Van ez a Jack nevű alak, aki megöl egy családot, anyát apát, kislányt, de a kisfiú, aki még éppencsak mászni tud, meglóg előle, be a temetőbe, ahol az elhunyttal szellemei maguk közé fogadják, és itt fogja tölteni az elkövetkező évtizedét, és még pár évet, amíg fel nem nő. Közben sok hasznos dolgot megtanul, az Áttűnést, meg az Alvajárást, amit én igazából Álomjárásnak fordítottam volna inkább, de ez mindegy is, meg kinyitni és becsukni a Vámpírkaput, szóval tanulja ezeket a nagyon hasznos dolgokat, de a temetőn kívüli világot egyáltalán nem ismeri. Akárhányszor kilép a temetőkapun, mindig bajba jut, de szerencsére ott van Silas, a vámpír, aki képes létezni a temetőkapun túl is, meg persze a boszorkánylány, akire meg nem vonatkoznak a temető szabályai. Láthatóan igyekeznek megvédeni őt, ahogy csak tudják, mert Jack még mindig vadászik rá. Eljön a küzdelem napja is, de mivel nem szeretem elmesélni a történetet, maradjon annyiban a dolog.
Őszintén szólva, fogalmam nincs, mi tetszik ebben a könyvben. Nagyon jó a története, az biztos, de a karakterek már megint hozzák a szokásos formát. Gaiman-nek nagyon gyengéd és kedves lelkivilága lehet, mert én még nem olvastam írótól ennyire béna és komolytalan gonosz-karaktereket, mint amiket ő össze tud hozni. A jackektől kezdve a szrílig mind-mind volt inkább szórakoztató és vicces alak, mint félelmet keltő. Most viszont a történet kárpótolt ezért, és elfeledtette velem ezt a hiányosságot, mert nagyon ötletes és jól felépített volt, muszáj volt lapoznom, mert érdekelt, mi lesz a vége ennek a kis gótikus mesének. A szellemek jó sikerültek, Sen alakja is tetszett, de az igazi kedvenc Silas volt, aki mindig megbújt az árnyékban, és igazából semmit nem tudtunk meg róla. Nagyon éles volt a kontraszt a szellemek és az élők között, és ez nagyon jól kiemelte, hogy Sen e kettő határán képes élni és létezni. Azzal tettem le, hogy 'hm. ez jó volt. nem is gondoltam volna.' Szeretek íróban kellemesen csalódni, jó érzés.
0 Megjegyzések