Ian Watson - Űrgárdista | Keményfedél

Ian Watson - Űrgárdista



A hűség mindenek felett… Ha egy kiválasztott magára ölti az űrgárdisták admantit páncélzatát, kezébe veszi a villámszórót, az energiakardot, megszűnik embernek lenni – attól a pillanattól fogva családot nem, csak Rendházat ismer, s nem is közönséges halandó többé, hanem az univerzum Császárának ökle, A Birodalom védelmezője, végsőkig elszánt harcos. Watson regénye néhány ifjú ember viszontagságainak története egy beláthatatlan és ellenséges világegyetemben – ahol a vitézség, a halál éppoly észrevétlen maradhat, mint a kóbor meteorok pora…

A világ Watson szerint:
A társadalom három részre tagozódik, legalábbis azon a bolygón, ahonnan elindulunk, amin nagyon gyorsan, de annál látványosabban átrohanunk. A kiváltságok, feladatok és nyomorok ugyanazok, mint bárhol máshol: mindenek urai a főlakók; a szorgosan dolgozó köznép a technikusok; és a legalja, a nyomorban és mocsokban tengődők a dögevészek.
Ha azt gondoltam, hogy Necromunda világa furcsa, akkor még csak most jött a java.
Az űrgárdisták hatalmas termetű, feltuningolt és genetikailag feljavított valaha embernek született harci szerkezetek. Van egy primarchájuk, Rogal Dorn, akit elég szélsőséges személyi kultusz övez, aki amolyan háziszent-féle. Az ő géncsíráit ültetik be a besorozott fiatalokba, akik a Császári Ököl csapatához csatlakoztak, plusz még kapnak mindenféle toldalék szerveket, implantátumokat: második szív, gyomor, vese, szinte mindenüket megduplázzák. A plusz szervek kiegészítő funkciókat látnak el, pl ehetetlen táplálékot is meg tudnak emészteni, semlegesítik az alkohol, mérgeket, meg még ki tudja, mire nem képesek. (Ha valakit ez bővebben érdekel, a wikin nagyon részletesen utána tud olvasni mindennek.) Míg kifejlődnek, bizarr dolgokon kell átesniük, amivel ezeket a pótszerveket bírják működésre és illesztik véglegesen a testükhöz.
A lényeg, hogy irtózatosan erős és hatalmas katonákat tenyésztenek így ki, akik a Császár védelmében vívják a háborút.

Van emögött viszont egy elég súlyos lelki/mentális táplálás is, engem a vallási fanatikusok elborultságára emlékeztetett. Rogal Dorn és a Császár, meg a többi eszme, amiből vallási dogmákat csináltak, szinte eufórikus hatást vált ki a katonákból. Rendszeresen imádkoznak, böjtölnek, liturgiákat mondanak, műtét közben ráolvasnak, varázsigéket mormolnak, rúnákat vésnek csontokba tiszteletből és vallási áhítatból, ereklyéket ürítenek (igen, ez konkrétan azt jelenti), de nem áll távol tőlük a kannibalizmus, mazochizmus, szadizmus, meg szinte semmilyen izmus.
A nagy tudást és technikai fejlettséget igénylő testi átalakítások ellenére nem átallottak babonásak lenni. Ha két csatatestvér párbajozott, ami nem vérre ment, csak karcolásra, a harc végén összetörtek két kőkupát, és a bírók a darabokat vizsgálva állapították meg, van-e még vita a felek között. A viták egyébként is elég viccesen folytak: megálltak például a folyosó közepén, és barokkos körmondatokat váltva próbálták meggyőzni a másikat a maguk igazáról, rendkívül körülményesen és tisztelettudóan. Miután már a harmadik körmondaton is túl voltak, és mégsem jutottak dűlőre, akkor jött a párbaj, aminek a végén megköszönték egymásnak, hogy a másik a kezükkel/kardjukkal illette mindenféle testrészeiket.
Mint mindenhol, itt is vannak beavatási rítusok, egy része legális, a másik fele nem, de mindenképpen becsületére válik annak, aki kiáll egy erőpróbát. Lehet az istenkáromlás bűnébe esni, amiért agymosás jár, ez kicsivel rosszabb, mint a máglyahalál, mert vagy önjáró robot lesz valakiből, vagy teste a tudományos kísérletek oltárán végzi, leginkább élve.

A Császári Ököl igazából metafora. A sereg, ami odacsap, és szétver mindent, és a testrész, Rogal Dorn ökle, testétől külön heverve ereklyeként, ami előtt tisztelegnek és vallási áhítatba esnek, és amiből a genetikai mutációra késztető sejteket kinyerik. (egyébként az időközben meghalt katonákéit is továbbörökítik.) Náluk a test valóban a lélek temploma, nem csak a sajátjuk, de a másiké is.

Három főszereplőnk van a három rétegből. Lexandro, az arisztokrata, aki elhatározta, hogy eléri Rogal Dornt, de igazából csak olyan szinten élvezi a fájdalmat, hogy az már a kiképzés elején is sokaknak feltűnt. Yeremi, a technikus, aki a felsőbbrendű igazságot keresi, Tundrish, a dögevő pedig egyszerűen csak gyakni (:D) akar.
A háromféle emberből háromféle harcos válik, és bár az elején el akarták pusztítani egymás, végül rájöttek, hogy gárdistaként össze kell fogniuk. Mindegyiküknek mások az erősségeik, és vigyázzák is, nehogy a kiképzés és a mentális formálás hatására kivesszen belőlük, hiszen tudják, ettől lesznek igazán kiemelkedő Öklök. Tökéletes karakterek arra, hogy Watson rajtuk keresztül bemutassa, hogyan válik valaki egy törékeny emberből igazi elpusztíthatatlan óriássá, akit nem csak az ereje miatt nehéz legyőzni a harcban, de ösztönös képességben is messze túltesz a körülötte levőkön.
A vallási vonal kicsit megdöbbentett, de a gárdisták nem szimpla katonák, ők kereszteslovagok, és a háborújuk is keresztesháború, csak nem földi, hanem űri.
Imádkozni annyit tesz, mint ölni.
Saját jogon.
Nem volt rossz egy kis lelki élet bevezetőnek, pár nekem kicsit dogmatikus volt a gondolkodásmódjuk.
Amikor viszont a fiúk küldetésre indultak, nagyon felpörgött a történet. Volt ott minden: taktikai kísérlet, aminek kétes volt a kimenetele, kannibalizmus (bár nem tudom, hogy egy genetikailag ennyire mutálódott lény, mint az űrgárdista, nevezhető-e kannibálnak, ha felzabálja inorfmációszerzés végett az ellensége agyát), egy árulás leverése, majd végül teljes jogú űrgárdistává avatás. Aztán folytatódott a megszökött áruló üldözésével egy olyan bolygóra, ahol a természetes és mesterséges mutáció egymás erősítette.

Alapból jellemző a könyvre a cyber testrészek felbukkanása a legváratlanabb helyeken és lényeken, bár jobban belegondolva, inkább az a furcsa, amikor nincs semmiféle mutáció. Mintha az idő előrehaladtával óhatatlanul arra a sorsa jutna a terjeszkedő emberiség a világegyetemben, hogy különféle fémekkel és elektródákkal összekapcsolódva végezze.
Miután túléltem a döbbenetet, amit a különös és részint elég beteg vallási rítusok váltottak ki, feltárult szépen, mint begy hagyma, a regény sokrétűsége. Figyelemre méltó, hogy nem csak rövid, de nagyon tömör is.
A hitélettel elég sokat foglalkozik, ezt már írtam, de ott van a gárdisták lelke is, azt sem hanyagolja el, sőt, mindent harc közben tudhatunk meg, például hogy a háromféle társadalmi rétegből jött katonának miféle gondolkodásmódot kellett elsajátítania a túléléshez. Lex, aki eredetileg főlakó volt, minden arisztokratikus dölyfét és arroganciáját megőrizte, sőt, ha lehet, még növelte is. Inkább vakon bízik a szerencséjében, és ezért elszántnak és merésznek tűnik, minthogy átgondolt taktikai döntéseket hozna, és így okos is lenne. Ő Dornhoz próbál közelebb kerülni, minden tettét ez a cél vezérli.
A technikus és a dögevész már más tészta. Mindketten gyűlölik Lexet, de mivel csatatestvérek, átgondoltan és leplezve kell gyűlölniük, és mindent megtesznek azért, hogy gyűlöletük tárgya életben maradjon. Pótolhatatlan lenne, ha véletlenül meghalna. Igyekezetükben önkéntelenül is mindketten olyan szinte fejlesztik a taktikai érzéküket és az intelligenciájukat, hogy azzal nem csak ők és a csapat lesznek szinte legyőzhetetlenek, de Lex is túlél, minden igyekezete ellenére.
És ha mindez még nem elég, ami miatt imádom a könyvet, az a szarkasztikus humora.

Nem tudom, mennyire sikerült kedvet csinálnom a könyvhöz. Ami biztos, hogy kell hozzá gyomor, a durva részek miatt (ez a durva részek nekem mindig olyan megfoghatatlan, ha másnál olvasom. durva, nagy cucc. azért az agyzabálás elég durva, nem?), és sok-sok türelem a vallásos-demagóg részekhez. De mégis, ezek együtt adják a könyv sötét báját, mert pont attól jó, hogy olyan szokatlanul durva. Szóval tudjátok, agresszív, erőszakos, véres, és ijesztő, milyen gyorsan hozzá lehet szokni a testvérek legaberráltabb dolgaihoz is.
Google+

About Tara Nima

    Blogger Comment
    Facebook Comment

0 komment:

Megjegyzés küldése