Nekem viszont sokkal érdekesebb volt a világ, amibe hirtelen teleportálták őket. Az űrhajó, vagy micsoda fala valami különös, szivacsos-rugalmas anyagból van, amibe lyukat lehet vájni, hogy vizet fakasszanak. És úgy tűnt, ez egy egész komplexum, mert a terek között folyosók vannak, egy hártyaszerű anyaggal elválasztva, bár azt igyekeznek megakadályozni, hogy csak úgy sétafikáljanak a világok között, történt ugyanis néhány elrettentő haláleset. Az egész környezet akkora ötlet, teljesen egyedivé teszi a történetet, és végre egy könyv, ahol az idegenek nem minket akarnak legyűrni, hanem egymással állnak harcban.
Első látásra úgy tűnik, hogy az elraboltak személye random választással történt, de én azért láttam már benne némi rendszert az első oldaltól kezdve. Alapvetően a népesség szinte egésze képviseltette magát, foglalkozásra és intelligenciára való tekintettel, és ezzel együtt különböző helyzetekben is találták magukat. Volt, aki család nélkül maradt, voltak gyerekek szülők nélkül, szülők gyerek nélkül, de voltak egész családok is az elraboltak között.
Az idegenek kommunikációja igencsak egyedi, ők ugyanis illatokkal társalognak, és az egyik központi alak, Attila is azért kapott egy izét a fejébe, hogy képes legyen fordítani, és kommunikációs csatornaként szolgálni. Aztán ennek lesznek komolyabb következményei is, nem áll meg a dolog a tolmácsolásnál.
És el is érkeztem az idegenekhez, amik nekem mindenféle leírás ellenére teljesen megfoghatatlanok maradtak. Biztosan csak az én hibám, de a mindenféle nyúlványokkal, meg lógó szemekkel rendelkező lényeket el tudom ugyan képzelni, de nem tudom látni őket, és nem tudom eldönteni, hogy a leírás nem volt elegendő, vagy az én agyam nem tud elvonatkoztatni túlzottan a humanoid körvonalaktól. A regényben ganésáknak hívják őket, és előttem meg is jelent egy ganésa, de az meg nem illett bele ebbe a földönkívüli környezetbe, de megoldottam a dolgot: nem képzeltem el őket, hanem egyszerűen csak ők voltak az Idegenek, akik egy gömbben lebegnek végig a termeken, és közben illatanyagot bocsátanak ki. Külön jó volt, hogy zárójeles-dőltbetűs részben képet kaptunk arról, hogy mit próbálnak közölni az idegenek. Akadozó volt és döcögős, eleinte teljesen érthetetlen, mert nyilván az ő szókincsük egészen mást takart, mint amit nekünk jelent, de aztán ahogy Attila az izével a fejében egyre jobban rájuk hangolódott, ezek a közlések is egyre értelmesebbek és érthetőbbek lettek. nekem ezek a részek voltak a kedvenceim, mert sokkal átláthatóbb képet mutattak az idegenek gondolkodásmódjáról, mint bármi más.
A központi karakterek jól kidolgozottak voltak, teljesen hitelesre sikerültek, de ez kell is ahhoz, hogy az emberi kapcsolatok mélységeit és árnyoldalait is láttatni lehessen, és úgy érzem, ez is remekül sikerült. Nagyon emberi volt, ahogy az üzemanyagot őrizgették, vagy a zenelejátszó aksiját kímélték, hogy minél tovább tartsanak, a szervezkedések, az ellentétek, és az egymás mellett élés is nagyon valószerűre sikerült. Ilyenkor óhatatlanul elgondolkodik az ember, hogy ő vajon hogy viselné ezt a kiszakítást, és idegen világot, milyen gyorsan lehet alkalmazkodni, és leginkább mihez. Nem biztos, hogy ott is az hiányozna, amiről itt azt gondoljuk, hogy biztosan hiányozna.
Nekem nagyon tetszett ez a világ, és mivel volt jópár szereplő, akit tudtam utálni, teljesen életszagú lett a regény, csak hogy stílusos legyek. A környezet, ahová csöppentek, egyedi volt, én legalábbis nem olvastam még hasonlóról, és az idegenek céljai/kommunikációja is újdonság volt. Igazán jó szórakozás olvasni, mindenkinek ajánlom, aki unja a sablonos sci-fi elemeket, és valami újra és egyedire vágyik.
Gondolom, már mindenki tudja, hogy a Brandon Hackett név mögött Markovics Botond áll, akivel az SFmag készített interjút.
Kiadja az Agave
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése