Avagy a kimaradt alapművek, amikben egyébként nekem semmi kínos nincs.  Lehet, kellene, hogy legyen, de mégsincs.:)
Hogy mennyire lesznek alapművek a felsoroltak között, az tényleg inkább csak nézőpont kérdése, és mindenképpen igyekeztem elkerülni, hogy az iskolai kötelezők mentén válogassam össze ezeket. Ezt a témát rég elengedtem, szerencsére senki nincs, aki bármire is kötelezne az olvasásban. Ettől azonban a műfajokban még vannak alapművek, akár fantasyról, akár történelmi regényekről beszélünk, ami lehet ugyan, hogy nem üti meg a szépirodalmi mércét, mégis mindenki tisztában van vele, hogy a könyv létezik, és el kéne olvasni, vagy ha mást nem is, legalább valamit az írótól. Ilyen nekem pl. Walter Scott, mégsem éreztem rá késztetést soha, hogy elmerüljek az életművében; vagy Robert Graves, esetleg Druon - mindekttejüket borzasztóan untam, és néhány oldal után félretettem. Nem lehet mondani, hogy nem próbálkoztam. Ez a többi kimaradtra is igaz, mindegyikkel tettem már próbát, egyik sem azért maradt ki, mert menekültem előle.

Tolsztoj, és a Háború és béke. Azt gondoltam, menni fog ez nekem, hiszen az oroszok és én elég jó barátok vagyunk, de aztán kiderült, hogy annyira mégse. Gyanítom, ez inkább a fordításnak köszönhető, ami igyekezett követni Tolsztoj sznobizmusát és az akkori divatot, és ahelyett, hogy lábjegyzetbe tették volna az idegen nyelvű szöveget, jelezve, hogy ez ekként íródott, inkább a magyart lábjegyzetezték. Emiatt a fél könyv magyar nyelvű csak, a másik fele francia, latin és német, és mivel egyik nyelvvel sem bírok el, ciki, nem ciki, letettem róla, hogy elolvassam. Nem túl nagy élvezet 1600 oldalon rendszeresen kizökkeni a folyamatos olvasásból a lábjegyzetek keresgélése miatt. Haragszom erre a könyvre, mert aki egyébként olvasta, olyan tulajdonságokkal ruházta fel, mint remek jellemek, és kitűnő korrajz, amik egyébként vonzanának.

Heller 22-es csapdája - nem tudok mit hozzáfűzni. Minden adott lenne benne, hogy már rég túllegyek rajta, de eddig elkerültük egymást. Egyelőre messziről figyelem.

Iliász és Odüsszeia, amihez Amadea egykor régen igazán jó kedvcsináló posztot írt, legalábbis az Odüsszeiához. Bizisten, ha prózában kapható lenne, többször is elolvastam volna már, de ez a verselés, meg úgy alapvetően a verses forma nem az én világom. Pedig görög regéken nőttem fel, úgyhogy igazán sajnálom, de van nekünk egy Dan Simmonsunk szerencsére, majd elolvasom őt.

Waltaritól megpróbálkoztam a Szinuhével, és nem lettünk jóbarátok. Nem igazán tudom, miért, talán éretlen voltam hozzá, vagy nem voltam elég türelmes, esetleg rossz időpontban akartam olvasni. Nem kizárt, hogy még rápróbálok, de ha mégsem jön össze, amiatt sem fogom magam rosszul érezni.

Passuth viszont nálam abszolút tiltólistát, akármennyire is érdekelnének a korszakok, amikről a történelmi regényei szólnak. Egyszerűen annyira száraz és unalmas, hogy képtelen vagyok hosszabban időzni a könyveivel, pedig egészen biztosan a javamra válnának.

Dumas-t ugyancsak kerülöm a terjengőssége és a szószátyársága miatt. A mondatai csak folynak le a lapokról, és minden betűjén érzem, hogy csak a terjedelem növelését szolgálja. Nála nem érzem, hogy bármit is kihagynék.

Capote en bloc kimaradt eddig, pedig már jópárszor bekészítettem valamelyik könyvét, mégis inkább mindig megkerültem, és valami mást vettem elő. Nem tudok róla semmit, de valamiért alapnak érzem, legalábbis a számomra.

Jemisin szintén, de nem tudom a magamévá tenni a stílusát. Lehet, a kellő türelem mindent megold, egyelőre kihagyott alapműként tartom számon.

Alap lenne, ha sci-fi rajongóként kézbe vennék Sztrugackijéktól bármit, mégsem teszem, ugyanez igaz Stanislaw Lemre, Asimovra, és Aldissra. Fantasyban alap lenne Tolkient és Ursula K. Le Guint olvasni, nekem mindketten kimaradtak, és nem is tervezek ezen változtatni.

Vannak az íróknak hypolt időszakaik, Margaret Atwoodé az utóbbi pár évben jött el. Igazából nem maradt ki, mert A szolgálólány meséjét félig (inkább negyedig) olvastam, de úgy döntöttem, ennyi elég is volt Atwoodból.
Ugyanígy jellemzően kimaradnak nekem az éppen hypolt témák, mint a feketék helyzete (Harper Lee, Kathryn Stockett, Toni Morrison), az m/m meg hasonló témák (kivéve Voinov), mindenféle női sorsos könyvek, és igyekszem elkerülni, hogy a remek fülszövegekkel és ajánlókkal rendelkező, de igencsak gyengécske YA-k csapdájába essek.

Ha meglátom a többiek listáját, tuti fog még eszembe jutni, hogy igen, ez sem volt meg nekem, pedig illő lett volna, de igazság szerint most, hogy összeszedtem a fenti írókat, titkon azoknak a könyveknek örömködtem, amiket elolvastam, és szerettem, pl. Hobb vagy Zelazny, és azoknak amik még rám várnak, mint Madeline Miller, Ian McDonald meg a többiek.

Barcelona, ötvenes évek. Daniel Sempere, aki az Elfeledett Könyvek Temetőjében örökbe fogadta A szél árnyéka elárvult példányát, már felnőtt férfi, családapa. Az édesanyja emlékképét elhomályosító sötét titok azonban változatlanul nyomasztja. Hiába kerek az élete, rémálmai vannak.
Az Elfeledett Könyvek Temetője című regényciklus első része, A szél árnyéka 2001-ben jelent meg spanyolul. A sorozat hamar a kortárs irodalom élvonalába került, öt világrészen hódít. További darabjai az Angyali játszma, A mennyország fogságában és a Lelkek labirintusa.
A Lelkek labirintusa az előzményekhez hasonlóan önmagában is megáll, hiszen "egy történetnek nincs se eleje, se vége, csakis bejáratai". Az elbeszélő mesterien vezet végig bennünket az összes szereplő valamennyi megpróbáltatásán - nemcsak ebben a történetben, hanem az 1900-tól 1992-ig szőtt bonyodalmas história egészében is. Egyetlen fontos szálat sem hagy elvarratlanul. Ezúttal Daniel anyjának fájdalmas titkára is fény derül. A politika nagybani és kicsinyes játszmái, a dráma, a szerelem és a szakadatlan ármánykodás közt pedig a kellő pillanatban megcsillan a komikum: színre lép Fermín Romero de Torres. "Kópé ex machina."

Az események kiindulópontja egy teljesen átlagos dolog: Valls, oktatásügyi miniszter egy napon eltűnik. Miután a rendőrség nem jut dűlőre, bevonják a különleges egység egy tisztjét, Alicia Grist, és támogatóként mellé adnak egy rendőrtisztet, Vargast. A Valls utáni kutatás vezet minket vissza az Elfeledett könyvek temetőjéhez, bár nagyon hosszú utat kell odáig megtennünk, mire eljutunk a fülszövegben ígértekhez.
Hogy mi különleges van egy miniszter eltűnésében? Igazán semmi, mert még ha nem is mindennapos dolog, de különösen szenzációs történetet nem lehet belőle szőni. Viszont abból már igen, amit a fiókjában elrejtve találtak Aliciáék: Victor Mataix ritka könyvsorozatának egy példányát, amivel beleveszünk a titkok sűrűjébe, és ha nagyon lassan is, de visszatalálunk Semperéékhez, és a Temetőhöz.
Közben megismerkedünk Spanyolország néhány évtizedével, és rengeteg különleges szereplővel.
A legérdekesebb mindenképpen Alicia, akit egy gyerekkori bombatalálat egy életre megnyomorított. Remek ügynök, és Vargasszal nagyon jó párost alkotnak.

Mindenki a Szél árnyékát tartja etalonnak, számomra a misztikus Angyali játszma a sorozat legjobb darabja, és a Lelkek labirintusa szorosan követi.
Ebben a negyedik részben, ami nagyon feltűnő volt, hogy Zafón ugyan tud érdekes jellemeket megrajzolni, és a főszereplői jólsikerültek, de a sok színes mellékszereplőben elég sok a közös vonás, főleg, ha szópárbajban próbálja megcsillantani jellemüket: nagyjából mindenki ugyanabban a stílusban beszélget pl. Aliciával, aki közben megőrzi az egyéniségét, de mintha mindenki másét elnyomná, akivel kapcsolatba kerül. Ez alól talán csak Vargas kivétel, de nem nagyon lehet eldönteni, hogy a visszavágó riposztokat Alicia stílusa váltja-e ki, vagy a szereplőkből fakadnak.
Közben pedig élvezhetjük Zafón prózáját, ami olyan csodákat alkot, mint a séta művészete, és érezte, hogy lelke a papucsáig hanyatlik, és ahogyan az igazi és a könyvek Barcelónáját, a kis utcáit, az épületeket, a pályaudvart, az embereket, és magát a történelmet megjeleníti, olyat nem nagyon tud más.

A sorozatnak sok közös eleme van, néhány szereplő is ismétlődik, de a könyvek nem függenek össze, bármilyen sorrenben lehet őket olvasni, ami már csak azért is jó, mert most jöttem rá, hogy nekem a harmadik rész kimaradt, majd pótolnom kell.

Mindig is jobban szerette, ha nem kell osztoznia az utcán a villamossal meg az autókkal. Ott, a régi Barcelona szívében, ahová sem a gépek, sem a híveik nem hatolhattak be, Alicia szívesen hitte azt, hogy az idő körkörösen telik, és ha nem merészkedik ki ezekből a sikátorokból, ahova még a nap is csak lábujjhegyen oson be, talán nem is öregszik meg sosem, és visszatérhet egy rejtett időbe, hogy ismét rátaláljon arra az útra, melyről sosem lett volna szabad letérnie.