A villámtémázás alapját ez a cikk adta, és ha én tényleg próbálnám rábeszélni az embereket Coelhóra, vagy legalább egy kicsit pozitívabb hozzáállást kicsikarni, bőbeszédűbb, részletesebb és konkrétabb lettem volna, jobban magasztalnám az érdemeit, az előnyeit, a bölcsessége mélységét és tudása nagyságát, mint ez a cikk, mert ha úgy gondolom, hogy megérdemli, azt is részletezni tudom, hogy miért.
Előre bocsátom, hogy semmi bajom nincs az öreggel. Épp annyira elfér bárhol, bárki könyvespolcán, mint bármi más. Nem vagyok rajongó, nem vagyok utáló, nem lehet mondani, hogy semmit nem olvastam volna tőle, de azt sem, hogy ismerném az életművét, hogy tudnék róla bármit is, hogy érdekelne, vagy hogy egyáltalán szívesen olvasnám.
Ezek után minden további mentegetőzést mellőzve, és gondolom, sokaknál kiverve a biztosítékot, leírom, csak hogy akinek ez már sok, ne is olvassa tovább, hogy Coelho írásaiba pont annyi, se nem több, se nem kevesebb, értelem szorult, mint a romana-füzetekbe.
Mondanám, hogy ezzel mindent elmondtam, de ennyire azért nem egyszerű.

Szerintem életében az embereket, legyenek bármilyen társadalmi közegben, megérinti valamennyire az okkultizmus, ezoterizmus, miszticizmus szellőcskéje valamilyen formában. Lehet ezzel egyetérteni, vagy tagadni, de az életünk feldolgozásához, a saját bölcsességünk megfogalmazásához, és a sokszor megfoghatatlan dolgok értelmezéséhez és értelmes gondolatokba való öntéséhez ez időnként nagy segítséget nyújt. Sokkal egyszerűbb valamiféle valláshoz vagy okkult irányzathoz fordulva útmutatót keresni akár a gyász, akár a depresszió feldolgozásához, valami "feljebbvaló" által kitalált szabályhoz alkalmazkodni, bizonyos helyzetekre mondatokat keresni könyvekben, mint önmagunkra támaszkodni, és szembenézni azzal, ami volt, van, lesz. Egyedül lenni a baj közepette nem épp megnyugtató.
Tisztában vagyok vele, hogy bizonyos dolgokhoz belső erő, egyensúly, bevállalósság kell; nekimenni az ismeretlennek, szembenézni önmagunkkal, a szavainkkal, tetteinkkel, másokkal, és ezek kombinációjával, nem megy mindenkinek egyszerűen. Van, akinek sehogy.

Coelho az átlagember tökéletes társa. Minden helyzetre van egy bölcsessége, sőt, el tudom képzelni, hogy olvasás közben megadja az aha-élményt, hogy igen, tényleg, velem is ez volt, ezt láttam a kollégán is, és valószínűleg ebből tényleg ez fog következni, és tényleg, én is ezt gondolom! És ilyenkor megnyugszik az ember, hogy ez mással is megtörtént, más is volt ilyen helyzetben, mert könyvet írt róla, okos ember, ugyanazt a következtetést vonta le, mint az olvasó, azzal a különbséggel, hogy ezt Coelhonak át kellett élnie, magáévá tenni, kiszűrnie és megfogalmaznia belőle azt, ami továbbsegíti, az olvasónak meg nem.
Ez olyan, mint amikor apám, engem próbálván megóvni a kudarctól, vagy ki tudja mitől, azt mondta nekem, hogy más tapasztalatából tanuljak. Ez már akkor sem fért a fejembe. Ha velem nem történt meg, ha én nem éltem át, nem vontam le a kellő konzekvenciákat, és mindez nem belülről jött, mit lehetne ezen megtanulni? Meg lehetne tanulni írni-olvasni anélkül, hogy magukat a betűket külön megtanulnánk?
Hogy lehet ezt csinálni, ha helyzetben vagyok? Mit válasszak? Azt ne, mert az xy-nak rossz volt? Amazt se, mert az meg másnak volt rossz? Inkább csináljam emígy, mert az meg valakinek bejött? Gondoljam úgy, ahogy Coelho, és akkor nem érhet semmi baj, mindent meg tudok majd oldani? (akkoriban, amikor még próbáltak nevelni, Coelho szerencsére nem létezett könyv formájában.:D)

Ez a fajta bölcsesség, amit Coelho ont magából egyrészt közhelyes (számomra, de ne kelljen ezt ezután mindig külön leírnom), másrészt teljesen értelmetlen. Hamis hitbe ringatja magát tőle az ember, azt gondolja, megtapasztalta, átélte, és feldogozta, bölcs lett, már tudja, holott nem. Egyszerű, közérthető, mindenki számára elérhető, egyértelmű, és a nyilvánvalót önti szavakba. Ami nem baj, sőt, ahogy olvasom, volt épp elég feldolgozandó a saját életében, egyértelmű, hogy egyrészt neki az írás terápia is lehet akár, másrészt, talán a segíteni akarás is munkál benne. Gondolom, de nem tudom, sose beszéltem vele, csak ezek is olyan általános közhelyek, amiket az ember megállapít. Ha gond van, terápia kell, és erre az írás tökéletes. Ugye, milyen egyértelműen tökéletes közhely?
Valahol irigylem azokat, akik a mondataiba kapaszkodva úgy érzik, túl tudnak lendülni, át tudják adni magukat a felszabadító érzésnek, hogy általa feldolgoznak bármit, és ha egy Coelho kötet a közelükben van, történjen bármi, abban vigaszra találnak, mert baromi egyszerű problémáik lehetnek.
Mindenki menekül a fájdalom elől, próbálja kiiktatni az életéből a 'rossz' dolgokat, és erre ezek a mondatok, amiket Coelhónál olvasni, éppen megfelelnek. Megadják az illúziót, hogy a komoly problémák pár bölcs mondattal és a hozzájuk társított hozzáállással letudhatóak. Ezzel szerintem az emberek csak elodáznak, ahelyett, hogy átélnének.
Ugyanakkor a hatalma épp az egyszerűségében rejlik.

Nekünk is volt nem egy bölcs gondolkodónk, akik hasonlóan próbáltak utat mutatni a problémák feldolgozásában, és ha már irodalom, akkor ne is Csernust vegyem elő, hanem Szepes Máriát (de szerintem mindenki tudna ide egy nevet írni, aki hatással volt rá, és hogy miért). Az irgalmatlan lelkierőt igénylő műveit nagyon kevés ember képes befogadni, a bonyolult ezoterikus szimbólumrendszerét még kevesebben értik meg. Ő nem tud segíteni az átlagembernek, aki, ha bajban van, nem akar elveszni misztikus szövegek útvesztőjében, amik neki jelenthetnek bármit, akár lehetnének hottentottául is. Szepessel szemben, aki nem csak napi életbölcsességeket képes adni azoknak, akik szívesen olvassák, de minden egyes könyve egy különleges (de kemény és nyomasztó) szellemi utazás is egy szűk rétegnek, Coelhóra tömegek tudnak támaszkodni.
Hogy ki adja a nagyobb segítséget? Ezt nem hiszem, hogy el lehetne dönteni. Aki Coelho egyszerűségén túllépett, és nem elégszik meg az üres frázisokkal, az úgyis megtalálja a maga támaszát másban, akinek meg Coelho a kapaszkodó, szerencsére ott van neki bármikor a mester bármelyik bölcsessége. Senki és semmi sem jobb vagy rosszabb a másiknál, egyszerűen csak a személyre szabott igényeket az egyik ki tudja elégíteni, míg a másik nem.

Ha én két könyvét olvastam, mondhatok véleményt, vagy el kell olvasnom az összeset tőle?
Lehet-e bárki is kedvenc íróm egyetlen könyve miatt?
Mennyire fér össze a szubjektivitás és a hitelesség?
Van pár dolog, amitől a falnak megyek. Ilyen az, amikor azt mondják nekem, hogy ne ítéljek meg borító alapján egy könyvet (könyörgöm, azt azért hadd dönthessem el, hogy egy borító alapján vonz-e vagy taszít a könyv), vagy hogy az utálat és a szeretet trendi (ki mikor sorolandó ebbe a csoportba? ha mellettem, vagy ha ellenem van?), vagy ha még a csapból is az folyik, és úton útfélen mindenféle részleteket meg bölcs felvillanásokat lehet olvasni Coelhótól/bárkitől, hogy az alapján senki ne ítéljen.
Ki kell ábrándítanom, akik ezt gondolják. De igen, az idézetek, a szállóigék, amiket az ember arcába nyomnak úton-útfélen itt a neten, igenis adnak egy képet arról, hogy kell-e ez valakinek, vagy nem.
Az egyszerűség szépsége mindenkinek mást jelent.

Többiek villáma: