Láttam sok Winnetou könyvet, de sose érdekeltek az indiánok. Volt pár tankönyv, ami szintén nem nagyon izgatott, viszont megtaláltam apám bizonyítványait, ellenőrzőit. Mit mondjak, remek szórakozás volt nézegetni a jegyeit, amik nem voltak a legfényesebbek. Akkor még nem tudtam, hogy azért kell nekem többet tanulni, mint neki, mert ő már tudta, hogy akkor én jobban fogok járni.
Egyik nagy talánya volt a könyvespolcnak Puskin Anyeginje. Nézegettem, forgattam, kívül-belül átlapoztam, hogy többet megtudhassak róla. Legalább annyit, hogy ki írta. Vagy inkább hogy mi a címe. Ki az a Puskin Anyegin? És miért nincs címe? De ha ez a címe, miért nem írta senki? Nem nagyon értették, mi a problémám, nekik egyértelmű volt, hogy Puskin írta, és persze, hogy Anyegin a címe. És ahelyett, hogy ezt így elmondták volna nekem, csak ismételgették, hogy ez a Puskin, Anyegin.
Volt egy különösen kedvenc könyvem, a Tanár úr kérem. (persze, mert itt legalább egyértelmű volt, hogy nem csak címe van, de írta is valaki.) Imádtam a történeteit, és benne az egyszerű rajzokat, amik annyira szeretnivalóan csúnyák voltak, hogy úgy gondoltam, elhozom a nagyimtól, hogy lásson ilyet az én gyerekem is. És aztán felleltem új kiadásban a neten, meg is vettem nyomban. Kicsit meglepődtem, mert jóval vékonyabb könyvre emlékeztem, de aztán ahogy a régiek tartalomjegyzékét néztem, kiderült, hogy nem ugyanazokkal a történetekkel adták ki. Esténként ezekkel a nem kicsit bonyolult fogalmazású szösszenetekkel szórakoztatja magát a lányom. Én olvasom, amit nem ért, elmagyarázom, amit én se értek, az úgy marad. Hogy régen mit fogtam fel ebből, az rejtély, de a kiscsaj is legalább annyira élvezi, mint én. Meg kell mondjam, remek érzés, hogy nem kell reggelente átnézni az anyagot, nem kell házifeladatokat begyűjteni másolás céljából, és nem kell a feleltetés esélyeit latolgatni, és így az igazi a nosztalgia.
0 Megjegyzések