Archive for 2017/01

Kedvences

John, a Begyűjtő különös helyen él; szigete a világok határán fekszik, egy dimenziók közti redőben.
Egy nap az óceán hatalmas konténert sodor a partra, melyben tizenkét holttest hever. A roncsok közt kutatva John egy fiatal lányra bukkan, aki csodával határos módon túlélte a tragédiát. A sziget Gyógyítói és Tudósai hamarosan felfedezik, hogy a lány genetikai adottságai nem mindennapiak: teste minden egyes sejtjében ott hordozza az egész emberiséget...
Lilly felépülése lázálmokkal és hallucinációkkal terhes, látomásai során Éva, Minden Élők Anyja látogat el hozzá, hogy felfedje előtte az elfeledett igazságot a teremtésről és a bűnbeesésről. Álom és ébrenlét, mitológia és valóság fonódik szorosan egymásba, Lilly pedig ráeszmél, hogy neki is óriási szerepe van az események alakulásában, a tét pedig nem más, mint Ádám és Éva leszármazottainak múltja és jövője.

Nálam okosabbak azt mondják rá, alternatív teremtéstörténet, én meg azt mondom, hogy csupán egy mélyen vallásos fikció az emberi teremtésről, ahol nem is maga a teremtés áll a középpontban, inkább az író hitének, és Istene iránti szeretetének szavakba öntése.
Természetesen nem lebecsülni szeretném, sőt, ebből a szempontból ez egy nagyon szép könyv, lelke van minden Istennel kapcsolatos mondatnak. Már-már irigykedtem azon a hatalmas szereteten és bensőséges viszonyon, ami a lapokból áradt.
Hogy mégsem tudtam kellően és értően értékelni, az csak azért történt, mert nem vagyok vallásos, cinikus annál inkább. Számomra megfoghatatlan, épp ezért jelentőség nélküli, hogy egy alak, akinek a létformája is kétséges, milyen érzésekkel viseltetik irántam. Konkrétan nem tudom elképzelni, hogy ha istennek eszébe jutok, elöntse a mélységes szeretet irányomba. Vagy hogy is kell ezt megfogalmazni. Szóval tényleg kicsit irigykedtem, amikor a könyvet olvasva feltárult előttem, hogy van, aki ezt képes teljes szívével hinni és érezni, és képes a saját hitében annyira bízni, hogy mindezt készpénznek és valóságosnak vegye.
Szól még bizalomról és megtisztulásról, a "nem vagy egyedül" és a "szeretlek" igen sűrű emlegetéséről, és arról, mi is történt akkor, a Kezdetekkor Édenben, és hogy végülis Éva volt az első feminista, aki döntött és cselekedett. (jó, ez így nincs leírva konkrétan, csak közvetetten. egyébként meg is bánta.:>)

Az én hitemhez közelebb áll a Prometheus film elmélete, szerintem inkább vagyunk egy elcseszett kísérlet eredménye, akiket megsemmisítés helyett sorsukra hagytak, esetleg további kísérletekre félretettek. Ettől függetlenül azt is remélem, hogy van valahol egy tudattal rendelkező kohéziós erő, ami időnként felénk pillant, hogy mennyire vagyunk okék, esetleg kezdheti elölről az egészet.
Szerintem ez a könyv azoknak fog jelenteni bármit is a felszíni rácsodálkozáson kívül, akik maguk is vallásosak, nem csak a templombajáró módon, hanem tényleg hisznek, és át is élik a hitüket. Elképzelhető, hogy őket viszont fel fogja kavarni a könyv, mert ha lehántom róla a vallásos ~~maszlagot~~ áhítatot, egy elég kemény teremtéstörténetet kapunk, valahol a sci-fi és a fantasy határán, ahol az író nem félt fekete bőrű nőnek ábrázolni Évát, Istent és Ádámot feminin jellegekkel felruházni, úgy, hogy közben megtartotta a maszkulin vonásokat is. Számomra pont ezért furcsán perverz volt az Isten és Ádám, és Ádám és Éva közötti kapcsolat is. Mi az egyház hímsoviniszta tolmácsolásában azt tanultuk, hogy minden bűn, fájdalom és a világban történt rossz Éva miatt van, Young pedig nem átallja emiatt Ádámot hibáztatni. Érdekes gondolat, bár gondolom, az egyház jól bevált hozzáállásán ez az elmélet nem fog változtatni.
Ráadásul szembejött néhány ellentmondás, ami felett a legnagyobb jóindulattal sem tudtam elsiklani: pl. Istennek nincs szüksége semmire; azonnal a következő mondat: Isten nem lenne Isten nélkülünk. Én itt látok némi szükségszerűséget, de ne kössek bele minden apróságba, ugye.
Ezzel együtt még számomra is nagyon érdekes, bár demagóg filozófiai utazás volt, és nem mostanában fogok megpróbálkozni a következő ilyen jellegű könyvvel.

Wm. Paul Young - Éva

A Ház a világ peremén, amely részint krimi, részint pszichológiai dráma, Julia Rochester sötét humorral megírt, izgalmas bemutatkozó regénye.
Tizennyolc éves voltam, amikor apám lezuhant egy szikláról. Ostoba módját választotta a halálnak.
John Venton részegen lezuhan egy devoni szikláról. Ikergyermekei, Morwenna és Corwin két külön irányba menekülnek, hogy megkezdjék felnőtt életüket. Édesanyjuk, akit a boldogtalan házasság évei csak felbőszítettek, kapva kap a víg özvegységen. Csupán a nagyapjuk talál megnyugvást a düledező családi házban, miközben egy hatalmas vászontérképre vég nélkül festi a történetüket.
Élénk színekkel megfestett térképe a hajóroncsok, elfeledett házak, szentek és ördögök miniatűr képeivel a képzelet szüleménye, helyi mítoszok és történetek gyűjteménye. De egy titkot is őriz. Amikor az ikrek vonakodva visszatérnek a házba, rájönnek, hogy apjuk hiánya is része a térkép rejtélyes vonzerejének.

Amikor ilyen könyveket olvasok, megtapasztalom egy kicsit az életet mások szemén keresztül, és roppantul sajnálom, hogy a saját családomban feleennyi élmény és érdekesség nincs. De az is lehet, ha nagyon megkapargatnám a felszínt (akarnám én ezt?), találnék néhány könyvnyire való anyagot, de ami ennyire közel van az emberhez, azt teljesen köznapinak véli, és nem látja, másnak ugyan mi lenne olyan érdekes az egészben.
Jó lenne még jó hosszan mellébeszélni, mert tudnék én a könyvről is, csak akkor elmesélném azt is, amit nem kellene, azt meg nem akarom.
Szóval akkor nézzük az ikreket. Összetartoznak, egy a lelkük. Az ilyen összenövés tán sokkal véglegesebb és végzetesebb, mintha a testük nőne össze, bár nekem annyira abszurd a konkrét fizikai összetartozásban való létezés, hogy ebbe inkább bele se gondolok. Morwenna és Corwin amennyire ikrek, annyira különbözőek. Minden érzelem, szenvedély, mélység és intellektus Corwiné, Morwennának jutott a hideg realitás, a szenvtelenség, az éles nyelv és a cinizmus - de neki ez bőven elég, hiszen Corwinban ott van minden, ami benne nincs, így végülis van abból neki is, csak más viseli a terheit. Ők ketten világ a világban, az egyetlen ember, aki körön belülre kerülhetett, Matthew volt, a nagyapjuk, aki szintén egy sajátos, maga kreálta világban létezett. Furcsák ezek a nemkapcsolatok a kapcsolatokban, amikor valaki úgy részese egy másik ember életének, hogy közben amaz nem is igazán vesz róla tudomást.
Azt gondolhatnám, hogy a szülő-gyerek kapcsolat jóval stabilabb és kézzelfoghatóbb, mintha átugranánk a következő generációra, itt mégis egy hatalmas fekete lyuk volt közöttük, mint ahogyan a valóságban is sokszor. Nem is igazán értettem, miért nem hagyják annyiban ezt a halálesetet 17 évvel később, de ekkor jutott eszükbe, konkrétan Corwinnak, hogy utána járjon apjuk halálának.

Hogy krimi lenne? Egyértelműen nem az. Emberi tragédiák sora, jellemek és álomvilágok fejlődése és ütközése, menekülés és egymásra találás, lebegés a semmiben, megválaszolatlan kérdések sokasága, ahol a miérteket semmi sem képes megmagyarázni - ehhez hasonló teátrális gondolatok jutnak róla eszembe, de a krimi semmiképp. Viszont valóban egy rendkívül érdekes nyomozás tanúja lehettem, vájkálás múltban és mások lelkében, ami pont attól lett olyan életszagú, hogy végülis se magyarázatot, se megnyugvást nem hozott a végén. Mondom ezt úgy, hogy már a tragédia megtörténtekor vártam azt a végkifejletet, ahová eljutottunk. De ha velem történik, mindez meg sem fordult volna a fejemben.

Egyszuszra olvastam el, egyszerűen képtelen voltam elszakadni az ikrektől, Thortontól, a zúgó tengertől és a kalyibától a parton, a halott apa alakjától, akire borzasztóan kíváncsi voltam. Matthew megformálása annyira jól sikerült, hogy úgy volt jelen egész végig, hogy csak az esszenciája, a térképe volt képes őt megmutatni, fizikai alakját teljesen kivonta nem csak az életből, de még a könyv lapjaiból is. Az anya... nem tudom, mit mondjak róla. Igazából nem ismerjük meg, mint ahogyan az apát sem. Valahol elvesztették a fonalat egymással kapcsolatban, úgyhogy én is hoppon maradtam. Ettől függetlenül kerek egész a történet. Pont annyira, mint az élet - sokszor be kell érnünk féldolgokkal, félmegoldásokkal, félgondolatokkal.
Remek könyv.
Viszont a borító picit megtévesztő. Ha így utólag nézem, ott van benne a történet, de első pillantásra valami másnak látszott. Könnyednek, lazának, csajosnak. Hát egyik sem.

Julia Rochester - Ház a világ peremén

Kylar leszámolt orgyilkos életével. Az Istenkirály hatalomátvétele után a mestere, Durzo, és legjobb barátja, Logan halottak. Kylar új életet kezd: egy új városban, új barátokkal, új hivatással. Új életével új titkok kerülnek napvilágra és régi ismerősök keresik fel Kylart. A sok új rejtély közül csak egy, hogy Logan talán életben van. Kylart fájdalmas választások elé állítják: örökre kilép az árnyak közül, és békében él új családjával, vagy kockára tesz mindent, hogy végrehajtson egy utolsó, nagy megbízatást?

Második része a sorozatnak, úgyhogy nagyon nem fogom szétbeszélni a könyvet.
Amikor az első rész emléke egy kicsit elhalványult, valahogy úgy maradt meg bennem, mint egy kis lájtos fantasy, semmi sötétre vagy kegyetlenül erőszakosra nem emlékeztem. És már előre tudom, hogy ez lesz ennél a résznél is, pedig most még határozottan emlékszem, hogy vannak benne elég kemény dolgok (pl. a Bendőben történteket semmiképp nem lehet könnyednek és illatosnak nevezni). Hogy mégsem lett dark fantasy, az egyedül Kylar kedves, ártatlan, meggondolatlan, és nagyon naiv személyiségén múlott. Történhetett bármi, kelthetett bármilyen illúziót, bármilyen gyilokra is volt szükség, amit Kylarnak kellett végrehajtani, mivel semmi sötét és gonosz jellemvonása nincs, a személye és a hozzáállása valahogy jelentéktelen mozzanattá alacsonyította a legkegyetlenebb eseményt is. Pedig volt azért itt is belezés, kannibalizmus, erőszak erőszak hátán, mégis, semmi sem tudja a darkos vonalra átbillenteni.
Mozgalmas és izgalmas ez a rész is, jó karakterekkel, kár, hogy Kylar figurája olyan fiatal és romlatlan, kicsit több sötétség jobb lett volna, mert csak ennyi híja van, hogy rajongó legyek. És jobb lett volna valami normális korú pasivá érlelni, alig húszévesen és még mindig szűzen (bocs, akinek ez spoiler, de ha valami teljesen tükrözi Kylar egyéniségét, akkor ez az), túl sok férfiasságot nem kell még elvárni, tudom én azt, de akkor is. Kicsit kevesebb vér, és simán elmegy YA-nak.
Elég nagy cliffhanger a vége, de mióta kiolvastam, valahogy nem feszít, hogy ugorjak rá a befejező részre. Majd egyszer.