Zafón - Lelkek labirintusa

Barcelona, ötvenes évek. Daniel Sempere, aki az Elfeledett Könyvek Temetőjében örökbe fogadta A szél árnyéka elárvult példányát, már felnőtt férfi, családapa. Az édesanyja emlékképét elhomályosító sötét titok azonban változatlanul nyomasztja. Hiába kerek az élete, rémálmai vannak.
Az Elfeledett Könyvek Temetője című regényciklus első része, A szél árnyéka 2001-ben jelent meg spanyolul. A sorozat hamar a kortárs irodalom élvonalába került, öt világrészen hódít. További darabjai az Angyali játszma, A mennyország fogságában és a Lelkek labirintusa.
A Lelkek labirintusa az előzményekhez hasonlóan önmagában is megáll, hiszen "egy történetnek nincs se eleje, se vége, csakis bejáratai". Az elbeszélő mesterien vezet végig bennünket az összes szereplő valamennyi megpróbáltatásán - nemcsak ebben a történetben, hanem az 1900-tól 1992-ig szőtt bonyodalmas história egészében is. Egyetlen fontos szálat sem hagy elvarratlanul. Ezúttal Daniel anyjának fájdalmas titkára is fény derül. A politika nagybani és kicsinyes játszmái, a dráma, a szerelem és a szakadatlan ármánykodás közt pedig a kellő pillanatban megcsillan a komikum: színre lép Fermín Romero de Torres. "Kópé ex machina."

Az események kiindulópontja egy teljesen átlagos dolog: Valls, oktatásügyi miniszter egy napon eltűnik. Miután a rendőrség nem jut dűlőre, bevonják a különleges egység egy tisztjét, Alicia Grist, és támogatóként mellé adnak egy rendőrtisztet, Vargast. A Valls utáni kutatás vezet minket vissza az Elfeledett könyvek temetőjéhez, bár nagyon hosszú utat kell odáig megtennünk, mire eljutunk a fülszövegben ígértekhez.
Hogy mi különleges van egy miniszter eltűnésében? Igazán semmi, mert még ha nem is mindennapos dolog, de különösen szenzációs történetet nem lehet belőle szőni. Viszont abból már igen, amit a fiókjában elrejtve találtak Aliciáék: Victor Mataix ritka könyvsorozatának egy példányát, amivel beleveszünk a titkok sűrűjébe, és ha nagyon lassan is, de visszatalálunk Semperéékhez, és a Temetőhöz.
Közben megismerkedünk Spanyolország néhány évtizedével, és rengeteg különleges szereplővel.
A legérdekesebb mindenképpen Alicia, akit egy gyerekkori bombatalálat egy életre megnyomorított. Remek ügynök, és Vargasszal nagyon jó párost alkotnak.

Mindenki a Szél árnyékát tartja etalonnak, számomra a misztikus Angyali játszma a sorozat legjobb darabja, és a Lelkek labirintusa szorosan követi.
Ebben a negyedik részben, ami nagyon feltűnő volt, hogy Zafón ugyan tud érdekes jellemeket megrajzolni, és a főszereplői jólsikerültek, de a sok színes mellékszereplőben elég sok a közös vonás, főleg, ha szópárbajban próbálja megcsillantani jellemüket: nagyjából mindenki ugyanabban a stílusban beszélget pl. Aliciával, aki közben megőrzi az egyéniségét, de mintha mindenki másét elnyomná, akivel kapcsolatba kerül. Ez alól talán csak Vargas kivétel, de nem nagyon lehet eldönteni, hogy a visszavágó riposztokat Alicia stílusa váltja-e ki, vagy a szereplőkből fakadnak.
Közben pedig élvezhetjük Zafón prózáját, ami olyan csodákat alkot, mint a séta művészete, és érezte, hogy lelke a papucsáig hanyatlik, és ahogyan az igazi és a könyvek Barcelónáját, a kis utcáit, az épületeket, a pályaudvart, az embereket, és magát a történelmet megjeleníti, olyat nem nagyon tud más.

A sorozatnak sok közös eleme van, néhány szereplő is ismétlődik, de a könyvek nem függenek össze, bármilyen sorrenben lehet őket olvasni, ami már csak azért is jó, mert most jöttem rá, hogy nekem a harmadik rész kimaradt, majd pótolnom kell.

Mindig is jobban szerette, ha nem kell osztoznia az utcán a villamossal meg az autókkal. Ott, a régi Barcelona szívében, ahová sem a gépek, sem a híveik nem hatolhattak be, Alicia szívesen hitte azt, hogy az idő körkörösen telik, és ha nem merészkedik ki ezekből a sikátorokból, ahova még a nap is csak lábujjhegyen oson be, talán nem is öregszik meg sosem, és visszatérhet egy rejtett időbe, hogy ismét rátaláljon arra az útra, melyről sosem lett volna szabad letérnie.