Dacre Stoker & J.D. Barker - Dracul
Ő maga is próbálkozott írással, de a Drakula az egyetlen igazán ismert regénye.
A Stoker & Barker (A negyedik majom) páros által írt Dracul utószava sok mindenről fellebbenti a fátylat. Többek között arról, hogy nagyjából ahány ország, annyiféle Drakula-változat létezik, és az idők során a különböző feldolgozások rengeteget torzítottak az egyébként sem teljes eredeti angol változaton. Abból ugyanis az első 101 oldalt kivették, és ami kézirathoz egy Microsoft-alapító hozzájutott, abból is hiányzik. Barkerék átolvashatták (és ezúton is köszönjük Paul Allennek, hogy megengedte nekik, hogy tanulmányozzák), és kerekítettek neki egy olyan előzményt, ami a kézirat itt-ott elejtett megjegyzéseiből adódott, és azokból a történeti szálakból, amiket a kiadáskor megváltoztattak, vagy meg sem jelenhettek. Talán ha nem úgy írja meg az előszót az eredeti kézirathoz, ahogy, ha nem ragaszkodik hozzá annyira, hogy a történet igaz, és hiteles, talán akkor a kiadó sem kukacoskodik, és megjelenhetett volna egy az egyben. Ki tudja. Mindenesetre nemrég lefordítottak izlandira egy verziót, ami szinte mindenben különbözik az általunk ismerttől. Remélni sem merem, hogy azt is olvashatnánk...
A Dracul alapját Dearg-Due legendája adja, amit a könyvben részletesen is el lehet olvasni.
A könyvbeli Bram élete úgy kezdődik, ahogyan az író Bram Stokeré is: a tengerparton, betegen a szobájába zárva, sok testvérrel körülvéve, akikkel mégis alig van kapcsolata. Nem mernek közel kerülni hozzá, hiszen bármelyik rohama elviheti. Egyetlen kivétel Matilda, az egy évvel idősebb nővére, aki nem hajlandó tudomást venni Bram betegségéről. Bácsikája rendszeresen piócákkal csapoltatja a vérét, mígnem a dadus megelégeli, és onnantól Bramnek mintha semmi baja nem lenne.
Bramnek és Matildának éles a szeme, élénk a képzelőereje, és veszélyes kalandokba keverednek erdőben, mocsarak partják, ódon, kísértetjárta kastélyokban. Maguk sem hiszik, amit látnak, tapasztalnak, aztán idővel kénytelen szembenézni a titkokkal.
A regény ugrál az időben: van a most, ahol Bram a naplóját írja, hogy halála ne legyen értelmetlen, és akik megtalálják, legyenek tisztában a történtekkel. Bram ugyanis egy toronyban reked, összezárva valamivel, és nem csak belülről ostromolja a gonosz, de a torony aljában ott várja Dracul(a) is a kísérőivel. Innen indulunk, visszaemlékezve a naplója segítségével, hogyan is kezdődött az egész történet. De a múltat nem csak az ő, hanem a többiek naplófeljegyzéseiből is megismerhetjük, és Matilda leveleiből, amiket Ellen dadusnak ír. Nagyon szépen épülnek egymásra és olvadnak össze az idősíkok, egy pillanatig sem zavaró hogy egyszer most vagyunk, aztán meg 15 évvel korábban.
A főbb szereplőkről nem érdemes állást foglalni. A legtöbbjük kétértelmű szerepbe kerül, és egészen a végéig úgy is maradnak. Lehetnének rosszak gyilkos szándékkal éppannyira, mint jók, vagy legalábbis gyilkolási vágy nélkül létezők. Két részre oszlanak a karakterek, vannak a vámpírok, és vannak az áldozatok. Bramék azért küzdenek, hogy ne váljanak egyikké sem, de nincs egyszerű dolguk.
Amit a legjobban élveztem, az Ellen dadus története, személyisége. Eleinte nem volt teljesen egyértelmű, hogyan viszonyul a gyerekekhez, de ennek így kellett lennie. Ahhoz képest, hogy nem csináltak belőle sem különösebben kedvelhető, sem igazán utálnivaló alakot, egyáltalán nem volt az a szereplő, akiről csak úgy meg lehetett feledkezni. A titokzatosság és a megfoghatatlanság légkörét árasztotta, kiismerhetetlen célokkal.Akitől egy kicsit többet vártam (a film és van Helsing az oka mindennek, meg sir Hopkins), az Vámbéry professzor volt. Azt gondoltam, jelentőségteljesebb lesz a tudása és a jelenléte, hogy jobban rányomja a bélyegét a történet menetére, és nagyobb befolyása lesz. Ehelyett Stoker okozta a meglepetést és Matilda, belevaló párost alkottak.
