Kern Ágnes - Az almárium, a vánkos meg a baracklekvár

Ami legelőször is szemet szúrt ezen a vékonyka kis könyvecskén, az a borítója. Nekem nagyon tetszik. Olyan igazi ódivatú, hangulatos, fantáziaindító kép, benne van a régi nénik-bácsik egyszerűsége, puritánsága, és az a kis mellékzönge, hátha találok valami nagyon érdekes, titokzatos, különleges tárgyat ezekben az egyszerű szekrénykékben. Nekem valahogy ezek a novellák is ilyenek voltak. Voltak nagyon érdekesek, elgondolkodtatóak, komolyak, voltak ígéretesek, humorosak, amikből talán kicsit többet is ki lehetett volna hozni, és voltak olyan kis semmilyenek is, amik igazán nem szóltak semmiről, de ezekkel sem volt semmi baj, nem kell mindennek szólni valamiről. És éppen ezekből látszódott, hogy Kern Ágnes szeret írni, mert ezeket is jó volt olvasni, egyben voltak, kerek egészek.

Első látásra úgy tűnik, mintha az étel lenne az, ami összefogja a történetecskéket, de ez nem teljesen igaz. Tény, hogy a zöldségek, gyümölcsök, finom fogások sokszor előkerülnek, de mindig csak kísérőként: szerelem, kéjvágy, düh, indulat, gyilkossági vágy, szeretet, félelem, ezek mind-mind köré gyűlnek, nekem úgy tűnt, az étel csak eltereli a figyelmet róluk, de úgy, hogy éppen ezzel az eltereléssel hívja fel rájuk a figyelmet. Ha belegondolunk, az életben is van úgy, hogy pótcselekszünk egy nagy tányér sajtos makarónival, vagy egy nagy adag tejszínhabbal. Úgy döntöttem, ebből az íz- és érzelemkavalkádból kiemelem azt, ami nagyon tetszett, ez a Zsír diadala, A magyar konyhában és A varázspulcsi volt. Volt, amin remekül szórakoztam, ez a főkönyvelő és a baracklekvár esete volt, sikerült igazán elkapnia ez a végletekig elemező, táblázatba gyömöszölő, számokkal működő gondolkodást (volt szerencsém ilyen emberhez, igaz, nem könyvelő volt, de tényleg így működnek), és a Márton napján, ami kiszámítható volt ugyan, mégis, ahogy elképzeltem, nevetnem kellett. Ahol viszont hiányérzetem volt, az az elsárkányosodott hölgyemény története volt, meg kell mondjam, nem értem, mi végre íródott. És a másik, amit viszont sajnáltam, hogy rövid, és érzésem szerint kicsit elkapkodott lett, az A mesélő tárgyak boltja. Ági, ne félj használni a fantáziád, tessék az ilyeneket rendesen megírni, mert még el se tudtam képzelni, mire rájöttem, hogy nincs is mit, és még vége is lett.:) Összességében azt kell mondjam, szinte mindegyik novella kiváltott belőlem valamilyen érzelmet, és van néhány, amit szívesen fogok újraolvasni. A magyar konyhát mindenképpen, szerintem ez a novelláskötet csúcsa.