Muszáj ezt ide örömködnöm, hogy milyen jó ez a könyv, és nem csak azért, mert olyan, mintha én írtam volna, mert ha könyvet írnék valaha, az pont ilyen lenne. Anna Cima megírta előlem a tinikorom, a világlátásom, az érdeklődésem. Megírt engem. És ezt annyira jó olvasni, mert vicces, cinikus, szarkasztikus, és nagyon nagyon okos. Sokkal okosabb, mintha én írtam volna.
Úgy is lehet olvasni, hogy csak beleveti magát az ember és hagyja sodortatni; én így tettem, és eljött egy pont, ahonnan elölről kellett kezdenem az egészet, és átértékelni, amit és ahogy eddig olvastam. Minden fokozatosan bomlik ki, regények a regényekben, írók, álnevek, megtörtént és képzelt dolgok, múlt és jelen, meg valami jövőféle, mindez szinte egyszerre láttatva.
Jana imádja a japánokat. De nem azokat a lányos kis fiúkákat, hanem a férfias japánokat, meg a mangát és az animét, az igazi irodalmat és a filmeket. Két barátnője van, az egyik természetesen japán, a másiknak rózsaszín a haja, és a rák ellenszerét kutatja. Jana Kavasitát kutatja, egy elfeledett írót, akiről először semmit sem tud, majd annyira belemerül, hogy nem is csodálom, hogy Tokióban ébredt.
...meglehetősen kilógok azok közül a csajok közül is, akiknek bejönnek az ázsiaiak. Még ezt a szűk kört véve is elcseszettnek számít az ízlésem, mert míg a csoporttársaim nagy része céltudatosan azokra a japánokra hajt, akik úgy néznek ki, mintha vattacukorból lennének, nekem a szakállas és piszkos szamurájok, a szutykos diákok a könyvtárból és a gitáros utcazenészek tetszenek.
Aztán Janát felvették japán szakra az egyetemre, ahol aztán rengeteg időt tölt a könyvtárban. Itt bukkant rá egy cseh folyóiratban Kavasita Kettéválás c. novellájára is, és valahol itt kezdtek el sokfelé ágazni az események, és a téridő kontinuumban megjelent egy másik Jana is, egy asztrális kivetülés, egy másolat vagy egy gondolat, igazából ő maga sincs tisztában azzal, mi is történt vele. A japán és a cseh helyszín és a Jana környezetében lévő személyek mintha szimbiózisban lennének, egymás körül keringenek, hol itt, hol máskor, aztán visszatérnek ide, majd megint akkor vannak.
Mindkét Jana mozgatja az életét és a kis holdudvarát. Tokióban próbál áttörni a határon, Prágában meg beleássa magát a japán irodalomba, Kavasita életébe, a rengeteg homályba és titokba, ami körülveszi az író alakját, és akit Tokióból sem lehet tisztábban látni.
És nekünk meg nagyon kell figyelni, hogy hol vagyunk és mikor, mert nem elég nekünk a Janák tömege, de még a lefordított alkotások is ott vannak, gyönyörűen egymásba ágyazódva, kiegészítve a jelent, és lassan görgetve előre az eseményeket.
Előfordulnak illusztrációk, amit Anna és a férje alkotott, ezek engem a japán haikukra emlékeztettek.
Örülök, hogy nem tologattam tovább, ez egy annyira remek és vicces és okos könyv, és közben annyira könnyed, és mégis elgondolkodtató és filozofikus, és metafizikus, és történelmi, és emberi, annyi minden egyszerre, és annyira mesterien van mindez egymásba olvasztva, hogy szerintem vétek lett volna kihagyni. Nem vagyok az az olvasó, aki azonnal rárepül a kortárs újdonságokra, de Anna Cimára figyelni fogok.
Amikor a tizenhét éves Jana álma teljesül, és Tokióba utazhat, legszívesebben örökre ottmaradna. Hamarosan rájön, hogy egy ilyen kívánságnak beláthatatlan következményei lehetnek, ugyanis egy varázslatos kör foglyaként a forgalmas Sibuja negyedben találja magát.
Amíg Jana fiatal énje a város utcáit rója, meglepő helyzetekbe keveredik, és a hazafelé vezető utat keresi, a huszonnégy éves Jana japanológiát hallgat Prágában, Tokióba szóló ösztöndíjért küzd, és egy felsőbb éves diákkal együtt törik a fejüket egy japán novella fordításán. A novella szerzője, a sokáig elfeledett Kavasita sokkal nagyobb hatással lesz az eseményekre, mint arra bármelyik Jana számítana…
Olvasmányos és friss, fiatalos lendületű regény az útkeresésről, a valóság összetettségéről és egy valóra vált álom kockázatairól.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése