Folyamatosan csapongok. Van, hogy más sem érdekel, csak az új megjelenések, van, hogy inkább a régiekkel foglalkoznék. Időnként olyan könyveket akarok olvasni, aminek nincs folytatása, mert szeretném lezárni a történetet azzal, hogy becsukom, és nem vágyom a következő után. Máskor meg, mint most is, folyamatosan sorozatokat olvasnék, egyiket a másik után. Most épp legyen vámpíros, meg pörgős (ez még Chance hatása), a lényeg, hogy teljesen bele tudjak merülni.

Moning és Chance után eléggé el voltam anyátlanodva, hogy mi is lenne a megfelelő folytatás, amit nem akarok kivágni az ablakon türelmetlenségemben. Eltöltöttem az időt ezzel-azzal, beleolvastam, becsuktam, másikat vettem elő, de persze nem volt jó semmi.
Ilyenkor rengeteg dolognak kell megfelelnie egy könyvnek, de mint mindig, a hangsúly első körben a karaktereken van. Bármilyen történetet képes vagyok megkajálni, és nem belekötni, ha a karakterek rabul ejtenek. De azért persze legyen történet, és legyen mögötte háttérvilág, ahova szívesen visszatérek, ahol  a valóságban is jól érezném magam. És legyen olyan a főszereplő, aki én is szívesen lennék, vagy akiben van belőlem egy kis darab.
A Vámpírakadémiát régóta nézegettem, de valahogy mindig ott kötöttem ki, hogy hol Zenka, hol meg Amadea mondta azt, hogy én inkább ezt ne, mert YA, meg mert szerintük úgysem tetszene. Hahh, milyen jó, hogy nem hallgattam rájuk. És milyen jó, hogy pont egy olyan sorozatot sikerült kiszúrnom, aminek már minden részét kiadták, és nem lebeg felette Demoklész kardja, hogy a kiadó egyszercsak bemondja az unalmast, hogy ő akkor inkább nem folytatja. (igaz, a spin-offjával megszívta mindenki, nehogymár jó legyen.)
Szóval elkezdtem. Az első rész a feléig amolyan ismerkedés volt a világgal, de Rose stílusa, amitől még pár évvel ezelőtt a falra másztam, most teljesen magával ragadott. Nem tudom, mi történt az eltelt időben, de most egyetlen pillanat alatt rá tudtam hangolódni.

A Vámpírakadémián tanulnak a morák, az élővámpírok, és a félvámpírok, a dampyrok, a morák testőrei. Vannak még a strigák, a halottvámpírok, akiknek életcéljuk (höhö), hogy a morákkal és a dampyrokkal végezzenek. A strigák általában morákból kerültek ki, sokan önként vállalták, hogy strigaként ébrednek. A morák rendelkeznek varázserővel, de ezt a képességüket strigaként elveszítik. A strigák antiszociális, széthúzó, folyton marakodó banda, magányos vadászok, akik egyszer csak egységbe tömörülve kezdenek támadni, egy vezérrel az élükön, és emberi segítséget is igénybe vesznek, így már a nap sem jelent nekik akadályt.
Az akadémián tanul Lissa, egy főnemesi család utolsó sarja, és Rose, a dampyrlány, aki majd Lissa testőre lesz, ha egyszer elvégzi a sulit. Már ha összejön neki, mert Rose elég balhés, és a tipikus jókislány Lissa mellett ez egy idő után rosszul veszi ki magát. Időközben Rose összejön az egyik tanárral, Dmitrijjel, és nehezíti a dolgukat, hogy ha Rose végez, mindketten Lissa testőrei lesznek.
A testőrök egyébként is egy külön világ. Születésüktől kezdve beléjük nevelik, hogy a morák az elsők, így a magánéletük a háttérbe szorul. Vannak közöttük nők is, férfiak is, és az elhivatott nőknél probléma, ha gyermekük születik. Mint Rose anyja esetében is, aki gyakorlatilag magára hagyta Rose-t, hogy a születése után visszamenjen testőrködni, és ez eléggé megrontotta a kettejük kapcsolatát.

Ami a morákat illeti, a strigatámodások következtében két táborra szakadnak. Az évszázadok alatt beléjük ivódott gátat, hogy a mágiát csak jóra lehet használni, sokan kezdik megkérdőjelezni. Ki vannak szolgáltatva a dampyrok védelmének, akikből egyre kevesebb van, és amikor néhányan felvetik, hogy az erőt, ami bennük van, a strigák ellen lehetne fordítani, sokan felháborodnak, hogy ilyet nem szabad csinálni.
Aztán persze senki világképe nem marad ugyanolyan, a változás beindult, és már nem lehet megállítani.

Rose-ban már az első pillanattól kezdve van valami kérlelhetetlenség, amit még a tini-allűrök sem képesek elfedni. Ettől lesz teljesen reális és hihető a vagánysága, a keménysége, amiből a majdani karakán testőr kinövi magát. És emiatt hittem el, hogy az a mélységes szerelmet, amit Dmitrij iránt táplál, tényleg lehet egy életre szóló érzés.
Részemről a Lissával való kapcsolatát teljesen természetellenesnek tartom, viszont egy nagyon érdekes vonulata a könyvnek. Reális alap akadályként is, és a történet előmozdítása szempontjából is.
Mint ahogyan  Dmitrijjel való szerelmük is teljesen hihető, és bár én azt gondolom, hogy egy 17 éves gyerek még ne tervezzen egy életre előre senkivel, kivételekkel már találkoztam, és Rose is annak tűnik. Sok döntése hirtelen haragból, vagy emóciós löketből jön, ez annyira a személyiségének a része, hogy biztos vagyok benne, ha leül, és gondolkozik, mielőtt cselekszik, akkor is ugyanarra jut. Ilyen a szerelemben, és ilyen a harcban is.
Dmitrij először vegyes érzéseket váltott ki belőlem. Annyian rajongtak érte, hogy ettől nem is nagyon tudtam elvonatkoztatni, de úgy érzem, az első két könyvben számomra nem emelkedett ki túlzottan a tömegből. Adrian és Christian sokkal érdekesebb jellemeknek tűntek, de aztán a harmadik részben már Dmitrij is összeszedte magát, és volt egy olyan érzésem, hogy egy nagyon halvány Priktin-klónnal állok szemben. Ez a negyedik részre teljesen eltűnt, és előkerült az a Dmitrij, akiért szétaggódtam magam. Hogy miért pont itt, amikor már mindegy volt? Fogalmam sincs.:D  vagyis persze van, de az már spoiler lenne.



A strigák megjelenítésével van egy kis bajom. Egész végig az volt az érzésem, hogy ők olyan zombiszerű vámpírok, akikből nem csak a morál, de az értelem is kiveszett az ébredéssel. Mead nem tartotta fontosnak hangsúlyozni, hogy attól, mert nem falkásodnak, még ugyanúgy megmaradnak az értelmi képességeik, mint élő voltukban. Akárhányszor megjelentek tömegesen, mindig arra vártam, hogy elkezdjenek hörögni, és eszetlen módon húst szaggatni, holott inkább csak rendezetlenek voltak, és jobban bírták az önálló akciókat, mint a csoportos irányítást.
Ezt leszámítva a strigák olyanok, mint a klasszikus vámpírok: vadak, fékezhetetlenek, telve ölni vágyással, kegyetlenséggel és hidegséggel. Hozzák a klasszikus vámpírfigurát, ami a morák lágy és varázstudással teli lénye mellett még hangsúlyosabb lesz. És annyira szeretném részletezni, hogy miben is áll Mead zsenialitása, de nem tehetem, inkább csak higgyetek nekem: nagyon jól tud írni, izgalmas és fordulatos történetet szőni, szerelmet és jellemeket ábrázolni, egy embernek akár több oldalát is bemutatni úgy, hogy tudjuk, mégiscsak ugyanarról az emberről van szó.
A sablonosság meg a kiszámíthatóság terén elfogult vagyok. Bár kombináltam rendesen olvasás közben, mindig kerültek elő olyan infók, ami miatt újra kellett gondolnom a dolgot, ami más irányba vitt. Meg aztán ez egy különleges világ, és általában ellene vagyok a vámpírság kifacsarásának és összekutyulásának, itt most kifejezetten üdítően hatott, mert az, hogy varázstudó élővámpírok kerültek a történetbe, egészen felpörgette az eseményeket. Mead létrehozott egy olyan világot, ahol emberek és nememberek úgy éltek együtt, hogy nem vesztette el a hitelét egyik része sem. Általában ebbe belebuknak az írók, mert elveszítik az irányítást a történet és a szereplők felett, de nála nem jöttek be olyan részek, ahol kilógott volna a lóláb.

A sorozat igazából YA, de valójában ez nem észrevehető. Az Akadémia ad egy keretet, ez behatárolja a szereplők nagy részének a korát, de pl. ahogy Dmitrijt én 30-35 évesnek gondoltam első ránézésre, és csak 24 volt, ez is megmutatja, hogy a jellemek és a korosztály nem feltétlenül a megszokott módon jelenik meg. Nagyjából mindenki egy tízessel érettebb, mint azt az évei számából következtetni lehetne, de tényleg elég hülyén venné ki magát, ha 25-30 éves emberek iskolába járnának. Az ilyesmit mindig a mágikus világ számlájára írom, ott másképpen érnek az emberek, mert keményebb hatások érik őket. És már csak azért sem észrevehető, mert nagyrészt egyáltalán nem olyan dolgok történnek, ami a 18 évesekkel történni szokott.
De lehet, hogy csak elnéző vagyok az apróbb hibákkal szemben, nem tudom. Ennél a sorozatnál semmiben sem vagyok biztos, mert gyorsan elmerültem benne, és nem is szívesen mászom ki belőle.
Minden kötetre jut valami fordulat, időnként lehet rá számítani, időnként pedig meglepődtem, de az tuti, hogy se nem klisés, se nem megszokott a történet.
El nem tudom képzelni, a véleményeket nézve, ekkora rajongótábor mellett, miért nem érte meg folytatni a spin-off kötetek kiadását. Nekem ez rejtély. Ez a sorozat, a világ, alapostól, spin-offostól baromi jó, izgalmas, egyszerűen sodor magával a történet, és nehéz kikerülni a hatása alól. Az 5. kötettől ugyan kicsit kiszámítható, mert lehet tudni, merrefelé veszi a történet az irányt, de ettől még megmarad ugyanolyan izgalmasnak, köszönhetően az apró meglepetéseknek. Meg azért ugye senki nem gondolta, hogy nem ez lesz a vége?
Ami nagyon-nagyon zavart, az a rengeteg ismétlés. Akárhányszor felmerült a lélekhasználat kérdése, mindig elmondta, hogy milyen ritka, és kik azok a kevesek, akik rendelkeznek a képességgel, meg hogy mindenki azt hiszi, nem szakosodnak; a strigákkal ugyanez, hogy nem bírják a napot, és hogy üresre kell szívni valakit, hogy azzá válhassanak; Dmitrijről, hogy csodaszép, és isten, és ő volt Rose mentora; Rose-ról, hogy mennyi strigát megölt, mikor és hogyan, és mik azon a molnyija tetoválások, ki kapja és hogyan kapja... és még sorolhatnám. Most komolyan, miért kezdene valaki egy sorozatba mondjuk a harmadik résszel? Vagy netán a hatodikkal? Kényszert érzett rá Mead, hogy még a hatodikban is közölje velünk, hogy a dampyrok félvámpírok. Akárhányszor megjelent Abe, újra és újra elolvashattam, hogy kicsoda, még egy könyvön belül is. Én ettől megőrültem. Még szerencse, hogy egyébként marhára lekötött a könyv, mert azt nagyon nem bírom, ha hülyének néznek.

Nem írok külön a részekről, mert felesleges, viszont aki még nem olvasta, de tervezi, az véletlenül se olvasson fülszövegeket!!!, mert lelövik a sztorit. Ebben pont az a jó, ha nem tudjuk, merre kanyarodik tovább a történet, és hogyan oldja fel Mead a látszólagos ellentmondásokat. Sokszor nekem is nehéz volt megállni, de tényleg nem szabad.



Gyanítom, elégedetlen leszek a szereposztással, és a filmmel kapcsolatban is vannak kétségeim, de attól még megnézem majd.