, hogy legyen, ez a jóslás egyik alapja: az öt elem tápláló vagy felemésztő, esetleg pusztító kapcsolatban van-e egymással a hexagramokon belül, mert ez is a kérdésre adott válasz részét képezi. A könyv minden esetben segítségedre lesz, hogy meg tudd állapítani, hogy adott elem hol áll, és hogyan viszonyul hozzá a többi elem. Ismerteti a kirakási módokat, a jelek tulajdonságait, a hexagramok üzeneteit, és külön figyelmet fordít ezen üzenetek értelmezésére. Megtanít helyesen kérdezni, és példákon keresztül oktat a szimbólumok jelentésére.
Először nagyon bonyolultnak fog tűnni, de nem szabad feladni, mert a könyv remekül van megszerkesztve, lépésről lépésre vezet, és nem hagyja, hogy összezavarodj. Napi szinten használva nagyon gyorsan bele lehet jönni, és meg lehet szokni. A szövege nagyon precíz, és ez már csak azért is lényeges, mert a nyugati elme nagyon könnyen eltéved az összefüggések tengerében.
A különleges tartalomhoz méltóak az illusztrációk, egyszerűek, de némelyik nagyon szép, és illenek a könyvhöz.
Persze, a jóslásban nem hisz mindenki, de mit árthat, ha felteszünk egy-két kérdést, és meghallgatjuk a rájuk adott válaszokat? Akár hiszel benne, akár nem, mindenképpen jó móka. Meg aztán, az, hogy mennyire állják meg a helyüket a Ji Csing válaszai az életedben, úgyis nagyon gyorsan el fog dőlni.

A könyvet kiadja a GABO Kiadó; keménykötés, 158 oldal.

Utazókönyv

2012-01-27T11:51:00.000+01:00

Az előző blogomon indítottunk néhány utazókönyvet, azokat most átemelem ide, mert jó lenne tudni, hogy melyik hol tart, és ki az, aki esetleg még szeretné olvasni.

(Zenka) Jane Yolen - Csipkerózsa -> Joeymano -> Adrienn

(Nima) Pierre Lemaitre - Téboly -> Pöfivonat -> Tessa -> Joeymano -> Adrienn -> grapes -> ~~Elsia~~ ez is van valakinél, de már nem tudom pontosan, hogy kinél, a molyon jár most körbe

(Joeymano) D. Gabaldon - Outlander -> Adrienn -> Zenka -> Tricia ->Elsia -> Ronena -> Tessa EZ MOST KINÉL VAN VÉGÜL?

(Tessa) M. Fagerholm - Az amerikai lány -> Neela -> Zenka

Írjatok kommentet, legyetek szívesek, ha van, amit szeretnétek, vagy van, amit útnak indítanátok, esetleg, hogy ezeket itt fenn már tovább adtátok-e, és kinek.

Csak kívánok

2012-01-26T08:28:00.000+01:00

Merthogy ugye elvileg megvonáson vagyok, de ez persze nem akadályoz meg abban, hogy figyeljem az új megjelenéseket, főleg, hogy az SFMagon latolgatják, mik jöhetnek ki idén. (remélem, sokban igazuk lesz.) A poszt alapján úgy tűnik, lesz egy újabb kedvenc kiadóm, ez pedig az Ad Astra, akinek sajna még csak fb-oldala van, rendes honlapja nincs, de remélem, ezt majd pótolják. Amik előre láthatóan tőlük jönnek ki, és engem is érdekelnek:

A Deathless-hez egy kis kedvcsináló (angol)

Greg Keyestől már olvastam a Folyamszülöttet, a polcon pihen a folytatása, a Hollóidők, de hamarosan jön egy újabb sorozattal, a The Kingdoms of Thorne and Bone-nal. Naná, hogy érdekel. (ezt majd valószínűleg a Delta Vision fogja kiadni, de csak tippelek, mert a Váltott isten gyermekei tőlük van.)

Ronena már olvasta Scott Westerfeld Leviathanját, és a véleménye alapján (elég sok dologban egyezik az ízlésünk), nekem ez mindenképpen kell. És ahogy elnézem a listát, lassan ott tartok, hogy mehetek a sarokba kukoricán térdepelni büntetés gyanánt, annyira megszegem a vásárlási stopot. De bűnözni jó, nem?:) Nem tudom, kihez került, ki adja ki, de nagyon remélem, hogy minőségi lesz, és olyan jó lenne ezzel a borítóval...

Aztán van egy olyan könyv, aminek a megjelenését nagyjából hetente lesen meg a Wizard books honlapján, és szerintem akkor már mindenki tudja, (vagy ha még nem, akkor gyorsan megtanuljátok), hogy ők adják ki az egyik legjobb mágusos-varázslós-harcolós sorozatot, a Dresden könyveket. Az első részét már olvastam, úgyhogy tudom, hogy mit várok, és már tényleg jöhetne.

Zafón újra elvisz majd minket az Elfeledett Könyvek Temetőjébe, egyelőre nem nagyon lehet tudni mást a könyvről, esetleg még annyit, hogy februárban ez is megjelenik.

King nem a szívem csücske, a fia, Joe Hill nekem sokkal szimpatikusabb, és bár még a Szív alakú dobozt sem olvastam tőle, a mostanában megjelenő Szarvakra nagyon pályázok.

Akinek a Metró 2033 és a 2034 nagy kedvence volt, az most megint örülhet, mert jön Glukhovsky új könyve, a Szürkület, amihez még nincs borító sajnos.

A már megjelentek közül még mindig nagyon szeretném a Hattyútolvajokat (nem ártana már megvenni, amióta akarom az már a biztos jele annak, hogy tényleg kell), és Banville új könyvét, a Végteleneket. Banville-t nagyon foglalkoztatja a haldoklás és a halál gondolata, ami olyan csodaszép könyvet adott nekünk, mint a A tenger, az újabb könyve még a görög isteneket is lehozza közénk. (imádom ezt a témát, és Banville olyan csodásan ír, hogy biztosan nagyon jó lesz ez is.)

Greg Iles - Forgó angyal

2012-01-23T18:04:00.000+01:00

érték: 5/ 5

Iles nagyon tud írni, meg történetet szőni, meg akciókat belevinni, meg érdekes karaktereket alkotni. Azon filózgatok, hogy mitől olyan csúcs nekem ez a könyv, mert igazából semmi különös nem történik benne, csak pont annyi, mint egy átlag színvonalas krimiben: gyilkolnak, lőnek, nyomoznak, felgöngyölnek, lecsuknak, tárgyalnak, és persze titkokat derítenek ki. Nem minden titokból lesz gyilok, de minden gyilok mögött van legalább egy titok, de inkább több.

Adva van egy álmos kisváros, Natchez, Amerika egyik déli államában. Ez a rabszolgatartás miatt érdekes, itt ugyanis úgy él a feketékben ez a dolog, mintha saját bőrükön tapasztalták volna. Gyanítom, mindig érdekében áll táplálni valakinek ezt a képet (abban ugyanis nem hiszek, hogy azért vannak ezek a dolgok mindig felemlegetve, hogy ne ismétlődhessenek meg. de, megismétlődik, csak máshol, másokkal, és másképp hívják.), így itt is konkrétan kétfelé szakad a lakosság: feketékre és fehérekre. A gyilkosság szempontjából ennek csak annyiban van jelentősége, hogy fekete vagy fehér követte-e el a tettet, és ennek a kiderítésével melyik bőrszínű politikus melyik bőrszínű szavazótábort tudja megmozgatni. És ilyenkor jön az, hogy mindegy, hogy ő e a tettes, de valakit mutassunk fel a tömegnek, ha előrébb akarunk jutni.
Szegény 17 éves Kate meghal egy áradó patak partján, és a legkézenfekvőbb elővenni a fehér, negyvenes doktort, Drew-t, akiről azt a fülest kapta a seriff hivatala, hogy a lány szeretője volt. Drew legjobb barátja, Penn, sokáig ügyészkedett, majd író lett, ő az, aki segít Drew-nak, akarata ellenére is, tisztázni a történteket.

És most jön Iles zsenialitása: ebbe a párszáz oldalba belesűrített mindent: alvilág, politika, faji kérdés, drogozás, szex, a rendőri hivatalok versengése, plusz magánélet mindezen események közepette, mégsem lesz sok, inkább ettől lesz kerek egész a történet. Mert a polgármester-jelöltnek fel kell mutatnia valamit ahhoz, hogy megválasszák, ezt sokszor pedig csak törvénytelenül, vagy a törvényesség látszatával tudja megtenni. Az iskolákban nem csak szex van és drogok, de vannak a korosztályuknál testileg, lelkileg és szellemileg sokkal fejlettebb csodaszép fiatal lányok, akik nem kaphatják meg a velük egyidős srácoktól azt, amit szeretnének, ezért keresnek valakit, aki idősebb, és ő meg hülye lesz nemet mondani, főleg, ha otthon már nem úgy mennek a dolgok, mint azt szeretné. A partik és piás ájulatba ejtő bulik mindenhétvégések, és ha a diák tudja, kihez kell fordulni, még ennél is jobban fel tud pörögni. És akkor el is érkeztünk a drogokhoz, és a terítőkhöz, és vissza kell fejteni a szálakat a szállítókon át a kiindulási útvonalig, ami viszont már úgysem tartozik az állami seriff és a rendőrség hatáskörébe. Sőt, az sem mindig egyértelmű, hogy az a bizonyos ügy a seriffé vagy a rendőrségé, így sokszor megy a rendőri erőkön belül is a harc. És mindezek mögött ott van a társadalmi egyenlőtlenség, ami állandó jelenség, és adott réteget nagyon fel lehet vele tüzelni, nem is szólva arról a zseniális bűnözői rétegről, amit ez a vonulat kitermel, és még csak nem is feltétlenül kell feketének lenni hozzá.
Szóval ennyire sokrétű ez a könyv. Maga a gyilkossági szál egy pontig elég kiszámítható, végül az volt a gyilkos, akire először tippeltem, de ettől még cseppet sem volt unalmas, mert a körítés, és amíg kiderült, hogy mi s hogyan történt valójában, az teljesen lekötött. De nem csak a gyilkossági szál volt érdekes, hanem a politikai is, meg a magánéleti is. Penn egy nagyon szimpatikus fazon, igaz, nem az a tökös keménylegény, inkább csak amolyan férfi a talpán, de ettől sokkal emberközelibb és valósághűbb is lett. A többi szereplő is karakteres, nem lehet senkit senkivel összekeverni, és akár jó, akár rossz szerepet is osztottak rájuk, mindenképpen felkeltették a figyelmemet és az érdeklődésemet.
Akartam még írni arról, hogy mit gondolok erről az idősebb férfi - fiatal lány szereposztásról, de ennek semmi jelentősége a történet szempontjából, meg gondolom, mindenkinek megvan erről a maga kis véleménye. Ilesnek is.

Matt Baglio - A rítus (könyv és film)

2012-01-17T07:22:00.000+01:00

érték. 5/ 2

FIGYELEM!

Vallásos áhítattal eltelteknek nem javallott a poszt olvasása, biztos, hogy kizökkent a nyugalmadból, és felzaklat. Ha nehezen viseled, hogy megkérdőjelezik a hitedet, szintén kerüld a posztom, mert csak feleslegesen kellemetlen perceket szerzel magadnak.
Csupán jóindulatból figyelmeztetlek, ha mégsem fogadod meg, akkor jó olvasást és sok nyugalmat meg erőt.

Óriási csalódás volt nekem ez a könyv. Pedig nagyon ígéretes kezdet előtti állapot volt, amikor nem egy helyen is azt olvastam, hogy voltak részek, ahol szabályosan féltek, úgyhogy arra számítottam, hogy ez egy helyenként rettegős könyv lesz.
Hát, jól elszámítottam magam.
A téma, ami időnként valószínűleg mindenkit foglalkoztat, nem más, mint a Gonosz, vagy csak simán a gonosz, aki másokon keresztül, netán közvetve hatást gyakorolhat ránk, elronthatja a napunkat, és pokoli időszakokat okozhat. Van itt szó megszállottságról, átkokról, okkultizmusról, katekizmusról, stigmákról, szentekről meg Ördögről, és leginkább démonokról, szigorúan keresztényi köntösben. Ez nem is olyan meglepő, elvégre a könyv egy pap életrajza, és a papok nem nagyon tudnak másképpen látni, mint saját hitük elég homályos szemövegén keresztül, de talán ez mindenkire igaz, aki gondol valamit ezekről a dolgokról. Vagy légből kapott, vagy tapasztalaton alapul a vélemény, mindenesetre nehéz áttörni a gátat, és meggyőzni valakit olyasmiről, amit ő mással is tud magyarázni.
Itt vagyok például rögtön én, és elmondhatom magamról, hogy nyitott vagyok. Sok dolog érdekel, és ezért alapvetően kérdező ember vagyok, akinek jobban tetszik az igazság, bármilyen fájdalmas is az, mint egy szépen beburkolt hazugság, vagy féligazság; ez viszont azzal jár, hogy mindent jól körbejárok, és elteszem valami függő helyre, egészen addig, amíg úgy nem érzem, hogy megvan a kellő tapasztalatom vagy tudásom ahhoz, hogy bizonyos helyre rögzítsem azt a dolgot. ÉS a kérdéseimre kapott válaszok minden újabb kérdésen, gyanún és beleköthetőségen felül kell, hogy álljanak.

Így vagyok a Gonosszal is, és nagyon érdekes, néhol tanulságos volt ezt keresztény felfogáson keresztül is látni. Sok dolgot nem tudok elfogadni a könyv alaptételként leírt mondataiból, sok dologgal egyetértek, de nem feltétlen azért, amit ő is leírt. Nem kétlem, hogy egy pap rengeteg lélekkel találkozik (ha már a testre nem fordíthat figyelmet úgysem), és ez a sok lélek mindenféle állapotban leledzik. De pl. én azt a lányt semmiképpen nem nevezném megszállottnak, aki valami démonra fogja, hogy zuhogó esőben ablaktörlés nélkül vezetett. Ostobaság, hülyeség, kíváncsiság, próba, nade nem megszállottság. Két saller a kiscsajnak, és a démon azonnal megpattan belőle, az hótziher.

A nagytiszteletű atyák úgy vélik, ha valaki túlzottan foglalkozik dolgokkal, azzal utat nyit magához az Ördögnek. Igaz, mindenféle szenvedélyre nem térnek ki, inkább csak okkult összefüggéseket emlegetnek, mint jóslás, meg szellemidézés, mert ez úgyis elég ködös az olvasók nagy részének, így jobban lehet vele riogatni, mint mondjuk a pattogatott kukorica evés szenvedélyével, vagy a megszállott görkorizással. Mert azért egy kártyajós már majdnem maga az ördög, és ki tudja, ki szólal meg belőle.
Na, szóval nekem azért sok gondolattal gondjaim vannak, főleg, merthogy van egy olyan aprócska mondat a könyvben, amiben kijelentik, hogy "a démoni megszállottság önmagában nem rossz", és hogy "kizárólag Isten beleegyezésével jöhet létre". Úgymond, próbaképp, hogy meddig bírja az a szerencsétlen hülye, akire Isten ráküld valami démont, merthogy akárkit nem szállhat meg.
És akkor felülkerekedik bennem a Kérdező Én, és felteszi azt a kérdést, hogy akkor miért is hajkurásszák szerencsétlen démonokat, akik csak a dolgukat teszik? Miért piszkálnak bele az isteni tervekbe, hiszen azzal, hogy kiűzik a démont egy emberből, nem csak a démont akadályozzák fontos tennivalójában, de az embert is megakadályozzák abban, hogy a próbatételt kiállhassa. Hogyan tud így Isten megbizonyosodni arról, hogy méltó a megszállott a "megszentelő kegyelemre"?
Aztán ott vannak az átkok. Beszéltem emberekkel, akik átkokat, meg mindenféle külső tényezőt okoltak a szerencsétlenségükért, de a könyvben is van néhány eset. Egy valami soha nem jut eszükbe: hogy ők maguk tehetnek róla (vagy épp a gazdasági helyzet). Ha tönkremegy egy kapcsolat, azért sem nem démon, sem nem átok nem hibás, hanem az a két ember, akik annyira eltérőek voltak, hogy már nem tudtak egymással élni. Nincs abban átok, ha az egyik már nem kapja meg a másiktól azt, amit szeretne, mert változunk, és sokszor a változáshoz való alkalmazkodás azt jelenti, hogy el kell köszönni a másikról, legyen az szerelem vagy barátság. (Igaz néha csak úgy mellékesen megjegyezte, hogy először pszichiáter is látja a pácienst. A későbbiekből viszont arra következtettem, hogy ez nem minden esetben igaz, az ördögűzőnek magának kell eldöntenie, hogy megszállás alatt áll-e a páciens. Megjegyzem, nem sok embernek mondtak nemet.)
Én azért azt veszélyesnek tartom, hogy ahelyett, hogy a dolgok megvilágításával foglalkoznának ezek a papok, és arra késztetnék az embereket, hogy átgondolják értelmesen, mi miért történik, és mi a dolgok rendje, és magukba nézve próbálják meg helyre tenni a történteket, azonnal előrántanak a puttonyból egy démont, akit mindenért lehet hibáztatni. Nekem ez a komolytalan kategória, még akkor is, ha a páciensek állítólag előtte megjártak néhány orvost vagy pszichológust.
Van, aki telefonon keresztül oszt áldást (és határozott komolysággal állítja az író, hogy rendkívül sikeres a módszer), van, aki képről meg tudja állapítani, megszállás alatt áll-e az illető, áthatolhatatlan erőfal a démonűző körül, és hadd ne soroljam a többi butaságot. Hogy is szokták nevezni, ha mindezt az ember reverenda nélkül produkálja? Hazug, csaló, kuruzsló, pogány, az egyház ellensége? (Rég még égetés és kínzás járt érte.) Én semmi különbséget nem látok.

Beszél viszont egy sokkal komolyabb dologról, amire nagyon oda kell figyelni, ez pedig a szektázás. Rengetegféle szekta van, de ezek is inkább az emberi - anyagi és hatalmi - oldalról jelentenek veszélyt, nem pedig démoniról (legalábbis szerintem. a könyv szerint a démonok az okai.). Szerintem borzasztóan óvatlan az olyan felfogás, amelyik nem számol az emberi gonoszsággal, és mindenért valami idegen hatalmat okol. Hol marad az emberi felelősségvállalás? Hol marad a tettek következményeivel való szembesülés és szembesítés? Persze, benne van a pakliban, hogy ezeknél a kérdéseimnél inkább két világnézet csap össze, mert azért itt tényeket keresni... mint tű a szénakazalban.
Előkerül természetesen a számítógép és az internet is, amik eltávolítják az embereket egymástól, amivel teljesen egyetértek, bár a könyvben ebből is az lett kihozva, hogy gyorsabban eljut a számítógépező és netező emberhez az ördög.
Igazából mit értenek Ördög és démonok alatt? (az isteni blabla nyilvánvalóan nem állja meg a helyét, mert ez tisztán láthatóan egészen más, mint aminek megpróbálják beállítani.) Nyilván mindenkinek jelenteni fog valamit, aki elolvassa a könyvet, mert én azért most eléggé leegyszerűsítettem ezt a témát, és majd mindenki látni fogja, hogy az egyházon belül sem olyan egységes az álláspont gonosz-ügyben. Nagy ellentétek nincsenek, de megfogalmazási és meghatározásbeli különbségek igen (pl. meddig démoni nyomás, esetleg zaklatás, és honnantól megszállás), és ezek hosszú távon eléggé árnyalják és eltérővé, mi több, zavarossá teszik a képet..

Összességében a történetek érdekesek voltak. Ami miatt hiteltelen számomra az egész, az a magyarázat. Az addig oké, hogy az ördögűző bizonyos szintig szabad kezet kap, hiszen ez is egyfajta ráhangolódás a másik emberre, a környezetre, és arra, ahonnan az ördögűző jön, és amikhez a hitét kötni tudja. Viszont van az a kis szösszenet az erős és okos démonokról, akik sokáig tudnak rejtőzködni, anélkül, hogy felfednék magukat, viszont a kitartó ostromnak ők is megadják magukat. Kérdem én (ismét): honnan tudja bárki is, hogy melyik embert kell megostromolni a démonért, amit magában hordoz, ha nincs jele a megszállásnak? "Engedi misére járni" "ránéztem, és tudtam, hogy démon van benne"? - na ne. Meg amikor a papnak fogalma nem volt róla, hogy van olyan, hogy démon, de amikor egy zárt ajtó mögül nevetést hall, egyszeriben rájön, hogy ez csakis démontól származhatott. És ez csak néhány a számomra elég nevetséges megjelenési formákból. Arról nem is szólva, amikor tudományosan próbálják indokolni, miért inkább nőket szállnak meg a démonok.
Szóval számomra inkább vicces volt, kicsit tanulságos is, de cseppet sem félelmetes. Azt hiszem, az író elveszett a részletekben. Annyi hivatkozás, ide-oda utalgatás van, elég sok ember gondolatai, tézisei árnyalják, sokszor egymásnak ellentmondóan, ezt az ördögűzést, nem beszélve a kereszténység kiterjed mindeféléjéről: katekizmus, szentek beszédei, zsinatok határozatai, és maguk az ördögűzők álláspontjai. Sok esetben csak apróságok az eltérések. Vártam volna valami olyasmit, hogy egy kezdő ördögűző elkezdi valahol, megtanulja, alkalmazza, és közben papírra veti a tapasztalatait. Erre azt mondtam volna, hogy ez igen, le a kalappal a tevékenysége és a hite előtt, még akkor is, ha én nem feltétlenül hiszem el ezt a sok rizsát, amivel körítik. Ehelyett egy ördögűző tanonc kapkodja a fejét ide, meg oda, azt sem tudja mi van, a nyelvet sem érti, hát még a reakciókat, és lép egy bátortalant a nagy semmibe, és ott ismételten még mindig fogalma sincs az egészről, viszont van egy rakás lábjegyzet hozzá, és gagyi fantasykat megszégyenítő körítés. Pedig A rítus nem egy buta könyv, de azt hiszem, rossz ember kezébe került a téma, ezt valaki hozzáértőnek kellett volna megírnia.

THE RITE - a film

A könyv után meg kellett néznem a filmet is, kíváncsi voltam, mennyiben más, de leginkább arra, hogy milyen filmet lehet ebből csinálni, pláne, hogy Sir Hopkins elvállalta a főszerepet.

Nagyon más, amerikanizálták, megváltoztatták az egész könyv szerkezetét, bár a lényegi mondanivaló, és a modoros körítés megmaradt. A főszereplő, aki Michael lett a Garyből, sokkal szimpatikusabb, kétkedő és kellemetlen kérdéseket feltevő alkat. A történet összefogottabb, egységesebb, mint a könyvben volt, ezért nekem élvezhető is volt. És hiába volt meg a látvány ijesztőbb volta, nekem így sem volt hihetőbb, mint olvasmányos formában. Egyébként ha nem tudnám, meg nem mondanám, hogy a könyvből csinálták a filmet, teljesen különbözik tőle.

Merlin, Camelot, varázslat

2012-01-15T20:40:00.001+01:00

Nem volt kedvem olvasni (hajjaj, ilyen is van), és a kezembe akadt a Camelot, a sorozat. Naná, ezt néznem kell. Kezdetnek megmutattak nekem egy szőke szépfiút, azt a bugyihuzogató fajtát, akinek soha nem lesz rendes borostája, mindig csak pelyhedzeni fog az álla, és aggódtam, hogy jaj, most akkor kapok majd egy Dumbledore-féle Merlint, és oda a jó kis időtöltés.
Aztán megjelent egy cseppet eszelős, kopaszra nyírt, ravasz Joseph Fiennes, és már tudtam, hogy megtaláltam az én Merlinemet. Mert Arthur sosem vonzott, (talán csak amikor Clive Owen játszotta), engem mindig is Merlin és az ő tudása érdekelt. Valahogy eddig nem találtak sem olyan színészt, sem olyan szerepet, ami visszaadta volna azt az időtlen tudást, amit Merlinnek tulajdonítok. Gondolom, a bevett sémát szeretik alkalmazni, hogy a kócos, hosszú szakállú, mindentudó druida, aki kicsit már szórakozott, és elvan a saját világában, néha megjelenik Arthur mellett, hogy tanácsoljon neki ezt-azt, aztán visszavonul magányába.
Fiennes Merlinje teli van erővel, energiával, konspirál, szervezkedik, és ha úgy adódik legyártja a legendát, mintha régtől való lenne. Ez a Merlin az, akit mindig is vártam. Kicsit antiszoc, kicsit kattant, némi pszichopata hajlamot is kinézek a mosolyából, eléggé titokzatos, de se ősz haj, se hosszú szakáll, és így az igazi. Olyan, mint egy harcos varázsló, állandóan csatára készen. .
Zenka kérdezte, hogy szerintem Merlin aszexuális volt-e. Szerintem annak kellett lennie, mert a mágikus praktikák mellett nem hiszem, hogy maradt még ereje, vagy ideje, hogy ilyesmivel is törődjön. Persze, a hosszú életű durida életképesebb legenda, ha asszonyt is adnak mellé, nem is egyet, és majd ezután oda is fogok figyelni, hogy hány nővel hozzák össze (a 67. oldalig három biztosan volt neki, ebből egy feleség, a másik kettő ágyas). Meg egyébként is, az a természetes, ha valaki férfi, akkor legyen mellette nő is.

Arthur agyonsztárolt alakja mellett Merlin általában eltörpül, és a király hatalmassága, és emberséges tulajdonsága mellett a druida alakját mindig eljelentéktelenítik, de itt szerencsére akkora terepet kap, hogy tisztára kiélvezhettem Merlin szerepét. Mit mondjak, a legjobbkor jött, mert sokkal jobban esik olvasás közben Fiennes kopasz és sebhelyes fejét elképzelni, mint egy zizzent öregurat.

Klasszikus rémtörténetek

2012-01-14T08:11:00.000+01:00

Emlékszem, hogy amikor tavaly megláttam a szandi honlapján az előrendelhető könyvek között, azonnal szerelem volt első látásra. Aztán tegnap végül enyém lett, és annyira, de annyira gyönyörű, hogy az már csuda.
Először meglepődtem, hogy nem keményborítós, és bár azóta kibékültem ezzel a keményített kartonfedéllel vagy mivel, szerintem azért illett volna keményfedelet adni hozzá, már csak a hosszú eltarthatóság miatt is. Mert én azt remélem, hogy ez egy olyan könyv lesz, amit majd nagyon őrizni fognak az utódok, hiszen horroros is, meg rajzos is, lehet lapozgatni meg rémüldözni, közben meg nagyon jó történeteket olvasni. Emlékszem, mennyire imádtam a '60-as kiadású Grimm meséket a finom kis rajzaival.

A könyv négy egységre bomlik, a Kísértetekre, a Sírból kikelt holtakra, az Elátkozott teremtményekre és az Elkárhozottakra. Ebben a négy részben részenként 9 történet található a címhez kapcsolódóan, vagyis összesen 36 történet van az 512 oldalon: Kropfsberg őrtornya, A kísértetbatár, A pályaőr, Kísértethajó, A grófnő és a holtak, Csönd, csak hogy a teljesen ismeretleneket említsem, de vannak itt jól ismertek is, pl. az Üvöltő szelek, a Karácsonyi ének, Frankenstein, Dr. Jekyll és Mr. Hyde, Drakula, többek között. Nyilván a hosszabb regények, mint amilyen a Dorian Gray vagy a Sátán kutyája, rövidített változatban szerepel, de ez éppen megfelelő, mert ha megtetszik, úgyis elolvassuk az a teljeset.

Túlzás nélkül mondhatom, hogy a könyv összes lapja gyönyörű. Igényes a kiadás is, a papírfedél ellenére nem fog szétesni, mert ahogy nézem, nem ragasztva vannak a lapok, hanem "varrva". A Ventus Libro kiadó már egyébként is szerzett nekünk kellemes perceket, amikor kiadta a a nagy klasszikusokat képregényben, kisNimue imádta, de némelyiket még én is elolvastam.

Az ára mondjuk nem semmi, de ha azt nézem, hogy egyes kiadók kb ilyen árban adják a felejthető kategóriás könyveket is, és az egyébként igényes könyvek sem nagyon maradnak el ettől, azt mondom, hogy megéri egy kicsivel többet adni érte. (a libriben egyébként most -25% van rá, ha valakit érdekelne, sztem 3600 Ft elég barátságos ár érte.)
És mielőtt még valakiben elindulna a kérdés, a könyvet nem kaptam, hanem vettem kemény és értékes (hihi) forintokért, így nincs se érdekem, se recenziós példányom (pedig igazán szívesen vettem volna, de mindegy :)), és ha nem érné meg a könyv, nem is ajánlanám egyébként sem.

Csináltam pár kedvcsináló képet a könyvből, mert kutattam a neten illusztrációk után, de sajnos egyet sem találtam, és teljesen megértem, ha valaki nem akar látatlanban kiadni ennyi pénzt egy ilyen könyvre, mert sose lehet tudni. (kattra nagyobbak lesznek.)

Egy kis egó

2012-01-12T08:01:00.000+01:00

Nevet változtattam. Hogy avatárt is, abban nincs semmi különös, elég gyakran cserélgettem eddig is, de most a nickemet is lecseréltem. Nimue vagyok mostantól.
Hogy miért? Nekem a Nima összefonódott pár dologgal, amit most sem utasítok el, viszont jelenleg annyira nem jellemző rám, mintha egy teljesen idegen emberhez tartozna. Úgyhogy kibújt belőle Nimue, ami azért is jó, mert hangzásilag közel van az előzőhöz, mégis teljesen más tartalmat hordoz. nekem legalábbis.

Olvasom az Excaliburt, és bár még nagyon az elején vagyok, kezd már beszippantani magába ez a világ, és tudom, hogy szeretni fogok itt. Nem is árt, mert nagyon sokáig fogok ott időzni, a három féltégla biztosítja, hogy jó darabig ne unatkozzak. Egyelőre Nimue még pici lány (annyira mondjuk nem, de mégiscsak kislány), de ha majd megnő, papnő lesz belőle, és Merlin szeretője.
Micsoda jövő...:D

UPDATE

Visszavettem az eredeti nevem. Azt hittem, menni fog az identitásváltás, de nem.:D

Patrick Rothfuss - A szél neve

2012-01-07T12:08:00.000+01:00

Tudjátok, hol van a Jelkő fogadó? Egy apró kis faluban a Négy Szegellett egyik csücskében, Newarre-ben. És Kotét ismeritek-e? Nem? Talán jól jártatok, talán nem, de ha egyszer egy olyan fogadó felé visz az utatok, ami a Jelkő nevet viseli, és hatalmas, lángoló vörös hajú kocsmárossal kerültök szembe, ha beléptek, akkor tudjátok majd, jó helyen jártok.
Aztán scraellel találkoztatok-e már? Bizonyára nem, ha soraimat olvassátok, áldjátok is érte a szerencséteket. De erről majd később.
Úgy esett, hogy megpihentem az ablak alatt, nem akaródzott még bemennem, és már majdnem elszunnyadtam, mikoris odabenn nagy morgás támadt, aztán hatalmas csend, majd egyszerre Kote beszélni kezdett. Megegyezett ugyanis a Krónikással, hogy elmeséli neki élete történetét. Kemény élete volt, nekem elhihetitek. De mi volt vajon a célja, hogy így feltartsa a sietős krónikást, Tehlu tudja talán, én aztán végképp nem. De Kote tartotta a szavát, és mesélni kezdett. Komédiásnak született, beszélőkéje volt hozzá, nem is akármilyen.
A víz kivert ott az ablak alatt, ahogyan a Chandrianról regélt, meg arról a hatalmas pusztításról, amit azokkal a sötét szemű alakokkal vitt véghez. Csoda, hogy még ép maradt az elméje egy ilyen élmény után. Meg aztán, amilyen idők jártak akkoriban a nyomorultakra, csoda, hogy életben maradt Tarbean mocskos utcáin. De Kvothét nem lehet egykönnyen legyűrni, megél ő a jég hátán is.

KOBOZ

És az Egyetem... arra nincsenek szavak. Csak hallgattam, ahogy micsoda tudás tárháza, micsoda tanítók gyűjtője. Kote tehetséges diák volt, tökéletes memóriával, telve tudásvággyal. Csoda hát, hogy még a tanárait is lekörözte? A könyvekkel teli Archívum, a megtébolyult arkanistáktól hemzsegő Cserepes, a koboz és a regék hangja... De ne szaladjak ennyire elébe a dolgoknak, sőt...
Ha kíváncsiak vagytok egy varázskomédiás meséjére, ne szalasszátok el az alkalmat, mert ő csak egyszer mesél. Egyetemről, különös, pusztító, démonszerű lényekről, egy utcagyerek életéről, egy diák mindennapjairól, lesz benne korbácsolás, kötés, oldás, varázslás, és egy olyan világ, ahol tátott szájjal, ámulatba esve imádsz majd mindent, még a csuklya alól leskelődő gonosz sem riaszt vissza.

Itt fenn, az 'idézet' fülön találtok kedvcsinálót a könyvhöz. Ne sokat gondolkodjatok rajta, akarjátok-e.

Csak egy maradhat

2012-01-05T08:22:00.001+01:00

Volt évzáró, legyen akkor évnyitó is. Nem szokásom fogadkozni, az nekem totál betarthatatlan, viszont lecsapódott bennem valami, ami már elég régóta érlelődött.
Először is, már hetek óta nincs kedvem posztot írni. Igen, tudom, ez nem látszik :), mert nekem akkor van vége egy könyv olvasásának, ha utána rögtön megírom a posztot is, de ettől még nincs kedvem. Hülye szokás, semmi több.
Másodszor meg végignéztem a tavalyi olvasásaimat, ami több, mint 80 darab könyv, és ebben nem volt lapozó, meg képregény, meg mesekönyv, szóval elég tisztességes mennyiségnek tűnik. De volt egy csomó, amiknek az elolvasása nélkül simán meglettem volna, így, amikor végignéztem a listán, csak nagyon kevés igazán meghatározó könyvet tudtam felsorolni, amire azt tudtam mondani, hogy megérte.
Mindenki egyre többet akar olvasni, ez valahol természetes, mert a világ egyik legjobb és leghasznosabb időtöltése. És ez azzal jár, hogy a könyvek ránk ülnek, és addig toporzékolnak, meg hisztiznek, meg kiabálnak, amíg le nem vesszük őket a polcról, és ahogy egy kis rés támad, azonnal a szemünk elé furakodik a következő kötet, hogy engem vigyél, érdekes vagyok, és a legjobb, és és és...
Gondolom, ez majd' mindenkinél így van.:)
Nálam ez azzal járt, hogy elkezdtem türelmetlenül olvasni, elsiettem a könyvek végét, csak hogy vehessem már elő a következőt, mert az biztosan nagyon olyan lesz, ami nekem jó lesz. Persze nem, de ettől még minden egyes könyvnél így volt. Aztán a könyvstoppal együtt igyekeztem ezt is szabályozni, hogy nem csak könyvet ne vegyek, de olvassak nyugiban, türelmesen. Mert valahol ez a kettő összefügg. Ha egyre másra veszem a könyveket, akkor az olvasatlanok csak szaporodnak, mert innen is jön könyv, meg amazt is olvasni kell, és ó, ez, ami tegnap jött ki a nyomdából, ez biztosan ódemennyire... és akkor ott állok a bőséges választék közepén, és azt sem tudom, mihez nyúljak, pláne, hogy még holnap is mennem kell egy rakás könyvért, meg még amazt is meg kell majd rendelnem. (Jaj, ez nagyon ijesztő így leírva.:D)
Úgyhogy ez már oltárira nyomasztott, hogy mindig csak hajtom a könyveket, és persze olvasni meg nem tudok ehhez mérten. Így én szigorúan csak egy könyvet olvastam egyszerre, bár három a megengedett a kihívásomban, de én az egyhez tartottam magam. És tök jó érzés volt. Mint minden megszokásnál, azért itt is voltak félrelépések eleinte, de csak át kellett állni, ennyi. No meg ugye, akarni kellett. És amíg az imádottamat, A szél nevét olvastam, arra gondoltam, hogy mennyire jó már úgy olvasni, hogy nem feszít a többi könyv. Ott vannak a polcon, de kivárják a sorukat.
És ennek kapcsán az is eszembe jutott, hogy idén nem akarok többet olvasni, mint tavaly, inkább kevesebbet. De azok olyan könyvek legyenek, hogy kiütnek, még akkor is, ha csak eszembe jutnak. Lehet ezt tudni előre? Nem, de ez nem baj, mert nem fogok minden könyvet befejezni. Ha úgy ítélem meg, hogy nem érdemes az emlékezetre, akkor félreteszem, majd jó lesz máskor. Nagyjából tudom, hogy miket szeretnék mostanában kézbe venni, és elnézve a vastagságukat, képtelenség lesz rajtuk átrohanni, és tudva, miről szólnak, nem is nagyon akarok. El akarok merülni Merlin és Arthur világában (Cornwell Excalibur), meg Erskine misztikus múltjaiban, meg a királygyilkos világában, szóval ezek hatalmas lélegzetvételű olvasmányok. Tavaly ráadásul semmi türelmem nem volt Eriksonhoz, pedig még két könyvvel le vagyok maradva, és azt is szeretném folytatni, de ez megint belemerülős, és időigényes. Aztán ott van Moning meg az utsó kötet a Fever-sorozatból, arra viszont 1000%-osan kell koncentrálnom, mert az meg angol, pláne, hogy jön majd még folytatása is, minimum két könyv.
Úgyhogy nálam az az idei terv, hogy kevesebbet olvasok, de azt viszont nagyon élvezni akarom. El akarok venni mindent a könyvektől, amit csak adni tudnak.
És hogy ti is kapjatok valamit abból, ami nekem jut, csináltam egy idézetes oldalt itt a blogon, ami hála a blogspot rendszerének, totál egyszerű (mellette meg van egy borítós fül, ott meg azokat a borítókat gyűjtöm, amik tetszenek, de ez most nem lényeges), és ide majd szándékozom kedvcsinálókat kiírni a könyvekből. Egyelőre még csak a Rothfuss könyvből vannak fenn apró kis részletek, de mindenképpen bővülni fog.
És mivel ritkábbak lesznek a könyves posztok, valószínűleg több lesz az agymenés, és a grafomán szófosás, csak hogy írjak valamiről, mert néha rám jön, meg majd lesznek tematikus gyűjtőposztok, mint ahogy eddig is előfordult már.
Mivel nagyon jól haladok a hozzáállásom megváltoztatásával, lehet, hogy a következő az lesz, hogy totál leszoktatom magam a netről, mert iszonyat sok időt elvesz az olvasástól. :))

Leiner Laura - Szent Johanna gimi 3

2011-12-31T22:19:00.000+01:00

Érték. 5 / 3.5

Az első két részt előzőleg már igen részletesen kiveséztem, sokkal több dolgot nem tudok hozzátenni.

Amik még mindig nagyon idegesítenek:
- a szűlők, úgy en block
- a "kis barátod"ozás
- ez a szerencsétlen szerelem Cortezzel (igen tudom, de akkor is a hajam kihullik tőle)
- itt alig van más jegy, mint 1-es meg 5-ös
- a diákok úgy tesznek az órákon, mintha valami kötetlen programon vennének részt (esznek, zenét hallgatnak, olvasnak, játszanak, dobálóznak, ordítoznak)
- mintha a tanárok is úgy gondolnák, hogy a szemtelenség és a modortalanság kötelező tinitartozék, ezért elnéző mosollyal, esetleg időnként értetlenkedve kell nézni az ilyesmit
- ahogy Reni próbál beilleszkedni, és ha már valahová oda tudta biggyeszteni magát, akkor valahogy megmaradni a pozícióban
- hogy itt kötelező mindennek "menő"nek lenni, mert menőség nélkül mit sem ér az élet. aki nem menő, az csakis szánalmas lúzer lehet
- szerintem Cortezen még egy talicska trágya is menő lenne, de mindenképpen érdemes lenne arra, hogy a Cortez-dobozban tárolásra kerüljön egy darab az anyagból. csak úgy a fíling kedvéért.
- Cortez-doboz ??? jaj.
- ez a nagy Cortez-love egyébként is szánalmas. ennyi idő alatt már túl kellett volna lépnie Reninek az egészen.
- Virágot ejteném.

Amiket még mindig szeretek:
- a sulihangulat. se nem valóságos, se nem életszagú, de kellemes
- az összetartás az osztálytársak között, amiben szintén nem látok semmi realitást, de attól még tetszik.
- a suliújság
- Arnold, mindenek felett. kár, hogy nagyon keveset szerepel.
- Kinga. bár meg kell mondjam, hogy olyan stílusa van, ami a bicskát nyitogatja a zsebemben, és élőben valszeg cafatokra tépnénk egymást, de üdítő a reakciója és a véleményközlési módja.

Azért a három részt egymás után lenyomni nem volt semmi, kellőképpen le is fáradtam a végére. Most egy időre biztosan pihentetem.

"2011"

2011-12-31T07:35:00.000+01:00

Eljött az év vége, ideje számot vetni magammal ismét. Nálam tavaly sem lehetett statisztikákat olvasni, berzenkedem az olvasmányaim számokba öntésétől. Azon gondolkodom, hogy mi volt az év legjelentősebb dolga, de azt hiszem, a kényszerű könyvstopom. Bár amikor elkezdtem, még nem tudtam, hogy ennyire könnyen fog ez menni, elért engem is a recesszió, de valahol ez jó is, meg rossz is. Jobb lett volna, ha úgy nem veszek könyvet, hogy közben azért tudnék vásárolni, de rosszabb is lett volna, mert biztos, hogy sokkal jobban felzaklatott volna, hogy nem vehetek, mint így, hogy egyszerűen nem is tudok venni, mert másra kell a lóvé. Nade nem is panaszkodni akarok, csak hát ez is hozzátartozik a dologhoz. És ahhoz képest, hogy év elején úgy indítottam a Libris vásárlásaimat, hogy csak legalább az 50e értékhatárom meglegyen a kedvezmények miatt, igen magasan sikerült túlszárnyalnom azt is, úgyhogy egy szavam nem lehet. Ráadásul hatalmas meglepetésként kaptam karácsonyi ajándékokat nagyon kedves netes barátosnéktól, Christina meglepett A szív alakú dobozzal, Zenka a bűbájos Emerson & Tsaval (ami egyébként hangos sikert aratott kisNimánál is :), Amadea pedig a nagyon kívánt Pusztító viharral, meg is könnyeztem az én drága fagyöngyös angyalkáimat. Annyira jó érezni, hogy gondoltatok rám, és mégsem maradt könyvtelenül a karácsonyom, köszönöm szépen még egyszer.:))**

És akkor a könyvekről.
Megint volt új felfedezettem, a disztópia. Ebben nálam a csúcs Cronin Szabadulása, ami annyira csúcs, hogy sok kedvencet lekörözött, ez lett az év könyve is, és ha Eriksont nem is tudta lelökni a trónjáról, most együtt kénytelenek uralkodni. De majdnem ennyire tetszett egy YA-változat is, Collins Éhezők viadala; igaz, semmi köze egymáshoz a kettőnek, csak annyi, hogy olyan világban játszódik, ahol a cél a túlélés, és a vezérelvet tekintve akár még valóság is lehet egykor valamelyik.

Voltak persze negatív csalódások is, de ezeket csak magamnak köszönhetem, hiszen el sem kellett volna olvasnom őket, de néha elkap a hév, hogy mégiscsak keressek valami értelmet az ilyen típusú könyvekben, még akkor is, ha tisztán tudom, hogy nem lesz bennük. Néha tényleg nem árt ilyesmiket is olvasni, mert egyrészt az ember képbe kerül, hogy mit szeret a nagy többség, aztán meg lehet törni a fejünket, hogy ugyan miért is szeretik ezeket a könyveket ilyen sokan.

Szerencsére idén is a jó könyvek voltak többségben, sőt, rosszat alig olvastam, de úgy tűnik, minden évre jut valami furcsaság, amit most A vízköpő képvisel. Még mindig élénken élnek bennem a képek, a mesék, a főszereplők, és egyáltalán, az egész hangulata annyira maradandó és különleges, pedig nem nevezném igazán egetverően jónak, egyszerűen csak nyomot hagyott bennem.

Volt legszebb könyv is, amiről nem írtam posztot, méghozzá az Ottoline és a sárga macska. Ez egy olyan szép könyv, hogy teljesen odáig vagyok érte.A Könyvmolyképző egyébként is szokott ügyelni a minőségre, de ez mindenen túltesz. Nem is csak a rajzok miatt, mert az nyilván nem a kiadó érdeme, hanem a papír minősége, aminek a segítségével ezek a csodás képek érvényesülni tudnak. Nagyon igényes kis mese kívül belül, szerintem nagyon jó ajándék kicsi gyerekeknek, akik már tudnak olvasni, és szeretnek elveszni a képekben is.

Nem tudom, ti hogy álltok a katasztrófafilmekkel, sokan kritizálják ezeket mindenféle hibájuk miatt, nekem nincs kifogásom ellenük, én nagyon tudok izgulni egy totál lehetetlen és valótlan helyzeten is, még akkor is, amikor szembeötlően baromság, amit látok. Könyvben nem olvastam még olyat, ami ezt a hatást váltotta volna ki belőlem, amíg a kezembe nem került az Elsodort világok. Komolyan, olyan volt a könyv, hogy azt vettem észre, hogy nem ártana már kifújnom a levegőt, és kicsit engedni a könyv szorításán, pont, mint amikor filmet nézek.

A YA könyvekkel cseppet hadilábon állok, de van egy kedvenc kis komolytalan sorozatom, az Időtlen szerelem. Vicces, pihentető, izgalmas, és nagyon jófej szereplőket írt Gier.

Mindig vannak könyvek, amikért tömegek rajonganak, de persze nem mindegyik tetszik nekem. Így jártam a Csontvárossal. Engem valamiért nem kapott el a hév, semmi különlegeset nem látok benne, és sajnos többet unatkoztam rajta, mint amennyit izgultam. Pedig kétszer is elolvastam, mert egyszerűen annyira piszkált, hogy miért nem tetszik, biztosan csak rosszkor olvastam, más könyv után kellett volna, de így sem jött be. Hát, ez van, így jártunk egymással. (És azt hiszem, épp ezért halogattam annyira az Éhezők viadalát, és megmondom őszintén, ha nincs hozzá az a gyönyörű plecsni a molyon, szerintem soha nem került volna sorra, pedig egy hatalmas durranás az a könyv. Olykor a rajongói hévnek inkább visszatartó ereje van.)

Volt egy múlt ködéből előkerült könyv is, A tó alatt, ami iszonyatosan rondán néz ki, de pont olyan nagyon jó is. Szerettem tizenévesen is, és ugyanolyan, ha nem nagyobb élményt adott most is. (és jut eszembe, Zenka, ez illik a rettenetes-szellemes kihívásodba.)

A recikről szólva annyit mondhatok, hogy most, az év második felében nagyon jól jöttek, de még most is igyekszem valami egyensúlyt találni a már meglévő és a kapott könyvek olvasása terén. Régebbhez képest sokkal jobban megválogatom, miket kérek recenzióban, és nem csinálok egó-kérdést ebből az egészből. Amit szívesen olvasok, jöjjön, és ha szerencsém van, megkapom még a hozzá való hangulat megléte alatt.

Kétségtelen, hogy a legnagyobb változást a blogon a költözés hozta. Mivel a freeblognál volt egy 2 hónapos adatvesztés, amit innen-onnan, kisebb-nagyobb szerencsével lehetett csak visszaállítani, a költözés mellett döntöttem, és szinte egyik pillanatról a másikra át is cuccoltam. A régebbi könyvek értékelési maradtak teljesen a a régi blogomon, csak néhány kedvenc posztomat emeltem át ide, eszemben sem volt, hogy az összes könyvet ide költöztessem. Nem szeretném szapulni a freeblogot, hiszen éveken át nagyon jól elvoltam én ott is, csak azért most látszik, hogy mekkora különbség olyan profi felületen írogatni, aminek a fejlesztésére van pénz, és hozzáértő gárda. Nekem lényeges, hogy ha egy funkciót megtalálok és beépítek, akkor az megfelelően működjön, ha lehet tologatni egyes elemeket, akkor azokat tényleg lehessen áthelyezni. Nyilván, ha lenne egy fapados sablonom, és nagyjából mindegy lenne, hogy nincs kiegészítőm, meg semmi csicsám, akkor bárhol jó lenne, nade ha nem muszáj barlangban lakni, és fűszerek nélküli sült húst enni, akkor használjam ki a lehetőségeket. Az egyik ilyen lehetőség a szavazós doboz, amin keresztül mindenféle hülyeségeket tudok kérdezgetni, és ti meg válaszoltok, és élvezem, hogy különösebb felhajtás nélkül tudhatok meg engem érdeklő apróságokat. Pl. hogy a hosszabb, vagy a rövidebb posztokat olvassátok szívesebben, meg hogy mikor szoktátok megírni az olvasásokról a posztokat. Igazából nem hittem volna, hogy ennyire sokan fogtok szavazni, és hogy ennyire magasan verni fogja a hosszú poszt a rövidet. Volt egy szem valaki, aki nem is olvas blogokat. Drága szívem, te hogy keveredtél ide?:)

Azért hogy mégis legyen valami fogalmunk arról, hogy miket olvastam idén, főleg mert ilyen szétszórtak az idei évi posztok, van a molyon egy nagyon jó kis funkció, az olvasmánylista, képekkel együtt. A blogom szerint 2010-ben 70 darab könyvet olvastam el (a moly mást mutat, de nyilván nem mindent jelöltem ott be, vagy későbbi a fejlesztése ennek a számlálónak), amiről úgy gondoltam még valamikor nyár közepén, hogy nem fogom tudni túlszárnyalni, mert idén valahogy kevesebb időm jutott a könyvekre, de most meglepődve látom, hogy mégiscsak sikerült. Ez nem is a darabszám miatt lényeges, hanem inkább amiatt, hogy lehet, hogy nem így éreztem, de mégis folyamatosan olvastam, pörögtek a könyvek a kezemben.

Ami nem jött össze, az a várólistacsökkentésem. Amikor kiválasztottam őket, akkor jó ötletnek tűntek, de aztán nagyon másfelé fordultam, és teljesen kikerültek a könyvek a látómezőmből. Egy év hosszú idő, és talán némelyik magától is sorra került volna, de látva, hogy mit kellene olvasnom, lett egy kötelező jellege az egésznek, amit viszont most nem szívesen vettem volna a nyakamba. Meg aztán, én azt gondolom, hogy minden egyes könyvvel, amit elolvasok, a várólistámat csökkentem, vagy legalábbis nem növelem, így igazából ennek külön nem is látom sok értelmét. De van hozzá plecsni, úgyhogy gyűjtőknek kötelező esemény.:)

Ti szoktatok fogadkozni az év végén? Én soha, mert úgysem tartom be. Mintha a fogadalom nekem egy olyan irányelv lenne, amit messzire kerülnöm kell. Inkább csak terveim vannak. A kihívások nagyon jó motivációk, és nagyon vártam Zenka rémséges kihívását, amikor is rettegős-szellemes könyveket kell majd olvasni. Van rá egy nagyon jó jelöltem is, ami újraolvasás lesz, és nagyon kíváncsi vagyok, hogy milyen szellemtörténeteket fogtok ajánlani.

Köszönöm mindenkinek a kommenteket, a jó beszélgetéseket, a még jobb posztjaitokat, egyáltalán, hogy vagytok. Remélem, jövőre sem lesz ez másképp.:)

Végszóként szeretnék mindannyiótoknak nagyon boldog Új Évet kívánni, könyvekben meg egyebekben gazdagot, és vigyázzatok, mit kívántok, mert még a végén teljesül.:))

Leiner Laura - Szent Johanna gimi 1-2

2011-12-30T10:20:00.000+01:00

érték: 5 / 4,

Ez a könyv egy az egyben molyos hatás miatt került a kezembe. Ha nem írnak róla ennyien (és épp azok, akik) ilyen áradozó véleményeket, akkor soha eszembe sem jutott volna elolvasni, mert nagyon ifjúsági. A vélemények nagyrészt amiatt voltak pozitívak, mert szerintük a könyv bepillantást enged a kamaszlélekbe, a kamaszlétbe, segít megérteni a mai fiatalokat, és egyáltalán, mérvadó olvasmány annak, aki szeretne tisztában lenni ezzel a nemzedékkel kívül és belül.
Hát én ezzel vitatkoznék.
Nem látok akkora életszerűséget sem a jellemekben, sem a gondolkodásmódban, hogy mérvadónak gondoljam. Túlságosan kreált az egész. A szülők hozzáállása a 14 éves lányukhoz nekem döbbenetes. Miért vesz egy apa a 14 éves lányának plüssmacit? Nem kell Nobel-díjas tudósnak lenni ahhoz, hogy az ember, ha egy kicsit is gondolkodik, és használja az eszét, belássa, hogy egy ekkora gyereknek semmi szüksége plüssmacira. Ha mégis van, ott valami gáz van, és pláne oda kell figyelni. Persze, kaphatunk még idősebben is ilyen-olyan okból, poénból plüssöket, de ha meg akarunk lepni egy 14 éves, és örömet akarunk vele okozni, akkor azt ne egy plüssmacival tegyük.
Ráadásul a főszereplő kiscsaj hozzáállása is sok kérdést felvet bennem. Leiner próbálja úgy beállítani az elején, mintha ez a változás, hogy 'én most már gimis vagyok, cikik a régi cuccaim' egyik napról a másikra következne be, pont a gimi előtti napokban. Oké, rá lehet fogni, hogy a költözést összekötötte a ciki cuccok kiszanálásával, de ha belegondolok, hogy voltak dolgok, amik az én gyerekemet már 10-11 évesen zavarták, és próbált megszabadulni tőlük, mindjárt nem tűnik olyan hihetőnek. És bizony, a lámpája volt az első, amit lecseréltünk. Erre mondjuk rá lehet fogni, hogy mindenkiben máskor érik meg a változás, de itt egyszerre túl sok minden változott meg egyszerre.
Aztán ezt a stréberséget sem így szokás megélni, és nem volt soha ciki az olvasás sem. Még az én időmben sem, de most, a gyerekem osztályában sem az. Sokan nem olvasnak, meg régebben is alig olvastak az én osztálytársaim, de azt, hogy olvasni ciki lenne, még senkitől nem hallottam, csak olyan formában, hogy valaki hallotta, hogy az meg valaki mástól hallotta, hogy azt mondta valaki valakinek, hogy ciki. Meglepődve látom, hogy egyre többen olvasnak, még a suliba is viszik magukkal, és nem is szégyenlik elővenni, és ezt nem elmondásból tudom, hanem mert láttam. Szóval az olyan kijelentéseket, minthogy "általánosban épp eleget csúfoltak, mert sokat olvasok", nagyon erős túlzásnak érzem. Engem sem csúfoltak soha, és kisNima osztályában sem fordult ilyen elő. És a közhiedelemmel ellentétben okosnak lenni sem annyira ciki, hogy aztán behúzott nyakkal kelljen közlekedni. (És nem csak saját emlékek ezek, folyamatosan megkonzultáltam a kérdéseimet a lányommal is. Volt belőlük bőven.)
Ha nem lenne a 'mérvadó' érzésem a könyvvel kapcsolatban, még a szülők karakterét is elfogadtam volna olyannak, amilyenek, hiszen ez mégiscsak egy regény. Nade hogy valaki minimum 14 év alatt ne jöjjön rá, hogy ehetetlen, amit főz? Pláne úgy, ha az egész vacsora éveken keresztül mindig a tányéron marad? És fel sem tűnik neki, hogy a családból zugevő lett? Ugyan. Meg amikor meglátja a simeket, azt kérdezi a lányától, hogy 'babázol?' Mi van?! Ahhoz, hogy ismerjünk valamit, vagy tudjunk dolgokról, nem kell nekünk is használni őket. Ráadásul a nő egy lépést nem tesz a nevelőkönyvei nélkül, még a válaszokat is képes kikeresni belőle (beszélgetés közben!), hogy mit is jelenhet igazából. Ez igazán szánalmas. Meg Virág és Reni elvileg csak egy utcányira laknak egymástól, Virág anyja mégis érte jön? Pfff... Szóval van gondom a karakterekkel bőven.
Úgy tűnik, mintha csak bajom lenne a könyvvel, pedig azért vannak pozitív oldalai is, nem is kevés. Nagyon tetszett a sulihangulat (szívesen jártam volna ebbe a suliba), a gyerekek kapcsolata egymással és a világgal, meg egyébként is nagyon hangulatos kis regény. Sok benne a csúsztatás, és az olyan reakció, amitől az agyam elszállt, de ha ezekről el tudunk feledkezni, akkor jó kis időtöltés lesz. Reni (Laura) stílusa nagyon élvezetes és szórakoztató, jókat lehet ~~vigyorogni~~ hangosan röhögni a megjegyzésein. Jó volt egy kicsit visszaülni a padsorokba, mert hozta azt a feelinget, amit egy ilyen kamaszos-sulis könyvtől vártam, úgyhogy végül is bajom nincs vele, meg azért az igazsághoz hozzátartozik az is, hogy a kamasz-karakterek nagyon jól sikerültek. Csak az elrontott szülői karakterek és reakciók lehúzták az egész regényt, bár az is lehet, hogy csak túl kukacos vagyok, és minden kis apró hibát megláttam, amit nem is kellett volna észrevennem. Mint amikor a számtech tanár épp akkor döbben rá, amikor Reniék osztálya kerül órára, hogy 'dehiszen ez a generáció már ismeri a számítógépeket! o.o' Miért, akik egy évvel idősebbek, azoknak fogalmuk sem volt róla egy éve? Szóval teli van ilyen hihetetlen reakciókkal, amik engem nagyon zavartak, és a stílus meg a humor sem tudta elnyomni, hogy kilóg a lóláb. Viszont a suliújság, az egy nagy találmány lenne, ha lenne iskola, ahol valóban ilyen színvonalon menne a kiadása. (Van olyan? Nem tudom.)
Azt hiszem, az a bajom, hogy nagyon amerikai ízű az egész sztori.
Az értékelésnél is nagyon vacilláltam, hogy akkor ez most hármas vagy négyes, vagy a kettő között, és ha elfeledkeztem Reni szüleiről, akkor egy nagyon is jó regényt kaptam minden hibája ellenére, ami pörög, pillanatok alatt el lehet olvasni, nem unatkoztam rajta, megszerettem a szereplőket, és ami a legfontosabb, azt adta, amit vártam tőle. Végül ez döntött.

érték: 5/ 4,

Aztán függetlenül attól, hogy az első részben kiakasztottak a szülők, és elég sok hibát felfedeztem benne, el kellett kezdenem a második részt is. Imádok a gyerekekkel lenni, ha lehet ilyen baromságot mondani, de tényleg úgy érzem, mintha közöttük lennék én is, újra az iskolapadban, teli a kamaszkor kreált és valós problémáival.
Ami az első részben idegesített (a szülők, és az amcsi fíling), az ebben a részben is ugyanúgy megmaradt, de eldöntöttem, hogy nem foglalkozom velük, élvezem az életet 14-15 évesként. Hogy mi tetszik benne ennyire? A gyerekek személyisége, az iskola karakteressége, a tanárok, különösen Kardos, hogy mindig történik valami, a programok, a tematikus hetek, egyszóval úgy érzem, hogy minden gyereknek kijárna egy ilyen színvonalú iskola, még ha nem is tartom valóságosnak.
Túl sok okosságot nem tudok mondani, amivel ki tudnám egészíteni az első részről írottakat, inkább az foglalkoztat, hogy mennyire valósan tükrözi az ifjúságot ez a regény. Még mindig nem tudom rá nyugodt szívvel azt mondani, hogy igen, valós tükörképe a kamaszoknak, mert nem érzem így, ahhoz túlságosan elszálltak a karakterek, de nagy vonalakban erről volt szó akkor is, amikor én voltam ennyi idős, szóval pont annyi igazságalapja van, mint bármelyik másik regénynek.
I Love Arnold. :D A legcsúcsabb szereplő az egész könyvben. Imádom. A másik szereplő, akire nagyon kíváncsi vagyok, és aki szintén kedvenccé nőtte ki magát, az Kinga. Van valami ebben a lányban, ami miatt figyelnem kell rá. A többi gyerek igazából csak úgy van, talán még Virág az, a kis naiva, akit szintén muszáj kedvelnem, annyira egyszerű, butácska, magányos, és teli van szeretettel.
A szülők még mindig nagyon gázok. Az, hogy folyamatosan a szakkönyvekhez fordulnak, úgy érzem, inkább kifigurázása lehet azoknak a szülőknek, akiknek nincs annyi sütnivalójuk, hogy oda tudjanak figyelni a gyerekre. Úgyhogy mióta így tekintek rájuk, annyira nem is tudnak felidegesíteni.
Ami nagyon zavart, az a folyamatos menőzés volt. Menő a cipője, a haja, a mosolya, a lakása, a lélegzete, a gondolata, a vágyai, a lába nyoma. Ha egy Arnold-féle pasas akkoriban az utamba akad, valószínűleg én is átéltem volna ezt a huzavonát Cortez és Reni között, és valószínűleg nem is tartanám ennyire fárasztónak, de szerintem kicsit sok volt ebből a szenvedésből. Persze, tudom, hogy így működik, de akkor is. Meg persze, ha érdekelt volna a menőzés, de emlékeim szerint akkoriban inkább azzal voltam elfoglalva, hogy még csak véletlenül se keverjenek össze egy Cure-ossal, mert én Depeche-es vagyok, és az viszont ultragáz lett volna, ha Cure-osnak néznek, és a rockerekre úgy néztünk, mintha valami űrlények lettek volna. Szóval akkoriban ezek voltak a nagy dolgok.
De még mindig hatalmasakat tudok nevetni a poénokon, eszméletlenül jó a szövege Leinernek.

Nem szeretem Cortezt. Szerintem csak szimplán bunkó, semmi menőt nem látok benne.
(időközben változott a pontszám. pont ugyanazt hozza, mint az első kötet, se nem jobb, se nem rosszabb.)

Lezsák Levente - Emerson és Tsa

2011-12-28T20:47:00.000+01:00

érték: 5/ 4,5

Most egy olyan mondatot fogok leírni, amit szerintem kevés szülő mer még csak bevallani is magának, nemhogy másoknak: nagyon utálom a meséket. Szó szerint. És még egy bűnöm, hogy miután úgy láttam, hogy kisNimát sem érdeklik a bugyuta hülyeségek, nem is olvastam neki olyan meséket, amikre a legtöbb gyerek elalszik. Talán én is bűnös vagyok, hogy meg sem próbáltam vele megszerettetni egyiket sem, de a második mondattól kezdve végigásítoztam szinte az összeset, és még a legkisebb késztetésem sem volt meg, hogy elhitessem vele, ezt élvezni is lehet. Talán az is baj volt, hogy nem igazán foglalkoztam a könyvesboltok mesekönyv készletével sem. Nem tudom, mióta van Kipp kopp, meg társai, lehet, hogy már 10-11 éve is volt, én mindig inkább gyönyörű mesekönyvekre vadásztam, csodás rajzokkal, amikre mindig másféle történetet találtunk ki. Együtt. Jó móka volt, de ez meg nem lefekvés előttre való. Olyankor más mesék jöttek, ostoba kis hülyeségek a saját fejemből, de látványosan jobban szórakoztattak mindkettőnket.

Épp ezért tudom, hogy ha régebben kezdett volna bele Levente ebbe a mesekönyvbe, és nem hagyja olyan sokáig porosodni a fiókban (vagyis amíg a mese meg nem zsarolja, hogy írja már meg végre a befejezést), akkor biztosan esti olvasmány lett volna. De nem is igazán mesekönyv ez, inkább egy nagyon kedves és érdekes történet két királyságról, Vidóriáról és Mordiáról, akiknek a királyait mintha kicserélték volna, és Emersonnak és segédjének, Jonesnak az a dolga, hogy megoldja ezt a bonyolult és különös esetet. Mordia főudvarmesterének, aki megbízza Emersont, hatalmas szerencséje, hogy van a világon legrosszabb detektív, Emerson, akinek meg az a szerencséje, hogy felvett egy olyan okos és bátor és bevállalós segédet, mint Jones, aki talán még az ő jó hírét is képes lesz feljebb tornázni. és aki az udvarmester bánatára meg is oldja az ügyet.

A történet elég rövid ahhoz, hogy egy gyerek egyik estéről a másikra fejben tartsa, és ahhoz is, hogy esetleg együltő helyben el kelljen olvasni, mert ezen tuti nem fog egy szülő sem ásítozni. Nem hosszú az egész könyv, és van benne jónéhány nagyon igényes és érdekes rajz, amiket Cserkuti Dávid készített, amiből lehetett volna több is, úgy kétlaponta egy. De a történet enélkül is nagyon le fogja kötni az olvasót, akár kicsi, akár nagy. Csupa kaland, vidámság és humor az egész könyv, és én annyira megszerettem, hogy ebből most, a kamasz lányomnak fogok estéről estére mesélni. Még szerencse, hogy jól viseli szegénykém az ilyen ötleteimet.
Christinának nagyon köszönöm, hogy elolvasta és írt róla, ezzel felhívta a figyelmemet a könyvre, és a másik Fagyöngyös Angyalkámnak meg nagyon-nagyon köszönöm, hogy felfigyelt az örömujjongásomra, és fagyöngypostával haladéktalanul megajándékozott vele. :)**

Jim Butcher - Pusztító vihar (Dresden 1)

2011-12-27T11:11:00.000+01:00

éték: 5/ 4,5

Katamónál találkoztam ezzel a könyvvel, és bár szokás szerint csak átfutottam a posztját, azonnal tudtam, hogy nekem ez kell. Aztán kaptam a saját, külön bejáratú Fagyöngyös Angyalkámtól egy csomagot a fa alá, benne ez a könyv, és mondanom sem kell, hogy nem bírtam megállni, azonnal elolvastam, szinte még a fa alatt, együltő helyemben.
Az van alcímként, hogy A Dresden akták első regénye, de azon túl, hogy ismerős a cím, mert tudom, hogy van egy ilyen sorozat, ez nekem semmit nem jelent, ugyanis nem láttam egyetlen részt sem. Van annak is előnye, ha az ember nemhogy tévét nem néz, de még a neten is elkerüli a figyelmét az ilyesmi. (Igazság szerint egyáltalán nem szimpi a Dresdent játszó színész, így nem is érdekel a sorozat sem.)
De nem úgy a könyv. Az olvasásnak megvan az az előnye, hogy olyannak képzelek mindent, amilyennek akarok, és nem korlátozzák a fantáziámat a már látott és ismert dolgok.

Dresden egy igazi mágus, varázspálcával, mágikus karperecekkel, medállal, és mindenféle varázsszóval meg képességgel, ja és persze egy macskával, aki nagyon hasznos tud lenni, ha előre nem látható dolgokra kell felfigyelni. Dresden a rendőrségnek is dolgozik, magánpraxisa is van, meg kevés pénze, és egy kütyük nélküli lakása, pincével, ahol a varázsfőzeteket kotyvasztja, és egy koponyában lakó szellem a társasága. Meghal két ember különös körülmények között, és az ilyne bűntettekre szakosodott nyomozó Dresdent bízza meg, hogy kutasson valami nyom után, aki meg is teszi, csak közben kiderülnek dolgok, amik miatt ő is képbe kerül, mint gyanúsított, meg mint áldozat, meg ott van Damoklész kardja is a feje felett, szóval nincs egyszerű dolga, de azért megoldja. Közben lesz majd pucér, meg is sebesül, használja a mágiát, találkozik démonokkal, meg kinyitja a Szemét is, és úgy is Lát, szóval egy nagyon izgalmas könyv.

Eleinte az volt az érzésem, hogy Dresden Anita Blake férfiváltozata. Nem is igazán tudom, miért vontam párhuzamot, hiszen mindketten eléggé elhanyagolják magukat és a környezetüket, mindkettejüket egy nagyobb szervezet bérli fel bizonyos dolgok elvégzésére, mindkettejüknek különleges képessége van, ráadásul E/1-ben beszélnek hozzám, és nagyjából ugyanúgy reagálnak, ha a közelükbe kerül a másik nem egy képviselője, hasonlóan vág az eszük, és bár nincsenek beoltva félelem ellen, kellő időben megteszik az elkerülhetetlent... szóval nincs is miért ezt éreznem, ugye? De aztán az érzés szerencsére eltűnt, mert nem is tudom, melyikük jött volna ki rosszabbul belőle. Dresdennek nagy előnye, hogy mágus, és bár itt is vannak vámpírok, szerencsére ez mellékes tény csak, semmi több. Itt a lényeg, hogy Dresden varázsló, és Butcher nagyon jó abban, hogy a lehetőségekhez képest hiteles mágust csináljon a főszereplőjéből. Sajnáltam, hogy ilyen gyorsan vége lett a könyvnek, a következőt lassabban fogom olvasni.
Ja, és azt még muszáj leírnom, hogy még egy ilyen fafejű, ostoba, hülypicsa zsarut mint ez a Murphy... csodálom a mágus türelmét, mert ehhez a nőhöz kell.

Boldog Karácsonyt,

2011-12-24T07:29:00.000+01:00

sok könyvet a fa alá, rengeteg meglepetést meg mindenféle jóságot kívánok mindenkinek, aki erre téved, és aki direkt jön.:))

Michael Crichton - Idővonal

2011-12-22T18:01:00.002+01:00

érték: 5/ 3

A XX. században egy cég, az ITC, élén egy fizikus zsenivel, a kvantumtechnológia segítségével kifejlesztett egy időutazásos módszert gépekkel, kütyükkel, mindennel, aminek a segítségével időben és térben lehet közlekedni a múlt és a jelen között. De ez így nem egészen igaz, mert a kvantumfizika szerint az időbeni utazás nem visszarepít, csupán egy másik síkra helyez, de nekem ez már bonyolult, hogy elmagyarázzam, szerintem megértenem sem teljesen sikerült. Ezzel egy időben (mármint a mi időnkben) a francia Dordogne területén ásatásokat folytatnak, és ez a terület szoros kapcsolatban áll az ITC-vel és a kutatási célokkal. Amikor a prof az ITC segítségével átkerült a XIV. századba, ott ragad, és néhány közeli emberét küldik vissza, hogy visszahozzák a professzort. De azért nem megy minden olyan simán, mert nem mindig van valaki, aki megszegi a szabályokat, és ez mindenkit veszélybe sodor, múltban és jövőben egyaránt.

Hogy én mennyit kínlódtam ezzel a könyvvel... az eleje, úgy a feléig, nagyon érdekes. Eléggé szájbarágósan magyarázza a kvantumfizika működését, és ezt az elméleti tudást sikerült legyűrnöm, bár azt nem mondanám, hogy a magamévá tettem, mindenesetre ez egy nagyon érdekes fél könyv volt. Nyilván, mert lövésem nincs a témához, és lehet, hogy Crichtonnak sincs, de meggyőző volt, még abban a tudatban is, hogy ez egy eléggé leegyszerűsítő és félig igaz magyarázata csak a kvantumfizikának. Odáig nagyon élveztem, amíg vissza nem kerültek a középkorba, pedig azt gondoltam, az egész nagyon érdekes lesz, hiszen az onnantól kezdve történelmi regény lesz nagyrészt, és az nekem be szokott jönni. Nagyobbat nem is tévedhettem volna. Amíg az elején egyáltalán nem zavart az aprólékos, magyarázós, tudálékos stílus (hiszen semmi közöm a kvantumfizikához, és lebutítva megkaptam a megértéshez szükséges infókat), addig ugyanez a középkorra vonatkozóan idegesített. Értetlenkedések halmozása, önismétlések tömkelege fogadott, mindezt úgy, mintha Crichton valóban járt volna a múltban, és minden úgy lenne igaz, ahogy ő leírja. Lehet, hogy nem ismerték azt a szót, hogy hiszen, meg talán, meg valóban, meg az úriember szó szerint nemesurat jelentett, de hogy a fél könyv ezekkel a fárasztó magyarázkodásokkal telt el, na az nagyon sok volt. Lehet, hogy kevés volt a türelmem most ehhez, de én ebbe beleuntam. Eléggé fárasztó kalandregény, de ahogy nézem az értékeléseket, egyedül vagyok a nemtetszésemmel. A filmnek viszont adok egy esélyt, talán úgy jobban bejön majd.

Derek Meister - Gyilkos fény (Ghost Hunter 1)

2011-12-19T07:34:00.000+01:00

érték: 5/ 4,5

Nem egészen értettem, hogy jön ehhez a történethez a címben olvasható Szellemvadász, aztán mikor kiolvastam, rájöttem, hogy ez egy újabb trilógia, úgyhogy hátha majd később kiderül. És akkor ne menjek a falnak. Na mindegy, tudomásul vettem, hogy olyan jó könyvet nyertem, aminek kell majd a folytatása is. Mert én ezt nyertem ám, a Pongrác kiadó MOLYos játékán, és nagyon örültem neki akkor is, de főleg miközben olvastam.

Ian apja valamikor régen meghalt, a srác úgy tudja, hogy autóbalesetben, de aztán amikor a kigyullad a régi, használaton kívüli katonai bázis, amiről azt gondolják, hogy ő gyújtotta fel, véletlenül kihallgatja anyja és nevelőapja párbeszédét, és rájön, hogy szinte alig tudja valamiről is az igazat apjával kapcsolatban. Meglép otthonról legjobb barátjával, Bpm-mel, hogy visszatérjen a régi házukhoz, hátha talál valami kiindulási pontot, hogy merre induljon a kutatásban, ugyanis a kihallgatott félszavakból az derült ki számára, hogy apját ugyanazok a megmagyarázhatatlan jelenségek kínozták, amik őt is. Villódzó fények, közben az az elviselhetetlen sípolás, amitől majd' megsüketül. De nagyapja is elég rejtélyes figura, ő meg a fáma szerint egyszer csak eltűnt a vitorlásáról a tenger közepén, és soha nem találták meg. Közben Inaékat üldözik is, először azt sem tudják, miért, de aztán kezd a kép tisztulni, de sajnos a regénynek vége lesz, és semmire nem kapunk választ, csak marad a rengeteg kérdés.
Több szálon is fut a történet: a sarki kutatóállomásokon, ahol a különböző anomáliák okoznak nem kis zavart, Japánban pedig egy műszaki zseni lány keveredik állandóan bajba, és talál egy nagyon különleges tárgyat a padlásukon.

És akkor itt jön az, hogy igazából a 'ghost'-ot nem nagyon értem a címben, mert hogy ez a valami tisztán láthatóan nem szellem, hanem valami egészen más, és ez lesz nagyon érdekes, hogy ki lesz az, aki majd rájön, hogy mivel is állnak szemben, és hogyan oldják meg a problémát. Több köze lesz a tudományhoz, mint a parajelenségekhez, ezt megsúgom (legalábbis úgy gondolom.). De egyelőre az első részből még semmi konkrétum nem derül ki, csak szólok, hogy aki szellemhistóriát vár, az nehogy csalódjon, mert ez nem az.
A könyv vastagnak tűnik, de ez egy kicsit megtévesztő, mert jó széles a margó, a szövegnek így kevés hely marad, úgyhogy nagyon gyorsan ki lehet olvasni. Én csak addig tettem le, míg aludtam egyet. Olvastatja magát, bár látom, hogy a molyon nem volt valami pozitív a fogadtatása (szerintem a 'ghost' sokakat megtéveszthet, és mást kapnak, mint amit várnak), pedig szerintem ez egy remek, izgalmas kalandregény, némi tudománnyal fűszerezve, nem feltétlen fiataloknak. Engem mindenesetre meggyőzött.

Susan Hill - A fekete ruhás nő

2011-12-17T18:38:00.000+01:00

érték: 5/ 5

Jó kísértettörténetet írni elég nehéz, én legalábbis eddigtúl sok érdemlegeset nem olvastam. Az író könnyen nevetségessé teheti nem csaka karaktereket, de a történet is elmehet egy olyan irányba, ami már se nemborzongató, se nem hiteles. A jó szellemtörténettől feláll a kezemen a szőr,rettegek ott lenni, és még csak véletlenül sem szeretnék a főszereplővelcserélni.

Az előzetes vélemények alapján, amit itt-ott fél szemmelláttam, arra számítottam, hogy ez is egy gyengécske, elrontott könyv lesz, mertvalahogy egységesen hiányolt belőle mindenki valamit. Hogy mit, azt nem tudom,de annyira örülök, hogy kellemesen csalódtam benne, mert én ugyan semmiben nemszenvedtem hiányt.

Az ügyvéd, aki az első komoly feladatát egy isten háta mögötti falucska egy eldugott helyén lakó nénike halála miatt kapta, nagyon kemény megpróbáltatások elé néz, és bár érti, hogy a félszavakkal meg a csenddel valamit próbálnak neki mondani a helybeliek, neki mégis a saját bőrén kell megtapasztalni mindent. Meg is értem. Terjengő pletykákra, meg régi, talán igaz-sem-volt legendákra én sem adnék, mert ki tudja, hátha majd én jobban bírnám, meg nem is úgy van, meg biztosan csak a szemük káprázott. Pedig már a hely is elég hátborzongató. A falun kívül, egy mocsaras-lápos terület, közepén egy kis földszigettel, amin a ház áll, és ha jön a dagály, a víz mindent elborít, szinte csak a házba nem folyik be. Közlekedni csak apálykor lehet, de akkor sem járható mindenhol a terület, nagyon könnyen beszippantja a mocsár a véletlenül rossz helyre lépőt. De ez még semmi, mert ott a köd, ami saját kénye-kedve szerint jön-megy, a lehető legváratlanabb pillanatban lepi el a vidéket, hogy aztán teljesen lehetetlen legyen a tájékozódás. Aztán ott a kísértet, az asszony a fekete ruhában, és a története, és azonnal meg is van, miért kell nagyon messzire elkerülnie mindenkinek azt a helyet. De ez majd csak a legvégén derül ki úgyis, addig viszont jókat lehet borzongani.

Nagyon rövid kis könyvecske, mégis, elég sokáig olvastam,mert nem volt egyszerű felvennem a ritmusát. Terjengős, körülményes, aprólékos,és ha már egy ültő helyemben nem tudtam elolvasni, egyik napról a másikranagyon nehéz volt visszazökkeni ebbe a világba. De aztán a végén beláttam, hogykellett ez a stílus ehhez a történethez, mert a téma kb. egy novellára való, deígy, hogy egy kisregénnyé lett nyújtva, sikerült annyira húzni a témát (meg azagyamat), hogy sokszor szerettem volna belekiáltani a könyvbe, hogy úristen, mondjad már, hogy mit látsz, mitörtént, mit tudtál meg?! Hillnek sikerült úgy csavarnia és nyújtania atörténetet, hogy összehozott egy tökéletes kísértethistóriát, egy igazikísértettel, és egy érdekes múlttal, ami annyira sablonos, hogy már szinteegyedi lett. Ködös téli estékre való olvasmány, különösen, ha odakinn vihar tombol,és az eső vadul csapkodja az ablakot. Amikor én olvastam, csak szimplán sötétvolt, meg köd, de így is nagy élmény volt.

A könyvet köszönöm a Partvonal kiadónak!

Pakolás

2011-12-15T08:52:00.000+01:00

Lehet, hogy ezt jövőre kellett volna megejteni, újévi fogadalommal egybekötve, hogy most aztán majd rendet tartok, és pedáns leszek, de egyszercsak kaptunk magunkat a kiscsajjal, és átpakoltuk a könyveimet. Már időszerű volt, mert egy csomó könyv helyet cserélt, olvasottak hátra, hamarosan olvasni akaromok előre, amit meg soha nem veszek kézbe, az meg egy harmadik kupac. Aztán azt is átnéztük, hogy mi az, amit esetleg mégis, vagy valami oknál fogva inkább nem válnék meg tőle, de a nagy részét elosztogattam. Van egy osztálytársa, aki a szívem csücske egyébként, megkapta örökbe a könyveket, amikről tudom, hogy érdekelni fogja.
És miközben pakoltam, voltak könyvek, amiket célzottan kerestem, és azt hiszem, újra kell majd kezdeni, mert a nyilvántartásom nem stimmel a készletemmel, és ez így nem járja. Elvileg pl. a Kis Dorritból két példánynak is kellene lennie, de csak egyet találtam. A Cassie Palmeres első könyv még mindig nincs meg, eszem nincs hozzá, hová lehetett.
De hétvégén (vagy az is lehet, hogy már ma), vár ránk még egy hatalmas feladat, a kiscsaj szobáját is rendbe kell tenni, mert azt viszont tudom, hogy ott van egy rakat könyv, ami onnan ki fog kerülni, csak még az a kérdés, hogy mit fogunk csinálni vele. Próbáltam már neki javasolni, hogy a gyerekkönyveket ajándékozza a sulikönyvtárnak, amibe először bele is ment, de aztán rájött, hogy ő mégsem akar tőle megválni. Igaza van, ragaszkodjon csak a dolgaihoz.
Sajna, nem akadtam kincsekre, viszont totál felborul minden tervem, hogy mit is akarnék az elkövetkezendő hetekben olvasni. Szem elé tettem Lukjanyenkót, meg a Csodaidőket, meg az Excaliburt (Cornwell), és Barbara Erskine-t is akarok majd, meg Dickenst is, meg Dumas-t. Meg sok-sok szabadidőt is akarok majd, mondjuk jó lenne, ha főznének helyettem, meg takarítanának, és lábujjhegyen közlekednének, suttogva beszélve meg, hogy anya mit szeretne, és hogy lehetne a kedvében járni. (aha, aztán felébredtem.)

És most jön, ami még nem volt. Pakolászás közben rájöttem, hogy a könyvek 50-70%-ától szívfájdalom nélkül meg tudnék szabadulni. Sokukra nincs szükségem, és már nem is lesz, mert sose fogom őket többé elolvasni, vagy nem többé, hanem egyáltalán nem, viszont hiányozna a látványuk. De mégiscsak maradnak, nem csak a látvány miatt, hanem mert ki tudja, hátha valamelyik leszármazottam majd egyszer nagyon hálás lesz ismeretlen ősének, nekem, hogy ennyi csodát összegyűjtött, és majd nagyon jól fogja magát érezni attól, hogy neki ilyenjei vannak.

Egyébként meg várom, hogy legyen már valami tisztességes téli idő, mert ettől a se nem tavasz se nem ősz időjárástól ki vagyok akadva. Viszont Zenka téli olvasmányaitól kedvet kaptam a Harry Potter filmekhez, úgyhogy minden héten megnézünk belőle egyet-egyet. Aztán, hogy a kiscsaj látóköre kissé szélesedjen, muszáj neki olyat is látni, mint a Monte Cristo grófja, aminek a végén tök jót beszélgettünk róla, hogy milyen csudijó könyveket is írtak régen, amiből ilyen filmet lehetett csinálni. Hát igen, hónapok óta nem beszélnek másról magyarórán, csak a Toldiról, ami szerintem is fontos, csak nem ennyire. És nézve a tankönyvet, még eltart néhány hónapig. Nem is csodálom, hogy bármi más már felüdülésnek hat szegénynek, én meg inkább nem szólok egy szót sem, nem akarom megnehezíteni a dolgát. Lesz még elég baja úgyis az Egri csillagokkal.

Aimee Bender - A citromtorta különös szomorúsága

2011-12-11T21:23:00.000+01:00

érték: 5/ 5

Rose kilenc éves, épp a születésnapja előtt áll, és édesanyja meglepetésként egy csodás citromtortát süt. Mindenkinek ízlik, Rose viszont úgy érzi, nincs rendben valami ezzel a tortával. Üres. És ugyanezt érzi az ebédnél és a vacsoránál is, majd másnap, és az azt követő nap is, amikor egyszercsak lassan leesik neki, hogy nem az ételek ízét érzi, hanem azokat az érzelmeket ízleli meg, ami a szakácsban benne volt. Az automaták zacskós, gépesített kajáihoz menekül, meg azokhoz a készételekhez, amiket a legkevesebb ember közreműködésével készítettek el. Közben igyekszik megküzdeni anyja figyelméért és apja szeretetéért, kamaszodik, majd 22 évesen mintha megbékélne önmagával és a világgal.

Amikor először jobban belegondoltam, mi is ez az átok szegény Rose-on, elég ijesztő volt szembesülni vele, hogy valaha is befaltam mások érzelmeit. Aki szeret enni, én márpedig szeretek, annak nem lehet egyszerű egy ilyen képesség, és szegény Rosie 9 évesen még túl fiatal ahhoz, hogy ebben a kavalkádban rendet tudjon tartani. Mert étel nélkül nem lehet élni, előbb vagy utóbb valamivel szembesülni fog szegény. Attól függetlenül, hogy elég viccesen volt leírva néhány helyzet, pl. a mérges csokis keksz, vagy a szerelemért kiáltó szendvics, vagy a zsémbes minestrone, de nem igazán humoros könyv, sőt, inkább szomorú. Érdekes, hogy Rosienak leginkább a töményen szomorú ételek voltak ehetőek, mert annyira intenzív és tiszta volt bennük az érzelem, hogy finomak lettek és élvezhetőek.
Rose tolmácsolja nekünk, mi történt vele, hogyan élte ezt meg, és milyen kiutakat próbált fellelni, de aztán kiderül, hogy a családjában nem csak ő küzdött egyedül a képességével, másnak más jutott. Nagyon közvetlenül meséli el ezt az egészet, és nagyon megszerettem Rosie-t, meg George-ot, még az anyukáját is. A bátyja, Joseph viszont, hát, ő nagyon rémisztő volt. Meg a képessége is. Akárhányszor feltűnt a színen, a hátam borsódzott tőle, annyira taszított a viselkedése.
Igazán nagy hibát nem tudok mondani, de még picit sem, az egész történet tökéletes volt, és kerek, teli érzelemmel, olyan volt, mintha kaptam volna egy falatot mindenkiből. Egyetlen dolog volt, amin megakadt a szemem a jó néhány elütésen kívül, az a mondat, hogy "gyümölcsös pitét üt össze a semmiből". Értem én, hogy ez egy szófordulat, de annyira nincs semmi értelme. A semmiből nem lehet főzni, ahhoz, hogy bárki is összedobjon egy pitét, minimum az alapanyagoknak rendelkezésre kell állni. A borítót még mindig nem tudom hova tenni, csak ha nagyon asszociálok, de végül is, az érzés, amit kelt, illik a könyvhöz. Imádok furcsa történeteket olvasni, és ez az elejétől a végéig az volt, kitűnően megírva, remek karakterekkel, és ételekkel, igaz, egészen más megközelítésből, mint ahogyan azt megszoktuk. De ettől lesz olyan nagyon különleges.

A könyvet nagyon köszönöm a Gabo Kiadónak.

Suzanne Collins - Éhezők viadala

2011-12-08T20:07:00.000+01:00

Most röpke két hétre átkerültem egy másik világba, időutaztam. Csak álltam az események közepén, és hálát adtam mindennek, amit és akit csak ismerek, hogy nem vagyok több egy láthatatlan kísértetnél, aki csak széthúzta a saját síkján a valóság függönyét, hogy átpillanthasson egy másik világba, egy kegyetlen és véres helyre, ahol senki nem érezheti biztonságban magát. Mint mindenhol, itt is kitört egyszer egy lázadás, amit elfojtottak. A tét gyermekek vére és élete volt. Egykor 13 körzet létezett, ma már csak 12 van. Ők szolgáltatnak a régenvolt forradalom véres mementójaként, minden évben egy fiút és egy lányt, akik az arénában küzdenek meg egymással. Csak egy maradhat - ez nálunk már elcsépelt hegylakós duma, ott egy olyan élet, amire a gazdagabb körzetek születésüktől fogva készíti fel a gyermekeit, míg a szegényebbek csak a szerencsében bízhatnak. De egyetlen tartós elnyomás sem tarthat örökké, legyen bárhol az univerzumban. Akarva akaratlan valaki mindig kipattintja a szikrát, hogy aztán már ne lehessen megfékezni, és lerombolva a régi rendet, letehesse egy új társadalom alapjait.

Időutaztam, és elfáradtam. A könyv kiszipolyozott, elszomorított, gondolkodóba és kétségbe ejtett, és igazából akkor sem nyugodtam meg, mikor vége lett. Valahogy az ilyen könyveket úgy írják meg általában, hogy a legvégén legyen valami boldogságtöltet, amitől az ember mosolyogva teszi el esetleg későbbre. Hát ez nem ilyen volt. Én még a végén is szomorú voltam, de azért az olvasó énem ujjongott, hogy végre egy történet, ami nem akar mindenáron happy endet magának. Rossz volt látni ezt a temérdek szenvedést, mert némelyek még alig éltek, és nem is élhettek többet, mások pedig túl sokat éltek már, és mégsem tudták megbecsülni az életüket. A Kapitólium és a körzetek életmódja, gondolkodása szöges ellentétben áll egymással, nyilván, mert egészen más eszmék és célok hajtják a mindennapjaikat. Nekem mégis döbbenetes volt szembesülni azzal, hogy a kapitóliumi közönség nem tekinti ezt az egészet másnak, mint jó játéknak, ahol néhány bábu elesik, és akik a szerencsésre fogadtak, arra az egyre, azok meggazdagodnak. Nekik ez olyan volt, mint a régi Rómában a gladiátorjátékok; a Kapitólium megkapta a két dolgot, hogy befogja a száját: volt étel-ital dögivel, és megvolt az éves cirkusz is. Ha vége volt, lehetett készülni a következőre. Közben pedig a peremen éheztek, nyomorogtak, halálra dolgozták magukat, és időnként példát statuáltak velük. Mellesleg siratták az elveszetteket.
Egyszóval a könyv csontig hatol. Felkavart az egész történet, talán mert túlságosan is éltek a karakterek, vagy mert nagyon élethű volt a világ, amit Collins alkotott, igazából nem tudom. Nem mondom, hogy különösebben megszerettem volna a szereplőket. Katnissnak minden elismerésem, nagyon jól lavírozott ebben a leginkább diplomáciára épülő dzsumbujban, de olyan igazi szeretet talán egyedül Prim iránt éreztem.

Collins olyan zseniálisan rakta össze ezt a sorozatot, hogy igazából most is csak ámulok rajta. A szereplők jelleme egytől egyik következetes. A gyerekek gyerekek, bár nagyon okosak. Szomorú, hogy a nyomor és a nélkülözés sokkal jobban kifejleszti a talpon maradást. Szellemileg és testileg, képességek terén is sokszorosan felülmúlják ezek a gyerekek nyugodt körülmények között élő társaikat. A felnőttek meg... nem is tudom, mit érzek irántuk, hogy ezt tűrték, elfogadták, élvezték, és természetesnek vették. Megvetést, azt hiszem, ez a legjobb szó.
A történet egyszer sem esik ki a lendületből, talán csak a harmadik rész második fele volt már nekem egy kicsit unalmas, de lehet, hogy inkább csak tényleg belefáradtam ebbe a nagy küzdelembe.
Ez egy olyan könyv, amit nem lehet messziről olvasni. Ha nem vagy ott, ha nem lőnek rád, ha nem lősz vissza, ha nem akarsz nekimenni, vagy megvédeni, akkor kimaradsz a lényegből. És hogy mi a lényeg? Hogy szenvedj, hogy vérezz, hogy érezd, hogy fáj. És érezd, hogy változtatni akarsz, minden áron. Aztán már mégsem minden áron.

Nagy késztetés volt, hogy utána nézzek a filmnek, ami majd jövőre fog kijönni, mert abból képet kaptam volna, hogy ki marad életben, és ki mekkora szerephez jut, de legyűrtem, így utólag látva, szerencsére. Nem feltétlenül ezeket a színészeket választanám a szerepekre, de majd meglátom, hogy mit tudnak összehozni, addig nem ítélkeznék. De, mégiscsak. Lenny Kravitz, mint Cinna?? Jóisten, miért ő, más nem vállalta? Harrelson, mint Haymitch? Nemár. De mindegy, kapnak tőlem egy esélyt, hátha jól játsszák a szerepüket.

A KOMMENTEKBEN SPOILER LEHET!!!

Blogreklám

2011-12-08T16:46:00.000+01:00

Jó, hogy az előző posztomban írtam, hogy alig olvasok blogokon reklámokról, és most meg nekiállok három blogot is reklámozni magamnál. De hát ha egyszer olyan jó kis játékok vannak náluk.

EgyKönyvmoly karácsonyi játéka elég sok fogós kérdést feltesz, és bár én akkor is szívesen megoldom a feladványokat, ha épp nincs nyeremény (de nem feltétlen küldöm el, csak ha 100%-osan biztos vagyok benne, hogy jó), itt most nagyon jó kis könyv üti a nyertes markát, úgyhogy mindenképpen érdemes próbálkozni.

És milyen jó, hogy Miamona blogot indított, mert olyan jó kis agyzsibbasztó meg élénkítő játékokat tud kitalálni, hogy ihaj. A borítós feladványnál kicsit szétcsúszott az agyam, alig volt, amit be tudtam azonosítani, de a torz képes írók viszont kapásból mentek. Remek szórakozás volt, Mia, még ilyeneket, sokat.:))

Egy nagyon édes kis cicás könyvjelzőt lehet Christinánál nyerni, ha két egyszerű kérdésre válaszoltok, és nektek kedvez Fortuna Istenasszony.

És most vettem csak észre, hogy kihagytam FFG-ék képes játékát, pedig néztem már, csak szokás szerint marha nehéz feladványokat adnak fel.

Játsszatok minél többen, mert játszani jó.:)
És ígérem, hamarosan lesz tisztességes könyves poszt is, csak még feldolgozok. Nem eccerű ez az Éhezők viadala.

Milyen a jó könyvesblog?

2011-12-07T13:27:00.000+01:00

Először szavazást akartam csinálni erről is, mert ha már van, akkor használjam már néha, de aztán arra jutottam, hogy az nem ad túl nagy teret a kreativitásnak, elvégre itt pont az lenne a lényeg, hogy mindenki leírhassa, mitől érzi jól magát egyes blogokon, míg másokét nem szívesen látogatja, és ugye nekem nem juthat minden eshetőség eszembe. Ez most olyan lista lesz, amik az én szempontjaim, nem is feltétlenül teljes, csak amik hirtelen eszembe jutnak. Írjátok le ti is (akár körkérdés szerűen posztban, akár ide kommentben), amit ti gondoltok az általatok kedvelt és nem kedvelt blogokról. (neveket semmiképpen ne írjatok, nem ez a cél, csak általános kíváncsiság vezérel), hogy mit szerettek, hogyan szeretitek, illetve mit és hogyan nem.
Szerintem a jó blog elég tág fogalom. Van, amit a dizájn tesz vonzóvá, van, amit a tartalom, ideális esetben e kettő találkozik. Mivel egoblogokat nem olvasok, mindenféle más blogokra meg elég esetlegesen tévedek el, most inkább a könyvesblogokra koncentrálnék, mert azokat viszont napi szinten nézem. Még akkor is, ha nincs friss tartalom, mert vagy visszaolvasok egy-két posztot, vagy csak egyszerűen jó rápillantani a sablonra.

- Szeretem, ha úgy írtok könyvekről, hogy abban ti is benne vagytok. Sokszor egyáltalán nem érdekel, miről szól a könyv, sokkal szívesebben olvasom azokat a gondolatokat, emlékeket, érzéseket, amik felmerültek bennetek olvasás közben. Van, hogy pont ettől lesz érdekes a könyv, hiszen nem képes rá akármelyik, hogy gondolatokat indítson, érzelmeket keltsen.

- Nem szeretem a túl tudományos megfogalmazású posztokat. Nem irodalmi értékeléseket akarok olvasni, még akkor sem, ha egyébként ilyen szempontból is lehet véleményezni a könyvet. Az nagyon jól megfér egy irodalmi lapban, de nem idevaló, jobban mondva, engem egyáltalán nem érdekel ilyen szempontból egyetlen könyv sem.

- Ha valaki túl sokat mesél a könyv történetéről, sőt, ha mást sem ír, csak leírja, amit olvasott, őt elkerülöm. Nyilván mindenkinek más az elképzelése arról, hogy miért blogol, és mire való ez a felület, én azt gondolom, hogy ha bárki kíváncsi rá, miről szól a könyv, úgyis elolvassa, és az mindig nagyobb élvezet, mintha bárki is felvázolja jó hosszan a saját szavaival. Ráadásul így óhatatlanul spoiler is kerül a mesébe, amit utálok.
De.
Imádok olyan könyvekről olvasni, amikről tudom, hogy sose fogom kézbe venni őket, és ilyenkor nagyon jól jön, amikor jó hosszú posztokat írtok róla, nagyjából elmesélve, miről is szól, meg jó részletesen véleményezitek. Igen, tudom, ez egy hatalmas ellentmondás, de egy idő után nagyon jól ki lehet tapasztalni, hogy ha egy-egy könyvre kíváncsi vagyok, kihez nézzek fel. Ezért nagyon jó, hogy ennyire sokfélék vagyunk, mert az én végletes, és pillanatnyi hangulatomtól függő igényeimet is mindig ki tudja valamelyikőtök elégíteni.

- Amit nem szeretek sehol, az a távolságtartó, hidegfejű elemzés. Ha indulatokat vált ki a könyv, vagy örömöt, vagy fájdalmat, azt szeretem viszontlátni a posztban is.

- A spoilert minden esetben utálom. Fel nem foghatom, hogy valaki miért ír le olyasmit, hogy ki a gyilkos, mi a csavar a könyvben, meg egyéb meghatározó elemeket. Igen, elhiszem, hogy elolvasta, nem kell ezt ilyesmivel bizonyítani, nem az iskolában vagyunk, ahol az egyszeri tanár számon kéri a kötelezőket, mert ezzel nem csinál több kedvet se a könyvhöz, se a saját blogjához.

- Érzékenyek a sablonszenzoraim: imádom a változatosságot, az újításokat, amikor valaki talál valami jó dolgot, és azt beilleszti a blogba, szeretem az évszakváltásokat vagy a hangulatváltásokat is a sablonokon. Amit viszont nem szívesen nézegetek, az az egyhangú, szocreál érzetű felület, ami egyszerűnek van beállítva, pedig csak szimplán igénytelen és fantáziátlan, de szerencsére ez eléggé elenyésző, újabban nem is igen találkozok ilyen sablonnal. (vagy csak nem nézek feléje sem, nem tudom.) Igazság szerint tartalom ide vagy oda, tényleg kerülöm az ilyen blogokat. Aztán ami még zavaró, az a fekete alapon fehér betűk. A kijelölés segít a dolgon, mert azért van, amit ilyen sablon mellett is érdemes olvasni, de rövid időn belül ki akar esni tőle a szemem, és így nem kellemes olvasni.

- Nem vagyok túl kritikus más sablonját illetően, alapvetően bármit elfogadok bárhol, még ha azt a magamén nem is tudnám nézegetni. Egyetlen dolgot nem tudok megszokni, ez pedig a görgetett háttér. Úgy érzem magam, mintha ringlispíren ülnék, és egy idő után dob az agyam, mintha szédülnék. Főleg igaz ez a nagyon mintás, nagyon színes háttereknél, ami a görgetéssel együtt sodorja magával a világot is. Ez csak engem zavar? Nyilván, mert nagyon sok helyen találkozom ezzel. Inkább csak elviselem, megszoknom négy év alatt sem sikerült, gyanítom, ezután sem fogom.

- Még ha könyvesblog is, szeretem, ha írtok filmekről is. Bár a legtöbbször nem egyezik a véleményem a közízléssel, de nem is ez benne a lényeg, inkább, hogy olyan filmekre is felfigyeljek, amik egyébként elsikkadnak a dömpingben, pont, mert nem vagyok egy filmbuzi, így nem is igen követem, hogy mikor mi a legújabb, amit látnom kellene.

- A reklámok, mármint a posztban leírt reklámok. Mióta molyolok, bőven elég, amit ott látok, a blogon hirdetett mindenfélékre nem szoktam kattintani. Meg aztán én is figyelem az akciókat azokon a helyeken, ahol egyébként is vásárolok, és mivel azt hiszem, hogy mindenki így tesz, ezért is nem lehet nálam ilyesmiről olvasni, csak nagyon ritkán. Mire meg a blogokon szembesülök a reklámokkal, addigra a molyról már rég értesültem róluk.

- Szeretem a kommenteket, és szeretek kommentelni. Már ha tudok. Olyanokat, hogy 'szerintem is jó', vagy 'én is imádom' nem szeretek beírni, mert olyan semmitmondónak és helyfoglalónak érzem, ráadásul én szeretek válaszolni is a kommentekre, és tudom, hogy egy ilyenre nehéz konstruktívan és előre mozdítóan reagálni. Az olyan posztokat imádom kommentezés szempontjából, ahol lehet beszélgetni, és a bloggazda nem hagyja magára az olvasókat.

Hirtelen ennyi jutott eszembe. Ti hogy vagytok ezzel?

Zenka Titti Gretty

Laurell K. Hamilton - A nevető holttest

2011-12-05T08:29:00.001+01:00

érték: 5/ 4

Kezd már körvonalazódni bennem, hogy mi az, amit kétkedve fogadok ebben a sorozatban. Blake tökös csaj, szó se róla, de ha valaki megkapja a Hóhér becenevet, mert annyi vámpírt kinyírt, akkor az a minimum, hogy ha egy vámpírfan társaságba készülődik, egy cseppet aggódik, hogy felismerik. Vagy ez a hírnév olyan, hogy van, hogy jól jön, de általában elfelejtkeznek róla azok a bizonyos körök? Nem hinném. Ez már egyébként az első részben is megfogalmazódott bennem, de az újdonság varázsa miatt akkor nem foglalkoztam ilyesmivel.
Aztán, ami még kérdőjeles bennem, a másik fajának a megérzése. Ezek a lények nem csak a szemük segítségével tájékozódnak, van még egy rakás emberfeletti érzékelőjük is. Így azt gondolnám, hogy ha valaki embernek látszik, bár nem az, az az embereknek nem fog feltűnni, hiszen jól el tud vegyülni, viszont egy nemember azonnal kiszúrja, hogy valami más rajta/benne, mint a valóban emberekben. Sőt, nívósabb regényekben azt is megérzik, hogy ha nem ember, akkor mi.
Feltűnő még az általános higiéniával szembeni közömbösség. Ha Blake megfürdőzik valaki vérében, a legritkább esetben veszi az irányt a fürdőszoba felé, még akkor sem, ha otthon van. Egyszerűen csak lecseréli a véres ruháit valami tisztára, aztán nekiáll intézkedni, de ugye ettől a bőre meg a haja még mocskos marad, de ez őt nem zavarja, csak engem.
Ezt leszámítva a történet igazából remek, a kivitelezéssel sincs gond, ezek olyan apróságok, amik nem feltétlen fognak zavarni senkit sem olvasás közben. Az, hogy voltak részek, ahol annyira elkalandozott a figyelmem, hogy vissza kellett olvasnom, lehet, hogy az én hibám, de olykor Blake kicsit túlmagyarázza saját magát, és olyankor kezdtem unni.
Annyit megállapítottam, hogy nem szabad egymás után olvasnom a részeket, mert akkor ez van. Ha így fog folytatódni, hogy ennyire érdekesek lesznek Blake nyomozós ügyei, akkor meg pláne, mert Hamilton nagyon jól tudja kavarni a szálakat.

Bloghalál, hónapzárás, stb

2011-12-01T07:32:00.001+01:00

Valami történt a Mollyal, így most ide irkálok, mert szómenésem van.
Csináltam az eseményt, hogy ne vegyünk könyvet, meg ne olvassunk egyszerre tízet, de ezt most nem tudom linkelni, de úgyis tudjátok már, miről van szó. Na, én ezt nagyon jól bírom, ha jól emlékszem, szeptember óta nem vettem könyvet, ami annyit jelent, hogy az ehavi adaggal vehetnék 4 darab könyvet bünti nélkül, ha akarnék. Ez azért jó, nem? Eleve, hogy kibírom, meg hogy egyszerre ennyim is lehetne. Ha most decemberben megjelennek az előrendelt könyvek, akkor pont le is tudom vásárolni őket, plusz emberrel megbeszéltem, hogy melyik két könyvet szeretném karácsonyra, és akkor a jövő évet újult erővel kezdeném könyvmegvonás terén. 2012.07.31-ig tart az akcióm, vagyis ha az első félévben nem veszek könyvet, akkor júliusban egyszerre vehetek 7-et. Ez annyira jól hangzik, sokkal jobban, mintha havonta elmorzsolgatnám a megengedett egyeket. Meg aztán, a lakásból sem fogunk kiszorulni, és ez azért nem mindegy ilyen hidegben.
Olvasás terén remekül állok, és most, hogy visszaszoktam rá, hogy egyszerre csak egyet (vagy kettőt) olvasok, sokkal nyugodtabb a lelkem.

Amiről még írni akartam, az a költözés, meg a freebloghalál, meg a hűtlenségem. Kicsit rosszul éreztem magam, hogy az első problémánál megpattantam a freeblogról, mert én olyan vagyok, hogy amit megszokok, attól nehezen válok meg, de igazából nem bántam meg. Annyival nem másabb a blogspot, mint a freeblog, viszont attól, hogy rengeteg apró funkciót lehet csatolni, egészen más érzés itt lenni. Profibb a kezelési felülete és a működése, nagyobb a játéklehetőség, és csak azt nem értem, miért nem léptem hamarabb. Eleinte aggódtam cseppet, hogy mi lesz velem, ha mindig ugyanazt a sablont kell nézegetnem, mert a linkfalat nem volt egyszerű felépíteni (ugyanis marha sokáig tart, mert ez a része kicsit körülményes, de szerencsére csak egyszer kell megcsinálni), de aztán merész voltam, próbálgattam, és aztán már látszódott, hogy nem kell féltenem a sokórányi belefektetett időt. ráadásul szerencsére nem csak azok a lehetetlen, csicsa sablonok léteznek, amitől annyira el voltam ájulva, mikor mg nem lehettek az enyémek, mert azokkal az a baj, hogy nem érdemes beléjük piszkálni, úgy vannak egyben, ahogy megcsinálták őket, csak nekem egyik se kell. Én olyat vadásztam, ami tökegyszerű, ránézésre semmitmondó, viszont ott van benne a lehetőség, hogy azt csinálok vele, amit akarok. Szerencsére sok ilyen is van, ezek közül csak meg kellett keresnem a legtesthezállóbbat. Úgyhogy most elégedett vagyok, és mivel itt a tél, és tegnap hó is esett, kitéliesedtem.

A sok apró funkció nagyon szórakoztató, többek között ez a szavazós bigyó is, amit ezentúl majd gyakran fogok használni, mert ha már adott, és csak egy kattintás, akkor miért ne kérdezgessek alkalmanként.

Ha kiadó lennék...

2011-11-28T10:50:00.000+01:00

Még régebben volt a Molyon esemény a kérdés, de akkor nem értem rá foglalkozni vele, most viszont PuPilla olvasása miatt eszembe jutott, hogy ha én kiadó lennék, és egy ilyen borítót nyomnának a kezembe, az biztos, hogy megröptetném a papírlapot (~~meg az embert is~~). De kezdjük az elején. Előre szólok, hogy lövésem nincs a könyvkiadáshoz, de azért van a fantáziám, hogy használjam, úgyhogy még ha hülyeségeket is mondok, az most nem számít.

Kiadót alapítani nehéz lehet, de ha pénzem van, akadályok már nem nagyon lehetnek előttem. Ami a legfontosabb: szakembereket vennék fel, akik értik a dolgukat. Fontos lenne, hogy tehetségesek legyenek, még ha egyik ismerősömnek sem ismerőse. Biztos, hogy csináltatnék velük egy tesztet Nima-módra: ki mit szeret olvasni, melyik könyv tetszett neki, és melyik nem, és miért és semmiképpen sem árulnám el, hogy van blogom, mert még utánam néznének, és azt mondanák, amit szerintük hallani akarok. Biztos, hogy gagyi meg rendes borítókat is eléjük tennék, hogy válasszanak, párosítsák történetekhez, szóval csupa ilyen furfangos feladat elé állítanám őket. Fontos, hogy a fordító jól tudjon fordítani, és legyen tapasztalata, mert azt hiszem, anélkül egy csomó dolog nem is világos sok esetben (ezt hallomásra alapozom.), és ez elég, ha néhány embernek egyértelmű, annak híre megy. Mindennek híre megy.

Aztán ha összeállt a gárda, akkor indulhatunk könyvvadászatra. Meghatároznánk a profilt: nekem bármi beleférne szépirodalomtól a romantikusokig, a lényeg, hogy valamilyen egységet vigyünk a különböző műfajok között. Igen, herótom van a nyálas szerelemtes regényektől, de ha ez hoz pénzt, én bizony kiadnám ezeket is, és ha már muszáj, akkor legalább legyen legalább olyan nívós külalakra is, mint a többi. Száműzném a pucér pasikat. Majd ha csinálok pornóújságot, akkor jöhetnek azok is, addig viszont valami mást kell kitalálnia a tehetséges borítótervezőmnek.

Mindenképpen igyekeznék olyan könyveket is megjelentetni itthon, amire nagy az érdeklődés. Ott van ugye közösségi oldalnak a MOLY, nem is kellene mást tennem, mint kinézni néhány embert, aki külföldiül olvas, aztán külföldi közösségi oldalakon is utána lehet nézni, hogy odakinn milyen a fogadtatás, és lehet egyezkedni a jogokért. A fordítás meg a szerkesztés semmiképpen nem az elhanyagolandó dolgok közé tartozik, erre kiemelten figyelnék, és alkalmaznék előolvasót is. Hivatásost is, aki pénzért olvas, és itt jön a lényeg: megjelenés előtt küldenék néhány bloggernek is a könyvből. Nem is csak a könyv véleményezése miatt, hanem azért, hogy független szemeken keresztül is lássam, hogy jó-e a fordítás, van-e benne hiba, mindenki végzi-e a dolgát a pénzéért.

Ezek ugye az új megjelenések, de rengeteg olyan könyv van, amit sokan már nem tudnak megszerezni, ezekre is kiemelt figyelmet fordítanék. Nem tudom, hogy mennyire nehéz a már kiadott könyvek jogait megszerezni, de megküzdenék értük.

Újdonatúj tehetségekre is fordítanék figyelmet, de nagyon megválogatnám, kiket juttatnék kiadásközeli állapotba. És valószínűleg akkor megérteném, hogy egy bizonyos kiadó miért szentel figyelmet bizonyos személyek írásainak, meg a "rajongói hadaknak": ha pénzt hoz a közakarat, engedek a nyomásnak. (azért milyen már hogy ennyire pénzközpontú lettem...)

Aztán itt van az árkérdés. Hallani mendemondákat, hogy mennyibe is kerül valójában egy 4-5000 forintos könyv. Töredéke annak az árnak, ami rá van nyomtatva, és a különbséget mindenféle dolgokkal indokolják: munkabér, rezsi, terjesztői jutalék, megsatöbbi. Én ezt megoldanám azzal, hogy saját boltot nyitnék. Van saját boltom, meg saját kiadóm, pont, mint annak a bizonyos nagynak, csak nekem kicsiben. Nem tudom, meddig élnék így, de próbálkoznék, hirdetnék, szórólapoznék. És csinálnék egy nagyon tuti honlapot, ahol öröm ott lenni, de a dizájn mégsem vonja el a figyelmet a könyvről. (ugye, elhiszitek, hogy tudnék ilyet csinálni?:) Mindenképpen adnék netes kedvezményt, és a postaköltségre is kitalálnék valami jó megoldást. A boltban is csinálnák akciókat, ami egyébként is úgy nézne ki, hogy onnan senki nem akarna hazamenni, mert minél többet bóklászik az ember, annál nagyobb az esélye, hogy azt a könyvet is megveszi, amit most épp nem akart. Lenne tea, kávé, egy csendes kis sarok, ahol kényelmesen át lehetne gondolni, hogy mi megy haza az emberrel. Ottani olvasást nem tudom, hogy tolerálnék, ez még átgondolás kérdése.

Lenne online egy kívánságkosár, meg időnként szavaztatnék, mindenfélére: mi jelenjen meg, hogy jelenjen meg, mikor jöjjön ki. A sorozatrészek között semmiképpen nem várnék fél évnél többet, és ha azt mondom, hogy aug.15-én kijön, akkor az akkor fog kijönni. A fülszövegre külön figyelmet fordítanék: nem lehet benne spoiler, és a könyvről kell szólnia. Újabban kezd egyik sem jellemző lenni.

Aztán eljutottunk arra a pontra, hogy meg kell fogadnom egy jó ügyvédet, (jelöltem is van ám rá), mert belevetem magam az e-bizniszbe. A könyveimet nem csak papíron, de e-ben is meg lehetne venni, és nem hülyebookline módon, hogy szinte többe kerül, mint a papír, hanem töredékéért. Eszméletlen üzlet lenne benne, de egyelőre ezt nem akarják látni. Ha esetleg mégis nyitnának a kiadók az e' felé, nálam ott a gárda, aki már csípőből vágja, melyik olvasóra mit hogy kell, milyen formátumban, úgyhogy bérdolgoznék is.

Azt hiszem, ebben benne van minden, ami nekem fontos a könyvek terén: minőség kívül és belül, tisztességes árért. Nem tudom, mit gondolnak a kiadók, de fontos, hogyan néz ki egy könyv. Első körben az ember a borítóért ad pénzt, hogy magával a könyvvel milyen lesz a viszonya, az már csak utána fog kiderülni. Szegény Aranypárducok ébredésével is cudarul elbántak, pedig nem ezt érdemelte volna. ( Anna könyve viszont nagyon jól járt, szerencsére megtartották Serene grafikáját.) Én erre biztosan odafigyelnék, hogy olyan könyv kerüljön ki a polcokra, ami azonnal odavonzza a kezeket, hogy megtapogassák, megszagolgassák, körbenézzék, és aztán örömködve vigyék a pénztárhoz, hogy nekik micsoda gyönyörűségük van.

Laurell K. Hamilton - Bűnös vágyak

2011-11-26T17:28:00.001+01:00

érték: 5/ 4,5

Olyan sokat hallottam már Anita Blake-ről, hogy muszáj volt személyesen is megismerkednem vele. Mindig ódzkodom, hogy egy új vámpíros sorozatba belefogjak, mert egy idő után nagyon nehéz újat mutatni a témában, és ezen nem segít az sem, hogy a régebben írt könyvek helyett inkább az újabban megjelenteket olvastam. Így megvan az esélye, hogy elveszik az a varázs, amit egyébként a vámpíros történet adhatna. Blake kisasszonyt is ezért halasztgattam, nem gondoltam, hogy lehet annyira jó, hogy élvezném.
És az elején tényleg úgy voltam, hogy kivágom a macskáknak a könyvet, nem érdekelnek a sztriptízes hímringyók, se a tökéletesen szőrtelen mellkasuk, meg az elbájoló mosolyuk. Eddig csak zavart, jobb esetben inkább nem érdekelt, de hogy ez is ezzel kezdődött, komolyan ideges lettem. Bár a türelem nem erősségem, azért adtam még neki pár oldalt, szerencsére, mert ezt gyorsan letudtuk az elején, aztán nem igazán került elő többet a téma, inkább csak érintőlegesen. Ott volt viszont Phillip személye, a kis tökéletes, harapásfüggő bájgúnáré, aki szintén kiidegelt; lehet, hogy szép, de baromira unalmas pasas, bár tény, hogy legalább a cselekmény előrébb mozdult általa..
Az egyetlen valamirevaló hím a szokásos pszichopata kedvencem, itt Edward, személyesen. Jó fazon, remélem, találkozni fogok még vele. Jean-Claude érdekességéből sokat elvett a tény, hogy tudtam már róla elég sok dolgot, nehéz ezt így spoiler nélkül megúszni ennyi időn keresztül, de sebaj, mert most nem igazán volt előtérben, és a történetet sem igazán befolyásolta.
Anita - ő az a női szereplő, akiből bármennyit el tudok viselni hosszabb távon. Nem volt egy perc idegőrlő együttlétünk sem, nem akartam kinyírni, kiírni, nem akartam, hogy megegyék, úgyhogy mondhatni, hogy egy hosszútávú barátság alapjait raktuk most le. Viszont a neve annyira idegenül csengett, hogy bele fog telni még pár könyvbe, míg megszokom. Igen, így, hogy Anita Blake vámpírvadász, eléggé beleégett a köztudatba, meg nem is hangzik olyan rosszul, de az Edwardok, Rafaelek, meg Jean-Claude-ok mellett nagyon röhejesen egyszerű és semmitmondó az, hogy Anita.
A történetről nem mondok semmit, már mindenki olvasta úgyis, vagy ha a könyvet nem, biztosan tudja, hogy Blake halottkeltő, vámpírokat nyír ki mellékállásban, most viszont kicsit közelebb kerültek egymáshoz, mint ahogyan azt valaha gondolta volna. Szeretem, hogy folyamatos akció van, itt sem nagyon lehet pihenni, mert amikor esetleg alkalom lenne rá, mert főhősünk alszik, akkor is a rémálmokkal kell küzdenünk vele együtt, unatkozni nem nagyon van idő.
Az elején azt hittem, hogy elhajítós a könyv, aztán kezdett belendülni, és a közepesnél kicsit jobbra értékeltem, de ahogy bejött a képbe Edward és Nikolaos, rájöttem, hogy én ezt imádom olvasni, és még ha vannak is momentumok, amiket kiradíroznék, attól ez még egy remek kezdés.

Paul Auster - Láthatatlan

2011-11-25T16:49:00.000+01:00

érték: 5/ 5

Éljük az életünket, eltelik egy csomó idő, szem elől veszítünk olyan embereket, akikkel esetleg évekig volt kapcsolatunk, csak azért, mert egy helyen voltunk: egyetemen, munkahelyen, esetleg szomszédságban. És miközben mindenkivel történik az élet, nem tudunk igazából semmit a másikról, nem tudjuk, hogyan érzett, mit gondolt, mi hajtotta előre.
Adam Walker is egy ilyen fazon, akinek az életét nem csak több elbeszélő meséli el, de ő maga is többféle nézőpontból vetette papírra halálos ágyán az emlékeit. Lázadás, szexuális szabadosság, igazságérzet, szerelem, szeretet, gyermeki dilemmák, a tehetetlen düh, és belenyugvás, ezek mind találkozhatunk a regény lapjain. Adam Walker esete talán azért más egy kicsit, mert mintha halmozottan hátrányos lenne a helyzete emlékek terén: vérfertőzés, gyilkosság szemtanúja, amit aztán késve jelentett, így a gyilkos meg tudott lépni, szerelmi sokszögek - azt hiszem, nem túl sokunknak van része ilyen tömény és intenzív emlékekben. Látni a küzdelmét a saját és mások érzéseivel, a mindennapokkal, a helyzetekkel, ami olykor vicces, olykor fájdalmas, de Auster stílusában van valami nagyon könnyed és elegáns, amitől mindez befogadható lesz anélkül, hogy nekünk, az olvasónak teher lenne.
Féltem Austertől, mert azt gondoltam, unalmas lesz, érthetetlen, ezzel szemben annyira élvezetes volt, hogy teljesen megdöbbentem. A jó könyvekről mindig nehéz írni, és egyelőre nem is tudom, mitől olyan jó Auster. Szeretem, hogy egyszerű, világos, követhető (még akkor is, ha a párbeszédek nem voltak jelölve), hogy érthető és élvezhető. Nem akar kifordult formában alkotni, hogy aztán halandó ne tudja befogadni, csak igyekezzen úgy tenni, mintha, és ezért én nagyon hálás vagyok. Így én is szerethetem.

Ally Condie - Matched

2011-11-23T16:54:00.000+01:00

érték: 5/ 4

Cronin Szabadulása óta szeretem a disztópikus regényeket. A Matched is egy, a mi világunk utáni világban játszódik, ahol egészen más szabályokhoz kell alkalmazkodnia mindenkinek, mint nekünk most. Nem tudom, közülünk mennyien bírnák ezt idegileg, ha egyszer csak belecsöppennénk egy beszabályozott életbe, de Cassia már ebbe született bele, és a szülei is nagyon illemtudóak és szabályosak voltak, nem volt kitől a rendszerrel szembeni ellenállást eltanulnia, így ő is nagyon megbízható, minden lázadástól mentes, minden szabályt ismerő és mindet be is tartó emberré igyekszik válni.
Hogy miben más az új világ a maga Társadalmával? Mindenben, szó szerint. Napi kalóriaadagok vannak, amiket csak igen ritka alkalmakkor lehet áthágni.Mindenkinek csak egyetlen, múltból származó műtárgya lehet, ez általában a családban öröklődik. Nem késhetnek sehonnan, és Cassie, sok más diákhoz hasonlóan, 17 éves létére már dolgozik. Nagy gondot fordítanak a személyiség tanulmányozására, hogy aztán abból következtetni tudjanak a lehetséges jövőbeni választásokra, döntésekre, tettekre. Ez alapján határozzák meg azt is, ki kinek legyen a párja, a hasonló személyiségjegyekkel rendelkezőket tartják a biztos és stabil jövő kulcsának. Születésszabályozás van, és halálszabályozás, egyszóval mindent, de mindent kézben tart a Társadalom központi irányító akarata.
De mint minden időben, ebben a világban is van egy kis ellenálló mag, akik szembeszállnak ezzel a túlszabályozott életmóddal, és keresik a kiutat. Az érzelmek veszélyes dolgok.

Nem tudom, tudnék-e egy ilyen világban élni, az én habitusommal gyaníthatóan hamar a peremvilágon találnám magam, de akárhogy is nézem, megvan a maga biztonsága ezeknek az intézkedéseknek. A bizonyos keretek között tartott jólét, az egészségügy, a biztos munkahely és az elvileg stabil párkapcsolatok lehetővé teszik, hogy viszonylag stesszmentesen éljenek a jövőben, már ha bírják ezt a beszabályozott életvitelt. Abban egészen biztos vagyok, hogy az intézkedések 99%-a nem az emberekért van, hanem a Társadalom fennmaradásáért, így egy bizonyos kör érdekeit szolgálja leginkább, de ezt el kell fogadni, legyen bármilyen a rendszer, minden szabály érte van; a pórnép meg kap valami mázat meg hozzá ideológiát, hogy békében maradjon. Viszont el tudom képzelni, hogy van az a társadalmi összeomlás, ahonnan nincs kiút, csak így. Az ilyen könyvek hatására óhatatlanul felmerül bennem, hogy hová tart a mi világunk, mi lesz ennek a vége, hogy kinek a kezében érezném biztonságban a globális társadalmi jövőt, és mikor jön el az a pont, amikor nem az egyes egyedek gazdagodási vágya határozza majd meg a döntéseket, hanem felfogják, hogy a mindenkori tét maga a Föld, és az emberiség fennmaradása.
Persze, nem kell mindenkinek ilyen messzire gondolnia, ez a könyv nem is igazán alkalmas rá, mert tipikusan YA (ifjúsági), de ahhoz épp elég színvonalas, érdekes és izgalmas, hogy ezen keresztül kicsit feltáruljon a fiatalok előtt egy nagyon másféle jövő, mint ami rájuk vár, egy egészen másfajta világban. Persze, vannak benne furcsaságok, mert például én nem hiszek abban, hogy az embereket ennyire lehetne sterilizálni érzelmileg, hogy a test öregedése ennyire napra pontosan előre kiszámítható lenne, vagy hogy boldog párkapcsolatban lehet élni parancs és pszichológia alapján, vagy hogy a szomszédomat mindenáron kedvelnem kell. De épp ezektől különleges Condie világa, és főleg azoknak lesz ez nagy élmény, akiket foglalkoztat, hogy milyen lehet máshol, máshogyan élni. Hát így.
Igaz, sokszor Cassie gondolkodása eléggé demagóg, mintha csak visszabiflázná a megjegyzett statisztikai adatokat, és mintha nem tette volna magáévá a szabályokat, csak próbál úgy tenni.. Szeirntem ez a könyv hatalmas hibája. Történnek a dolgok, aztán jön némi adalék a világból amolyan lexikontudás módjára. Ezeket mind bele kellett volna építeni a történetbe, hogy ne lógjon ki ennyire a visszabiflázás.
VISZONT ha az ember, mármint én, sütit süt a gyerekével, kisNimával, és közben az villan át az agyán egy tizedmásodpercre, hogy 'úristen, ki ne derüljön, hogy szabályszegők vagyunk', (aztán meg hogy de nagy marha vagy te, Nima) na, akkor én azt mondom arra a könyvre, hogy mégiscsak hatásosan van megírva, a kisebb-nagyobb hibák ellenére is.

A könyvet köszönöm a Ciceró Kiadónak!

Ti mivel lazultok?

2011-11-21T08:52:00.000+01:00

Olvasom a Matched-et, és megcsapott az isteni sugallat, hogy én ezt most azért olvasom, mert valami könnyűre, szórakoztatóra vágyom. Mert egyébként nem volt ilyen tudatos a választás, csak mostanában le vagyok terhelve egy kicsit, és kell valami, amitől kiűzöm a saját világom magamból, és ez erre tökéletes. Nincsenek nagy igényeim, bár azért jobban belegondolva ami eddig igény volt, az most is megvan (normális történet, ami nem két ember szerelméről szól /csak/, mindez színvonalasan megírva, kellemetes szereplőkkel, érdekes világgal), csak ez most épp ifjúsági regény. (Egyébként nagyon jó, mindenkinek ajánlom, hamarosan lesz majd róla poszt is.)

Ti mivel lazultok?

Jöhetnek fejősévák, meg vassvirágok is, a lényeg, hogy mi az, amiről tudjátok, hogy energiadús, lelkes, és reménnyel teli napjaitokon nem biztos, hogy lekötne benneteket, de leamortizálódva elég jónak találjátok ahhoz, hogy szívesen emlékezzetek majd vissza rá. Mit vesztek a kezetekbe, ha valami könnyedre vágytok?

Gayle Forman - Ha maradnék

2011-11-20T11:25:00.000+01:00

érték: 5/ 5

Csodaszép. Letaglózó. Fájdalmas. Minden együttérzéstfelszabadított bennem. És mindezek tetejébe úgy van megírva, hogy totálisanátérezhető, épp ezért alig volt oldala, ahol ne lett volna könnyes a szemem,pedig nem vagyok az az érzékenykedő alkat, és a könyv stílusa sem épp kimondottan drámai hangvételű, sokkal inkább mesélős, visszaemlékezős.

Már sokszor megtapasztaltam, hogy van annak előnye, hogyalig tudok a könyvről valamit a címen kívül. Mint a régi szép időkben. Csak akezembe kerül, és elolvasom, nem befolyásolnak előzetes elvárások, és atörténet is megmarad titokzatosnak, amit magam fogok felfedezni egyik oldaltóla másikig. Mint Mia történetét, aki egy jól induló reggelen egy egész életérekiható tragédiával kénytelen szembesülni. A baleset után testén kívül létezvekóborol a kórház folyosóin, hallgatja a körülötte zajló életet, és igyekszik megérteni,mi is történt vele, hogy került ide, mi történt azóta, és ami a legfontosabb,hogyan tovább.

Hogyan lehet ilyen helyzetben dönteni? Kell lennie valamifogódzónak, ami miatt érdemes vállalni a jövőt, ami most egy nagy feketelyuknak tűnik, amiben senki és semmi nincs. Mia kellene, hogy megtöltse, de nemigazán érzi magát képesnek rá. Fáradt, kétségbeesett, és tanácstalan. És mi lenne, hogy tovább lépne? Mit hagyna hátra az itt maradottakban?

A felsorakozó rokonok, barátok, és Adam, Mia szerelme, mindarra bíztatják, hogy ne adja fel, maradjon; egyedül a nagyapja az, aki rá bízzaa döntést. Akárhogyan is fog történni, ő megérti majd. Épp ezért nagyon fontosak aszavak, amiket a kómában lévő unokájának mond; van az a helyzet, amikor már nem ad más erőt az embernek, legyen bármilyen helyzetben, csupán a tudat, hogy az lesz, amit ő akar. Valóban ilyen lehet ez a kétlét közötti lebegés? Forman nagyon jól megfogalmazta, mik azok a dolgok, amikilyenkor az embert érdekelnék. Meddig tud elmenni, és ha már kijutott, mittehet? Hogyan kerül vissza? Vajon érzi majd, ha megérintik? És mi lesz, havisszajut a testébe, mennyi fájdalmatfog érezni? És mi van, ha tovább lép, mit fog ott találni? Ezek mindmegfordulnának az én fejemben is, már ha ilyenkor lennék valahol, ahol eszembe juthatilyesmi. És persze eszembe jutnak a szeretteim is, akik volták már így, hogy vajon ők is ezt érezhették? Átélhettek ilyesmit? És valóban van választás? Tényleg Mia döntött?

De itt vannak a hátramaradottak is, akik szintén nem tudják,hogyan tovább, és mindenki reménykedik valamiben: ki az orvosokban, ki az angyalokban,ki pedig Miában, hogy majd ő meghozza a döntést, és akkor majd történik valami.

Megtörtént esemény. Persze, nem pont így, de rengetegszer megtörtént már, mintahogyan majd fog is még. A szereplők változóak, de a tragédia állandó, mintahogyan a remény, a szeretet, és a fájdalom is, ami a kórházi várókat áthatja.Bár ifjúsági regény, igazából besorolhatatlan. A nyelvezete, a története, amondanivalója mindenkié. Bárki is olvassa, legyen bármilyen élethelyzetben, biztosan kap valamit Mia történetétől.

Nagyon köszönöm a könyvet a Ciceró kiadónak!

ps. A borító ellen majd' mindenki lázad, nem értem, miért. Tökéletesen tükrözi a könyvet, bár tény, hogy odakinn szebbnél szebb borítókkal is megjelent, de nekem a miénk is tetszik. A fülszöveg viszont nagyon semmitmondóra sikerült, semmi nincs benne a könyv hangulatából.

Alice Walker - Kedves Jóisten

2011-11-17T18:59:00.000+01:00

érték: 5/ 4

Ritkán akad olyan könyv a kezembe, amikor azt sem tudom, mit és hogyan kellene írni róla. Ez most olyan. Döbbenetes, hogy milyen rétegeket lehet róla lefejteni. Először is ott van Celie és Nettie, a testvérpár mélységes szeretete, ami nem csak szó szerint kontinenseken át tart ki, de még a halála tudatában is. Az a környezet, amiben a gyermekkoruk telik, igazából nagy meglepetést nem okozott, de az a rettenhetetlen nyugalom, ahogy Celie védelmezi a húgát, ad egy olyan pluszt a történtekhez, amitől a szememben csak még visszataszítóbb és mocskosabb lesz az apa, és minden, amit tesz.
Aztán, hogy apja elől meneküljön, Celie férjhez megy az első emberhez, aki hajlandó őt feleségül venni. Sokáig még férje keresztnevét sem tudja, csak Mr-nek hívja, még magában. is. Hihetetlen, hogy bár cseberből vederbe került, de igazából eszébe sem jut lázadni. Az ostoba poénok, hogy a 'nő verve jó', és társai, itt a mindennapok része: elfogadott, természetes, és az a furcsa, ha nem így történik. Persze, aztán Celie is szembesül az ellenállás különféle formáival. Shug Avery, az öntörvényű énekesnő, vagy mostohafia felesége, Sofia, akin kegyetlen bosszút áll az élet természetéért. Nettie levelei a távolból abban a tudatban íródnak, hogy Celie halottnak tartja őt, de rendületlenül küldi őket, mert reméli, hogy egyszer valamelyik véletlenül talán nővére kezébe kerül. A fehérek világában csak alázatosnak, szerénynek, csendesnek és beletörődőnek szabad lenni, de sok nőnek a saját háza falai között is meg kell küzdenie a megaláztatással nap, mint nap.
Minden szörnyűségesnek hangzó eseménye ellenére ez a könyv csupa kedvesség és szeretet. A szereplők egymást formálják, a szereplőket meg az élet, de ők még végtelen egyszerűségükben is elfogadják egymást olyannak, amilyenek, a helyzetüket persze inkább csak vérmérsékletüktől függően kezelik, de ami mindenek felett való, hogy számíthatnak egymásra. De ehhez szükség van az olyan karakteres, különleges nőkre, mint Sofia, vagy Shug, akik ráébresztik a közvetlen környezetüket, hogy lehetne ezt másképp is, csak sok esetben az emberek belekényelmesednek a saját magukra kiszabott szerepekbe. Főleg a férfiak, mert ugye ebben a világban a nők dolgoznak, a pasik meg pöfékelnek búbánatosan a verandán, miközben meg nem élt életükről álmodoznak keserűen. Jól nyakon is vágnám őket, hogy ébredjenek fel, aztán lehet kimászni az asszony után a gyapotföldre. Ami viszont nagyon érdekes volt, azok Nettie levelei; ahogyan az afrikai bennszülöttekkel egymást látják, ahogyan élnek, gondolkodnak az életről, hogy mennyire ironikusnak tűnik, hogy állításuk szerint az afrikai férfiak megbecsülik az asszonyaikat, és gondoskodnak róluk: persze, mert ők dolgoznak a földeken.

Sokakkal ellentétben engem nem ütött szíven a könyv. Talán ez a hömpölygő szeretet és elfogadás tompította a a nyomorúság élét, amiben az embereink éltek, már-már szinte el is tüntette, és bár volt vérfertőzés, és ütlegelés, valahogy nem jött át vele együtt a fájdalom is, ami feltétlen velejárója lenne, elképzelésem szerint. Persze, mögé lehet képzelni valós emberi életet, amikor egy kislány nem érezheti biztonságban magát még a saját apjától sem, és minden este rettegve fekszik le, de ez a könyvben egyáltalán nem így jelenik meg. Mintha csak mellékes dolog lenne, valami, ami mindenkivel megtörténik, ezért bár nagyon kellemetlen és gonosz dolog, mégiscsak az élet tartozéka, ezért elfogadjuk, és nem csapunk különösebb hűhót körülötte. Biztosan közrejátszik ebben az is, hogy mesélőnk, Celie egy roppant egyszerű asszony, iskolázatlan, tanulatlan, már-már birka módon ostoba, és az egyetlen vonzereje az a szeretet, amiből mindenkinek jut, függetlenül attól, mit tett vele. Ezek után főleg kíváncsi vagyok a filmre, Whoopy Goldbergnél jobb választást el sem tudok képzelni Celie szerepére.

Kerstin Gier - Rubinvörös

2011-11-16T08:35:00.000+01:00

érték: 5/ 4,5

"- Úgy látom, hogy a vérvonalam pompásan alakult, legalábbis optikailag - állapította meg a gróf. - Nyilvánvalóan jól választottam ki szívem hölgyét. A túlzottan horgas orr tökéletesen eltűnt."

Sokszor elgondolkodom rajta, milyen is lenne visszarepülni a múltba, időutazni, találkozni a régen meghalt, sosem ismert rokonokkal, érezni egy kicsit más korok hangulatát, látni, hogyan éltek, öltözködtek, meg úgy egyébként, milyen volt a világ 100-150-230 évvel ezelőtt.

Gwendolyn Shepherd egy olyan családba született, ahol ez a téma mindennapos volt, unokatestvérét már gyerekkorától kezdve a múltban való létre készítették fel, de ezen kívül a kívülállók csak lopott, véletlenül meghallott infókkal rendelkeztek mindenről. Így nem csak Gwen, de senki más sem volt felkészülve arra, hogy nem Charlotte, hanem ő örökölte az időutazó gént, és a helyzethez gyorsan kellett alkalmazkodnia mindenkinek, mert szorított az idő. És szépen lassan Gwen előtt kibontakozik valami összeesküvésféle, csak még nem érti az okát, meg igazán az sem világos neki, hogy melyik korban kiben bízhat, hogy mit akarhat tőle a gróf, és mi a holló hatalma, és mi lesz, ha bezárul a kör. Csupa titok és kérdés.

Mivel a fedőlapra szépen cikornyált betűkkel az van írva, hogy időtlen szerelem, alapból rá sem néztem volna a könyvre, de aztán olvastam róla Tricia posztját, és kedvet kaptam hozzá, még akkor is, ha az írónő egy másik könyvétől nem voltam éppen elragadtatva. Szerencsére a Rubinvörös egyáltalán nem volt egysíkú, és mentes volt nem csak a nyavalygástól, de a szerelemtől is; pont annyi volt belőle, amennyi még egészséges 16 éves korban úgy, hogy az mások, leginkább az én számomra is élvezhető legyen. Az egész könyv nagyon szórakoztató volt, az elejétől a végéig, és bár nem rágtam le a 10 körmöm az izgalomtól, nagyon jó volt olvasni, mert üdítőek a karakterek, a hangulat, és a stílus is. A történet nem ült le, mindig történt valami, ami lendítette tovább az eseményeket. Egy kicsit behatárolja a látószöget, hogy Gwen meséli el nekünk az egészet, tőle tudunk mindent, így sem a korban, sem a jellemekben nem merülünk el igazán, mert erre neki sincs túl sok ideje. Szívem szerint már venném kézbe a következő részt.

Joanne Harris - Ötnegyed narancs

2011-11-14T14:41:00.000+01:00

érték: 5/ 4

Már írtam, hogy Harris bármilyen műfajban tud nagyon jót írni, egyszerűen döbbenetes, hogy mennyire tudja, melyik történetét melyik műfajban tudja elmondani. Ez háborús-visszaemlékezős-meggyónós, és már az első oldalaknál láttam, hogy ebben egy csepp mágia nem lesz.

A fülszöveg kivételesen korrekt, és még spoiler sincs benne igazán. Framboise, aki a Les Laveuses nevű falucskában élte a kilencévesek életét a német megszállás alatt, ő a mesélőnk, aki feltárja előttünk, mi is az a hatalmas titok, amit rejtegetnie kell, ami miatt elmenekült, és bár visszatért, de álnéven, és retteg, hogy kiderül, mi is történt, mi volt az a szörnyűségesen rettenetes dolog, ami anno elüldözte őket innen.

Nem is tudom, mivel kezdjem. Talán a jellemrajzokkal, mert igazából ez az alapja mindennek. Framboise anyja kemény nő volt, szigorú, mosolytalan, durva, a fronton meghalt a férje, ő pedig ott maradt a három gyerekkel, és egy gazdasággal, úgyhogy ezen nem is csodálkoztam. Imádott főzni, és a gyümölcsfáival úgy bánt, ahogy a gyerekeivel kellett volna, és folyamatosan migrén gyötörte. Framboise nővére, Reinette a kamaszlány, tipikus szőkenő: kicsit buta, viszont szép, imádja a csillogást, a szép cipőket és a piperecikkeket. Cassis, a fiútestvér, ő a legidősebb, okos, de gyáva, és ő pont abban a korban van, amikor fűtené a tettvágy, de mivel igazából még gyerek, nem tehet semmit. És persze Framboise, a vad kilencéves, aki jobban hasonlít anyjára, mint szeretné, és lehet, hogy Framboise elfogult önmagával a visszaemlékezéseiben, de nekem úgy tűnik, hogy több esze volt, mint a másik két testvérnek együttvéve. Aztán ott a német katona, Tomas Leibniz, de vele kapcsolatban szerintem Framboise nem tudott objektív lenni, mindenesetre értette a dolgát, mert pillanatok alatt az ujjai köré csavarta a gyerekeket. Nagy szerep jut még a regényben a narancsnak, és az Öreganyónak, aki nem más, mint egy hatalmas, öreg csuka a folyóba, és az anya recepteskönyvének, amit átlapozva kiderül, hogy nem csak receptek vannak benne, de naplóként is szolgál.

Harris nem tud elszakadni a kedvencétől, az ételektől, bár itt most nem szentelt neki túl sok figyelmet, csupán a történet hátterében szerepel, és a keretét a recepteskönyv adja a kisvendéglővel. A stílus most is letehetetlenné teszi a könyvet, muszáj volt olvasnom, annyira érdekelt, hogy mi is az a hatalmas titok, mi történt ott a faluban évtizedekkel ezelőtt. És jól pofára is estem, mert ... nem is az, hogy egészen másra számítottam, mert háborús időkben az emberekkel történnek ilyenek, és a téma miatt sejtettem, hogy valami hasonló fog kiderülni, de mire a végére értem, azt kérdeztem magamtól, hogy emiatt kellett egy embernek rettegésben leélnie több tíz évet? Szörnyű, ami történt, de én másra számítottam, máshogy. Sokkal gonoszabbra, sokkal mocskosabbra. Ez így lapos volt, főleg, hogy igazából szinte az utolsó oldalakig húzza Harris az olvasó agyát ezzel a 'szörnyű tettel'. De nem panaszkodom, mert ezt leszámítva se a meséléssel nem volt gond, se az érdekességgel, csak előrevetítve jóval nagyobb volt a füstje, mint a lángja.

Karen Marie Moning Fever sorozata

2011-11-11T18:00:00.000+01:00

Muszáj, hogy itt legyenek egyben legkedvencebb sorozatom bejegyzései is.

1. Keserű ébredés (Darkfever)

Több okból is újabb kedvencet avattam. Először is, végre egy könyv, ahol nincs egy szál dugás sem, vannak viszont pajzán és pikáns jelenetek, amiket elképzelve nem álltam meg röhögés nélkül. Mások tehetetlensége mindig jó szórakozás, főleg, ha az illető sem csinál belőle túl nagy problémát. Másodszor ebben a műfajban kéz a kézben jár Chance Cassie Palmer sorozatával, pont olyan izgalmas és mozgalmas, ráadásul a szereplők itt (mármint Moningnál) mintha kedvelhetőbbek lennének, én legalábbis hamarabb megbarátkoztam mindenkivel, mint Chance-nél. És végül, de nem utolsósorban ez a történet sorozatra termett, egyszerűen muszáj, hogy legyen folytatása.
A történetről dióhéjban csak annyit mondanék, hogy Alinát megölik, így húga, Mac elindul Írországba, hogy megkeresse nővére gyilkosát, de valami egészen mást talál. Nem csak a világképe fordul ki szinte egyik pillanatról a másikra, de az élete is megváltozik. Van vele egy fickó, Barrons, akiről egyelőre nem tudni, micsoda, de Mac mellett áll, akivel együtt szedik össze a tündérek szent tárgyait, hogy meg tudják akadályozni a másik világ sötét lényeinek teljes áttörését a mi világunkba. És miközben Mac próbál megbarátkozni új helyzetével, mindezt az ő tolmácsolásában olvashattam, és egy nagyon jófej kiscsaj képe bontakozott ki a szemem előtt, akinek szívesen segítenék véghez vinni az őrült terveit. Persze azért legyen kéznél Barrons is.
Nem is akarok több szót pazarolni, ennél a könyvnél minden egyben van, és ha lehet hinni Katamanónak, akkor ez ennél csak jobb lesz, az meg már maga lesz a mennyország. Jó a szöveg, jó a történet, kedvelhetőek a szereplők, a könyv meg szinte letehetetlen. Kell ennél több? Nekem egyelőre minden igényemet kielégítette, igazán jól tette Moning, hogy erőt vett magán, és kiírta magából.

2. Álom és valóság (Bloodfever)

Olyan gyorsan kiolvastam, hogy szinte még fel sem fogtam, hogy olvasok, és már vége is lett. Vannak könyvek, amiket képtelen vagyok megunni, akár hónapokon keresztül képes lennék elveszni a világukban, és ez is ilyen.
A történet sarokpontja a hajsza a titokzatos könyv, a Sinsar Dubh után, amit mindenki másért akar megtalálni: Mac azért, mert Alina megkérte rá, Barrons nem tudjuk, miért, a Nagyúr, hogy leigázhassa a földet. Bár, hogy neki minek a könyv, azt nem tudom, ez az igázás nagyon megy neki enélkül is. Mac egyre jobban tudja kezelni az erejét, és néha már letegeződnek Barrons-szal, és a könyvesbolt még mindig a legtutibb hely a világon.
Nem igazán tudok nagy tirádákat írni, ami azért furcsa, mert azokról a könyvekről azért szoktam tudni, amik ennyire jók. Most viszont nem megy. Magába szippantott, és hiába próbálom megindokolni, hogy miért, csak olyan közhelyek jutnak eszembe, minthogy jól felépített, érdekes és izgalmas a világ, meg egyediek a szereplők, Mac jó fej, meg Barrons is... szóval szeretek köztük, na. Igaz, a végén majdnem szívrohamot kaptam, hogy Mac-et kinyírják, főleg, mert közben eszembe jutott Katamano megjegyzése, hogy lesz majd folytatása a sorozatnak, csak nem Mac és Barrons lesz a főszereplő, de aztán az még nem most lesz, addig még van három rész. Katamano egyébként fordítja a harmadik kötetet, de én majd akkor fogom elolvasni, ha átrágom magam az angolon. Mert igaz ugyan, hogy nem szeretek sorozatokat egymás után olvasni, de most egyszerűen muszáj. És ha angolul, hát úgy. Majd ha kijön magyarul, elolvasom még egyszer. Kórosan hedonista vagyok. Imádom ezt a világot, és nagyon tetszik, ahogy Mac fejlődik. Ahhoz képest, hogy az első részben cseppet megütköztem azon, ahogy a saját szépségét dicséri, ebben a részben elég sok mocskos dologra vetemedett. Oké, ez általában nem fejlődés, de most az. A könyvesbolt egyenesen egy álom, és kikerült a képből egy szereplő, akit nem szerettem, és képbe került egy másik, akit szintén nem szeretek, úgyhogy megvan az egyensúly. A Nagyúr is érdekes fazon, szívesen tudnék meg róla is többet, de a csúcs azért még mindig Barrons. És utálom, ha magázódnak egy könyvben, de itt személyes sértésnek vettem, amikor tegeződtek.

3. A hajnalra várva (Faefever)

Mit is lehetne írni egy sorozat harmadik kötetéről, amikor már az első kettőnél mindent leírtam, amit csak lehet, ráadásul rosszat nem is tudok mondani róla? Ez is letehetetlen volt, meg érdekes, meg izgalmas, meg satöbbi. Igazából csak magamat ismételgetném, ami nem baj, hátha valaki csak most fog felfigyelni Moningra.
Először angolul olvastam el, igaz, így nem jutottam teljesen a végére, mert közben megjelent magyarul, és azonnal nekiestem úgy. Nincs még szemem angol nyelven a finom stílusbeli különbségekre, de élveztem így is, meg úgy is. Angolul talán annyi előnye van a könyvnek, hogy nem éppen a legegyszerűbb a nyelvezete, és gazdag a szókincse, elég sűrűn kellett közben szótáraznom, így aki csak alapszinten tud, annak nem feltétlen fog menni csípőből, de azért lehet vele boldogulni. Így viszont azt is meg tudtam állapítani, hogy nagyon jó a fordítás, és nagyon eltalált a stílus is, egy szavam nem lehet.
Ha azt mondom, hogy nekem nagyon tetszik ez a Seeliekkel és Unseeliekkel teli világ, az árnyékokban megbújó szörnyekkel, és térképekről leradírozott városrészekkel, és A Könyvesbolttal, akkor nem mondok újat. Barrons még mindig a férfikarakterek csúcsa, pedig elolvastam már jópár könyvet rövidke életem alatt, de be kell vallanom, hogy Fürkész Anomandert (Erikson sorozatából) lelökte a trónjáról. Igazából nem szerepel sokat a könyvben, amikor viszont igen, akkor Jelen Van. olyan pasi, akinek szívesen belemásznék az agyába, a lelkébe, azt hiszem, lenne látnivalóm bőven. A másik érdekesség V'lane, a szexszel ölő tündér, akinek a középkorban valószínűleg nagyon örültek volna a hajadonok (hát még a férjes asszonyok, hajjaj), mert oltári élvezeteket éltek volna át, és mégiscsak közszemlére lehetett volna tenni azt a lepedőt. De azért V'lane sem csak szexből áll, Moningnak nagy tehetsége van hozzá, hogy igazán karizmatikus szereplőket alkosson, mert a hercegből is süt az a másság, hogy ő igazából nem ember, hanem tündér, és minden más, ami ezzel jár. És ott van Mac is, a főszereplőnk, aki ahhoz képest, hogy az első könyvben tipikus műkörmös plázalibának tűnt (az is volt, ezt ő maga is beismerte), meglepően intelligens és fejlődőképes. Az első kötetben sokszor kiakadtam rajta, és olykor idegesített, mostanra viszont nagyon megszerettem.
Így a harmadik rész után ki merem jelenteni, hogy Moning kiemelkedik az ebben a műfajban alkotók közül. A karakterábrázolása egyszerűen elképesztő, még a legutolsó kis mellékszereplő is olyan színes, egyedi, és egyéniség, hogy első pillantásra akár valós személy is lehetne, mint ahogyan az egész történet lehetne akár igaz is. Érdekes megfigyelni, hogy Barrons az egyik alappillére a könyvnek (Mac mellett), annak ellenére, hogy igazából nincs jelen folyamatosan. Olykor megjelenik, épp, amikor kell, na de akkor Ott Van, és nem lehet nem észrevenni. Engem vele fogott meg Moning. V'lane karaktere egy kicsit idegen volt nekem eleinte, és cseppet sem bántam volna, ha eltűnik a képből, akárcsak a nyomozó, de belátom, hogy mindketten hiányoznának, ha nem lennének.

4. Dreamfever

Mindenkit ki fogok ábrándítani, mert semmit nem mesélek a történetről. Hihi.:) Akármit is mondanék, az tuti spoiler lenne, ugyanis biztos vagyok benne, hogy lesznek, akik még csak ezután vetik bele magukat Moning világába, és véletlenül sem rontanám el az élvezetüket.
Elmesélem viszont, hogy én ezt kiolvastam angolul. Baromi nehéz volt, mert bár eddig nem olvastam túl sok angol könyvet (azokat sem fejeztem be), ez valahogy más volt. Talán a stílusa miatt, talán mert gazdag a szókincse a regényeknek, nem tudom, mindenesetre nagyon élveztem. Mert ezzel együtt könnyű is volt, hiszen a történet, a világ, a szereplők már mind ismerősek, most egyszerűen csak tovább történtek a dolgok.
A harmadik részt, a Faefevert félbehagytam, amikor megjelent magyarul, és ezt a negyedik részt is nagyon várjuk már, de igazság szerint hálás vagyok a kiadónak, hogy még mindig nem jelent meg, mert kénytelen voltam angolul befejezni. És kénytelen vagyok angolul folytatni, mert ugye az ötödik rész jó esetben is a jövő év első felében jelenik meg, addig meg megpusztulok a kíváncsiságtól, hogy hogyan tovább.
Aki még csak most kezd el próbálkozni az idegen nyelven való olvasással, vagy esetleg hezitál, hogy nem tud ő olyan jól, hogy nekikezdjen, annak csak azt tudom tanácsolni, hogy ne nagyon húzza a dolgot, mert később sem lesz okosabb, és nem lesz könnyebb olvasni sem, viszont hatalmas élmény közben is, meg a végén is, hogy megcsináltam, kész vége, elolvastam egy angol könyvet egyedül, és megértettem, és élveztem.
Na jó, egy kis kedvcsináló a könyvhöz: az eleje, ahogyan elkezdődik, számomra döbbenetes volt. Főleg, ha belegondolok, hogy Mac honnan indult, és mennyi mindent fedezett fel önmagában, és mennyire ki tudta teljesíteni a képességeit. Ugyanakkor túl sokat mégsem változott, ugyanaz az eltökélt, kedves, a jó értelemben egyszerű lány maradt, aki belépett Dublinba néhány hónappal ezelőtt. Gondolom, mindenki várja Barronst; kapunk is belőle jócskán. Imádom ezt a pasast, mert annyit lehet rajta gondolkodni, hogy amiket mi Zenkával végigagyalunk róla, meg a történetről, abból Moning újabb ötleteket kaphatna még pár könyvhöz. De abban is megegyeztünk, hogy a megoldás mindenre valószínűleg jóval egyszerűbb, mint hisszük, olykor eléggé elszabadul a fantáziánk. V'lane, a szexszel ölő tündér is feltűnik, de ő most kicsit háttérbe szorult, viszont megtudjuk, miért gyűlöli Barronst. (És hogy Barrons miért gyűlöli őt ennyire, arra is megvan az elméletem.) Kiderül egy nagyon érdekes dolog a Nagyúrról is, bár lehet, hogy túlkombináltam ezt is, mert az ebben az egészben a jó, hogy jönnek az infók, de igazából nem teljesen konkrét sem mi. Ha akarom, piros, ha akarom zöld, de mind a kettőre elég nagy esély van.
De mi van a garázs alatt? Ez még mindig nem tiszta.

***

Nem győzöm ajánlani Kata blogját, ahonnan mindenki szemezgethet magának: az is, aki csak kíváncsi a sorozatra, hogy milyen lehet, vajon fog-e neki tetszeni, érdemes-e áldoznia rá, és az is, aki már olvasta a részeket, de még nem elég neki, és minél többet szeretne tudni mindenről és mindenkiről, aki csak megfordul a könyvekben. Én nehezen bírtam a folytatás nélkül, és nagyjából mindenkit igyekszem rávenni arra, hogy olvassák, mert annyira jó, hogy aki szereti a lazább könyveket, annak semmiképpen nem szabad kihagynia.

Itt, akárcsak Chance-nél, megfigyelhető egy felfelé ívelő tendencia a történet és a könyvek minőségével kapcso latban, és ez már csak azért jó, mert akinek az első rész bejön annyira, hogy kézbe vegye a másodikat, az tuti, hogy rajongó lesz. Mert ebből a könyvből egyszerűen semmi nem elég, és kifejezetten irigylem a jövőbeni olvasókat, mert nekik egyszerre a rendelkezésére fog állni az összes kötet, és nem fognak minden reggel a kiadó honlapjára remegő kézzel és tikkelő fejjel kattintani, hogy vajon fenn van-e már a következő rész. Egyszerűen függőséget okoz.

Ha arra a kérdésre kellene válaszolnom, hogy mi a legvonzóbb a könyvben, azt mondanám kapásból, hogy Barrons, de aztán jobban belegondolva csak az ő figurája nagyon kevés lenne az addiktizálódás ilyen fokához. Mert ha teszem azt Mac, a főszereplő, megmaradt volna olyan idegesítőnek és sekélyesnek, mint amilyennek az első rész elején tűnik, azt hiszem, nem érne semmit a sorozat. Neki is megvan a maga bája és vonzereje, ami nem feltétlen fogja a pasikat arra késztetni, hogy kikapják kedvesük kezéből a könyvet, viszont képes bennünk, nőkben, valamiféle összetartozás érzetét kelteni. Egyre jobban megismerve őt, jó haverokká válunk, megismerve az értékeit, egyre jobban megbecsüljük, nagyon kedveljük, és lassan, így a negyedik rész közepe táján, még talán tisztelettel is adózunk neki. Mert Mac egy okos lány, bármennyire is nem tűnik annak először, csak egy ingerszegény környezetből egy ingerekben eléggé bővelkedő helyre csöppenve idő kell neki az átállásra.

És ez az ingergazdag környezet egészen páratlan: a seelik és unseelik világa annyira sötét és torz ahhoz a képhez képest, ami a tündérekről él bennünk, hogy felmerült bennem, hogy talán Moning tudja jobban, nem a hagyomány. Bár szexszel ölő tündérrel még nem találkoztam, de hiszek a párhuzamos síkokon létező világokban, és ki tudja, nem-e van valahol egy olyan hely, ahol ezek a lények megbújhatnak, és lehet, hogy Moning álmában találkozott velük.:)

A szexszel ölő tündér sokakat elképeszt először, és gyorsan eldobják a könyvet miatta, pedig nem kellene. V'lane-ről van szó konkrétan, aki egy jóindulatú, kedves, ám haragos lénynek tűnik, szinte istenségnek, aki tudja, hogy kit mivel lehet a legjobban befolyásolni, és tetszik, nem tetszik, velünk, emberekkel szemben az érzékekre hatás a legjobb manipulációs módszer. Mert ezek a lények férfialakot öltenek, és nőket csábítanak el, akik nem csak a szex miatt lesznek rabszolgák, hanem minden olyan érzés és vágy miatt, ami ezzel jár. És ők ezt kihasználva szívják el az életerőt, és eszik bele egyre jobban magukat a mi világunkba. Szinte berágják magukat közénk, elpusztítva ezzel nem csak minket, de mindet, amit a világunknak adtunk valaha is. Úgy tűnik, hogy csupa rosszat teszünk, hogy folyamatosan gyűlölködünk, és mi is csak pusztítjuk egymást, de ha egyszer rajtunk kívül álló okok számadásra kényszerítenének bennünket, rájönnénk, mennyi jó semmisülne meg az emberiség végével.

Szóval V'lane-nél tartottam, és az ő joviálisnak tűnő viselkedésénél; hogy hozzászokva ahhoz, amit eddig tennie kellett, ha el akart érni valamit, Mac-et is folyamatosan ki akarja varázsolni a bugyijából, és mivel Mac ellenáll, vagyis sokszor csak igyekszik, nem mindig túl nagy sikerrel, ebből nagyon vicces helyzetek adódnak. Mac vele szemben is hozza a szokásos formáját: szemtelen, beszólogatós és csipkelődő, ráadásul mindig résen van, és nem hagyja, hogy bárki is átverje, akármekkora orgazmushoz is képes juttatni. Azért ez jó, nem? Hány ilyen nőt ismertek körülöttetek?;) Szóval Mac-et szeretni fogjátok.

Aztán ott vannak a mindenféle lények, embertől kezdve rinófiúkon át a vámpírig, meg a Nagyúrig, és Barronsig. Barrons és a Nagyúr kivételével elég kiismerhető mindenki, mivel nagyon jól megrajozta Moning a személyiségüket. Lehet őket kedvelni vagy utálni, de egytől egyik érdekesek mindannyian. Főképpen Barrons, aki nagyon titokzatoskodónak tűnik, de azt hiszem, ez inkább a személyiségének a része, mint szándékos ködösítés. Nem beszél magáról, mert az a legjobb Macnek, ha nem tud róla semmit, (és gyanítom, Barronsnak is az a legjobb, amíg Mac fel nem készül arra, hogy teljes mélységéig megértse, micsoda és kicsoda Barrons, milyen belülről, és miért lett olyan), viszont ez a csomó kérdőjel körülötte tökéletes alkalom a találgatásokra. Rengeteg elméletet állítottunk már fel Zenkával , valószínűleg a felének nincs semmi értelme, a másik fele meg ezért vagy azért nem úgy lesz, és csak egy-két dolgot találtunk el, de annyira jó gondolkodni ezeken, hogy csak na, És ez kizárólag társas gondolkodás kell, hogy legyen, mert nekem ez tűnt fel, és arra emlékeztem, Zenka meg másra figyelt fel, és arra emlékezett, amire én nem, és így duplán szórakozunk.

És végül hadd jegyezzem meg, hogy a fülszövegek enyhén szólva siralmasak. Nagyon ritkán olvasom el, általában gyorsan el is felejtem, selejtes vagyok, és cím meg borító alapján választok könyveket, és itt sem olvastam volna el, ha Zenka nem említi a tesója reakcióját a fülszövegre. Hát mit mondjak, igaza volt. Ráadásul nem is az a lényege a történetnek, amit ott kiemeltek, viszont ha valaki az alapján akarja eldönteni, akarja-e vagy nem, hacsak nem az erotikus-romantikus könyvek nagy rajongója, és mindenáron a konkrét élvezetet keresi a könyvekben, az tuti elszalad. Ez nem erotikus könyv , nem is romantikus, ez igazi fantasy, ami mentes ugyan a prűdségtől, viszont nem célja a kefélések különböző pózokban történő bemutatása. Története van, amit Moning nagyon jól mesél el , amit el kell olvasnia mindenkinek, aki egy igazán jót akar szórakozni. Én igazából receptre adnám ingyen, depi és szomorúság, valamint kóros unalom ellen.

Olvasásra fel. Szóljon, akit sikerült meggyőznöm, és hogy hallgat-e rám ezek után is, vagy inkább sose jön fel többet hozzám könyvajánlót olvasni.:)

Karen Chance - Cassie Palmer sorozata

2011-11-11T17:30:00.000+01:00

Ezek a bejegyzések nem vesztek el a másik blogról, de mivel annyiranagyonkedvenc, itt a helye.

1 - Megérint a sötétség

Amint látjátok, lelkesen küzdök ezzel a vámpírkönyves dömpinggel, ami most elborított minket. Megéri, ha olykor kincsre akad az ember, mint most is. Cassandra Palmer jövőbelátó képességekkel rendelkező ember (háhá, végre ember, még ha nem is átlagos), ráadásul látja a szellemeket is.Tony, a vámpír-nevelőapja még kiskorában megölette szüleit, hogy kihasználhassa képességeit, és most, hogy Cassie megszökött tőle, vérdíjat tűzött ki a fejére, így menekülnie kell. Cas felkarolt az utcáról egy srácot, aki a legnagyobb vámpírtámadás alatt okoz neki egyszerre meglepetést és csalódást, majd a Szövetség fészkében köt ki, a legnagyobb hatalmú vámpírokkal körülvéve, és ahogy tisztul a kép, rá kell jönnie, hogy nem csak nevelőapja, de még sokan mások is szeretnék holtan tudni.

Érdekes ez az okkultista vonulat a könyvben, elég otthonosan mozgok a témában, úgyhogy megállapíthatom, hogy Chance is nagyon utána nézett. Szüksége is volt rá, mert az a mitologikus és ezoterikus kavalkád, amit ebben a könyvben felvonultat, megkívánja a precízséget, és hogy ne keverjen össze fogalmakat, személyeket, elnevezéseket. Vannak persze vámpírjaink, de mellettük még tündérek, (akiknek a létezésében senki nem hisz), szellemek (akikben meg aztán pláne nem, gyerekmesének tartják), szatírok, alakváltók, boszorkányok, mágusok, asztrálutazás. Természetesen a legkidolgozottabb szereplők a vámpírok, ők belopták magukat a szívembe. Ráadásul, hogy lássuk, Chance-nek van humorérzéke is, mindenkit beírt a történetbe, aki valaha élt és mozgott: Michelangelot (egyelőre említés szintjén), Raffaellot (többször is találkozunk vele, hiszen a Szenátus egyik tagja), Mirceát, Drakula testvérét, aki szintén egy Öreg, és Raszputyint, aki most is megtalálta a sötét oldalt, de megjelenik Marlowe neve is, vele még nem találkozhattunk, meg nem is tudom, még kik. Nincs túlmagyarázva, és nem hat erőltetettnek, hogy ennyi név előkerül a múltból, inkább örültem neki, hogy jé, mennyi ismerős. Mikor először megjelentek a tündérek, azért volt egy kis kétségem, hogy mi lesz itt, mert sosem tesz jót egy könyvnek, ha túl sok mindent akarnak belezsúfolni. Az eredmény viszont meglepett, őszintén mondom, nem számítottam rá, hogy ennyire jó lesz. Pörgős cselekmény, teli van akciókkal, érdekes és izgalmas jelenetekkel, ráadásul a vámpírok alakja nem lett hiteltelen, még akkor sem, ha nem feltétlen az a klasszikus, koporsóban-földben lakó, kihűlt testű lények lettek.

Nem is tudom, hogyan kellene osztályozni ezeket a könyveket. Amíg csak egyet olvasok ezekből az újfajta vámpíros-romantikus-akciós-olykordugós könyvekből, nem tudom eldönteni, mennyire jó egy könyv, hiszen nem tudom mihez viszonyítani. Az első az újdonság élményével hatott, és nyilván jó pontot kapott, ha valamennyire is le tudta kötni a figyelmemet. Most viszont, a sokadik után, azt hiszem, változott egy kicsit a kép bennem, mit is tartok jó könyvnek ebben a stílusban. Ez mindenképpen az, annyira, hogy lepipálja mégFrost könyvét is, nagyon magasról. Emellett limonádénak tűnik a többi, talán azért, mert mindegyikben nagy szerephez jut a szex, sokszor elég direkt módon, pornóstílusban, itt viszont egészen más szemszögből láthatjuk ezt a 'vámpírerotikát'. Ráadásul nincsenek a történetben holt időszakok, amikor semmi nem történik, és az írónak ki kell töltenie az űrt ezzel-azzal, hogy teljen az idő, és ilyenkor jönnek a nagy orgiák, meg az oldalakon tartó nyavajgások. Itt ilyen nincs, mindig történik valami, ami nem szex, és nem is feltétlen vérfürdő. (Aztán persze nincs kizárva, hogy jön egy újabb, amiről majd megintcsak ezt fogom gondolni, de egyelőre Cassandra vezet.) Aki szereti az akciódús könyveket, a mágikus csatákat, a személyes történeteket, és az érdekes karaktereket, semmiképpen nem csalódhat ebben a könyvben.

2 - Árnyak vonzásában

Cassandra Palmer kalandjai folytatódnak, nem is akárhogyan. A Pythia szerep egyre nehezebben megy neki, mivel már szembesülnie kellett vele, hogy bár ereje hatalmas, igazából irányítani, használni nem nagyon tudja, pedig sokszor nagyon jól jönne. Kiderül az is, miért ennyire szoros a viszonya Mirceával, meglátogatja Tündérországot is, utazgat az időben és a térben, Pritkinnel is kénytelen közelebbi ismeretséget kötni, találkozhatunk rohangáló tetkókkal, sőt, helyváltoztató tetoválószalonnal is. Meg még egy csomó mindennel.

Jó sok ez így, nem? De, az, ráadásul csak egy részét soroltam fel a történéseknek. Sokaknál olvastam, hogy ez mennyire zavarta őket, mert a könyv nem más, mint 330 oldal színtiszta akció és pörgés, úgyhogy ezt győzni kell szuflával. Én meg pont ezért szerettem. Nem volt egy pillanatnyi megállás sem, és az a sokféle lény, akikkel teliszórta Chance a könyvet, csak színesítik az egész történetet. Mondjuk, hogy értékelhessük a sokszínűségét a könyvnek, legalább annyira unnunk kell a vámpíros könyveket, mint nekem. Én élveztem, hogy ennyiféle lény van, és hogy mindig akció van, és persze külön örültem a Mirceás jeleneteknek. Pritkin meg elég nagy meglepetés volt, valahogy az első részből másképpen emlékeztem rá. Ebben a kötetben az írónő igyekezett velünk megkedveltetni őt, velem biztosan sikerült. Jó fazon. A molyon Frosttal hasonlították össze, amivel én több okból sem értek egyet. Frost könyveiben csak és kizárólag vámpír és ember szereplő található, és tény, hogy nincs bennük ennyi akció, lehet közben érzelmekben meg érzéki élményekben fürdőzni, a nagy hajsza közben megpihenni. Az árnyak vonzásában is vannak érzéki epizódok, de közel sem annyi, mint a fent nevezett könyvben, vagy a többi hozzá hasonlóban, ez egészen egyszerűen másról szól. Lehet, hogy kicsit sok, kicsit tömény és túlzsúfolt, a többihez képest, de véleményem szerint Chance megtalálta az egyensúlyt még a pörgésben is, mégpedig a karakterekkel, és magával a világgal. Mindig hoz egy szereplőt, aki felpiszkálja az agyamat, és érdeklődést kelt maga iránt, jelen esetben Pritkint, a mágust; hogy Mircea is fel-feltűnik, csak hab a tortán. Nem beszélve arról, hogy a cselekmény, a háború, az üldözés, a menekülés, a másik világ, a lények, mind izgalmasan és érdekfeszítően vannak megírva, és én nagyon szerettem visszatérni ebbe a világba. Örülök, hogy megtaláltam ezt a sorozatot, valahogy közelebb áll hozzám, mint a többi eddig olvasott.

3 - Átölel az éjszaka

A sorozat, az egy nagyon faramuci valami. Egy idő után vagy besokall már az író is a saját világától, ezzel kiábrándítva az olvasót még azokból a részekből is, ami egyébként nagyon tetszett neki, vagy pedig indít egy egészen kérdőjeles első könyvvel, amiből aztán a többi könyv alatt szépen kibontakozik egy világ, megismerhetjük a szereplőket egyre jobban, és a történet is halad a saját medrében, szépen, előre, ahogyan az életben egyik napra jön a másik.
Chance története egészen szélsőséges érzéseket váltott ki az olvasókból. Voltak, akik imádták már az elejétől, és voltak, akik felrótták neki a pörgést, a túl sok akciót, hogy az ember olvasás közben alig kap levegőt, olyan sodrása van a sztorinak. Én a rajongók táborát gyarapítom, bár meg tudom érteni azokat is, akiknek túl sok egyszerre ennyi feszkó, és olykor szívesebben időznének pár tíz oldalt a másik szemét vagy az aktuális éjszakai csillagképet bámulva. Ez valóban nem az ő sorozatuk, mert itt nincs egy perc megállás sem, az elejétől kezdve csak rohanunk, először egyik helyről a másikra, aztán ezzel egy időben egyik időből a másikba. Nincsenek érzelgős jelenetek, sem lélekboncolás, leginkább egy misztikummal sűrűn telitűzdelt, mágusokkal, vámpírokkal, démonokkal, boszorkányokkal, és mindenféle egyéb lénnyel megfűszerezett, nagyon tömény akcióregényként tudnám jellemezni, amit vagy bír az olvasó szuflával, vagy kifulladva félredobja.
Részemről semmi gondom a pörgéssel, főleg, ha azt ekkora szakértelemmel adagolja valaki, mint ahogyan Chance teszi. Biztos, hogy szerepet játszik ebben az, hogy nagyon kedvelem Casst, és alapvetően mindenkit, de leginkább Mirceát és Pritkint. Nem csodálom, hogy Cass közöttük csapong, két olyan végletet képviselnek, amik közül igen nehéz lenne a választás normális esetben is, így meg, hogy egy vámpír és egy csatamágus (bocsánat, hadmágus, de irtózom ettől a szótól) között vacillál, akiknek csodás karaktert rajzol meg Chance, különösen érthető.
És itt jön a sorozat varázsa a szememben. Az első rész valóban egy bevezető kötet. Ahogyan azt kell, felvázolja a világot, a mágiáját, megismerjük kissé a szereplőket is, valahogy olyan menetben, ahogyan ez a valóságban is történni szokott, amikor egy új helyzetbe, új emberek közé csöppenünk. Cassy nincs tisztában azonnal azzal, hogy kiben bízhat, kitől mit várhat, hogy hogyan működnek a dolgok, és mi is valójában a feladata, így ezt mi sem fogjuk azonnal megtudni. Idő kell hozzá, hogy fény derüljön dolgokra, személyekre és szándékokra, és idő kell ahhoz, hogy mindent megérthessünk, Cassyvel együtt. A második részben már sok minden összeállt, de még nagyon foghíjas volt a kirakós, és csak reméltem, hogy nem hiába olyan vonzó Pritkin a kidolgozott, kemény testével, és a még annál is acélosabb és könyörtelenebb lelkével. Szerettem volna hinni, hogy Cassy mindenkit át tud verni, és a hiányosságait, tudatlanságát előnyére fogja tudni egyszer fordítani.
És itt a harmadik rész, amiben alapvetően minden kiderül, a hangulat a tetőfokára hág, és pont ugyanannyi kérdés és probléma merül fel, mint amennyi megoldódik. Elképzeléseim vannak csak, mi maradhatott a negyedik részre, de hogy nem járok utána, az is biztos, csak lelőnék egy csomó poént, és nem ér annyit az egész. Sokkal jobb találgatni, és olyan dolgokon agyalni, mint hogy a Pythia hogyan fogja ezután rendezni a dolgokat, mekkora hatalma lesz, ki lesz az első, aki be mer szólni neki, hogyan alakul a kapcsolata a körrel a megszerzett tudás és az események birtokában, és vajon Mircea vagy Pritkin jól formált hátsója fog ránk kacsintani a lapokról.
Az tuti, hogy a harmadik részben sem jut sok levegőhöz a légszomjas olvasó, viszont az is tény, hogy eddig ez a sorozat csúcskötete, ami a leginkább egyben van minden szempontból. És őszintén szólva, nem értem, hogy hogy nem lehet ezt a sorozatot nagyon-nagyon élvezni, de lehet, hogy csak némi adrenalinfüggés kell hozzá, és az meg nincs mindenkinek.:) Csak bátorítani tudlak benneteket, hogy kezdjetek neki, ha úgy érzitek, bírjátok szuflával, mert nem fogjátok megbánni, egyszerűen nem lehet. Ráadásul nagyon jókat lehet közben röhögni, mert szerencsére azért Chance nem veszi túl komolyan magát, így Cassy is nagyon lazán áll a dolgokhoz. Nehezen tudnám megmondani, hogy melyik a jobb, Moning, vagy Chance, még szerencse, hogy nem kell köztük választanom.

Kihívások 2011

2011-11-11T14:00:00.000+01:00

Kihívás 2012

2. Húzzunk kék harisnyát - úgy döntöttem, nem árt megismerkednem pár kékharisnyás regénnyel sem, hátha magamra szedek egy kis elitista feminizmust. Gyanítom, hogy annyira nem fogom én ezt túlzásba vinni, de amit mindenképpen olvasni szeretnék, az ~~Bródy Lili Mancija~~, és Erdős Renée Brüsszeli csipkéje. De ahogy elnézem az esemény könyveinek polcát, vannak itt még olvasandók, pl. Kaffka Margit, vagy Tormay Cécile Régi háza, őt is már rég tervbe vettem.
(szerencsére ennek is 2012 dec. vége a határideje.)

11. Rémkoppintós kihívás - két könyv, ahol olyan lényektől kell nagyon rettegni, amik nem vámpírok, vérfarkasok, vagy tündérek, vagyis maradnak a szellemek, esetleg ufók, hogy paplan alá bújjunk a rémülettől. Itt egy könyv már megvolt, A fekete ruhás nő.
(hi.: 2013.12.22.)

8. Rory Gilmore-reading-challenge - itt rengeteg a választási lehetőség, leginkább innen érdemes csemegézni. Ami szóba jöhet így első ránézésre, az Dickens Kis Dorritja, és Dosztojevszkij Ördögökje.

9. Olvassuk el újra a funtineli boszorkányt - erre nagyon kíváncsi vagyok, már régóta tervben volt, hogy kézbe kellene venni egy Wass Albertet is, sőt, pont ezt.
(hi: 2012.10.13.)

2012-125 éve nyomoz Sherlock Holmes - Holmes... ó, Holmes. Hát ezt muszáj. Az életművet nem vállalom be, de jó lesz majd újra együtt agyalgatni a rejtélyeken. Amit innen olvasni akarok, az a S.H. kalandjai, és S.H. visszatér, meg ami esetleg még belefér, lehet, hogy még egy Sátán kutyáját is beiktatok, azon olyan jókat tudok rettegni.

És most látom, hogy 4 könyv kell, tehát majd még egyet kerítenem kell melléjük.

(és ezt is 2012. dec.31-ig kell teljesíteni.)

KÁR A KIHÍVÁSOKÉRT. EZ EGY JÓ JÁTÉK. VOLT.

Amiket már teljesítettem,

innentől kezdve már csak szorgalmi minden olvasás:

1. Olvassunk Joanne Harris regényeket - van még pár elmaradásom az életművéből, valószínűleg a Szent bolondok fog sorra kerülni, de elég esélyes a Kékszeműfiú, a ~~Csokoládécipő~~ és az ~~Ötnegyed narancs~~ is. Szóval bármelyik, amelyiket még eddig nem olvastam.

(h.i: 2012.dec.31. - most fogom fel, hogy 2012.:D addigra remélem az összessel végzek.)

4. A Boszorkányos kihívás - nahát, akkor még olvasandó boszis könyvem is van, úgyhogy megyek szemezgetni. Imádom, mikor válogatnom kell. És a nyertes: nem tudom. Olyan sok van.:D Lehetőségek: Lelkem, Ines , Elveszett próféciák, és a ~~Csokoládécipő~~!!(azt hiszem, ez lesz, ezzel két eseményt ütök egyszerre.)

(h.i.: 2016.)

5. Olvassunk tiltott könyveket - Itt három tiltott könyvet kell a listáról elolvasni, ami nem baj. Tényleg döbbenetes, hogy még mindig vannak tiltott könyvek. Vagy inkább röhejes? A mai világban sok mindent be lehetne tiltani, és ezeknek nem a könyvek az okozói. Nézzétek meg, mik kerültek az amcsiknál tiltólistára (nem teljes.). Amit ehhez olvasnék: Az éhezők viadala, Futótűz, ~~Kedves jóisten~~.

(h.i.: 2016.12.31.)

7. Az olvasók viadala, avagy a the hunger games trilogy klub - ez teljesen összecseng a tiltólistás könyvekkel, mármint amit olvasnék. Elég összetett kihívás, de asszem, megbirkózom vele.

(h.i.: 2012.04.23.)

11. Olvassunk Anita Blake könyveket - még nem döntöttem el, hogy melyiket is szeretném. Merry Gentry pornó, állítólag a nívósabb fajtából, majd meglátjuk, hogy Anita vagy Meredith lesz a nyerő. bár mindkettőbe bele lehet kóstolni, itt is csak egy könyvet kell elolvasni. nézem a plecsnijét, de ezt az édes kis pingvint sehogy nem tudom összehozni se a zombikkal, se a vámpírokkal.

(hi.: 2012.12.31.)

Sorozatokról, csak ezek most könyvek

2011-11-11T08:54:00.001+01:00

Szeretjük a sorozatokat, ugye? Bár mindig morgunk, hogy nem igaz, hogy nem lehet egykönyves történeteket írni, mert sok pénzbe kerül, mert ha egyszer elkezdünk egy sorozatot, akkor az ha törik, ha szakad, a végéig meg kell, hogy legyen, pláne ha jó, de akkor is, ha nem olyan jó.
Én is így vagyok ezzel, annyi különbséggel, hogy ritkán ragaszkodom hozzá, hogy az első könyvtől az utolsó könyvig elolvassak mindent, egy sok-sok részes sorozatnak nagyon jónak kell lenni ehhez, nem elég, hogy 'hát jó-jó, de...'. Ha ott a 'de', akkor nagy a valószínűsége, hogy nem folytatom, ahhoz meg főleg nem ragaszkodom, hogy az összes részéért pénzt adjak.

Amik biztos befutók: Moning Fever-sorozata (erről inkább nem mondanék semmit, biztosan unalmas már a rajongásom), itt csak utolsó rész vár még olvasásra, magyarul viszont még csak három rész jelent meg.

Aztán itt van a másik kedvencem, Cassie Palmer , akitől még hátra van két könyv, ami nem jelent meg magyarul, és igazából nem vagyok benne biztos, hogy 5 kötetnél meg fog állni, amit egyáltalán nem bánok.

A következő nagy befutó nálam Kerstin Gier sorozata , amiből nagy sajnálatunkra még csak egy rész jelent meg:

Brent Weeks Éjangyal trilógiája is a mostazonnalakarom kategória, itt szerencsére már látni a végét, csak egy könyv kell, hogy teljes legyen a sorozat, nekem meg még csak az első részt sikerült kivégeznem.

Aztán itt vannak Libba Bray könyvei , ami már teljes, a polcon is, és csak arra vár, hogy elolvassam az utolsó két részt, itt is csak egyet olvastam idáig.

Erikson sorozata már külföldön a végét járja, itthon ehhez képest elég lassan követik csak el a megjelentetést, a 10 részből 7 van kész, ebből az utolsó kettő vár nálam olvasásra. És persze, hogy az összes kell .

Aztán van még Abercrombie is, ami szintén trilógia, és az utolsó megjelenését várjuk, ezekből még egyet sem olvastam, bár már sokszor lekiabáltak rám a polcról, dehát nem lehet mindig minden kiabálásnak engedelmeskedni.

Van nekem Lukjanyenkóm is, sorozatok is, meg nem sorozatok is, meg is van az összes mindegyik, és fogom is majd olvasni mindenképp:

Szintén tervben van Suzanne Collins sorozatának az olvasása is, itt még egyet sem olvastam, kettő jelent meg, a harmadik meg majd hamarosan.

Nagyon szeretném Scott Westerfeld Leviathan sorozatát is elolvasni, de ehhez nagyobb lélegzet kell, mert valószínűleg angolul fogom majd:

És hogy a gyerekkönyveknél maradjunk, amiket annyira nem szeretek, viszont Elisabetta Gnone Fairy Oak sorozata egyszerűen elbűvölt, annyira gyönyörű, és a történet is olyan bájos, hogy muszáj olvasni. Itt nagyon le vagyok maradva, mostanában fog megjelenni az ötödik rész, négy már ott a polcon, de csak egyet olvastam ebből is.

Kíváncsi vagyok Leiner Laura Szent Johanna gimi sorozatára is, hiányzik a suli-feeling. Ebből még egyet sem olvastam.

Eddig azok, amiket végig szeretnék majd olvasni, és most jöjjön néhány, amiknél eléggé esetleges, hogy valaha is végigviszem-e az utolsó kötetig. Nagy valószínűséggel inkább nem.

Laurell K. Hamilton mindkét sorozatába szeretnék majd belekóstolni, aztán ki tudja, mennyire fogok rájuk kapni.

Charlaine Harris True Bloodját is majd folytatom néhány kötet erejéig, akárcsak Jeaniene Frost vámpírjait, de igazából mindkét írónő kevés nekem ahhoz, hogy addiktizálódjak. Ugyanez igaz Janet Evanovichra is. Jó-jó, de annyira mégsem. Amolyan 'egynek elmegy, ha épp olyan a kedvem' típusú könyvek ezek.

Amiket biztosan nem fogok folytatni : Ward, Cole, Gabaldon és tsai. Na meg Naomi Novik, és Monaldiék Imprimatur-szériája is a süllyesztőben végezte nálam.

Elnézve, hogy mennyi könyv is ez, a következő évre simán megvan az olvasnivalóm. Pedig ez csak egy nagyon kicsi része az olvasásra váró könyveimnek, ezért is nem merek én teljes várólistát csinálni.

És ezzel kapcsolatban elgondolkodtam, hogy meddig is érdemes elhúzni a sorozatok kötetei közötti megjelenéseket. Szerintetek? Ti meddig szerettek várni a következő részre? Ha sokat kell, az ront az élvezeti értéken? Ha keveset, akkor túl gyorsan kivégzünk egy-egy igazán kellemes világot?

Joanne Harris - Csokoládécipő

2011-11-11T08:51:00.001+01:00

érték: 5/ 5

Elmenekültem a múlt elől. Fogtam a gyerekeket, felégettem magam mögött mindent, és jótékony, mindent eltakaró ködbe burkolóztam. Nem varázsoltam, Anoukkal is elhitettem, hogy varázslat nem étezik. Nem akartam tudni a titkokról, a múltról, a fájó pontokról és örömet okozó apróságokról; nem készítettem több csokoládét. Biztonságban éreztem magam, már amennyire egy magamfajta biztonságban lehet, de a szélre mindig figyeltem. Azt hiszem, ez már életem végéig így lesz, mert a Fekete ember és a Nyájasok bármikor ránk találhatnak, és akkor tovább kell állnunk. Talán Thierry egy esély, hogy maradjunk, és gyökeret ereszthessünk, hogy ne fújjon el az első gyenge fuvallat.

Anouk, szegény, hazudnom kellett neki, de elhitte, vagy legalábbis nagyon próbál úgy tenni. Igyekszik beilleszkedni, de a másság úgy árad belőle, hogy lehetetlenné teszi. Nem olyan, mint ők, és ezt ők is tudják. Soha nem fog tudni beolvadni, és féltem, hogy a már nem gyermeki lázadás olyan utakra sodorja, ahol már nem tudok a segítségére lenni.

Rosette, a kicsi Rosette. Ő nem engedi magához közel a hazugságot, és használja minden képességét, holott még csak három múlt. Olyan csöpp, olyan védtelen, és mindent meg kell tennem, hogy távol tartsam őt a világtól. Az apró Balesetek, amíg senki nem látja, senkinek nem tűnik fel, nem okoznak gondot. Hogy később mi lesz? Nem tudom. Talán jön egy újabb széllökés, ami tovább taszít minket, és akkor újból megbújhatunk egy ideig az árnyak névtelenségében, alaktalanul, és szürkén.
De addig meghúzzuk magunkat szerényen ebben a kopott, eldugott kis kávézóban, ahol hagyom kifakulni a feliratot, és még csak véletlenül sem próbálok nevet adni a helynek. Hiányzik a csokoládé illata, a lágy anyaga a kezeim között, a márványlap hidege, és a folyékony, sűrű fekete massza gyúrásának megszokott, szertartásos mozdulatai.

De aztán megjött Zozie, és minden változni kezdett, és a titkaim már nincsenek biztonságban a porosodó ládikóban. Rossz szelek fújnak, de már túl későn vettem észre, hogy egyáltalán fújnak...

Harrisban egyszerűen nem tudok csalódni. Nem, ez így nem igaz, mert egyszer sikerült , de ezt betudom annak, hogy mindenkinél kell valami, amihez képest a többi alkotása klasszisokkal jobb. Sok minden miatt lehet őt szeretni: hogy folyamatosan megújul, és soha nem ismétli önmagát, hogy fantasyt éppolyan jól tud írni, mint novellákat vagy krimit, hogy a történeteit áthatja az a finom mágia, ami utánozhatatlan, és senkinek nem sikerült ennyire jól megjelenítenie, még Alice Hoffmannak sem.
Engem Zozie, minden jóságtól mentes hátsó szándékai ellenére, elbűvölt. Az átalakulási képessége, még ha mágia segíti is, egyszerűen csodálatra méltó, és nem tudtam utálni, pedig tudom, kellett volna. Érdekes, színes egyéniség volt, teli titkokkal, és bár elég sokat elárult a múltjáról időközben, igazán soha nem ismerhettem meg.

"Nem könnyű egy boszorkány lányának lenni. Még nehezebb az anyjának."

Egész végig csokoládéillatban, vaníliában, fűszeres aromákban fürödtem, Harris egyszerűen mestere az illatok papírra vetésének, és annyira élveztem, hogy minden, de minden, csupa mágia volt, és boszorkányság, és varázslat, és csak úgy áramlott az erő mindenfelé, hogy szinte láttam a tűzijátékokat.

(értem én, hogy a filmes borítót sok esetben jobban viszik, de tekintve, hogy a filmnek nem sok köze volt a könyvhöz már az első résznél sem, a másodiknál meg még film sincs, nem értem a választást, főleg, hogy annyira hangulatosak az eredeti nemfilmes fedlapok.)

Neil Gaiman - Tükör és füst

2011-11-11T08:49:00.001+01:00

érték: 5/ 4

Gaiman annyira megoszt engem. Van regénye, amit szerettem , és van, amit meg nem . A Csillagport könyvben nehezen viseltem, filmben viszont imádtam. Amit még nem olvastam tőle, azok a novellái. Mivel úgy gondolom, hogy nagyon rossz regényeket ír, mert nem tud hosszan érdekfeszítően írni, és bénák a karakterei, adtam neki egy esélyt, hogy novellában attól még jó lehet. És tényleg. Legalábbis nagyrészt.

A legtöbb novella nagyon tetszett, nagyon kevés volt, amelyik nem, a verses formától viszont kiszaladtam a világból, amiért nagyon kár, mert némelyik kifejezetten remek sztori volt. Tudom, hogy nem attól vers valami, hogy rímel a vége, nade ez nem vers, csak több sorban tagolt próza, ami így úgy néz ki, mintha vers lenne, de nagyjából ennyi a formai negatívum. Lényegesebb, hogy maguk a történetek, kevés kivétellel, tényleg olyanok, amiket nehéz letenni, lehet közben borzongani, és tűkön ülve várni a végét. Tetszett, hogy nem igazán volt happy end, és hogy végre tényleg a történetekhez méltó karaktereket alkotott. Azt hiszem, nem olvastam még olyan novellákat, ahol ne lett volna hiányérzetem: vagy azt kérdeztem, hogy 'ez most mi volt? minek kellett ezt megírni?' vagy azt, hogy 'miért nem folytatódik még?' Gaiman az első, ahol nagyrészt maradéktalanul elégedett voltam mindennel: kellően volt hosszú, vagy rövid, minden klappolt, mindenki olyan volt, amilyennek lennie kellett, és az aktuális terjedelembe minden belefért, amit a történet megkívánt.

Jó érzéssel tettem le, az már tényleg csak egyéni ízlés kérdése, hogy nem mindegyik tetszett, de a 80%-a jó volt. Tud ez a Gaiman, ha akar, meg ha hagyja magát. Le vagyok nyűgözve Gaiman fantáziájától: álomseprő, a troll hídja, a mindig 19 éves lány, ami egy se füle, se farka történet, de nagyon tetszik. A kedvencem Az aranyhalas medence és más történetek , és Hófehérke története, a Hó, üveg, alma . Mondjuk eddig sem a fantáziájával volt gondom, de itt legalább a megvalósításuk nekem is bejött. És imádom a borítót.

Világörökség

2011-11-11T08:45:00.000+01:00

Egy csodaszép albumot szeretnék a figyelmetekbe ajánlani. A Partvonal kiadó egy új, kibővített kötetben megjelentette a teljes UNESCO-s világörökséget.

50 évvel ezelőtt az asszuáni víztározó gát építése közben a Nílus egy jókora területét víz árasztotta el, ami felhívta a figyelmet az ott lévő történelmi kincsekre, amik az ilyen balesetek során végérvényesen károsodhatnak. Az UNESCO felismerte, hogy ezeket a pótolhatatlan csodákat valahogyan meg kell védeni, ezért elindította a műemlékvédelmi kampányát, amihez aztán sorra csatlakoztak az országok politikai hovatartozástól függetlenül, hiszen minden területnek vannak megóvásra váró emlékei. Ez a mozgalom ráébresztette az emberiséget, hogy közös kincseink vannak, amiket védeni és ápolni kell, és létrejött a Világörökség Egyezmény. Az UNESCO Világörökség listája minden évben bővül, az országok felterjesztik a kincseiket a Bizottsághoz, aminek az a dolga, hogy a világörökség kincsei minél sokszínűbben, és sokrétűbben képviseltesség magukat.

A csodaszép helyszíneket figyelemfelkeltő képekkel illusztrálják, egyszerűen öröm lapozgatni. Az album elején van egy kis segítség, hogy hogyan és mi alapján lehet benne keresni, hiszen több száz helyszín kellett, hogy beleférjen, és hiába nagyon vastag, a terjedelem azért véges. Épp ezért kép ugyan van mindenről, de inkább figyelemfelkeltő, mint részletekbe menő, és minden helyszín történetéről van egy kis rövid összefoglaló.

Az albumot többféle módon lehet forgatni: lehet keresni konkrét helyszínre, földrészenként és azon belül országonként, és rá lehet keresni a konkrét világörökségre is, a betűrendes útmutató alapján. Magában az albumban a helyszínek a felvételük ideje szerint vannak csoportosítva, kezdve 1978-tól, egészen 2010-ig, amikor is tavaly felkerültek a listára az utolsó helyszínek.

Az eddig megjelentektől eltérően ez az album a teljes világörökség részét képező anyagot tartalmazza, mindenről van benne szó, ami felkerült a listára. Nem olcsó, de nagyon igényes, és jól kezelhető kiadvány, mindenképpen tökéletes útmutató arra az esetre, ha egy-egy helyszín után részletesebben szeretnénk érdeklődni.

A könyvet köszönöm a Partvonal kiadónak.

Dann Simmons - Hyperion bukása

2011-11-11T08:43:00.001+01:00

érték: 5/ 5

Az első rész úgy ért véget, hogy annyi kérdőjelet hagyott maga után, hogy azt hittem, ezzel így nem lehet élni. De, azért, mint látszik, túléltem, de ha megfogadtok egy tanácsot, ne várjatok egy évet a két regény között, ha tehetitek, egymáshoz viszonylag közel olvassátok. Az a rengeteg érdekes kérdés, meg elmélet, ami az első rész közben megfogalmazódott bennem, mára teljesen elkopott, és nagyon nehezen vettem fel újra a fonalat. Újra kellett volna olvasnom az első könyv bizonyos részeit, de nem akartam ezzel időt tölteni, kénytelen voltam megvárni, míg a könyv segít. És szerencsére segít, nagyon kellemes érzés, amikor félmondatokból meg utalásokból bevillannak képek meg összefüggések az előző részből.
Ebben a könyvben változott egy kicsit az elbeszélés módja. Az első részben megismertük Keats-et, a költőt, aki most kiborgként él egy művész testében, és mivel Keats és a zarándokok kapcsolatban álltak, félig ő is ott van Hyperionon, és álmában látja, hogy mi történik. A történet is így tagolódik ketté: egyrészt látjuk, hogy a Shrike és a zarándokok sorsa hogyan alakul, kinek teljesíti a kívánságát, és mi lesz az, másfelől viszont ott a Hegemónia, ami hadban áll a Számkivetettekkel, és a megoldás kulcsa a Hyperion és a Shrike. És ott van a MAG is, minden mesterséges intelligencia megalkotója és központja, akik meg Istent akarják létrehozni gép formájában, és ezzel még az MI-k világában sem ért mindenki egyet.

Amit nagyon tudok élvezni és értékelni ebben a könyvben, az a komplexitása. Összetett, sokrétű, és sokszor az volt az érzésem, hogy túlírt, főleg, amikor a háborús helyzetet tárgyalják, de aztán mindig rá kellett jönnöm, hogy ez így tökéletes. Jelentősége van minden hadmozdulatnak, minden beszólásnak, minden ellentmondásnak és személyes ellenszenvnek. Mert ez az egész Simmons univerzuma. A könyv szerkezete is ezt segíti elő, mert, nagyon helyesen, mindig a legérdekesebb momentumnál marad abba egy-egy rész, de nem tudok előrelapozni, mert fogalmam sincs, hol fog folytatódni. De jó is így, mert a következő egységnél is ugyanez lesz az érzésem. Akárcsak az előző részben, itt is a könyv közepe felé kezdett igazán érdekessé és izgalmassá válni a történet. Egyetlen szereplő sem került közel hozzám, pedig nekem mindig kell valaki, akivel szimpatizálhatok, de most ezt nem hiányoltam, mert így be tudtam fogadni az egész mindenséget, bárhol is jártam a szereplőkkel. Meg aztán, mindenki, kivétel nélkül olyan embert próbáló eseményeken megy keresztül, hogy nem tudtam kivételt tenni, mindenkinek tisztelettel adóztam, hogy képesek voltak átlépni a saját korlátaikon, és megtenni azt, amiről ők maguk sem tudták, hogy képesek rá. Szeretek itt, még mindig, pedig hideg, távoli, majdhogynem elképzelhetetlen is számomra, és mindig meglepődök, hogy a mi Földünknek csak párszáz (pontosan 400) éve lett vége. Ha belegondolok, hogy pl. mostantól kezdve 400 évünk van hátra, és ennyi idő alatt olyan fejlettségi szintre fogunk érni, hogy galaxisokat, távoli világokat fogunk meghódítani és irányítani... pedig nyilván ez hosszabb idő lesz. Így most olyan, mintha én is részt vehetnék mindenben, pedig hol leszek én már akkor... A nagy kedvenc még mindig a Shrike, az Időkripták, és az időben-térben való ugrálások, bár ezeket nem volt egyszerű követni.

A könyvet köszönöm az Agave kiadónak.

Carl Frode Tiller - Bekerítés

2011-11-11T08:40:00.000+01:00

Ez a bejegyzés ismételten teli van spoilerrel , mert a kortárs szépirodalomról nem lehet rébuszokban beszélni, pláne nem akkor, ha norvég regényről van szó.
Nahát, én ezen a könyvön totál kiakadtam. Mert mit ígér a fülszöveg? Hogy van valahol egy David, akivel történt valami, és közben özönlenek hozzá a levelek mindenhonnan, és keretet adnak az életének, és elmesélik nekünk és Davidnek, hogy ki is ez a David. Ehhez képest Davidről alig-alig tudunk meg valamit, azt is inkább csak érintőlegesen, sokkal többet a levélírókról, akikből nincs olyan túl sok. Így ők nem is Davidről mesélnek Davidnek, hanem mindenki másról, aki körülötte él: szerelmekről, rokonokról, szülőkről, barátokról, de elsősorban saját magukról, mi történt velük, merre jártak, kivel voltak, miket gondoltak és hogy érezték magukat.

Kezdődik egy kvázi szerelmeslevéllel, Jontól, aki ennek a Davidnek a babája volt egy rövid ideig, amit úgy illik hívni, hogy nemi identitáskeresés. Mellesleg a könyv negyedénél esett le, hogy ez a Jon történetesen hapsi, mert hiába van a fejezet elején a név, valahogy elsiklottam felette, hogy e kettő összetartozhat, és valamiért külön kezeltem, de ez teljesen az én hibám. De így legalább kellőképpen meg tudtam döbbenni.

Aztán előkerül néhány nő is, és kiderül, hogy ez a Jon nem tisztán a hapsikat szereti (bár Davidbe a mai napig szerelmes érzésem szerint), hanem neki igazából mindegy, bárki jó, meg senki se jó, csak ne fájna ennyire az élet. Mindig vérzik, leginkább belül, és ha normálisnak lenni nem is sikerül neki, bárgyún folyamatosan vigyorogni mindig tud. És még közben is vérzik, meg persze nagyon dühös, úgy en block, mindenre, és mindenkire. Úgy érzem, megnyugtatja, hogy dühös lehet, ha már más nem tud lenni. Ő képviseli számomra a megfáradt, kiégett ifjúságot, akire akkora nyomást gyakorol az élete, hogy képtelen megélni önmagát, és azt, amire rendeltetett. Divatosan szólva még mindig keresi önmagát, és közben persze nagyon szenved. (egyébként az jutott róla eszembe, hogy tipikus anti-manci /by Bródy Lili/)

Aztán következik David mostohaapja, a prédikátor, aki a kórházban, betegen szembesül a fogadott fiát ért balesettel, és a közös barátnő, Silje, aki időközben férjhez ment. Az ő hármuk emlékeiből kellene nekem és Davidnek képet kapnunk Davidről.

Amit nehezen viseltem, az az írói stílusok személyre szabása volt. Jon részénél kezdte a mondaton belüli szó- és mondatrész halmozást, amit több mondatba kellett volna szednie, azt ömlesztette, de legalább a párbeszédekhez tartotta magát. Ez Silje részében csúcsosodott ki, ahol nem is volt hajlandó a párbeszédeket tagolni, csak nyomatta az egészet egymás után. Talán ezzel próbálta érzékeltetni a fiatalság hebrencsségét és laza, nyegle stílusát, mert Arvid, a mostohaapa teljesen átlagosan, megfontolt felnőtt módjára kommentálja önmagát és a múltat. Viszont Silje levei nagyon részletesek voltak, és nekem úgy tűnt, bár a való életben ő van a legjobban elfoglalva önmagával, Davidnek ő adott vissza a legtöbbet az emlékeiből.

Őszintén szólva, nem tudom, mennyire is tetszik ez a könyv, még ülepednie kell. Megismerten négy három ember életét, gondolatait, de egy olyan feeling lengi be az egész könyvet, hogy szívem szerint eret vágnék magamon, mert ezt az északi életérzést elég nehéz feldolgozni. Számomra lehetetlen volt megszeretni a szereplőket, az életüket meg végképp nem szerettem élni, de mégis, az eddig olvasott szépirodalmi könyvekkel ellentétben itt úgy érzem, hogy átjött némi mondanivaló is, még ha David emlékezete csak fedősztori, amibe ezt be kellett burkolni. Amit hiányoltam, hogy David végül nem tűnik fel a lapokon, nem tudhatjuk, mi történt vele, bár Silje zárszava ad némi támpontot, de akkor is kíváncsi lettem volna rá, hogyan reagál arra, ahogyan mások látják őt.

A könyvet köszönöm a Gondolat kiadónak.

Végül dűlőre jutottam az értékelést illetően: egészen jó a könyv, még ha ez azonnal nem is tűnt úgy.
érték: 5/ 4

Danielle Trussoni - Angelology - Az átok

2011-11-11T08:39:00.001+01:00

érték: 5/ 4

Valamikor rég, az emberi emlékezet elején az emberek világát Isten 200 angyala, a Vigyázók őrizték, hogy felügyeljék Isten teremtményeinek tetteit. De az emberek leányainak szépsége bűnre csábította a Vigyázó angyalokat, akiket aztán tettükért egy barlang mélyére száműztek, de addigra már késő volt: a leányok megszülték az angyalok és emberek keveredéséből származó nefilimeket. Isten az özönvizet azért küldte a földre, hogy ezeket a förtelmeket elpusztítsa, de nem járt sikerrel. Több ezer év múltán az emberiség soraiban még mindig éltek nefilimek, meggyengülten, rejtőzködően, betegségtől sújtottan, és nagyon befolyásosan. És az emberek egy csoportja még mindig küzdött ellenük, ők voltak az angelológusok, az angyalkutatók. Évezredekre visszamenőleg tanulmányozták a szent és apokrif szövegeket, térképeket, mondákat és szájhagyományokat, hogy megtalálják azt a barlangot, ahol a bukott angyalokat őrizték, és hogy felkutassák a nagy erejű angyali ereklyéket. De nem csak az emberek akarják tudni, hol lelhetőek fel ezek a dolgok, de a nefilimeknek is igen nagy szükségük lenne erre a tudásra.

Nem kell különösebben vallásosnak vagy a bibliai történetekben jártasnak lenni ahhoz, hogy ezt a könyvet bárki is élvezhesse. Nem igazán tudom, hogy hova is soroljam: fantasy, kaland, gótikus mese, esetleg barangolás a bibliai szövegek világában; valahogy az összes, váltakozva, mikor mit követelnek meg az események. Nagyon sötét és komor történet, ne számítsatok könnyed és vidám kalandokra, inkább olyan az egész, mintha bejárnánk sok-sok emlékezet sötét barlangját, ahol füstös a mennyezet, csúszik a padló, és nem tudjuk, mi vár ránk a következő fordulónál. A történet egyik alappillére Enoch könyve, amit az egyház apokrifnak bélyegzett. Hogy egy szöveg mennyire minősül szentnek vagy épp szentségtelennek, az nem gátolta meg bátor tudósainkat, hogy megvizsgálják azt, és megpróbáljanak az általa továbbított képeknek valamiféle fizikai formát adni. Próbálták megjeleníteni a szekeret, és isten trónusát, meg a többi hasonló dolgot, de ezek nincsenek benne a könyvben, máshol olvastam, mindegy is, csak mondom, hogy ez egy valóban létező szöveg, bár mint az az ilyen régi iratoknál szokás, a példányok, amik fennmaradtak, némileg eltérnek egymástól.

A könyv második része különösen élvezetes volt, hiszen innen tudhatunk meg mindent az angelologusokról, mi a feladatuk, hogyan működnek, hogyan tanítottak, kiket és legfőképpen, miket. Celestine nővért, aki akkor még nem volt apáca, csak egy angyalokkal foglalkozó tudóspalánta, és az angyaltudósokat a második világháború menekülésre kényszeríti, és miközben a jelenben betegen a kolostori ágyát nyomja, elmeséli ifjúsága történetét, a kutatást, az expedíciót, és barátnőjéről is megtudunk néhány dolgot, aki az első egységben szereplő Evangeline nővér nagyanyja.
Csak csapongok ide meg oda, de a lényeg, hogy nagyon beszippantott a történet, és bár már eléggé unom a sorozatokat, meg hogy újabban senki nem tudja megírni a benne megfogalmazódott történetet egyetlen könyvben, most kifejezetten örülök, hogy jön majd a folytatás. Régen elég sok olyan könyvet olvastam, ahol keresték a világvégére való utalást több ezer éves szövegekben, elemezték a bibliát mindenféle szempont alapján, megtörtént-e, vagy kitaláció, tényleg egy másik világ-e, vagy egyszerűen a mindennapi történelmet akarták megörökíteni, és ez az idők során, és a mindenféle egyházi zsinatok miatt annyira eltorzult, hogy már semmi köze nem volt ahhoz, amiért íródott - és ezek a könyvek nem nélkülözték a tudományos vagy áltudományos felhangot, kifejezetten azzal a szándékkal íródtak, hogy dokumentumkönyvnek tekintsék őket.

Ezekkel szemben ez a könyv úgy közvetít egy sajátos nézőpontot a bibliai szövegekre és történésekre vonatkozóan, hogy mindezt regényesen és kalandosan teszi, és bár a szereplők állást foglalnak, miben hisznek, hiszen ez a szerepük, nekem nem muszáj ezt tennem. Élveztem, hogy olvashattam, élveztem a nem megszokott nézőpontokat, a szövegek egészen más kontextusba való helyezését, amik így másnak tűntek, mint aminek tűnnek a szokásos nézőpontból, és úgy keltett tudományos hatást, hogy végig tisztában voltam azzal, ez egy regény, a fantázia terméke, és nem több. Tökéletesen illesztette bele a bibliai szövegeket és a tudományos értekezéseket az események menetébe.

Ettől függetlenül persze a könyv korántsem tökéletes, mert amikor a jelenben jártunk, egész végig az volt az érzésem, hogy oké, ezek nefilimek, de ennyi erővel vámpírok is lehetnének, persze nem a dögösebb, lepedőakrobata fajtából, hanem inkább abból, ahol a vámpírok maguk is dögök. Mert a nefilimek is azok, bár hogy mitől is azok, az is megérne egy külön kis eszmefuttatást. (sztem semmivel nem rosszabbak nálunk, de valamiért mocskos teremtényeknek minősülnek.) Aztán Evangeline-nek volt egy nagyon különös élménye gyermekkorában, amire még mindig élénken emlékezett, és szerintem, ha valaki ilyesmit él át, az nagy mértékben meghatározza a hitét. Nos, Evangeline úgy tesz, mármint a hite úgy tesz, mintha semmit nem látott volna, és tekintve, hogy ráadásul még felesküdött apáca is, nekem ez nagyon furcsa. Az ilyesmi mellett nem megy el úgy senki, mintha mi sem történt volna. És amikor innen-onnan sikerül felcsípnie egy kis információmorzsát, mégsem tud vele mit kezdeni, pedig az alapok ott vannak benne, az emlékezetében, de így, hogy nem hajlandó erről tudomást venni, csak egy helyben toporog. Aztán az angelológiai elméletek olykor túlzásokba esnek, pl. hogy az összes európai uralkodó család a Vigyázók vérével volt szennyezett, így tudták a nefilimek uralmuk alatt tartani a világunkat. Tény, hogy ez igazán komoly hatalom, de pont annyira hihetetlen is. Szóval Trussoni nem hagyta, hogy elfeledjem, ez tényleg csak egy regény. Ráadásul az egész regény alatt nem nagyon tudta eldönteni, hogy most Gabrielle meg Evangeline milyen magas is; ami egyszer magas volt és vékony, az következőre pici lett és manószerű.

Mindezzel együtt is jó volt olvasni, teljesen elvarázsolt ez a téma, és ahogyan Trussoni tálalta, bár végig az volt az érzésem, hogy Dan Brown művei nem hagyták hidegen az írónőt... Nagyon közel éreztem magamhoz a szereplőket, a megszállottságukkal, élni akarásukkal, tudásvágyukkal, akár nefilimek, akár emberek voltak. Szerencsére Trussoni nem bagatellizálta el a történetet, okos volt és érdekes egész végig, szinte faltam a lapokat, mert tudnom kellett, mi fog történni. Nem tudom, hogy külföldön miért volt felemás a fogadtatás. Mert ha egy újabb lelkizős pornóra számított a nagy tömeg, csak most vámpírok helyett angyalokkal, akkor elhiszem, hogy pofára estek, ebben ugyanis egy szál romantika nincs, nemhogy erotika, meg lelkizés. Nagyon igyekszem keresni valamit, amihez hasonlíthatnám, de angyalokról ilyen könyvet, azt hiszem, még nem írtak. Ígéretes első könyv, de a gótikus érzést nagyon hiányolom belőle. Inkább a kalandregények, és Dan Brown rajongóinak tudom jó szívvel ajánlani.

A könyvet köszönöm a Kelly kiadónak.

Andrew Davidson - A vízköpő

2011-11-11T08:35:00.001+01:00

érték: 5/ 5

Azért mesélek sokat a történetről, mert a fülszöveg hülyeségeket ír. Nyomokban SPOILERT tartalmazhat.

"Minő váratlan sorsfordulat: miután leégett rólam a bőröm, csak akkor lettem képes végre érezni. Miután fizikailag visszataszítóvá lényegültem, csak akkor nyílt fel a szemem a szív lehetőségeire: elfogadtam ezt a förtelmes ábrázatot meg az undok testet, mert arra kényszerítettek, hogy meghaladjam a saját korlátaimat, míg előző testemben elrejtőzhettem mögéjük."

A könyv eredeti címe Gargoyle, ami vízköpő, viszont egy ideig a kiadó Lángoló szerelem címmel futtatta, ami ismerve a történetet, hathat akár arculköpésnek, vagy szarkasztikus humornak, attól függ, mennyire szeretnék jóindulatú lenni. A főszereplőnk ugyanis megégett, de olyan szinten, hogy számomra elképzelhetetlen, hogyan képes bárki is ilyen állapotban életben maradni. A teste formátlan üszökhalom lett, és a kínok kínját állja ki az orvosi kezelések alatt, úgy dönt, nem kér ebből. Pontosan kimódolja az öngyilkosságát, akkurátusan kibiztosítja elméletben magát, hogy biztosan sikerüljön (ez akaratlanul is szórakoztatott, hiszen olyan halálnemeket választott, amit halmozottan, egymás után végrehajtani némi túlélési tehetség kérdése lenne csupán), de aztán megjelent az ágyánál egy ápolt az elmeosztályról, egy nő, és Névtelen Főszereplőnk változni kezd.

Marianne mesél, de nem azért, hogy gyógyítson, nem azért, hogy szerelmet ébresszen, hanem mert ez Marianne: egy 700 éves emlékezettel létező lénynek képzeli magát, Isten eszközének, aki saját emlékezetéből meríti ezeket a történeteket. Hogy igaz-e? Ki tudja. Ő igaznak hiszi, így Névtelenünk is elfogadja, hogy valaha talán ez valóság volt. Utána jár pontosan mindennek, aminek csak lehet, megtalálja az írásos emlékeit ezeknek a történeteknek, és végül felhagy a kételkedéssel, és az információszerzés innentől nem másért van, csakis a tudás szépségéért. Mert ez a valaha volt szépfiú, ez a hímringyó, aki soha nem becsülte az érzelmeket és a saját testét, egy valamit mindig is értékelt: a szellemi értékeket.

Csodaszépek ezek a történetek, szomorúak, megindítóak, izgalmasak, sok-sok élet meséje, amik szólnak szerelemről, barátságról, pusztításról, kegyetlenségről, törődésről és gyűlölködésről, és persze róluk, kettejükről. Különösen érdekes volt Marianne kolostorbeli életéről olvasni, a könyvkészítésről, amiről azt hittem, sokat megtudok, de igazából Davidson úgy mesélt róla sokat, hogy végül túl sok konkrétumot nem árult el, legalábbis erről, minden mást egészen aprólékos tudományossággal tolmácsol. Az egész regény ilyen szemfényvesztő. Névtelenünk hatalmas átalakuláson megy át a szemünk láttára, láthatjuk, hogy áll talpra, és alakít ki magának egy vadiúj életet, egy olyan életet, ami totálisan különbözik attól, amiben addig élt, mind fizikálisan, mind érzelmileg.

No, mindezzel szemben én először azt hittem, hogy lesznek ebben démonok, meg angyalok, meg misztika, meg sok hasonló, mint az átlag fantasyban. Hogy majd jön az angyalszárnyú démon, és visszavarázsolja a szépségét ennek a csodás férfinak, hogy aztán bűnre csábulva együtt tisztuljanak meg, és bocsáttassanak be a mennybe. Nagyobbat nem is tévedhettem volna.

Nem is csodálom, hogy ennyire tologatták a megjelenést, úgy képzelem, hogy először a kiadónál is azt hitték, hogy ilyen lesz a könyv, aztán mikor rájöttek, hogy mégsem, nem nagyon tudták, hogy mihez kezdjenek vele. Cseppet sem illik az Ulpius profiljába: tartalmilag egy nagyon igényes, csodaszép könyv, lélekboncolós, és szinte már szépirodalmi, a vulgáris kifejezések ellenére is. Ugyan még messze az év vége, de ez tűnik eddig az év meglepetésének. És a magyar borító nem tetszik, azért nem az került a felső sarokba. Tudom, hogy azzal is megjelent külföldön, de akkor is ronda, ez sokkal jobban illik a regényhez.

Sherrilyn Kenyon - Álomszerető

2011-11-11T08:31:00.001+01:00

!!! SZIGORÚAN CSAK 18 ÉVEN FELÜLIEKNEK!!!

Mindenkitől előre is elnézést kérek, valami perverz kíváncsiság nyomta a kezembe a könyvet, meg mert Tigi írta a múltkor egy kommentben, hogy ez jó. Gyengébb idegzetűeknek nem tanácsolom olvasni a bejegyzést, ők maradjanak csak a könyvnél, mert gúnyos vagyok, és kritikus. És bocsi, hosszú leszek, a többi poszttal ellentétben ez inkább saját szórakoztatásra íródott, olvasás közben ugyanis jól szórakoztam. Ja, és spoileres leszek. Egy picit.

Azt hiszem, a tartalomról különösebbet nem szükségeltetik mondani, a borító ez esetben (is) teljesen magáért beszél. Amiért mégis olvasni kezdtem, az az, hogy ha már úgysem tudok semmi értelmes gondolatot befogadni, és Erikson Csontvadászai magyar szövege úgy hatott az agyamra, mintha hottentottául olvasnám, akkor mégse csak nézzek ki a fejemből, hanem olvassak valamit, aminek semmi értelme. Úgyhogy ez most pont passzolt.

Naszóval, van ugye ez a fickó, itt a borítón, akit elátkoztak, és Selena Gracie kezébe nyomta a varázskönyvet, amiben le van rajzolva a srác, és ahogyan a szél elkezdett lengedezni, miközben Gracie a csodás hímet szemlélte, már azon is érezhető volt, hogy itt valami nagyon nincs rendben. A pasi, ahogy kell, tökéletes. Állítólag minden ere látszódott , ami a nőket, kivétel nélkül, hatalmas élvezettel tölti el. Az a helyzet, hogy egyáltalán nem olyan gyönyörűséges ám, ha egy pasinak minden ere látszódik. És nem, még ott sem.. Meg kell csak nézni néhány durvább testépítő fényképét. Én imádom a hatalmas csávókat, de van az az érmennyiség, ami már gusztustalan. És én ezt láttam magam előtt ezek után, főleg, hogy nem egyszer ki lett hangsúlyozva, hogy minden ere látszódott, szóval innentől nem garantálhatok semmit. (De az is elképzelhető, hogy az eredetiben nem ér volt, hanem mondjuk ín, vagy izomköteg, és csak félreértette a fordító, de ennek nem néztem utána.)

Aztán dolgozik Gracie képzelete tovább. Hogy hogyan mozoghat - fentieket továbbgondolva számomra röhejesen esetlenül. Láttatok már egy ilyen izomkolosszust sétálgatni? Hát, sose lesz párducmozgása, az tuti. De jól van, ő végülis félisten, a gravitáció másképpen hat rá. Aztán "szinte hallani vélte a férfi hangjának mély hangszínét" - a túlzott szteroidbevitel mélyíti a hangszínt, de láttam én már ennek az ellenkezőjét is. Milyen röhejes lenne már, ha megütné ez a csodás hangszín a magas Cét, és miközben a csaj olvadozva várná a kielégülést, a pasi belecsipogná a fülébe, hogy "jó vagy, bébi". Hát, nekem ott lenne végem. Aztán jönnek az erős karok, a sziklakemény mellkas, meg az egyebe k - nagyjából mintha egy betonoszlopot ölelgetne szegény nő. Aztán miután már mindezen végigszaladt Gracie, a teste ott kezd lüktetni, ahol addig nem is hitte, hogy lüktetni képes - vagyis megint egy szerencsétlen csajjal fogom tölteni az időmet, akinek fogalma sincs, mi az az orgazmus, mert élő, földi halandó még odáig nem volt képes eljuttatni, vagyis fogalma sincs, hogy mi az, amit most ott érez, ergo az összes férfi egy töketlen pöcs, aki nem tudja, mit kell kezdeni egy nővel az ágyban.

No, itt azért meg kellett állnom picit háborogni. Vannak béna férfiak. Tudom. Nem csak hallomásból. De azt is tudom, hogy vannak nagyon jó szeretők, bár tény, hogy ezt előre nem feltétlen lehet látni, főleg, ha a szűzies 30 méter távolságot tartjuk. De ennyire ledegradálni a pasikat, mint ahogyan ezekben a könyvekben teszik... Miért nem lehet az, hogy volt annak a szerencsétlen nőnek a könyvben legalább egyetlen egy tuti éjszakája, férfiemberrel, amire majd öregkorában mosolyogva tud visszaemlékezni? És akkor össze tudná hasonlítani, hogy a démon-vámpír-félisten akkor most jobb, vagy nem jobb? Mert így honnan lehet olyan biztos benne, hogy a démon-vámpír-félisten a tuti, és nem a pincérfiú? Hogy esetleg nincs feljebb még a démon...stb...élvezettől is? No de vissza a könyvhöz.

Itt van Iulianosz megjelenése: szerencsétlen pucér. Felöltözve már nem is tud hódítani valaki, csak pucéron? De lehet, hogy csak azért pucér, mert akkor azonnal szembe ötlik a hatalmas hímtag, gondolom én, és megszidom magam, amiért ilyen rosszindulatú vagyok... Ésss igen! Gracie-től aztán lehetne ez egy emberbőrbe bújt elefánt, ha ekkora van neki, így a pasi farka már biztos figyelemben részesül. És a körítés, az smafu? Hol marad az acélkemény mellkason való elalélás? A duzzadó izmokon való ámulat? Tudja azt Gracie, hogy micsoda kemény meló volt felépíteni ezeket a bicepszeket? Nyilván nem.

Aztán jön a következő kép, amikoris a pasi forró kezével egészen körbeölelte a csuklóját . Hacsak Gracie nem egy másik elefánt, én ezt nem értem. De fogjuk rá, hogy rosszul lett lefordítva, viszont jót röhögtem, ahogy elképzeltem. És a pasi megszólal, zengő baritonnal. Héé, és ha mégsenemlesz bariton? Akkor mi van? Akkor is így elalélunk a hímtagtól? Nnna, ugggye. No, de a bariton zeng, mi meg bámuljuk a sárgásbarna bőrt. Nekem betegnek tűnik így első olvasatra. És mennyire jellemző, hogy a pasi farkától csak nagyon lassan jutunk el az arcáig. Nálam ez fordítva van, először lássam már a fejét, hogy tudjam, akarom-e látni a farkát is. Mondjuk nem kezdtem még egy pasi mustrálását sem a padlón fekve, alulnézetből lehet, hogy tényleg más lenne a sorrend, főleg, ha tényleg akkora , hogy mindent eltakar. Sose lehet tudni. Ami már megint egyéni ízlés kérdése, azok a telt, duzzadó ajkak. Nőknek eszméletlen jól áll, de csak ha saját, pasiknál nekem nem jön be. De most mindegy, hogy nekem ez nem tetszik, mert Gracie bizony el van bűvölve, és szóhoz sem jut.

Azt mondja Gracie, hogy annyira meztelen vagy - lehet valaki kevéssé, illetve túlzottan meztelen? ezen elmerengtem picit. Nem tudom a választ, úgyhogy olvasok tovább. A pasi válla is sziklakemény, és meleg. Én nem feltétlen dörgölőznék hozzá szívesen. Mint egy nagy, napsütötte kavics.

Gracie szeplős. Ez annyira jó! Hogy én hogy unom már a tökéletes, márványfehérségű bőrt... végre egy szeplős csaj! Szuper.

Viszont valamit nem értek. Iulianoszt ugye az az átok sújtja, hogy folyamatosan nőket kell kielégítenie, akik őt megidézik (egy hónapig tart egy-egy ilyen rabszolgaság), viszont ő maga soha nem elégülhet ki. Mégis, arra, hogy az övé legyen, egy pillanattal sem tud tovább várni . Úgy mégis, aztán miért nem? nem tökmindegy, mikor nem elégül ki? Viszont ... Gracie, akinek elvileg semmi tapasztalata, és ami van, azzal is csak mellényúlt, teljesen tisztában van vele, hogy ez a pasi jó az ágyban. De hogy ezt miből állapította meg... aha, a mozdulataiból, és a rátermettségéből. De mire termett rá? Rajta kívül. Meg egyébként is, ennyiből? Oké, neki nem fügefalevél kell, hanem egy egész bokor, de akkor is.

Sokkhatás: a pasinak hátközépig ér a haja. Jáj. Igen, tudom, a csajok legtöbbje szereti, de engem ettől a hideg ráz. Ilyenkor a homofóbiám csak felerősödik. Ráadásul még hullámos is...brrr. De csak hogy kiegyenlített legyen a viszony, a pasit is éri egy nagy sokk: Gracie kis híján elküldi a fenébe. Ez elég nagy arculcsapás annak, aki ahhoz szokott hozzá, hogy a nők már a látványától elélvezzenek. Mondjuk én Iulianoszt sem egészen értem. Ugye a folyamatos kielégületlenség nem tesz jót sem a testnek, sem a léleknek, és én a helyében picit morcos lennék már mostanra. Ehhez képest ő majdhogynem egykedvű. Irtó dühösnek kellene lennie, elvégre használati tárgyként funkcionál, mint az állólámpa az olvasófotel mellett.

Az első, igazán kellemes csalódás: Gracie beszélgetni próbál. Oké, néha bevillan neki, hogy ez egy isteni pasi, és ő idézte meg, és úristen, de jó lenne, de igazából olyan hülyeségeket kérdez tőle, hogy mikor találták fel a villát, és hogy ott volt-e, meg hogy mit csinál a könyvben, meg ilyenek, és ez tök jó. Iulianosz meg válaszolgat, ímmel-ámmal. Ő arra vár, hogy használják már végre.
És íme, eljött az első együttlét ideje is, és nem értem Graciet. Olyan dolgokra hivatkozva menekül az ágaskodó vessző elől, ami pont hogy nem úgy van. Ráadásul van az a pont, ahonnan már nem érdemes visszafordulni. És látszik, hogy Kenyonnak nem megy az elmélet gyakorlatba való átültetése, márminthogy Iulianosz csak kielégíthet, ő maga nem elégülhet ki. Faszikám egész végig úgy viselkedik, mintha neki is sikerülhetne, úgy is gondolkodik, de aztán az utolsó pillanatban eszébe jut Kenyonnak, hogy hoppá, ezt nem lehet, és akkor eszébe jut Iulianosznak is. Mintha ezt el lehetne felejteni. Ugyanis egy ilyen helyzetben ha a pasinak feláll, nem arra vár, hogy hajdejólennemárbennlenni, főleg, ha 2000 év alatt nem csinált mást, csak benn volt, aztán meg kinn, hanem inkább a nőre kellene koncentrálnia, hogy neki okozzon örömöt, elvégre ez a feladata. De ő mindennek azzal a tudattal kezd neki, hogy neki is milyen jó lesz. Nem tudom, érthető-e, mi a bajom. Merthogy nem lesz jó, sőt, szerintem ennél szarabb nincs. A könyv közepétől aztán már belejött Kenyon, de addig minden volt, csak következetes nem.

Iulianosz táplálkozásának a tálalása hagy némi kívánnivalót maga után. Lehet, hogy itt jön az, amiért azt mondta Tigi, hogy magyarul ne, mert olyan metaforákat meg szóképeket használ a fordító, hogy csak pislogtam:
" Halkan felmordult, ahogy a kellemes nedv átmosta az ízlelőbimbóit. Gyomra követelődzőn megkordult az édes péptől. A torka is fájón vágyakozott az ízes, enyhet adó táplálék után. " majd ezt követően konkrétan zabálni kezd.
" Hagyta, hogy a hideg víz lefolyjon bőrén, aztán felfogta a markában, lehajolt, és ivott a tenyeréből, lenyalogatva a vizet ujjairól. Olyan enyhet adó volt, ahogy a víz elárasztotta a száját, lecsúszott égő torkán, csillapította a szomját. "
Ezek a szóvirágok nem illenek se a szövegbe, se a történethez.

Ami még nagyon elgondolkodtató: Iulianosz 2000 éves fogsága alatt igazából két dolgot tett: a könyvben várt, sötétségre és mozdulatlanságra kárhoztatva, és az egyetlen szórakozás az volt, hogy hallgatta a könyv körül lévő világot, így nyelveket tanult meg, és valamennyire tudta követni a világ változását. Vagy a megidézett nőket elégítette ki, hálószobákban és kertekben bujkálva. Aztán itt van Gracie, aki hiába idézte meg, meg kell hódítania, és mindeközben egy percet nem kíván a világra szentelni. Nem érdekli, hogy néz ki a 21. század, milyen a világ most a 2000 évvel ezelőttihez képest. De miért nem?? Oké, elhiszem, hogy élvezetes lenne neki, ha Gracie-t látná elélvezni, de én hülyét kaptam tőle, hogy ennyire egysíkú a fickó. Ne menjünk sehova, dugjunk éjjel, nappal, kit érdekel a többi. De a javára írtam, hogy a hölgykoszorút maga körül totál hidegvérrel viselte. Ezért kapott egy piros pontot.

És akkor most megláttam, hogy mennyit írtam, és lefordultam a székről, és gyorsan töröltem is a felét. Most már igazából mindegy, ha valaki nem akarja elolvasni, az már rég abbahagyta, de akkor nem is nyújtom még hosszabbra, csak egy kicsivel.

Azt kell mondjam, nagyon jól szórakoztam a könyvön. A nők Iulianoszra adott reakciói nagyon szánalmasak és röhejesek voltak, de az tetszett, ahogy egymással évődtek Gracie-vel. Azonkívül nagyon jó a téma, a könyvbe zárt 2000 éves pasas. A szexrabszolga vonulattal még mindig nem lehet rám hatást gyakorolni, de ez nem baj. Még ha nem is ebből a célból íródott a könyv, de azért pár dolgon elgondolkodtam. A kínlódásról a jaj-mi-lesz-velünk szállal inkább már szót sem ejtek, bár a szívem mélyén megértem őket. Az igazán szimpi szereplő nekem Selena volt, csodálkoztam is, hogy ő miért nem akarja lerángatni a gatyát Iulianoszról. Jó fejek voltak az istenek is, bár ez a szál lehetett volna kidolgozottabb, de mondjuk akkor meg nem maradt volna elég hely arra, hogy Iulianosz ágyba vágyjon. Meg igazán a szereplők maguk sem voltak kidolgozva, Iulianosz testét leszámítva.

Nyilván nem lesz egy korszakalkotó felfedezés, de ha valaki időnként olyan állapotba kerül, hogy az agya csak ilyesmit tud befogadni (mert ezt nem kell befogadni, hehe), akkor annak csak azt tudom mondani, hogy tökmindegy, hogy Wardot, Kenyot, Cole-t vagy Showatert vesz kézbe, nagyjából mindegyik ugyanazt fogja nyújtani. Kenyon vicces, az biztos.

Ötlet: 5/4

Szereplők: 5/3

Szexuális hatás: 5/1

Iulianosz személye: 5/2

Humor: 5/4

Szórakoztatás: 5/4