Évzárás 2018

Bizonyos szempontból ez egy nagyon jó év volt. (más bizonyosokból meg nem, dehát ez már csak ilyen, legyünk pozitívak, hamár a negatív dolgok úgyis jobban megmaradnak.)

Mindig túlagyalom a GR-en ezt az éves kihívást, hogy hány könyvet is fogok elolvasni. 70-et? nem lesz az sok? 50 kevés? ajj, hogy mutat már a 40? és mi van, ha még ennyit se??? Tudom én, hogy hót felesleges ilyeneken pörögni, annyi, amennyi. Azt tudom, hogy 100 fölé nem megyek, az már egészségtelen lenne. Nekem. Tudom, van, aki már félévkor megugorja a 250-et (kicsit túloztam, de nem sokat), hát én tényleg örülök a tempójának, de Rinzler is megmondta, ki kell élveznem a pillanatokat, a betűket, a képeket, amiket közvetítenek, ez meg rohanvást elég nehéz.
Kicsit alábecsültem magam év elején, és a belőtt 57 könyv helyett sikerült 69-et elolvasni (15-el többet, mint tavaly). Lehetett volna év közben módosítani, de én hagytam ott, ahova először böktem.
Ez a 69 könyv összesen 30.872 oldal (7922-vel több, mint tavaly).
A lista itt látható, a legtöbbről született poszt is, idén elenyésző volt, amiről nem írtam.
Jövőre másokkal ellentétben, akik mind több és több könyvet akarnának olvasni, jóval kevesebbre lövöm be a célt, mint idén. Szeretném elkerülni a sallangokat, ami nagyon nehéz, úgyhogy kíváncsi vagyok, mikor fogom tudni elmondani, hogy igen, ez az év csak maradandó olvasmányokról szólt, kihagyható könyvek nélkül.

Jellemzően most inkább sorozatokat kezdtem el és fejeztem be, jólesett egységben látni a történeteket. Azt hittem, nem voltak hanyagolható könyvek, de nézve így egyben, most látszik csak, hogy lehetett volna kihagyni ezt-azt. Érdekes, hogy elolvasás után még megy a rajongás, enyhén vagy erősebben, aztán idővel mégis megkopik az érzés, és csak annyi marad, hogy nahát, ezt meg minek is olvastam. És amikor a folytatáshoz kellene nyúlnom már nem tudom magamból előkaparni a lelkesedést. (pl. Thilliez is erre a sorsra jutott, a harmadik részre már nem tudtam rávenni magam).

A három legjobb SOROZAT

Robin Hobb Látnok és Élőhajók 

Anne Bishop  - Mások

Sigurd-saga

A három legjobb KEZDŐ KÖTET

Éjszárny

Allegórium

A negyedik majom

A három legjobb ÖNÁLLÓ regény 

(már ameddig önállóak, gondolnak egyet az írók, aztán folytatják)

Dracul

Terror

Letűnt világok

A három MEGLEPETÉS

(féltem ezeket a könyveket elkezdeni, de nagyon megszerettem őket)

A medve és a csalogány

A tél jegyesei

Szindbád, a detektív

A legrosszabb Feist Tündérmeséje volt. Fogalmam sincs, miért kezdtem bele, de nagyon kár volt. Nem is kell rá több szót vesztegetni.
Elolvastam jópár zsidókról szóló könyvet, kedvet kaptam újra a jógához és a meditáláshoz, témáztunk sokat idén is, és persze az idei év sem múlt el botrány nélkül, bár nem posztoltam róla: az Alexandra lenyúlta az Agavétól Dan Simmons életművét. Szerintem ezt nem lehet megmagyarázni sehogy sem; nyilván a kinti félnek tökmindegy, itthon ki adja ki, és az üzleti élet az egy mocskos létforma, de némi gerincesség akkor is elvárható. Én innentől hanyagolom a könyveit, amit roppantul sajnálok, de nem fogom a pénzemet adni egy morális csődhöz.
Volt újraolvasásom is, Erikson és Martint, még mindig imádom őket.

Most, hogy ilyen szépen zárult ez az év, kellene keresni valami célokat 2019-re. Ismerve magamat, szerintem semmi értelme.:D Ez az idei sorozatolvasási kedv is igazából a semmiből csapott le rám, kíváncsian várom, jövőre mivel lepem meg magam.
Van azért néhány dolog, amire úgy érzem, szükségem lenne.
Például elolvasni Sarah Perry Melmoth-ját, és ha kicsit nagyobb levegőt veszek, akkor a 21.század Kult-sorozatából még jónéhány másikat is. Mindenképp folytatnám a zsidó kultúrával való ismerkedést, és nagyon kacsintgatok a japánok felé már egy ideje, hátha most jön majd el az, hogy kézbe is vegyek olyasmiket, mint Krizantém és kard, és újraolvassam a Sógunt. Van jónéhány magyar történelmi regényem (Bán Mór, Csikász Lajos, Bökös Borbála), ezekre is szeretnék sort keríteni.
Idén nagyon elszaladt velem a vásárlás, 34 könyvet vettem, ezt mindenképpen visszaveszem jövőre. Tudom, volt már ennek tízszerese is, de nem kívánom vissza azt az időt, köszönöm.:D
A Corvinának van egy csodaszép sorozata, az Északi források. 9 kötetre tervezik, ebből négy már megjelent, meg is találhatóak a polcomon, a többi kötetre is ez a sors vár. Szóval vannak kötelező vételek, nincs mese.
Meg mondjuk látva a 2019-es kiadói terveket, nem tudom, hogy fogom megúszni egyáltalán azt, hogy az idei vásárlási számot ne lépjem túl.:D Na mindegy, a szándék megvan, a többi meg majd sikerül valahogy.
Idén egyetlen angol könyvet sem olvastam, ezt jövőre nem kéne. Félévente egynek bele kell férnie, de inkább többnek. Jelöltem van egy rakattal, és csak jönnek és jönnek hozzá újak, már csak az elhatározás és a fegyelem hiányzik.
Van várólistám a gr-en, gondolkodtam is rajta, hogy akarok-e én csatlakozni Lobo csökkentős játékához, de szerintem reménytelen. Orvosi eset vagyok, ha arról van szó, hogy muszáj. De pont ezért, miért is ne? Először kis saját listát akartam csinálni, de ennyi erővel akkor Lobóéhoz is csatlakozhatok, úgyhogy jövőre várólistacsökkentek én is.
Ja, és meg akarok tanulni macaront sütni, mindenféle csodaszép színekben és ízekben.

Köszönöm, hogy ennyien velem voltatok idén, gyertek jövőre is :)

Addig is vigyázzatok, mit kívántok, és mindenkinek boldog évet jövőre is!

Többiek összegzései:

Pupilla

Amadea

Zenka

Dóri

Ilweran

shizoo

Abstractelf
reea

Letya
Anett
Nita
Heloise
Lobo

Olvass tovább...

VCS - 2019

Valószínűleg csak a listázós énemnek köszönhető, hogy csatlakozom, de végülis tétje nincs, listázni meg szeretek, úgyhogy minden adott, és még akár sikerülhet is.
A játékszabályokat Lobónál el tudjátok olvasni, még időtök is van jelentkezni, akár az utolsó utáni pillanatban, dec.31 éjfélig.
Nem tűnik soknak ez a 12 könyv, főleg annak tudatában, hogy egyébként ennek sokszorosát szoktam elolvasni, aztán mégse szokott sikerülni pont ezt a tizenkettőt kiolvasni. Próbáltam olyan könyveket összeszedni, ami nem egy sorozat kezdő része, és nem olyasmi, amivel komfortzónát tágítanék. A hossza az mondjuk pont nem szempont, mert úgyis az a lényeg, hogy tetszik-e.
A tartalékhoz nem 12-t választottam, csak hatot, jobb az, ha szűkítem egy kicsit a lehetőségeket, mert ha túl nagy a választék, nem tudok majd dönteni.

LISTA

1. Ali Smith - Hotel világ

2. Edith Pattou - Északfi

3. Elizabeth Wurtzel - Prozac-ország

4. Gaiman-Pratchett - Elveszett próféciák

5. Cynthia Swanson - Nővérek könyvesboltja

6. Erin Morgenstern - Éjszakai cirkusz

7. Herbjorg Wassmo - Dina vagyok

8. Lőrinczy Judit - Ingókövek

9. Ian McDonald - Újhold

10. Moskát Anita - Bábel fiai

11. Charles Frazier - Hideghegy

12. Joanne Harris - Szent bolondok

PÓTLISTA

1. Naomi Novik - Rengeteg

2. Orson Scott Card - Bűvölet

3. Csabai László - Szindbád Szibériában

4. Iselin C. Hermann - Express ajánlott

5. Natasha Solomons - A Tyneford-ház

6. Madeline Miller - Akhilleusz dala

Olvass tovább...

Lodro Rinzler - Buddha besétál a kocsmába

„Ez nem egy szokványos könyv a meditációról. Ha alkalomadtán szívesen legurítasz egy pohár sört, szereted a szexet, bolondnak tartod a szüleidet, vagy ideges vagy a munkahelyed miatt, akkor ez a könyv neked szól. Nem állítja piedesztálra a buddhizmust, hogy áhítatosan fel kelljen nézned rá. Ez a könyv inkább arról szól, hogy megvizsgáld életed minden zegzugát, és buddhista tanokat próbálj ki rajtuk; még akkor is, ha ez eleinte nehéznek tűnik.
Buddhistává kell válnod ahhoz, hogy kedveld ezt a könyvet? Dehogy is! Az ezeken az oldalakon található bölcsességek a tanítóim remek oktatómunkájának, valamint saját próbálkozásaimnak a gyümölcsei. A buddhista tanítás, más néven dharma, nem egy hatalmas, kifürkészhetetlen kötet, amit ízekre szedve kellene elemezni. A dharmát át kell élni. Úgyhogy ne gondold, hogy buddhistának kell lenned ahhoz, hogy belevesd magad ebbe a kalandba. Elegendő, ha készen állsz arra, hogy más nézőpontból tekints az életedre.
…
Ha szeretnél jobban a „jelenben” létezni, olvasd el ezt a könyvet.
Ha szeretnéd megváltoztatni a világot, olvasd el ezt a könyvet.
Ha szeretnél meditálni, de nem akarsz lemondani egy-egy pohár finom italról, olvasd el ezt a könyvet.”

Különös élmény a zsidósággal és a buddhizmussal ennyire közel egymást követően kapcsolatba kerülni. Akár az érme két oldala. 
A zsidóság külső fókuszú: a Tóra körül forog a gondolatuk, a mindennapjaik, az egymással és a világgal való kapcsolatukat pedig szigorú szabályok uralják, a mit-mikor-miben- és kivel kérdések köré csoportosulva. A szellemi vezetőjük valóban Vezető, a közösség támaszkodik rá, és elvárja tőle, hogy mindenben felkészült legyen és bölcs tanácsokat adjon. A vallás ereje a közösségben rejlik, nem pedig az egyénben.
A buddhizmus ezzel szemben a belsőre fókuszál, a tanok és a mesterek náluk is nagy tiszteletnek örvendenek, de a szavaik nem szentírás, csak segítség; és a cél az önálló belső látásmód és hozzáállás kialakítása. Nem is lehetne vallás e kettőnél különbözőbb, a végeredmény valahol mégis ugyanaz: a harmóniát keresik, azt az érzést, aminek a segítségével létezni lehet a világban tevékenyen, segítőn, ami által úgy érezheti az ember, hogy oka van annak, hogy a világra jött. A zsidók ezt Isten szavának értelmezésében látják, a buddhisták pedig a belső megvilágosodásban - a zsidók Istent szeretnék megismerni, és általa a világot, a buddhisták pedig elsősorban önmagukat, és magukon keresztül a világot és a mozgatórugókat.

A fülszöveg részlet a bevezetőből, de az egész könyv ebben a hangnemben íródott. Nagyon kedves, nagyon tudja, mit akar elmondani, és tudja is, hogyan kell elmondania. 
Feltételezi, ha az olvasó kezébe került a könyve, akkor valamit keres, valamivel nem elégedett, és a problémák, bár elég sokfélék lehetnek, azért mégsem annyira egyediek, mint azt gondolni szeretjük. Szinte minden fejezetben volt olyan mondata, aminél belém hasított, hogy apicsába, tényleg. Például a reggeli felkelés: felkészülünk a harcra. Szinte szó szerint, még ki is festjük magunkat.:D (ezt már csak én teszem hozzá.) De tényleg úgy indul az emberek nagy részének a reggele, hogy felkészül a várható akadályokra: a többi emberre. Hogy ez ne így legyen, ezen nagyon-nagyon nehéz módosítani, főleg, ha mindenki más az ember körül harcra kész, kivéve a delikvenst. 
A buddhizmusban a meditáció mindig is központi szerepet foglalt el, Rinzler is erre buzdít minket. A netről megtudhatjuk, hogy rosszul szárítjuk a hajunkat, nem tudunk tisztességesen még kitakarítani sem, nemhogy zoknit húzni, most megtudtam azt is, hogy a meditálás sem az, mint aminek én azt évek óta ismerem. Ez a kiigazítás szinte kellemesen hatott, mert hát erre valók a mesterek: felhívják a figyelmet arra, amit nem tudok, vagy rosszul tudok, de végre nem kell azon görcsölnöm, hogy üres legyen a fejem, teljesen helyénvaló, hogy teli van mindenféle gondolattal. Mert, barátom, gondolkodom - mert fontos az is, hogy kedves legyek. Mármint magamhoz. Aztán majd jöhetnek a többiek. Ha megérdemlik.:> Oké, kicsit elkomolytalankodom itt a témát, de nem olyan nagy baj ez. Mármint hogy az ember gondolatai jönnek-mennek. A lényeg a rendszeresség: rendszeresen meditáljunk, ne adjuk fel, legyünk magunkkal elnézők, de soha ne veszítsük szem elől a kitűzött célt.

Meditálás közben ne próbáljunk valamiféle elvárásnak megfelelni,

ellenkezőleg, éljük át maradéktalanul az élményt, legyen az bármi.

(Pema Csödrön)

Hogy mi a kitűzött cél?
Első lépésként a helyes légzés, majd a helyes meditáció. Bagatell dolgonak tűnik, főleg a légzés, de fontos. Tuti, hogy a neten valahol ott van, hogy még lélegezni sem tudunk helyesen, és tényleg. Ha valaha is jógáztál, ahol a gyakorlatok közben a légzésre koncentráltál, akkor tudod, miről beszélek.
Aztán meg kell tanulni a mában élni, ebben segít a nyitott szemmel meditálás is. Nem tudunk elbújni a sötétben, kénytelen vagyunk odafigyelni mindenre, ami körülvesz minket. Meg is kell tanulnunk értékelni minden egyes apró ingert, ami ér bennünket. 
Minden lényeges dolgot valami hétköznapi példán érzékeltet. Nem baj, ha hibázol, láthatod, hogy másokkal is megtörtént. Ez valahol megnyugtatja az embert, engem legalábbis. Nagyon jó tanácsokat ad, hogyan kereshetjük meg a zavaró tényezőket, és hogyan iktathatjuk ki őket, legyen az valami kellemetlen érzés, vagy kellemetlen ismerős, esetleg a még kellemetlenebb pénzhiány.
Hasznos a könyv, de ez nem lesz mindjárt egyértelmű, főleg azoknak nem, akik hozzám hasonlóan élvezik, hogy elveszhetnek a saját fejükben, a gondolataik között. Viszont sokszor tök feleslegesen pörgünk ugyanazokon a problémákon, és ha megfogadjuk Rinzler tanácsait, ha használjuk a technikáját, a feleslegesen eltöltött idő minimalizálható. És nem kerül semmibe, meditálhatunk a buszra várva is a padon, vagy a múzeumban egy kép előtt, senkinek nem fog feltűnni, hogy nem úgy vagyunk jelen, ahogy egyébként szoktunk. Meg hát végülis jelen vagyunk, csak nem fókuszálunk semmire.
Az egésznek a kulcsa az önismeret és az őszinteség.

A könyv reflektál az újabban divatba jött minimál életvezetésre (lagom, hygge, lykke, ikigai, sisu), próbál segíteni, hogy azt a rengeteg felesleges tárgyat, elvárást, vágyat ne csak fizikailag, hanem szellemileg is csökkentsük, amitől minden nap hajsza lesz az életünk.
Bár az alcím a fiatalokhoz szól, én nem szűkíteném le a korhatárt (főleg, hogy a franc se tudja, én beleesnék-e a "fiatal"-ba), ezt bármikor, bármilyen életkorban el lehet kezdeni, és nem kell hozzá buddhistának sem lenni. De az is tény, hogy a net, és a rohanó világ miatt a fiatalok az úgymond veszélyeztetettek, még ha nem is feltétlen érzik rossznak azt a rengeteg ingert és befolyásoló tényezőt, ami körülveszi őket, és ami még két generációval korábban sem volt jelen a hétköznapokban. A könyvben található gyakorlatokkal, tanácsokkal visszatalálhatunk önmagunkhoz, azokhoz a dolgokhoz, amik valóban fontosak (és ebbe a netes like-ok nem tartoznak bele, ezt tudomásul kell venni), és egy sokkal teljesebb, kézzelfoghatóbb életet tudunk élni. Sok-sok fejezetet fogok újraolvasni még, már előre tudom, mert elsőre nem lehet mindent befogadni, főleg, ha gyakorolni is akarjuk.

Olvass tovább...

Naomi Alderman - Engedetlenség

Ha most A rabbi meg a lányáról posztolnék, valószínűleg senki nem tudná már, melyik könyvről van szó. Az Ulpius abban az időszakában adta ki, amikor még igénye volt önmagával szemben is az igényes könyvekre (ami valójában a zsidó szépirodalmat jelentette náluk), de akkor nem igazán szólt nagyot a regény. A 8 év, ami eltelt a két kiadás között, hatalmas időnek tűnik, rengeteg dolog változott ennyi idő alatt az emberek szellemi hozzáállásában, gondolkodásában. Felnőtt egy olyan generáció, aki kapásból vágja, az LMBTQ minek a rövidítése, és nem jön zavarba a témától, sőt, keresi az alkalmat, hogy minél többet megtudjon mindenről, ami szokatlan, az átlagostól eltérő. Dacára minden fanyalgásnak és sopánkodásnak, szerintem igenis sokkal nyitottabbak és elfogadóbbak vagyunk, mint egy évtizede.
De ha valaki most azt várja, hogy betekintést nyer a leszbikusok szexuális életébe, szenvedélyre és drámákra számít, az csalódni fog. Ez a regény nem erről szól.

Az északnyugat-londoni ortodox zsidó közösség vezetője, Ráv Krushka meghal, és a magát addig biztonságban és nyugalomban tudó Hendon (London külvárosa) alól kicsúszik a talaj. Nagyon gyorsan meg kell találniuk a Ráv utódját, és kezdeniük kell azzal is valamit, hogy a tékozló lány, Ronit hazatért.
Ronit érkezésével mintha két világrend csapna össze: a merev szabályaihoz ragaszkodó közösség, és az abból kiszakadt, szabadszellemű, öntörvényű életet élő lány életmódja kerül szembe egymással.
A közösség értékrendje egyértelmű, természetes, hogy jottányit sem enged a többezer éves szabályaiból, annyira, hogy Ronit még a maga számára is meglepően, alkalmazkodni kezd egyes dolgokban. Időnként persze fellázad, meghökkenti a hallgatóságát a leszbikusságával, amit szégyenkezés nélkül ismer el, de egyébként a mindennapi szokások teljesen természetesnek hatnak neki is: sábátkor nem dolgozunk (még a villanykapcsolót sem használják, sem a lifteket, semmiféle elektromos berendezést), hanem vendgségbe megyünk. Ott ül a zsinagógában a karzaton Esti mellett, a többi asszonnyal, és hallgatja a felolvasást. Minden ismerős neki, megszokott, és olykor még kedves is, de nem tartozik ide, kilóg a sorból, mert a közösség nem tűri a másságot. Beolvadást akar, eggyé válást, az elkülönülés nem opció, még kis részben sem, és látható, hogy a még azok is küzdenek sokszor a közösséggel, akik a közösséget alkotják.

A szerkezet nagyon ötletes. A fejezetek elején a Tórából vett idézetek vannak, amit pár bekezdésben kifejt. Nagyon jó meglátásokat sűrít ezekbe, például a választóvonalakról: minden alapja az elkülönülés, mert ez tesz rendet a káoszban, de ír az idő és a házasság mibenlétéről, a pletyka hatásairól, a sábát miértjéről. A boldogságról.
Szerencsére semmi különös nem kellett ahhoz, hogy szeressem a könyvet. A zsidó bölcsesség süt a lapokról, és élvezet benne lubickolni, és közben nem akar megfojtani a moralizálással, és az állandóan képembe tolt lételemzéssel, egyszerűen csak láttatja a problémákat, a különbségeket. Eddig a legjobb könyv, amit zsidókról olvastam. És végre egyetlen szó sem esik benne gázkamrákról, háborús bűnök miatti fájdalmas jajbékolásról. Mai regény, mai problémákkal, mert ma élünk.

Olvass tovább...

Martin Kay - Eastern

A Titánokkal vívott háborúban porrá lett földön Yuko hírhedt törvényen kívüli. Az elárvult lányt már csak szíve haragja élteti. Konok kitartással űzi Corbent, a gyűlölt zsoldosvezért, hogy elégtételt vegyen élete megnyomorítóján. Útja során nem várt társaságba botlik nővére egykori kedvese személyében. Vajk, az életunt kalandor egyetlen célja, hogy felderítse szerelme halálának körülményeit. Az elkövető nyomai a rettegett zsoldossereghez vezetnek.
Yuko és Vajk kényszerű szövetséget kötnek, hogy kézre kerítsék Corbent, a rájuk leselkedő veszélyek mellett azonban saját démonaikkal is meg kell küzdeniük. Hiába a kettejük között kibontakozó érzelmi kötelék, ha a zsoldosvezéren való elégtételt más módon képzelik el. Vajon sikerül felülkerekedniük önös érdekeiken egymás javára?
Martin Kay mesterien kombinálja a YA klasszikus elemeit a manga akciódús cselekményvezetésével egy fantasztikusan felépített posztapokaliptikus westernvilágban. Könnyed és humoros, letehetetlen olvasmány.

Életem során nem igazán volt alkalmam elmélyülni a manga- ill. animekultúrában, sokáig azt se tudtam, melyik melyik, tehát abszolút nem vagyok tisztában vele, hogy van-e különösebb jellemzőjük a figurák sajátos külsején kívül, hogyan épülnek fel, van-e tanító célzatuk, vagy csak szórakoztatnak,  szóval semmit nem tudok róluk. Most, hogy túl vagyok az Easternen, sem bővült igazán a tudásom. Az "akciódús cselekményvezetés"-t nem mondanám kizárólag mangajellemzőnek, kapásból vagy tíz fantasyt fel tudnék sorolni, amire ráillik ugyanez a jelző. Nem kötekszem, csak mint abszolút laikus, próbálom valahova elhelyezni a könyvet. Végül arra jutottam, hogy nem kell nekem ezen a manga-vonalon különösebben agyalni. Ez egy akciódús fantasy, fura egyvelege a keletnek és a nyugatnak, az illusztrátor szereti a mangát, nem is lóg ki a történetből ez a stílus, így léphetek is tovább.
Már csak azért is, merthogy én ezeket a rajzocskákat nagyon élveztem. Annyira feldobták a történetet, hogy teljesen megváltozott tőle az olvasás hangulata.

Tényleg nagyon könnyed, és a neten szinte egységesen rajonganak érte, nekem azért vannak kifogásaim. Például, hogy oké, nő fegyverrel, nagyon vagány, meg menő, meg egyébként is, a gender-barátság fontos... de tényleg az kell egy húszéves kiscsajnak, hogy a flaska harcra készen a zsebében legyen? (főleg, hogy az írója nagyon is tisztában van az olvasói életkorával. egyébként is problémás a tinik alkoholizálása, nem  kell erre még rá is erősíteni. szerintem, de biztosan csak maradi vagyok.) Yuko egyébként is maga a megtestesült anomália. 20 éves korára országos hírnévre tett szert, mint 'vörös démon', aki hullahegyeket hagy maga után, és mivel az őrjáratok folyton őt keresték, feltételezem, nem sikerült elkapni, mert ügyes volt, fürge és eszes. Ezzel szemben a lány, akihez Vajk csapódott, egy hisztis csitri, aki mintha tinikorban lenne, sosem azt csinálja, amit kellene vagy amit a józan ész diktál, és szinte láttam magam előtt, hogy szíve szerint minden kis vigéckedő mondata után nyelvet öltene, meg egyébként is, hagyják őt békén, mert ő ölni akar, és neki senki ne mondja meg, mit tegyen - csapkodja visongva a padlót. Vagy a földet. Mikor hol kell épp lefogni, hogy ne nyírassa ki magukat. Ezt a viselkedést jó esetben Vajk váltotta ki belőle, különben elképzelésem sincs, hogyan tett szert a hírnevére, és hogy maradhatott életben egyedül a pusztában, anélkül, hogy elfogták volna.
Vajk viszont egy nagyon szimpatikus fazon volt. Kiegyensúlyozott, céltudatos, okos, és tudja a dolgát, nem hetvenkedik, és főleg nem csinál ostobaságokat, és nagyon türelmesen és kedvesen viseli Yukot meg a folyamatos szájalását.

Maga a történet tényleg pörög, és el tudnám képzelni megfilmesítve, mert őszintén szólva az illusztrációkat egyszerűen imádtam. Sőt, ha a Yukoval kapcsolatos ellenérzéseimet félreteszem, be kell ismernem, hogy a viselkedése és az alakja nagyon passzol abba a pár animébe, amiket már láttam, és amik gyerekeknek szólnak. (nekem a Space Pirate és a Vampire Hunter D a mérvadó viszonyítási pontom, azok meg felnőtteknek szólnak, és kicsit másképp csapódnak le bennük a karaterek meg a viselkedésük, mint mondjuk a Pokémonban vagy a Dragon Ballban).
Szóval végülis ez egy jó regény, látom Martin Kay-ben a tehetséget, fantáziája egészen biztos, hogy van, és meg is tudja azt írni gördülékenyen és élvezetesen, ami a fejében van. Hogy pár dolog nem tetszett, ezt betudom annak, hogy már túlléptem a korosztályon, akinek íródott, és igazán hálás vagyok az írónak, hogy a könyvét mindezek ellenére is lehetett élvezni, mert a története tudott magával sodorni, és az írásmódja sem hátráltatott ebben. Egy nagyon plasztikusra, látványosra megírt könyv lett az Eastern, amit tényleg olyan olvasni, mintha egy filmet néznénk, a rajzokért meg külön köszönet Megyeri Manónak.

Olvass tovább...

Ed McDonald - Éjszárny

A ​széttört és szenvedő égbolt alatt terül el a Kárhozat végtelen és fertőzött sivataga, a halhatatlan Mély Királyai ellen vívott könyörtelen háború sötét mementója. A féktelen pusztítás lassan száz éve ért véget, amikor a Birodalom bevetette a Nall-gépezetet, az ismert világ leghatalmasabb fegyverét. Legyőzni azonban nem sikerült vele a királyokat, csupán kordában tartani – a mostanra romlott mágiával és vérszomjas démonokkal teli pusztaságban a halhatatlan uralkodók nagyon is éberek. Csak a megfelelő pillanatra várnak.
A fejvadász Ryhalt Galharrow jól ismeri a Kárhozatot. Amikor a hollót ábrázoló tetoválása életre kel, hogy előadja sürgető üzenetét, Galharrow az Éjszárnyakként ismert csatlósaival egy titokzatos nemesasszony keresésére indul az egyik távoli helyőrségbe. Egyikük sincs azonban felkészülve arra, amit ott találnak: a Mély Királyai nem félik többé a Nall-gépezetet, és óriási seregükkel megindulnak a Birodalom felé. Az egyetlen reményt egy rég halott varázsló öröksége jelentheti, ám az Éjszárnyak ideje fogytán van.

Tudjátok, mit mondok? Lehetett olvasni erről a könyvről, hogy lassan kezd, hogy jó-jó, de... és akkor itt jöttek mindenféle kifogások, hogy így nem az igazi, meg úgy lehetne jobb, meg hiányérzet, meg van hova fejlődni, de ha rám hallgattok, nem foglalkoztok ezekkel a véleményekkel, hanem veszitek a könyvet, és elolvassátok. Mert élvezni fogjátok már az első oldaltól kezdve, és már az első oldalakon se lesz lassú, és szerintem fejlődnie se kell sehova. Mesélje csak el ezt a történetet úgy, ahogy ő szeretné, mert ez így, ahogy van, nekem nagyon bejön.

Mindig is értékeltem a hiteles, kérges lelkű, mocskos szájú antihősöket, akik gondolkodás nélkül nekimennek a feladatnak, elvégzik, megsérülnek, és az életükkel játszva a végletekig elmennek. 

Minden fantasynak általában ugyanaz az alapja: erők csapnak össze, amiket különböző megjelenési formába öntenek, hol istenek, hol mágusok, vagy akármi mások, a lényeg, hogy mindig van egy jó és egy rossz oldal. Hogy mennyire lesz jó a könyv, attól függ, mennyire fekete-fehérek a szereplők, esetleg képes egy kicsit a sztereotípiáktól elvonatkoztatva árnyalni az író. Itt nagyon is színesre sikerültek, legalábbis a "jó" oldal emberei, mert mindig ez a problémásabb. Azt gondolom, hogy a szimpla jósággal, ha csak szeretet van a szereplő szívében és reggeltől estig nem győz elfáradni a csupa jócselekedetben, azzal még soha nem sikerült legyűrni a sötétséget. Kemény kéz, eltökéltség, kérlelhetetlenség és könyörtelenség - szinte ugyanazok a tulajdonságok kell, hogy jellemezzék mindkét oldalt, mert ez egyenlíti ki az erőviszonyokat.

Hogy miben jobb, mint más könyv? Kell, hogy jobb legyen? Az egyik ettől jó, a másik mástól. Ez attól olyan baromi jó egyrészt, aki elmeséli: Galharrow olykor alpári stílusától, személyiségétől, az egyszerű közvetlenségétől; másrészt meg magától a történettől: izgalmas, fordulatos, üresjáratmentes, és nem csak az eseményekre koncentrál, de főszereplőnk lelkivilágát sem hagyja ki. Nekem ez különösen tetszik.

Mondhatni, teljesen kerek és egész az elejétől a végéig, az egyetlen hiányérzetem, hogy miért nincs már folytatás.

Olvass tovább...

Kavagucsi Tosikadzu - Mielőtt a kávé kihűl

Különös városi legenda terjed egy bizonyos Funiculi Funicula nevű kávézóról. Azt beszélik, ennek a kávézónak az egyik széke sokkal több, mint ülőalkalmatosság. Ha ráülsz, időutazásban lehet részed. Kívánságod szerint repíthet a jövőbe vagy a múltba. Te döntöd el, melyik irányt választod, de van néhány szigorú szabály, amit be kell tartanod.
1. Az időutazás során csak azokkal az emberekkel találkozhatsz, akik már jártak a kávézóban.
2. Bármit is csinálsz míg "odaát" vagy, a jelent nem változtathatod meg.
3. A kérdéses széken ül valaki. Mindenképpen meg kell várnod, amíg ő elhagyja a széket.
4. Nem ülhetsz át máshova, nem cserélhetsz széket.
5. Az utazás akkor kezdődik, amikor kitöltik a kávédat, és akkor végződik, amikor kihűl.
Ez még közel sem az összes szabály. Az emberek mégis késztetést éreznek rá, hogy ellátogassanak a Funiculi Funiculába, és kikérjék a hétköznapinak cseppet sem mondható feketéjüket. Ha tudnád, hol van ez a hely, te is betérnél? Sokan megtették, közülük most négy ismeretlen szívmelengető történetét ismerheted meg.

Emlékezetes kis kaland volt ehhez a könyvhöz hozzájutni. Még év elején előrendeltem, aztán nem történt semmi, majd kiderült, hogy a Kossuth hozza, gyorsan elő is rendeltem megint, de ekkor már október eleje volt, és tádám, minden kétkedésem dacára, hogy valaha testet fog-e ölteni ez a könyv, íme, itt van.

Ekkora várakozás után nagy elvárásaim voltak, aminek végülis részben megfelelt.

Kavagucsi imád ismételgetni, amitől elsőre kicsit olyan érzésem volt, hogy a novellák mondatainak nagy része csak töltelékszöveg, főleg az elsőnél. Ismerve a japánok furcsa gondolkodását, ez nekik szerintem valami speckó gyönyörűséget okozhat, mert a körkörösség, az önmagába visszatérés és újra elindulás így nem csak a történet, de a szöveg szintjén is megjelenik, még ha nekem ez egy kicsit sokszor történt is meg. Eltávolodva szemlélve azonban feltűnik egyfajta végtelen hurkot formáló rendszer, ami az eseményekből árad.

Négy rövidke történet van a könyvben, mindegyik valami kisebb-nagyobb személyes problémáról szól, valami megoldandóról, a múltban el nem intézettről. A szabályok csak korlátokat állítanak, így be is határolják az események kimenetelét. A jelenen nem változtat semmit, bármit is tesznek vagy mondanak, így nincs tétje a múltban létnek, mégis, lelki síkon sok dolog a helyére kerül a szereplőkben. Mert másra ez az utazás nem jó. Valóban nem változik semmi, ami történni fog, az mindenképpen megtörténik, ez csupán egy lehetőség arra, hogy könnyítsenek a lelkükön, és elmondják, amit valójában éreznek és gondolnak. A kávézó szabályai, túl azon, hogy szigorúak, megadják azt a hatalmas biztonságot, amire egy ilyen lépéshez szükség van, teljesen mindegy, hogy az anyja, a férje vagy a testvére miatt tér vissza valaki, vagy ugrik előre.
Mindegyik történet a szeretet és az elmúlás köré van felépítve, és azzal, hogy csak nagy sokára tér a lényegre, megszakítva az egyébként is előre tudható eseményekhez vezető utat mindenféle hétköznapi aprósgokkal, nagyon ötletesen a feszültséget is megteremti. Hiába tudtam, hogy kihez megy, miért, és hogy ott mi fog történni, mégis türelmetlenül vártam már, hogy vége legyen a lefolyó kávé hangtalan surranásának, a kávéscsészéből kicsapó gőz gomolygásának, és ott üljön a múltban, vagy a jövőben, és véghezvihesse, amiért ment.
Nade ki volt a szellemhölgy az asztalnál, aki kisajította a széket...?

Azt gondolom, megérte várni rá, elég különleges kis könyvecske. Nem dolgozik sok szereplővel, a karakterek egymáshoz való viszonya pont annyira zárt, mint a kávézó és az időutazás rendszere, talán emiatt tűnik annyira biztonságosnak és szeretettel telinek az egész légkör.
Eléggé japán ahhoz, hogy üdítően hasson, mentesen a nyomasztó nyugati látásmódtól, és pont eléggé modern ahhoz, hogy ne vesszünk el a keleti emberek csavarosan és furán működő világlátásában.

Olvass tovább...