Darcey Bell - Egy kis szívesség - könyv és film

Egy kis szívességgel kezdődik - hétköznapi szívességgel, amelyet az anyukák szoktak egymásnak tenni. Amikor az elbűvölő Emily megkéri Stephanie-t, hogy hozza el a fiát az iskolából tanítás után, Stephanie boldogan igent mond. Emilynek olyan élete van, amelyet sok nő irigyel. Ő a tökéletes anya, aki káprázatos karriert futott be egy híres manhattani divatcégnél. Stephanie özvegyasszony, aki magányosan él iskola-előkészítőbe járó fiával Connecticut peremvárosában, és a naponta vezetett blogjában keres kapcsolatokat és megerősítést. Stephanie azt hiszi, Emily lesz az új bizalmas barátnője, és megdöbben, amikor Emily váratlanul és nyomtalanul eltűnik, figyelmeztetés nélkül magára hagyva a fiát és a férjét.
Stephanie tudja, hogy valami szörnyűség történt. Képtelen távol tartani magát a gyászoló családtól és hamarosan viszonyba keveredik Seannal, Emily jóképű, tartózkodó, brit férjével. De nem tudja figyelmen kívül hagyni a nyugtalanító érzést, hogy a férfi nem őszinte Emily eltűnésével kapcsolatban. Lehetséges, hogy Stephanie csak képzelődik? Mennyire ismerte ,,legjobb" barátnőjét? Stephanie kezdi megérteni, hogy semmi - sem a barátság, sem a szerelem, de még egy hétköznapi szívesség - sem olyan egyszerű, mint amilyennek tűnik.

Szinte minden felületen a Holtodiglanhoz hasonlították, és addig piszkált a dolog, hogy csak elolvastam. Pro és kontra tudni akartam, hogy miben igen, és miben nem.

Szerkezetileg valóban hasonlít a két könyv, de ezt a szerkezetet Flynn már elsütötte, mégpedig tökéletesen, úgyhogy nálam nem durrant nagyot. 

Igazság szerint a könyvet először abbahagytam még az elején. Stephanie, az egyik főszereplőnk, halálra idegesített a nagy anya mítoszával, aki messziről megérzi, mi van a gyerekkel, hiszen ezt minden anyuka érzi, mert ez egy különleges kapocs, és írjatok anyukák, ti is, hogy milyen csoda is ezt átélni, és egyébként is, nekünk anyukáknak turbózott immunrendszerünk van, és mivel anyukák vagyunk, szuperhallásunk van, és az idegeink is kötélből vannak... na, szóval nekem ebből nagyon gyorsan elegem lett. Stephanie anyukának egyébként van egy anyuka-blogja, ott tárja a világ elé, milyen csodálatos is neki anyukának lennie.

Aztán előkerült pár titok, ami kicsit oldotta az idegállapotom, és kezdtem úgy érezi, lesz itt még valami, ami miatt ezt a könyvet érdemes elolvasni. (Eleanor Oliphantot kicsit ki kellett pihennem olyan 40 oldal után, úgyhogy visszatértem Bellhez.)

Mint már mondtam, a szerkezete valóban holtodiglanos, úgyhogy a fordulaton már nem lepődik meg, aki olvasta Flynnt, de valóban innentől kezdett el érdekessé válni. Ugyanis Steph nem is annyira hülye anyuci, mint azt sejteni lehet róla, sőt. 

Ha túllépünk azon, hogy csak egy nagyon gyenge másolata a Holtodiglannak, elég élvezhető lesz. Flynn sokkal mélyrehatóbb, részletesebb, okosabb, Bell felszínes és elnagyolja nem csak a szereplők jellemét, de a mozgatórugókat is. Az a helyzet, hogy nekem nem volt elég pszichopata a csaj, de lehet, hogy csak azért, mert igazán véresen komoly agyi defektről árulkodó dologról nem olvashattam. Hiányoltam valamiféle végkövetkeztetést is, valamit, amit az olvasók és a szereplők is levonhatnak maguknak, amitől összeáll egy ember személyisége, és érthetővé válnak a megtett dolgok, és ami felteszi a koronát a történetre. Pont ez lett volna az, ami kiemeli a sok gyengus női pszichós könyv közül, akárcsak Flynnt (ha már hasonlítunk, csináljuk rendesen), már ha lett volna, és a középszerű limonádéból hatást kiváltó, ütős könyvvé válik. Kár, hogy ez itt elmaradt.

Az összehasonlításokkal nagyon kell vigyázni, mert akinél Flynn magasra tette a lécet, ott nagyot kell alakítani, hogy valaki más megugorja. Bellnek nem sikerült. Összehozott egy jó kis pszichothrillert, izgalmasat, de egyszerolvasósat, felejthetőt. Ráadásul annyira semmilyen véggel, hogy csak pislogtam. Komolyan ennyi?

A FILM

A két csajt nagyon megtalálták. Viszont Sean... bah. Nem értem, ennyire nehéz volt egy jóképű angolt előkotorni valahonnan? Ha történetesen Sean kínai lett volna, tuti mexikóit csinálnak belőle, vagy eszkimót. Vagy britet. Na mindegy.
A történeten változtattak elég sokat, némileg elvettek belőle, cserébe eléggé megszínesítették. A könyvben pl. nem olvashatunk róla, hogy a többi szülő, és a közvetlen környezet hogyan reagált az eltűnésre, és remek volt, ahogy a filmben kommentálják. Meg úgy egyébként, a létük hozzátartozott a közeghez, és ez eléggé hiányzott a könyvből.
A blogolást a vlogolással oldották meg, másként nem is nagyon lehetett volna, ez is bejött.
És volt pár cseles megoldás, ami Bellnek nem jutott eszébe, viszont a forgatókönyvírónak igen, és ez jót tett a történetnek. Ráadásul lezárás is volt, a könyv elég kurtán intézte el a végét.
Szerintem a film sokkal jobb lett, mint a könyv.