Kevin Hearne - Hounded ~ Üldöztetve

Atticus O’Sullivan 2100 éves druida, de csak 21-nek néz ki, aki már jó pár évszázada menekül Aenghus Óg elől. Problémájuk forrása a Fragarach, a kard, amit Aenghus szeretne visszakapni Atticustól. Próbálkozik csellel, mások segítségével, de végül nem tudják elkerülni a végső küzdelmet, és azért úgy tűnik, Aenghus nem becsüli le Atticust, kellőképpen felkészül a csatára, csak egy kicsit elszámította magát. Megesik az ilyesmi.

Ez volt az a könyv, ami nem jelent meg könyvhétre, és meg kell mondjam, igazán bánhatjátok, de ha szerencsétek van, hamarosan olvashatjátok. Mert ezt el kell olvasni.
Először is, Atticus egy hatalmas fazon. Okos, vicces, és van egy kutyája, Oberon, akivel telepatikusan beszélget, néha Shakespeare-t idéz (amitől én falra másztam, de szerencsére van más hobbija is), vörös haja van, kecskeszakálla, és tetoválása. A tetkók nem díszítőelemek a testén, hanem komoly mágikus feladatuk van, a földdel való kapcsolatot segítik elő, mert a druidák a földből nyerik az erejüket, akár gyógyulni kell, akár csatára készülni.

Ezt leszámítva egyébként a létező legtöbb paranormális lény megjelenik a könyvben: istenek és istennők, mindenféle panteonból; az ügyvédei egy vámpír és egy vérfarkas (a tempei falka különösen szimpatikus csapat), démonok, hullafaló szellemek, és sok-sok boszorkány. Mert nem elég Atticusnak, hogy Aenghus ellen kell vonulnia, még a boszorkányok is keresztbe tesznek neki, és az istennők is csak játszadoznak vele.
A két kedvencem Morrigan volt és Brighid, bár egyikük sem volt éppen önzetlen, ha segítségadásról volt szó.

Remélem, a következő kötetek is megjelennek szépen sorban (eléggé le vagyunk maradva az eredetihez képest, ahol már a hatodik részt várják), mert ígéretesnek tűnik, hogy Atticus ezer év után tanítványt fogadott.

– ... Tudja, ez egy ír kard, és ez a fickó egy magángyűjteményben tartotta, ami nem tűnt helyesnek, ráadásul angol volt.
– Angol?
– Bizony. – Egy kis lelkiismeret-furdalást éreztem, amiért visszaéltem az özvegy gyenge pontjával, de nem állhattam egész éjjel az utcán egy lefejezett hulla mellett. A Bajok alatt az özvegy férje a Provóknál szolgált, és az UVF végzett vele, akiket az asszony – jogosan vagy sem – az angolok bábuinak tekintett.
– Akkor nyugodtan elkaparhatod a hátsó kertben, és isten verje a királynőt, meg a pokolfajzatokból álló szógáit! 

Mrs. MacDonagh a könyvben külön élmény, de gyanítom, hogy több van benne, mint egy régen meghalt katona özvegye. Valahogy az ilyen könyvekbe nem kerülnek bele véletlenül iszákos öregasszonyok, de ha mégis, az se lesz baj, mert nagyon jó fej az öreglány. 

Nem hiába akartam én annyira ezt a könyvet, eszméletlen jó. Humoros, akciódús, kalandos, titokzatos, és olyan dumák vannak benne, meg olyan szereplők, hogy hanyatt dobtam magam az élvezettől. (nem túlzok ám.) Atticus meg az a fajta ír, akit nagyon lehet imádni. Szerencsére az a 2100 év nem múlt el nyomtalanul felette, még ha külsejében meg is tudta őrizni a látszatot. Egyszerűen imádom. Meg a könyvet is. 

Köszönöm a Könyvmolyképzőnek az előolvasást, hatalmas élmény volt.:) 

Follow my blog with Bloglovin

Olvasd el az egészet ->

Paul Hoffman - Isten balkeze

Nagy kedvencem ez a könyv, kár, hogy a folytatásai bedugultak. Akiknek tetszik Mark Lawrence Széthullott birodalma és Jorg, a tövisek hercege meg királya meg császára, annak nagy valószínűséggel ez is bejönne, bár tény, hogy azért annyira nincs jó, mint Jorg pajtás.

"Semmilyen hír nem olyan jó vagy rossz, amilyennek első pillanatra tűnik."

Menedék, ahol a Megváltók az urak, Az Akasztott Megváltó hívei. Menedékben többezer fiatal fiú él, akik szellemileg, testileg és lelkileg is ki vannak szolgáltatva a Megváltóknak. az Akasztott ugyan a szeretet és a megbocsájtást hirdeti, és a novíciusoknak is eldarálják ezt. Két iszonyatos verés között. Ezeknek a fiúknak nincs életük, nincs lelkük, szó szerint kivernek belőlük minden egyéniséget. Számuk gyarapszik, de ezt ők csak közvetve tudják meg. Ágyaikat emeletes ágyakra cserélték, turnusokban járnak mindenhová az addig megszokottal szemben. Hogy mi végre, azt senki nem tudja, de egy idő után már eszükbe sem jut kérdezni, vagy gondolkodni. De Cale más. Egy véletlen következtében, amit aztán ki is használnak, neki, és három társának gyökeresen megváltozik az élete, és megkezdődik izgalmas kalandjuk ebben a különös világban.

A történetnek ez még csak az eleje, sőt, igazából semmit nem mondtam, mert nem szeretném elrontani, amit a könyv legeleje kínál, ahol az író hihetetlen feszültséget és izgalmat teremtett. Mondjuk ez az egész könyvre is jellemző, de az elejére különösen.

Az a helyzet, hogy én meg voltam róla győződve, hogy mivel tizenévesek a szereplőink, ez majd egy laza kis fantasy lesz, amolyan ifjúsági, ami mostanában olyan nagy divat. A borító egyszerűségét látva először arra asszociáltam, hogy egy kicsit fantáziaszegény volt a grafikus, és a kölköknek minden mindegy alapon csak odatett egy alakot, de amilyen megtévesztő a borító egyszerűsége, olyan fordulatos és színes a történet. Sok kérdésem maradt, ki kicsoda, mit miért, minek mi a célja és értelme, de mivel ez egy háromrészes sorozat lesz, azt hiszem, ez így a normális. Nem traktált semmiféle politikai vagy vallási összefüggéssel, egyszerűen belecsöppentem valamibe, aminek csak egy részét értettem, de nagyon izgultam a szereplőkért, és szépen lassan azért világosodtak a homályos foltok. A Menedékben a Lordok hite valamiféle keresztény elfajzásra hajaz, annak minden torzulásával, amit csak el lehet képzelni. Cale a központi figura, aki saját képességét sem igazán érti (legalábbis nem osztja meg velünk), származását homály fedi, és mindig akad valami magasabb rangú védelmezője, aki kihúzza a csávából. Márpedig ha valami gáz van, annak általában ő az okozója. Nagyon tudja az író csavarni a történetet, és ahogy Amadea szokta mondani, nem egy rohangászós könyv. Merthogy fel sem akartam kelni mellőle (bár néha muszáj volt.) A könyv eleje kicsit sokkoló, kegyetlen, de utána nagyon kalandos és izgalmas lesz, ráadásul még humoros is. Bizarr feketehumor, ami oldja kicsit a feszkót. Az egyetlen idegesítő dolog az volt, hogy felváltva tegeződtek és magázódtak, mintha a fordító nem tudott volna dűlőre jutni, melyiket is akarja jobban. Jobb lett volna a tegeződés, ez a magázós hangnem mindig olyan modorosnak és affektálónak hat az ilyen könyvekben.

Olvasd el az egészet ->

László Zoltán - Egyszervolt

Egyszervolt egy Karsa Harlan, aki intézetben nevelkedett, majd mikor felnőtt, a patológián lett irodista. Kicsit kellemetlen volt a nőzésre nézvést a foglalkozása, de majd látni fogjátok, mégsincs veszve semmi, csak egy kis bátorság kérdése. Karsa Harlan élt, éldegél, mígnem egy randin, amiről szíve hölgye nem rohant el azonnal, ahogy kimondta a boncterem szót (nem véletlenül, ne legyenek illúzióink), úgy távozott, hogy fogalma sem volt róla, hogyan távozott. Kicsit kellemtlen is volt utólag a hoppon maradt hölgyet faggatni, hogyan is esett meg ez a kellemetlenség, de nincs mit tenni, ha az emlékezet cserben hagyja a szegény szabólegényt.
Arra ugyan nem emlékezett, hogyan került a kocsma elé, de onnantól csupa különös dolog esett meg vele. Először is, eltűnt a robogója, aztán meg úgy nézett ki, és úgy is érezte magát, mint akit összevertek, a buszon furcsán viselkedtek vele az utasok, de legalább otthon minden rendben volt. Egészen addig, míg másnap jött egy hivatalnok, kikönyökölt, régi öltönyben, és betette zoknis-szandálos lábát a nappaliba, és furcsákat kezdett kérdezni.
Harlan eleinte tiltakozott, mit neki kommuna, meg idegen lények, de a vezérhangyát már útnak indították, és Harlan úgy dönt, a végére jár múltjának. Igaz, közben azért folyamatosan szüksége volt noszogatásra, de mint minden mesében, ebben is minden jó, ha a vége jó.

Igyekszem elolvasni minden olyan történetet, ami valami mesefeldolgozásnak mondható, és minél kifordultabb az átirat, annál jobban tetszik általában.
Ez most itt nem jött össze, nálam nem működött se a világ, ami elég elnagyoltra és konkrétumok nélkülire sikerült, se a szereplők, akik nem tudtak hozzám közel kerülni.
Egyedül a könyv humora az, amire azt mondom, hogy megállja a helyét, de az a helyzet, hogy ezt leszámítva eléggé untam a történetet. Nem volt épp kiszámítható, de hiányoltam belőle a lendületet és az életet. Talán túl meseszerű volt, és nem volt se titokzatos, se misztikus, ami, úgy tűnik, muszáj, hogy legyen benne, hogy el tudjon varázsolni.Nem a mesét fordították ki, és emelték be a világunkba, (mint pl. Kleinheincz Csilla az Ólomerdőben), hanem a világunk egy szereplőjét tolták a mesebirodalomba, és ez így nekem nem jön be. Nagyon hiányzott a játék a valóság és a fikció között, amitől a történet lüktető és bűbájos lesz, a szó misztikus értelmében. Ez egy szépen elmondott mese, annak minden elemével, előnyeivel és hátrányaival együtt, vagyis nincs benne se sötétség, se hátborzongás, se lúdbőrözés. Ezek meg nekem kellen(én)ek.

Olvasd el az egészet ->

Elizabeth Kostova - A történész

Meleg van, nincs kedvem olvasni, és mióta megnéztem Jonathan Rhys Meyerst a Dracula trailerében, tisztára vámpíros kedvem lett megint. De mivel, mondom, meleg van, inkább hozom a régi blogról a posztokat. Sokan nem szeretik ezt a könyvet, amit nem értek. Viszonylag eseménydús, de tény, hogy elég lassan és komótosan történik benne minden, de szerintem ez így pont jó. Illik Draculához. (Chance-nél meg mindenkinek az a baja, hogy túl tömény. Na, tegyünk igazságot.)


A könyvről, aminek semmi köze a trailerhez:

Egy XXI. századi gótikus hangulatú alkotás, minden kellék megvan benne hozzá, hogy az legyen. Akciók, vámpírok, könyvek, könyvtár, ódon kastély, titokzatos múlt, és mindez a mi korunkba ágyazva.  Egy 16 éves amerikai kamaszlány megtalál a családi könyvtár egy eldugott szegletében néhány levelet és egy különös könyvet, ez indítja el az események láncolatát. Ő lesz a narrátorunk, vele megyünk mindenhová, országokon és időn keresztül. Az 1500-as évektől napjainkig elég sok időben és helyen megfordulunk, titkokat kutatva, és ellenséget felderítve.

Hitelesen mutatja be Kostova a különböző nemzedékek életének eseményeit, reakcióit, az egyetemi professzortól kezdve a középkori vámpírig. És a könyv ismét előkerül, üres lapjaival, közepén egyetlen feliratával, Drakula. Mindig minden tulajdonos megmagyarázhatatlan módon jut hozzá a könyvhöz: egyszer csak ott lesz az orra előtt az asztalon, vagy a táskájában, esetleg a könyvtári olvasóteremben. Aztán egy nap Rossi professzor ( apja tanára) a saját bezárt irodájából eltűnik, nem hagyva mást hátra, mint vérnyomokat. Az ő keresésére indul narrátorunk apja, akinek segítségére van egy erdélyi születésű magyar történészlány, aki épp Amerikában tanul. Együtt jutnak el aztán Isztambulba, ahol egy titokzatos lovagrend veszi őket pártfogásába, mígnem onnan is menekülniük kell. Az ott talált régi dokumentumok és térképek alapján eljutnak Közép-Kelet-Európába és a Balkánra: Magyarország, Románia, Bulgária különböző részein próbálják a múltat felgöngyölni. Találnak középkori kéziratokat, kódexeket, utalásokat, előkerülnek a babonák és népi mondák is, ezek segítik tovább őket. A különböző nemzedékek szinte ugyanazt az utat járják be, mindenki egy kicsit tovább jut az előzőeknél. Így van ez a kamaszlány esetében is, akinek apja szintén eltűnik, és aki anyját már korán elveszítve kicsit nagyobb szabadságot élvez kortársainál. Segítségére van egy fiú is az egyetemről, és nem maradhat el a szerelmi szál sem, aminek a javára kell írnom, hogy nagyon visszafogott és kedves, és nem nyomja el a valódi történéseket.

A különböző idősíkoknak köszönhetően láthatjuk a kutatást és annak megfeneklését, majd az újabb szálakat, és egy idő után kialakul bennünk egyfajta összkép Drakulát és áldozatait illetően is. Mert senki sem véletlenül kapja a könyvet, személyük kiválasztása is feltételez egyfajta rendszert és nyilvánvaló okot, igaz, ez eleinte homályban marad.
Külön tetszett, hogy az írónő mindenhol gondosan időt fordított a helyszínek bemutatására, a valós történelmi múlt megidézésére az 1950-es évek Budapestjén és Bulgáriájában ugyanúgy. A történelmi eseményekbe ágyazva igen profin kelti életre Drakula mítoszát, és bár új arcot nem ad neki, egy kicsit árnyalja a képet, izgalmasabbá teszi a vámpírfejedelmet.

Nem egy tipikus vámpír-sztori, de elejétől a végéig izgalmas kalandozás a történelemben és a népi hitvilág babonái között, és közben egy pillanatra elmerülhetünk a különböző kultúrák mindennapjaiban is. Ez Kostova első könyve, és olyat alkotott, amilyen sokaknak sokadikra sem sikerült.

Olvasd el az egészet ->

Mennyire vagyunk nyitottak az újdonságra?

A Könyvmolyképző kiadó vezetője, Ildikó, ennél a posztnál kommentben említett egy igen érdekes dolgot. Gondolom, nem haragszik meg érte, ha szó szerint idézem:
1+1? nem rossz tipp, de olyat mások már csináltak bőven.
Tudtommal ilyet, mint mi a Silóval, még senki.
A mottó: minél inkább visszaadni az eredeti kiadási metódust egy olyan országban, ahol az e-book még gyerekcipőben jár.:)

Onnan indult az egész, hogy mi a franc is ez a Siló, ezzel a rövidke kis terjedelmével, és a ki tudja, hova haladó történetével.
De hogy nézett ez ki eredetileg? Az úriember, miután az előző könyve alig fogyott, úgy gondolta, saját kezébe veszi a sorsát. Az amazonon van egy olyan lehetőség, hogy mindenki árulhatja a saját könyvét. (nyilván van ennek valami kötöttebb formája, valszeg az amazon is kap az eladott példányok után részesedést, de nem jártam túlzottan utána, szóval nem tudom.) Így történhet meg az, hogy bár a kiadók nem találják elég jónak az írást, mégis pénzt tud vele keresni az illető. Így lett nagyon sikeres egy vámpíros regény, aminek a konkrét elérhetőségét nem tudom, de anno az index is cikkezett róla. Elvileg egy szokványos, szimpla kis romantikus sztori vérszívókkal, mégis, annyian megvették, hogy az írójának azóta nincsenek anyagi gondjai.

Így nem is csodálom, hogy Howey is gondolt egyet, és felpakolta a kész első fejezetet, 99 centért. vagyis 1 dollár. Jelenlegi középárfolyamon közel 219 forint, legrosszabb átváltással sincs több, mint 250-260 forint. Egyetlen fejezetért, e-ben. Szerintem nem sok érte, nekem egyéb fenntartásaim vannak a fejezetenként megvásárolt könyvekkel. de először kicsit vesézek.

8 rész, e-ben nagyjából 2000 forint, ha a teljes végárat nézzük. Szerintem egy nagyon korrekt ár, főleg, mert ha az ember egyben szeretné megvenni, akkor meg 6-6 dollár a 8 rész ára. Nyilván könyvben ott is sokszorosa, de ha már egyszer van az embernek olvasója, és vannak hozzá e-könyvek is, akkor nem feltétlenül kell mindenből a papírkönyvnek foglalnia a helyet otthon.
Ha az első fejezet eléggé ígéretes,  simán kiadunk a következőért 250 forintot. Ha már az első sem jött be, az se nagyon gond, nálunk ugyan egy kenyér ára (vagy félé, attól függ, hol vásárol az ember), ott kinn kicsit mások az arányok, szóval a lényeg, hogy fillérekért veszi, és semmit nem veszít, ha mégsem tetszik.

Hogy itthon ennek nincs sem alapja, sem múltja, az az e-könyvektől való, számomra érthetetlen viszolygásnak tudható be. Sok kiadó nem akarja bevállalni, vagy nem meri, van, aki viszont próbálkozik vele, és mióta olvasóm van, én is rendszeresen nézem a kínálatot. És igen, vásárolok is.:P
És egy kicsit átgondolva a silókérdést, még mindig ugyanoda kanyarodok vissza, mint legelőször.
Én ugyanis nem látom ebben azt, hogy ez az, amit még senki nem csinált, hanem pont azt látom, hogy ez az, amit mindenki csinál, ez most egy újabb formája csak az "akciónak".

Eleve itthon nem jött ki e-ben. Ha ránézek a kiadó e-kínálatára, azt kell látnom, hogy olyan 1800 környéke a rendes könyv. (számomra egyébként döbbenetes, hogy szinte azonnal beépült a tudatomba a Silóval az, hogy nem rendes könyv. a másik döbbenet, hogy közel ugyanannyit akarnak kérni az e-ért, mint a papírért. ezt sose értettem. persze, hogy nem kell senkinek e-ben papírárért.) Miután már kijött papírban 1500-ért, azt gondolom, az e-ára olyan 1000 körül mozogna. 999, csak hogy kedvesebb legyen a szemnek. Az mégis csak 3 számjegy.

És nekem ott van ezzel a problémám, hogy ez nem rendes könyv, vagyis van egy történet, aminek se füle, se farka. Persze, ülhetne az agyamon a rózsaszín köd agyatlan barbiistennője, és imádhatnám, és reszketve várhatnám a folytatást, és örülhetnék, hogy ez mekkora ötlet, de nem.
Rossz helyen van vége az első fejezetnek, legalábbis ahhoz rossz helyen, hogy az embert már olyan nagyon ne is érdekelje a folytatás. 1500-ért, puhakötésben. Meg úgy egyébként sem.

Nem szeretném, hogy úgy tűnne, hogy rászálltam a kiadóra, és folyamatosan csak őket fikázom, de nem tehetek róla, hogy olyan megoldásaik vannak, amik még másnak tényleg nincsenek (talán nem véletlenül), és muszáj kicsit agyalgatnom, hova vezet mindez, és hogy mennyire vagyok én nyitott az újdonságokra.
Ez alapján úgy tűnik, hogy semennyire, de tapasztalat, hogy mindent le lehet nyomni mindenki torkán, csak van, aki később szokja meg.
Szóval az az én nagy bajom, hogy bár értékelem az újításokat, és persze az igyekezetet, hogy itthon is legyen úgy mint külföldön (ingyen elérhető minőségi történet e-ben mikor lesz, kérem szépen?:), de ahhoz, hogy én fejezetenként vegyek meg bármit is, az kell, hogy érdeklődést keltsen bennem a történet a folytatás iránt, ami most itt elmaradt. nincs meg bennem az az érzés, mint a legtöbb könyvnél, hogy nem bírom letenni, csak még egy oldalt, csak még egyet, mert ez a történet kerek egész.
És ahhoz túl drága, hogy 8 fejezetért kiadjak 12 rugót, amiből kijön három tisztességes könyv, de ha ügyes vagyok és szemfüles, akkor akár 6 is. Anyagias vagyok? Szerintem nem, a könyv ára viszont az.
Hol itt az újdonság?:)

A forma pedig megintcsak egy olyan dolog, hogy ha már ragaszkodunk az eredeti metódushoz, akkor e-ben fogyaszthatóbb, és tényleg megéri azt a 300 forintot. Többet nem. És ez a fajta kiadási mód nekem sokkal szimpibb lenne e-ben.

Ti hogy álltok ehhez? Mennyire vagytok nyitottak az új formákra? Mi az, amire még azt mondjátok, hogy oké, ez jöhet, és mi az, amivel már nem terhelnétek a pénztárcátok?

Olvasd el az egészet ->

Rubin Eszter - Barhesz

Hátjaj. Nagyjából ennyivel össze lehetne foglalni a könyvet fülszöveg gyanánt, merthogy cselekménnyel nem tud(ok) szolgálni. Nem más ez, mint főnevek és melléknevek egyfajta rendszer szerinti felsorolása, és ami itt változik, az a rendszer, de az is csak kicsit.
Az egy dolog, hogy szinte az összes névelő hiányzik a könyvből. Ami benne van, az biztosan csak figyelmetlenségből maradt benne. A legnagyobb bajom inkább az impressziók halmozásával van. Mindenféle képek villannak fel a mondatok mögött, és sose lehet tudni, mi lesz a vége, valami pikáns ágyjelenet, vagy épp egy recept, de annyira egybefolyik, és ettől szét is esik az egész, hogy teljesen értelmetlen lesz, bármi is legyen a cél.
A könyv legjobb része az első néhány oldal, amibe bele lehet olvasni. Ez alapján azt gondoltam, hogy ez egy vicces, modern, csajos regény lesz, aminek a zsidóság ad egy kis pikantériát, de aztán annyira igyekezett modernnek és újdonságnak hatni a stílussal és az írásmóddal, hogy minden várakozásomat alulmúlta. A receptek hányaveti módon bedobálva felsorolásszerűen egy-egy anekdota vagy eszmefuttatás közé, sokszor figyelni kell, hogy hol ér véget a recept, és hol kezdődik a történet.


Mindig mondom én, hogy nem kell mindenkinek írónak mennie, aki úgy érzi, semmihez nem ért. Vagy ha mégis, hát a papír sem bír el mindent azért... de lehet, hogy csak nekem nem jó ennyire nagyot kirándulni a saját megszokott műfajomon kívülre.
Viszont jó a borító.

A könyv a Book&Walk áruházban.

Olvasd el az egészet ->

Samantha Young - Dublin Street

Nahát, nem is gondoltam volna, hogy erotikus könyvön lehet ennyire szórakozni. Szinte az egészet végigvigyorogtam.

Joss egy nagyszájú, átlagos, eléggé gazdag csaj, aki a múltja elől Angliába menekül, a Dublin streetre, és egy bájos és szintén nagyon eleresztett fiatal lány, Ellie lakótársának szegődik.

A bajok már akkor kezdődtek, amikor Joss-nak egy taxin kell osztoznia az Öltönyössel. Felkavarja, és teljesen begerjeszti. Ez most így elég hülyén hangzik, de nagyon vicces, ahogy önmagával beszélget, hogy hagyja már annyiban, mert mégis milyen dolog ez már, így ráindulni egy vadidegenre. Ráadásul mintha a fickó is észrevette volna, mert szemtelenül méregeti, és közben vigyorog.
A hab a tortán az volt, amikor már az új helyen lakva szembejön vele az Öltönyös, ő meg tök pucér, mert épp a fürdőkádból szállt ki, és törököző után indult.

Eszméletlen jó a hangulata. Oké, sokat dugnak benne, olykor trágár is (vagy inkább csak nevén nevezik a dolgokat), de annyira felszabadító volt olvasni, hogy erre nem számítottam.
A történet egyébként elég sablonos, senki nem számítson nagy meglepetésekre. Ahogy észrevettem, egy csomó séma visszaköszön pl. Sylvia Day könyveiből, de lehet, hogy inkább csak arról van szó, hogy ezeket a kliséket lehet a legjobban felöltöztetni. De egy cseppet sem zavart, mert tisztára olyan volt, mintha Stephanie Plum levetkőzte volna szende énjét, és nekiállt volna erotikát csempészni az életébe.
Joss és Braden párbeszédei teljesen kárpótoltak a kiszámíthatóságért. Adam üde színfolt volt, mindenkinek ki akarta verni a fogát, Ellie pedig tényleg egy angyali, kedves és nagyon naiv kiscsaj.

Azt hiszem, az a titka ezeknek a könyveknek, hogy sikerül-e megszeretni a szereplőket. Nekem sikerült, és nagyon élveztem a társaságukat.
És igaz ugyan, hogy nem vagyok igazán otthon az erotikus irodalomban, de azt hiszem, ez eléggé kilóg a sorból, mert vannak benne tragédiák, de meg sem próbálja komolynak álcázni önmagát. Tényleg inkább szórakoztat, mint mondjuk begerjeszt, vagy épp a szereplők személyes tragédiáit próbálná meg lenyomni a torkunkon.

Azt írták a molyon, hogy ez egy olyan sorozat, ahol mindegyik részben mások a főszereplők, csak a helyszín ugyanaz. Nem tudom, be akarok-e nézni az utca összes lakójának a takarója alá, de ha ilyen lesz mindegyik könyv humora (meg persze a többi is kijön magyarul), akkor mindenképp kukkolni akarok.

A könyvet kiadja a Könyvmolyképző.

Olvasd el az egészet ->

Richard Russo - Sóhajok hídja

Az ilyen könyvekért érdemes olvasni. Emberi sorsok, lelki helyzetek, jellemek, némi történelmi háttér úgy megírva, hogy teljesen bele tudtam merülni, mintha én is ott éltem volna velük. A regénynek két főszereplője van, Lucy (Louis C. Lynch), és Noonan. Lucy maga meséli el történetét, Noonan életét az író tolmácsolja, ami először furcsa volt kicsit, de gyorsan megszoktam.

Mindketten igen érdekes személyiségek, különbözőbbek már nem is lehetnének, mégis vannak nagyon hasonló vonásaik. Magukba forduló, tépelődő emberek, gyerekként is azok voltak. Mindkettejük életében volt egy töréspont, ami a szellemi és lelkiállapotukra tartósan hatással volt, vannak titkaik, sajátjuk is, másoké is, és az élet elsodorta őket egymás mellől. És Russo remekül ábrázolja, hogyan reagálnak erre a távolságra. Amíg Noonannak teher, és a múlt érdektelenségébe veszik egykori barátja, akire nem is úgy tekint, mint barátjára, addig láthatjuk Louis ragaszkodását, mélyről jövő hűségét. Elvére ki az, aki hosszú évtizedeken keresztül rendszeresen ír levelet annak, aki még csak nem is válaszol rá? Louist a lehető legmélyebben megismerjük, hiszen a gyermekkorától kezdve tárja elénk életét, és azt a világot, amiben felnőtt. A gyermeki kegyetlenséget (primitívség? öncélú gonoszság? vagy csak egyszerűen a gyerekek olyanok, mint az őket körülvevő világ?), majd később a szerelmeket, az apró, és olykor fájdalmas tapasztalatokat úgy tárja elénk, hogy nem esett nehezemre átélni őket. Louis egy nagyon szerethető figura, Noonan viszont nagyon érdekes fazon, talán éppen attól, hogy az ő narrátora az író, így róla jóval kevesebbet tudunk meg. A kettejük közötti párhuzam, az időnkénti "rohamok" őt sem kímélik, csak amíg Louis magába zuhan, és nem reagál a külvilágra, addig Noonan az elfojtott emlékek hatására öntudatlanul, de mégiscsak agresszív lesz, pusztítja környezetét, és az embereket, akik akkor az útjába kerülnek. Nagyon élvezetes volt, ahogy kibontakozott előttem ennek a két, totál különböző embernek az élete, gondolatai, érzései. De nem csak két érdekes, bár teljesen átlagos (mert egy birka szelídségű ember, és egy lelkirokkant művész azt hiszem, nagyon tipikus figurák) életutat mutat meg, hanem azt a világot is, a háború utáni küzdést és küszködést, amiben Louis felnőtt. Az egyéni sorsokon kívül azt az Amerikát is megismerhetjük, ahol a nélkülözés és az optimizmus, az élet jobbá, könnyebbé tétele és a kivédhetetlen nyomorúság kéz a kézben jár, és olvasás közben talán mi is tanulhatunk belőle valamit.

Olvasd el az egészet ->

Hugh Howey - A siló (Siló 1)

Soha nem tekintettem úgy az általunk ismert felkelésre, mint az egyetlenre, csak mint a legutóbbira. Ha valamit is tanultam a munkámból, hát az az, hogy sem bűncselekmény, sem a csőcselék őrültségei nem lehetnek eredetiek.

Ez a rövidke kis könyvecske a maga 59 oldalával alapvetően egy kisregény, de igazából egy 8 részes sorozat első része. Mivel külföldön is kijött egyben az 1-5 (Wool), majd a 6-8 rész (Shift) reménykedjünk benne, hogy úgy egy évtized múlva nálunk is kapható lesz majd tisztességes regényformában is, addig be kell érnünk a darabokkal.

És azt kell mondjam, elégedetlen vagyok. Nem is tudom, hogy lehet erről a 60 oldalról spoiler nélkül mesélni, hiszen már vége is a történetnek, mielőtt igazán elkezdődött volna. Egy olyan jövőben vagyunk, ahol az emberek egy betonbunkerben, egy silóban élnek, elzárva a kinti, mérgező világtól, már sok-sok generáció óta. Azt sem tudják már, milyen a kinti világ, mert ezt csak a halálra ítéltek láthatják és tapasztalhatják meg, akik büntetésből odakinn takarítanak, mielőtt a mérgező levegő szét nem szívja a húsukat. A bentiek csak a kamerákon és az egyre koszosabb ablakon keresztül tapasztalhatnak meg bármit is az egykor virágzó környezetről, már ha érdekli őket annyira, hogy kipillantsanak.
Amikor a végére értem, csak pislogtam bután, hogy ez most akkor mi volt?
Az előolvasók körében abszolút aratott a regény, és nem értem, miért. Lehet, hogy jó lesz ez, mert talán a harmadik vagy negyedik könyv után összeállnak a dolgok, egyelőre nekem ez kevés volt ahhoz, hogy áradozzak róla. Még csak azt sem mondhatom, hogy mást vártam, mert nem vártam semmit, és bár a borítótól valóban le lehet ülni, annyira szép, nem igazán értem, hogy passzol ez a könyvhöz. Vagyis ez azért még nem könyv, ezt szögezzük le. Ez egy rövidke történet, ami, ha akarom, kerek egész, tudva viszont, hogy mennyi folytatása van, nekem a levegőben lógó történet marad még jó darabig.

És ezt bármelyik kiadó esetében megkérdezném: mi értelme van annak, hogy kiadnak nyolc (eljutunk addig?) kis nyúlfarknyi történetecskét, azon kívül, hogy nagyjából háromszoros profitot hozhatna ideális esetben? Lesz ez ideális eset itthon, ismerve az igényeket? Kétlem. Na, mindegy, nem az én dolgom, egyelőre még mindig próbálom feldolgozni, hogy nincs mit feldolgozni. (még a műfaji besorolásban sem vagyok biztos.)

Olvasd el az egészet ->