Van nekem egy  világítótornyom, és van egy ajtóm meg egy ablakom, ami mindig másik világra nyílik. Odabenn lámpák égnek, halvány fénnyel, fenn a hálószobám meg a fürdő, csigalépcső vezet le a nappaliba, az egyik sarokban konyhával. Tudom, a világítótorony általában kerek, de ott van az a sarok, ha jobban megnézitek, csak benyelte egy másik dimenzió. Épp annyi fény van, hogy kényelmesen lehessen közlekedni.
Alváshoz készülődve kipillantok az ablakon, ahol hatalmas sivatagi vihar tombol, vagy szakadó hóesésben látom Roxfort tornyait, de az is lehet, hogy egy dzsungel fáinak a tetejére látok rá, ami felett éppen átrepül egy különös, egyszemélyes űrsikló.
Ha olyanom van, csak kitárom az ablakot, és végignézem a történéseket, de olyan is előfordul, hogy lemegyek a földszintre, kilépek az ajtón, és azonnal az események sűrűjében találom magam. Ha nem tetszik, amit látok, egyszerűen csak annyit kell tennem, hogy visszatérek a nappaliba, becsukom az ajtót, majd újra kinyitom, és azonnal egy másik világ tárul fel.

Időnként semmi nem történik, csak egyszerűen jó a tájban gyönyörködni, és a szereplők semmittevését nézni. Nagy előny, hogy gondolatolvasó vagyok, és pontosan látom, (mert le van írva,) mi zajlik az emberekben, akiket figyelek. Vannak világok, amiket éppen ezért keresek: lelki drámák, homokszemek élete, kisemberek gondjai.
Aztán az is előfordul, hogy olyan közegbe csöppenek, amitől azonnal felugrik az adrenalinszintem, és úgy is marad. Itt érzem magam igazán otthon; ahol csata dúl, röpködnek a mágikus lövedékek, Hősök és Hősnők küzdenek önmagukért, a világukért. A Jó és a Rossz csatája, ahol mindig kiderül valami turpisság; az az igazi, amikor senki nem egyértelműen fehér és fekete, mert a világ színes, mindenkiben van mindenféle. Lehetek csatamágus, sárkány, lovag, vámpír vagy vérfarkas, kipróbálhatok bármit, belebújhatok bárkibe.
Olykor megunom a csatározásokat a fantázialényekkel, és vágyom egy jó kis nyomozásra, vagy holdfényben andalgásra, de persze ez utóbbi nem tart sokáig. Unalmas a holdat nézni, jobb az, ha ilyenkor inkább mással vagyok elfoglalva. Mondjuk, közben meg lehet idézni pár démont, esetleg elvezetni egy űrkompot.
Aztán, ha kedvem szottyan, az ajtóm a tágas, mélyfekete, sötét űrre nyílik, és ha visszanézek, egy űrhajó belsejét látom magam mögött, előttem pedig lézerlövedékek villódzása hasít egy kis világosságot az űr sötétjébe. Az időutazás olyan természetes nekem, mint másnak a reggeli harmat a lábujjain, és mehetek akár hátra, akár előre, holmi fizikai törvények nincsenek rám hatással.

A világítótornyom a bástyám, bármikor visszatérhetek, ha melegre fordul a helyzet, de ha a történetnek vége, kilök magából a világ, és ha akarom, ha nem, itt találom magam.
Időnként visszavágyom, olyankor az ablakom használom, mert ez az, ami megmutatja nekem azokat a helyeket, ahol már jártam, azokat a jeleneteket, amiket újra át akarok élni, visszavisz helyszínekre, szereplők mellé. Olykor nincs más vágyam, mint újra meg újra kinézni.
Westeros nekem épp olyan jó, mint Malaza, az elfek között legalább olyan jól érzem magam, mint a mágusiskolában. Az ajtóm biztonságos, az ablakom épp elég magasan van, a torony tövében pedig bármi megtörténhet.

Többiek átjárói: