Érdekes, hogy egy alig fél órás kisfilmet mennyiféleképpen lehet látni. Shizoo egészen mást emelt ki, mint ami nekem feltűnt.
Persze, csúnya dolog megfosztani valakit attól, hogy olyat tegyen, amit nagyon szeret, és milyen megalkuvó embereket nevel ki a tátikázás, meg lehet elemezni a társadalmi hatás tekintetében is, de én egészen más véleményen vagyok sok mindenben.
Először is, szerintem nem baj az, ha egy gyerek (vagy felnőtt, igazából mindegy) tisztában van a saját erősségeivel, és ezzel együtt a gyengeségeivel is. Most túl azon, hogy tanár, meg nyerési vágy, meg versenyszellem, és mindenáron való küzdés, legyünk egy kicsit őszinték: mennyivel lesz boldogabb az a gyerek felnőttként, akit abban a hitben ringattak, hogy versenyképes hangja van, de csak füldugó mellett? Jobb ezzel idősebben szembesülni, esetleg előnyére válik egy kisembernek, ha már időben a saját kvalitásainak megfelelő dolgokkal üti el az időt? Mert tudjuk, hogy otthon a fürdőszobában mindenki Pavarotti, csak hát nem mindig tudunk a fürdőben pavarottiskodni, időnként az udvaron is meg kell szólalni, és ott már másképp hangzik.

Amit nekem ez a kisfilm igazából jelentett, nem elvitatván, hogy helytelen az énektanár hozzáállása, az az oktatás csődje fél órában.
Egyszerűen minden benne van, amiért a Pisa-tesztek olyanok lettek, amilyenek, és amin előszeretettel pörög a sajtó. Hogy az oktatási minisztérium mennyire pörög rajta, azért nem mernék tűzbe menni.
Miközben néztem, az jutott eszembe, hogy volt egy rakat énektanárom, mert sokat költöztünk, sok iskolába jártam, sokféle tanárral összefutottam, de egy az összes suliban közös volt: az ének-  és a tesitanárok mind, egytől egyig ilyen elfáradt, kiégett, mániákusan számonkérő alakok voltak. Hidegek, érzéketlenek, sznobok (röviden csak idióta picsák, de hát ilyet nem írunk le, ugye, ha volt gyerekszobánk). Agyonnyomta őket a tantárgyuk, és önmaguk jelentéktelensége. Őszintén szólva semmibe néztük nemcsak a tantárgyakat, de a tanárokat is, pont azért, mint amilyen a tanár volt ebben a kisfilmben is.
Van egy elvárás, amit próbálnak lenyomni a gyerekek torkán. Hozzá tartozik az általános műveltséghez, ezért általános műveltség címén mindent profin kell tudni, mert ha nem, akkor a gyerek jövőtlen lesz, kilátások nélküli (újabban már arra sem méltó, hogy érettségije legyen, ami felé most haladnak már a dolgok). Ugyanezt a módszert alkalmazzák a reál és humán tantárgyakra, amivel végülis nincs gond, hacsak annyi nem, hogy egyik tanár / tanterv / vizsgaanyag / elvárás sem számol a gyerekek különböző készségeivel. Ami komolyabb probléma, hogy a készségtantárgyakat úgy kezelik, mintha ez valami megtanulható, bemagolható anyag lenne. Tesiórán teszteket csinálnak, testzsír-százalékot mérnek (ki volt az az állat, aki ezt előírta?? egyébként is nagy a nyomás egy tinitesten, nemhogy még olyan barom eredményekkel sokkolják szerencsétleneket, amit egy ilyen mérés kimutat), ahelyett, hogy a mozgás örömére tanítanák meg a kölköket. És aztán csodálkozunk, hogy inkább leülnek egy zacskó chips-szel a számítógép elé.
Rajzórán vért izzadnak sokan. Nem úgy sikerül a perspektíva, a dór oszlopot összekeverik a korintoszival, amiért természetesen egyes jár, de most őszintén, nem mindegy, melyik melyik? Nem lenne jobb inkább megtanítani látni őket?
Amit énekórán művelnek, az meg végképp förtelem. Emlékszem, utáltam énekelni, mert tudtam, hogy nincs hangom. Fülem viszont van, zenét hallgatni mindig is  imádtam. Mint ahogy a többiek is. Mégis, alig volt olyan óránk, ahol nem népi borzalmakat kellett nyivákolnunk, hanem valódi zenét hallgattunk. Máig azok a komolyzenék a kedvenceim, amit elvétve elénk tettek, és imádom, hogy gyerekem csellózik, mert olyan élmény, ami egyszerűen pótolhatatlan. Viszont az ő énekórái is súlytalanok, csak akkor hallok róla, amikor füzetet kell venni.

Szóval a tátikázók eljuthatnak Svédországba (azért ez mekkora buli már, én eltátikáznék a fél világért simán, mindenféle lelkifurdalás nélkül),ez tényleg akkora baj? Persze, lehet, hogy én látom rosszul, de lehet mereven ragaszkodni elvekhez meg illúziókhoz, én azt vallom, hogy legyünk rugalmasak, és idomuljunk a körülöttünk lévő világhoz. Ha ez a világ azt kínálja, hogy tátikáért cserébe Svédországot kapunk, világot látunk, élményeket gyűjthetünk, ami nem a tanáré lesz, hanem csakis kizárólag a gyereké, az olyan nagy baj? A lehetőségek azért vannak, hogy éljünk velük. És vannak dolgok, amiken egyszerűen nem lehet változtatni. Téphetik a szájukat mindenféle fórumokon mindenféle hozzáértő és hozzá nem értő emberek, hogy az oktatás szar így, ahogy van, változtatni kell, ezen nem a gyerek dolga változtatni. Még csak nem is a szülőé.Mi csak annyit tehetünk, hogy élünk a lehetőségekkel, azokkal, amiket kínálnak, és mindenki a saját kis szűkös határain belül próbálja megmutatni a gyerekének, hogy mit lehet másképpen.
És akkor még nem kerültek képbe azok a gyerekek, akik se az énekkar, se Svédország közelébe nem jutottak. Mert nem lehet mindenki énekkaros, ugye.

Egyébként nagyon tetszett a vége. (az is megérne egy bekezdést, hogy ez a valóságban miért nem lehet így, de az most mindegy)
A kislánynak csodás hangja volt, mellette sokmindenkinek tátikáznia kéne, aki egyébként mikrofonba hangoskodik.(kieg: most olvasom, hogy más énekelt helyette.:D mindegy, akárki volt, eszméletlen szép a hangja.)
Szamosi Zsófi hatalmasat alakított, láttam benne az első, alsós énektanáromat.:)

Azt hiszem, az a legjobb ebben a kisfilmben, túl azon, hogy végre nem a lágerek miatt kap egy alkotás Oscart, hogy mindenkiből előhozza a saját gyermekkori emlékeit, és az akkoriban leszűrt tanulságokat. Érdekes belegondolni, hogy ez mennyire formálta az életünket, jelen van-e még valami abból a gyerekből, vagy teljesen megszűnt létezni.

éppen témába vágó esemény
meg egy kis negatívum a múltból