Léda, a 48 éves egyetemi tanár egy másfél hónapos nyaralásra indul a tengerpartra, közben, egy belső monológon át ismerhetjük meg a gondolatait, érzéseit, vágyait, múltját. Ő is megcsalt asszony, de erről nem sokat tudunk meg, ha fájt is neki, már rég elmúlt, nem dédelgetett magában sérelmeket, nem gyötrődött miatta. Annál inkább gyötrődött a gyerekeivel való kapcsolata miatt, sőt, én úgy vettem észre, valahol az anyasága iránt viseltetett hatalmas ellenérzéssel. Sok nő, akinek családja van, érzi úgy, hogy ő, mint önálló személy megszűnt létezni, és nem más, csak egy eszköz ahhoz, hogy a gyerekei, és esetleg a férje is, megkaphassa a mindennapi szükségleteit. Amikor nyaralni indult, még úgy érezte, igazán jól van, élete legjobb formájában. Sikeres a munkájában, a gyerekei felnőttek, kirepültek, az élete teljes, és elkezdhet önálló lenni, nem viselve el mást, mint a saját maga által választott kötelezettségeket. A tengerparton meglát egy anyát és gyermekét, első látásra tökéletes harmóniában és összhangban, és szívesen érezne maguk között valamilyen köteléket.
Mit jelképez Lédának ez a nő a gyermekével? Nem hasonlítgatja őket magához, nem von párhuzamot, megfigyel csupán, és a leszűrt következtetései sokszor ellentmondanak egymásnak. Egyszer így látja őket, másszor úgy, kedve szerint. Idővel azonban, ahogy megismeri őket jobban, kiderül, hogy mégsem olyan idilli a kapcsolat anya és lánya között, mint az első látásra tűnt, és a nő sem olyan harmonikus és kiegyensúlyozott személyiség, mint azt gondolta. Még az elején a kislány otthagyta a babáját Léda mellett, és Léda magával vitte, és ezzel megkavarta az állóvizet. Ki gondolná, hogy egy elvesztett baba ennyi mindent a felszínre tud hozni, még Lédában is, és a végkifejletet tekintve egyáltalán nem biztos, hogy megérte elvenni más játékát.
Az anya-lánya viszony ebben a formájában szinte tabunak számít, amikor egy anya nem csak szeretettel viseltetik a gyerekei iránt, amikor elhagyja őket évekre, csak hogy ’visszataláljon önmagához’. Nem mentegeti magát, szó se róla, de ettől még nem kell megértenem az indokait, főleg, mert egy ilyen elhagyást én néhány éve megtapasztaltam a családban. Az ilyesmire nincs mentség, és nem elfogadható számomra semmilyen indok. Igazából ő annak a következményeit viseli, élete végéig a lányaival kapcsolatban, hogy akkor nem tudta kezelni a helyzetet, inkább elmenekült, és azzal, hogy visszatért, semmi nem változott. Arról igazából nem beszél, hogy az elhagyást követően milyen volt a viszony közöttük, erre inkább csak a jelen reagálásaiból értesülünk, de azt hiszem, nem oldotta meg a problémát. Igazából ilyenkor az sem világos, mi a gond. Nem segít a férj eleget? Kevesünknek segítenek annyit, mint kellene, de ettől még nem hagyunk ott csapot-papot. Nem olyanok a gyerekek, mint elképzeltük őket? És ez már indok arra, hogy világgá menjünk? Meg egyáltalán, melyik gyerek olyan, mint azt a szülő szeretné? Kimerülünk, depisek vagyunk, nem látunk kiutat, de miből kellene a kiutat keresni? A családból? A gyerekek elől? Abból, amiért élünk? Vannak nők, akiknek nem kellene gyereket szülniük, vagy nem kellene egy másodikat, harmadikat is szülni, mert egyszerűen nem bírják cérnával. Léda is ilyen volt, bár ez volt az, ami soha nem jutott eszébe, hogy nem kellett volna szülnie. Lehetne még boncolgatni, de azt hiszem, ezt mindenkinek a saját tapasztalatai alapján kell megítélnie Lédát, ami viszonylag egyszerű, de önmagunkat is, ami nem feltétlen lesz az, már ha egyszer is magunkba kell nézünk ilyesmi miatt. És hogy miért jó Ferrantét olvasni, még a legsötétebb könyvét is? Mert úgy tudja élve boncolni a szereplőit, hogy vagy magunkra, vagy a sógornőnkre, esetleg nagymamánkra, a szomszédra, vagy valamelyik régi ismerősre, rokonra ismerünk benne. És lehet, hogy nem kell elfogadnunk senki indokait semmire, mert távol áll tőlünk, mert mi másként cselekednénk, de akkor sem árt ismerni az okokat, ki mit miért tehet, és ő ezt tökéletesen bemutatja, a sok nézőpont közül néhányon keresztül.
0 Megjegyzések