Marion Zimmer Bradley - Avalon ködbe vész - Keményfedél

2013/08/07

Marion Zimmer Bradley - Avalon ködbe vész

Igraine magányosan lődörög a hatalmas várban, míg ura, Gorlois, a római, oda van a háborúban. Egy ilyen alkalommal Avalon szigetéről a nővére és a merlin meglátogatják, hogy közöljék vele, ő lesz a következő nagy vezér anyja, de az apa nem a férje lesz, hanem a Pendragonok egyike, Uther. Igraine egy ideig őrlődik, majd fejet hajt végzete előtt, széttárja lábait Uthernek, és megfogan, mielőtt még törvényes férje meghalna. Mikor Uther hites felesége lesz, megszüli Arthurt, de épp a kis időeltolódás miatt, senki nem hiszi, hogy valóban a Pendragon sarja lenne. Amikor eljön az idő, megjelenik a Tó Asszonya a Karddal, és Avalon az ország élére állítja Arthurt, hogy megvédje a szászoktól, és kibékítse az országon belül uralkodó ellentéteket. Gwenhwyfar (Guinevra) és Arthur meg Lancelot szerelmi háromszöge sem ok nélkül való, és mindannyiuk végzete előre elrendeltetett, de azért itt is fennáll az, hogy egy idő után már mindenkinek mindenkivel van valamiféle kapcsolata, összefonódása, vérfertőzéstől kezdve házasságtörésig, és örök időkig tartó lelki összekapcsolódásig. Mint ahogyan ez akkoriban a felsőbb körökben ment: ármány, cselszövés, kéjvágy, hatalmi harcok, szex, bajtársiasság, és őszinte szeretet, ezek így együtt, szinte mindenkiben.

Ahogyan ez az egész mondavilág tálalva van, az egyszerűen hanyatt döntött. Abban az időben a brit szigetet két veszély is fenyegette: a rómaiak, akik már igyekeztek megvetni ott a lábukat, a kereszténységgel együtt, és a szászok, akik ha a sziget birtokosai lesznek, mindent megsemmisítenek. Ezért bár a mondában ködösítve van ez az Uther-Igraine féle aktus, itt azért szépen kibomlanak a miértek. Alapvetően az a helyzet, hogy a druidák féltik az országot, a hagyományokat, önmagukat, és ahogyan ez minden egészségesen gondolkodó nép következő mozdulata, ellenállnak és megelőznek. Igyekeznek a hagyományokat minél tovább fenntartani, és megteszik a szükséges lépéseket, hogy a prófécia valóra váljék. Szinte látjuk lelki szemeink előtt, amit a történet nem ír: a druidatanács összeül, is kifőzi a tervet, hogyan lehetne a jövőt biztosítani: egy vezér kell az ország és a törzsek élére. Legyen múltja a családnak, legyen őshonos a brit szigeteken, semmiképpen ne legyen idegen vér, mert a nép nem követ mást, csakis a saját fiát, de legyen legalább ennyire római is. A legalkalmasabb anya a szent sziget úrnőjének, Viviannek a királyi vérből származó húga, Igraine, de a férjét ki kell hagyni a buliból, másnak kell a nemzőnek lennie. Uther Pendragon a tökéletes választás. Talán voltak más jelöltek is, de kiestek a rostán. És a letisztult tervet egy látogatás alkalmával húga elé tárja a papnő, akinek nincs más választása, bele kell egyeznie. A házasságtörésért cserébe ő lesz a Nagy Király Anyja, de hogy az elhálás létrejöjjön, a bölcseknek trükközniük kell. A cél a fennmaradás, amiért az áldozat sem maradhat el, de ha minden jól megy, a kereszténység mellett fennmaradnak az ősi hagyományok, és a tündérvilág, Avalon nem pusztul el, és a Brit Birodalom is megállítja az ellen irányuló támadásokat.. 

Tehát az indíték roppant tisztán kivehető. A két királyi vérből (Igraine, és a britek hadura, a Pendragon) születő vezér hozhatja létre csak azt az összhangot a két gyökeresen különböző, és egymás ellen harcoló kultúra között, ami összebékíti őket egymással. Uther személye azért is érdekes, mert ő brit szülött, de római, mindazzal, amit ez akkoriban jelentett, így tehát elfogadják az őslakosok is vezérnek őt, és a Rómának hűséget esküdött törzsek is. Mindeközben kicsit szájbarágósan ugyan, de roppant következetesen és tényszerűen vezeti le a kereszténység tanait is, szépen csomagolva mellé az ősi természethitet, a druida gondolkodásmódot, és ahogyan ők láthatták anno a keresztény papokat és az egyház működését, céljait és eszközeit. A keresztény hit és egyházi rítusok szinte folyamatos küzdelemben állnak az ősi druida hagyománnyal és világképpel, nem csak egy család falain belül, de az egész szigeten. Avalon természetesen Arthurt is segíti, felajánlja neki azokat a kultikus tárgyakat, amik trónra lépését követően megszilárdíthatják a hatalmát, annak ellenére, hogy származása kéltségbe vonható. De aztán Arthur személyisége, vezető képességei végül is többen bizonyulnak a vártnál. 

Túl azon, hogy kibővíti és felöltözteti Bradley az Arthur-mondakört, kicsit a kulisszák mögé is láthatunk, a politikai szál is remekül ki van dolgozva, bár a történelmi tényszerűség nem jellemző rá, ez inkább csak nélkülözhetetlen kellék. Láthatjuk, hogy a brit szigeteket alapvetően Avalon és a főpapnő uralja, az ő tanácsát az ínséges időkben mindig megfogadták, sőt, alapvetően mindenféle fontos, az ország sorsát érintő kérdésbe beleszólása volt. És ez a legnagyobb érdekessége is a könyvnek: olyan szinten hozza össze a realitást és a misztikumot, és választja el a két világot, ami magyarázatot ad Arthur titokzatos személyére, és Avalon konkrét helyére és szerepére is. Minden az ősi hitvilágra épül, és az elemeit úgy használja fel, hogy azzal egy teljesen kerek és egész, majdnem történelmi hitelességű, de mégiscsak fantasyt alkotott. A matriarchális ősi társadalom a rituáléival és a természethittel, Agancsos Istennel és Nagy Anyával áll szemben a patriarchális új, keresztény világgal, ami mindebben a sátán munkálkodását látja, és a nőket teljesen kiszorítja a mindennapi életből, szinte a négy fal közé szorítva őket, kísértésektől és gondolkodástól védve. 

Szerencsére a szereplőket illetően Bradley nem ragaszkodik a sémákhoz. Akikből általában egysíkúan jó és rossz szokott lenni, itt azért nagyon is árnyaltan, teljesen emberien jelenik meg. Mint Morgaine, akit roppant kényelmes a velejéig gonosz, ősi romlottságnak ábrázolni, itt papnő, tudós asszony, szerető testvér is egyben, és vannak jó oldalai is, tud szeretni, és csalódni, ami aztán meghatározza a későbbi „negatívságát”. Nem volt ő a gonosz földi megtestesülése, csak egyszerűen egy főpapnő, akinek fontosak az ígéretek, érzelmi kötelékek, de mindenekelőtt a vallása, és megpróbálja úgy rendezni a dolgokat, hogy ha már Arthur megszegte az ígéretét, amit lehet, megmentsen. Szinte mindenre magyarázatot kapunk, miért úgy történt minden, ahogy, és miért úgy maradt meg a nép emlékezetében, a mondákban, ahogyan már mi is ismerjük. Nem rövid könyv, meg nem is könnyű, súlyra sem, de érdemes rászánni a nem kevés időt, hogy teljesen bele tudjunk merülni ebbe a szinte földön túli birodalomba. Cserébe csodálatos képeket kapunk, misztikumot, történelmi csavarokat, és emberi érzelmeket. Azt hiszem, ezek után nekem nagyon nehéz lesz bárminek is überelnie ezt a könyvet Arthurral és az ő mondáival kapcsolatban. Ettől függetlenül szerkesztésileg a könyv elég gyatra, szóismétlések és rosszul leírt, gyanítom, benne hagyott szavak, mint aszszony, meszszi. De ez legyen és ennyi a legnagyobb baj minden könyvnél. 

Amit még kiemelnék, az a kifejezések történetbe szőtt magyarázata. Gondolom, ha azt mondom, Merlin, mindenki fogja tudni, kiről van szó, de tudtátok-e, hogy a merlin volt a druidák világot járó küldötte, a sólyom? A Tó Asszonya pedig Avalon uralkodónője, a Nagy Anya földi megtestesülése, a Morgan jelentése tengerről jött asszony, és többek között Lancelet nevének is megvan a maga története. Azon kívül itt a lovagok nem olyan törékeny, csupacsont férfiak, akikbe a lélek is csak hálni jár, és az isteni elhivatottság miatt tudnak életben maradni. Nem, ezek igazi, nagydarab, erős és drabális harcosok (már tiniként is kiemelkedő testi adottsága van némelyiknek), akikről az ember el tudja képzelni, hogy védelmezhetnek egy országot az ellenséggel szemben még a csatamezőn is. Van némi kis anakronizmus is benne, minthogy hülye, meg bőgés, de annyira nem zavaró. Ami kicsit idegesítő volt, az a keresztény „bizony mondom néked” formula, ami az Agancsos híveinek szájából elég érdekesen hangzott. 

Nagyon hosszú, időigényes könyv, egy kicsit kisebb terjedelem a javára vált volna. Nem lehet csak letenni, hogy majd később olvasom, mert nagyon nehéz átvenni a ritmusát, és az sem jó, ha naponta nem tudunk rászánni minimum egy órát, mert akkor meg sose lesz vége. Azt hiszem, inkább csak fanatikusoknak (Arthur, kelták, mondák rajongóinak) fog igazán tetszeni, legalábbis bennünket talán nem akar agyonnyomni a téma bőlére eresztett tálalása. Keresztény szájakból sokszor elhangzanak különféle tanok, amiket ennyire bőven, és sokszor ismételgetni szerintem szükségtelen volt, de átjött az, aminek talán szánta az írónő. Sokan az ősi hitbe születtek, a kereszténységgel csak már felnőttként ismerkedtek meg, vagy már gyermekként is jobban vonzódtak az ősi valláshoz, és igencsak győzködniük kellett nemcsak magukat, a környezetüket is, hogy minden bűnre (és minden bűn, főleg ami jó az életben,) a kereszténység a megoldás. De ezzel a történettel Bradley megadta a végső tisztességet egy leáldozott hit, és annak utolsó képviselői életének, és átörökítette a valaha volt druida hagyományokat és gondolkodásmódot. Nem elhanyagolható az az egyensúly, ami az egész könyvben végig uralkodik a realista történések és a misztikus megnyilatkozások között, sok mágikusnak, természetfelettinek mondott képesség teljesen természetesnek hat.

Share this:

Megjegyzés küldése

 
Copyright © 2014 Keményfedél. Template Designed by OddThemes - WP Themes