Shannon Moss a Haditengerészeti Nyomozóiroda egyik titkos részlegének az ügynöke, aki már többször vett részt űrutazással vagy időutazással járó küldetéseken. A részleg létezéséről kevesen tudnak, alapvetően két funkciót lát el. A Mélyűr felfedezésével az expedíciók egyrészt az emberiség számára alkalmas bolygókat keresnek. A Mélyidőben történő ugrásokkal pedig lehetséges jövőkbe utaznak, hogy a jelenben megoldhatatlannak bizonyuló eseteket göngyölítsenek fel. Az ugrásokkal azonban vigyázni kell: korábbi expedíciók felfedeztek egy, az ismert világ végső pusztulásával járó eseményt, a Terminust, ami egyre több lehetséges jövőben fordul elő, és az időbeli bekövetkezése minden egyes ugrással közeledik a jelenhez.
Nyugat-Pennsylvania, 1997: Shannon Mosst gyilkossághoz riasztják. Egy SEAL-kommandós brutálisan végzett a családjával, ám tinédzser lánya nincs az áldozatok között, és eltűntnek nyilvánítják. A gyilkos a USS Libra nevű űrhajó legénységének tagja volt, ami azonban a korabeli jelentések szerint sosem tért vissza a Mélyidőbe tett ugrásából. Moss saját tapasztalatból tudja, hogy az időutazás komoly mentális traumát okozhat, és arra gyanakszik, hogy a SEAL-kommandós láthatott valamit a jövőben, ami kiváltotta a cselekedetét. Moss az eltűnt lány nyomába ered, és ugrást hajt végre a Mélyidőbe. Különböző lehetséges jövőkbe utazik, hátha talál valamit, ami segít megoldani a jelenbeli ügyet. Nyomozása során azonban olyan információ birtokába jut a Terminusszal kapcsolatban, ami az egész világ jövőjét megváltoztathatja.
Nagyon jó kis fülszöveg, nem tennék hozzá semmit.
Mivel már eléggé év vége van, nyugodt szívvel ki tudom jelenteni, hogy az év legjobb könyvét sikerült kiadnia az Agavénak. Ez az időutazásba oltott krimi egyszerűen tökéletes. Vagyis nem tudom, lehet, hogy ha nagyon boncolgatni kezdeném a logikai szálakat, fennakadna ez-az, de igazából kit érdekel. Hatalmas nagy kedvenc lett.
Elég durva világvégét talált ki nekünk Sweterlitsch, ráadásul ezek a lehetséges jövők, ahogyan léteznek, majd megszűnnek, sok kérdést felvetnek. Már eleve azt, hogy miért szükséges a megsemmisülésük, és mitől lesz igazi az egyik, és csak egy illúzió a másik, és ehhez hasonló. Ezek a kérdések cseppet sem tudományos jellegűek, sokkal inkább elméleti-filozófia, a létről, nemlétről, mi a valóság és honnantól illúzió valami, jó és gonosz tettekkel kapcsolatosak, amiknek a viszonylagossága tökéletesen érzékelhető, ahogy haladunk a könyvben. Olyan prózai dolgokon lehet elmerengeni, hogy ha egy illúzóban az ember fejét szétverik, ha visszatér a saját valóságába, vajon miért nem tűnik csak illúziónak a sebesülése. De ugyanennyit lehetne beszélni a lehetséges jövő kifejezésről is, hogy kinek mit jelent, és a könyvben megjelenő formájának van-e bármi köze például a többdimenzióhoz, hogy mi okozhatja a deja vu-t és a doppelgänger-jelenséget, amikor szerencsére a másolat megjelenése nem egy egész világ, csak a konkrét ember végét jelenti. A minden bennünk van és a bármi lehetsz itt olyan konkrétan megvalósult, hogy öröm volt figyelni.
Szeretem az ilyen bagatellnek tűnő kis merengéseket, mert ez jelzi, hogy mennyire él a könyv elméletben is, nem csak papíron, hogy teljesen beszippantott, és a magamévá tettem az eszméit és a látásmódját.
Eleinte azt gondoltam, hogy Moss bejárkál pár idősíkot, aztán megold néhány közben is felmerült bűnügyet, és ha ez így maradt volna, én akkor is teljesen elégedett lettem volna. De S. egy nagyon frappáns végszálat adott Moss kezébe, és tökéletesen lezárta a történetet, de nem haragudtam volna meg, ha még húzza kicsit.
