Lehmann Orsolya az 1600-as évek végén idős asszonyként veti papírra életét, aki egy patikus és egy elszegényedett nemes lányaként született. A pestis elvitte anyját, egyedül maradt apjával, akivel elég érdekes a viszonya. Apja nem éppen a lányát látja benne, nem véletlenül, de sosem biztos a dolog, és ezen nem változtat az időközben a házhoz került, igencsak fiatal mostoha sem, aki szintén Orsolya. Zaklatott mindennapok jutnak osztályrészül a fiatalabb Orsolyának, és az egyetlen ember, aki egy kicsi érzelmet, szeretetet visz az életébe, az a keresztanyja. Álmok, babonák, hétköznapi események váltogatják egymást, melyek mélyén ott lappang a félelem, a gyász, és a vágy valami után, ami mintha egyre távolabb került volna tőle. Igazából a regény a családon belüli szexualitás egy irodalmi megjelenítése, legalábbis annak próbál feltűnni. Nekem azért vannak kétségeim az ilyesfajta témákkal, de Rakovszky elég jól megoldotta úgy, hogy nem akartam apró cafatokra tépni a könyvet. Mert végül is nem a fizikális oldaláról szól ez a könyv, hanem éppen a mélyben rejtőző mozgatórugókról, a kényszerekről, a társadalmi konvenciókról. Mert miért vállalja egy lány, hogy eljátsza apja feleségének szerepét? Mi viszi rá, hogy egyáltalán rábólintson egy ilyen ötletre, arról nem is szólva, hogy egyetlen ellenkező szó nélkül tűrje (igaz, csukott szemmel) aztán ennek valóságban történő megvalósítását is? Mert az nem elég indok, hogy teherbe esett, legalábbis számomra ez kevés indokként.
A regény egy hatalmas nagy monológfolyam, és ez nekem nagyon sok volt belőle. Annyira nem voltak érdekesek az apró mozzanatok, hogy ennyire bőven és terjengősen legyenek kifejtve, és úgy érzem, a fő téma, az apa-lánya kapcsolat, a családi kötelékek, így igencsak elaprózódott, elsikkadt, ha meg azt nézem, ennyi bőven elég is volt belőle. Orsolya roppant naiv, ostoba, tudatlan, talán épp ezért is történhetett meg az vele, ami. De ha nem ilyen a szereplő, az író másféle könyvet ír, ugye. Viszont ha már a téma az, ami, én azért mindig megkérdezem, ugyan miért is íródott meg a könyv. Mi ez, valami szélsőséges feminista múltkép, vagy valami kanosszajárás az író saját múltjában? Mi olyan fontos Orsolya életében és az apjával való kapcsolatában, amit mindenképpen a világ elé kellett tárni? Mert azért ez nem egy mindennapi kapcsolat, még akkor sem, ha akkoriban még csak hírből sem ismerhették a feminizmust, meg a szexuális perverziót elítélő elméleteket. Miért akkorra datálódik a regény? A történelmi háttér kétségtelenül pontos, részletes, a korrajz hiteles, de mit keres ez az elfajzott kapcsolat itt? Igazából ezekre persze nincs válasz, talán csak én vagyok kíváncsibb a kelleténél, és olyan dolgok érdekelnek, amikről a regény pont nem szól. És hogy mi a kígyó árnyéka? Az, amire mindenki gondol először, nincs ebben semmi bonyolult, a tűz és a kígyó szimbóluma mintha öröktől fogva ott lennének az emberi tudat és tudatalatti határán. Jelent mindent, szexualitást, bűnt, büntetést, a pokol tüzét és kéjvágyat, pusztítást és teremtést egyaránt. Akárcsak az árnyék, ami mindenhol ott van, de csak nyomokban, soha nem kézzelfogható dologként, vagy személyként, elvégre mindennek van árnya, árnyoldala, és olyan szereplői az életnek, akiknek a hatása anélkül érződik, hogy konkrétan megjelennének.
Egyszóval nekem nem tetszett. Olykor untam, olykor ideges lettem Orsolya végtelen egyszerűsége miatt, a téma sem az, ami igazán közel áll hozzám, de azt az egyet el kell ismernem, hogy Rakovszky magyarsága egyszerűen gyönyörű. Magukért a mondatokért, a metaforákért, az asszociációkért, a leírásokért volt érdemes elolvasni, az interpretáció stílusáért, semmi másért. Messze nem „sodró lendületű” regény, még csak nem is izgalmas, de talán azért érzem ezt, mert nem igazán érdekelt ennek a buta lánynak a sorsa. Amikor megjött az esze, már késő volt, a sztereotípiám és a múltja áldozata lett előttem.
0 Megjegyzések