Témázunk - A blogger és a reklám

Jobban mondva, én és a reklám, most ez a mai téma: ki hogyan reklámozza, vagy nem reklámozza a blogját, kell-e ez, és ha igen, mire is jó.
Látom már, hogy ebből nem lesz egy hosszú poszt, mert én csak annyi energiát fektetek a reklámba, amennyi a legkevesebb fáradsággal jár: felteszem a linket a facebookra. Őszintén szólva ennél több energiát nem látok érdemesnek belefeccölni, nem élek belőle, sőt, egy fillért sem látok a posztokból, úgyhogy minek.
Tudom, eléggé elavult gondolkodás ez, amikor mindenki nyomul a neten, híres akar lenni, és fontosnak érezni magát, meg úgy érezni, hogy bárki életére hatással van, de szerintem ezek csak illúziók, így tök lényegtelenek is. Hogy most csak ötszázan kattintanak egy posztomra, vagy kétezren, az nekem igazából jelentéktelen különbség, merthogy nem látom a valódi hatást: kézbe vette-e miattam a könyvet (lehet, hogy igen, de fél év múlva már arra sem emlékszik, kinél olvasott róla olyat, ami miatt ő is elolvasta), elolvasta-e egyáltalán a posztot (mert nem biztos ám, lehetett ez véletlen kattintás, vagy csak a kép miatt nyitotta meg ), egyetért-e velem vagy nem, egyáltalán, tudja-e, hova került, mert itt nem lehet letölteni könyveket.
Egy linkmásolásnyi időt éppen megér a posztom, bár így sem számoltam azzal az idővel, amit a posztírás vesz el, meg a képek keresése. Mert akárhogy is szeretjük a blogolást, és egy tök jó hobbi, időigényes normálisan összerakott posztokat megírni.

A közösségi média nyomulása engem egyébként is roppantul zavar. Már  nem a saját életemre vonatkozóan, mert nyilván remekül ki tudom zárni a fb-t, ha már túl sok a jóból, twitteren, youtube-on nem is vagyok, instát sem használom, de a jövőre jelenre nézve nem látom, hogy az emberek fel tudnák ismerni azt a pontot, ahonnan már egészségtelen a virtuális jelenlétük. Úgy érzem, még így is sok helyet vesznek el a könyveim a családi ebédektől és vacsoráktól, nyaralási képektől, csillogó gifektől és virágos jókívánságoktól. Oké, nem érzem így, bővel elférek mellettük, mert nagy ez a net, de a biteknek mindegy, hogy létezem-e virtuális személyként vagy nem.

Bevétel. A recikönyvek mindenképpen annak számítanak,  úgyhogy ha egy blogger recit vállal, amolyan bevételfélére is szert tesz belőle, ha máshogy nem, legalább azt a könyvet nem kell már megvennie, vehet belőle mást. Van/volt egy másikféle bevételi forrás, az affiliate rendszerrel, nem tudom, ez kinek hogy ment, de nálam nem volt túl nagy siker, legalábbis mondhatom, hogy az elvártnál jóval alacsonyabban teljesített.

Szerintem a netezők nagy többsége még messze nem tart a tudatos használatnál, leragadt az élvezeti értéknél, mert biztos vagyok benne, hogy töredékét nem látják meg egy oldalon annak, ami ott van, és félnek kattintgatni, mert mi van, ha ellopják az adataikat, és különben is, ha egy reklámra kattintanak, biztos vírus települ. A másik, kisebb részüknek pedig megvan a bejáratott vonala, ha venni akar valamit, mindannyiunknak megvan, és nem volt elég kecsegtető az ár az átszoktatáshoz. De az is lehet, hogy egyszerűen csak annyi az egész, hogy a blogokat olvassák az emberek, a boltokban meg vásárolnak, és ezt nem keverik.

Hogy van-e értelme a könyvesbloggerségnek? Szerintem azon kívül, hogy mi ezt nagyon élvezzük és szeretjük, semmi. Egy időben volt egy olyan elhatározásom, hogy jó lenne rábeszélni jó könyvekre az embereket, és segíteni a kiadókat a könyvek reklámozásával, de azután annyi helyen olvastam a kiadók panaszait, hogy visszaesett a forgalom, nem olvasnak az emberek, hogy rájöttem, én ugyan senkit nem akarok rábeszélni semmire, mindenki arra költ, amire akar. Elmúlt az a kényszerképzetem is, hogy az én posztom bármit is segítene bármelyik kiadónak, szóval mondhatom, hogy teljesen felnőttem ehhez a virtuális léthez, és nem látok bele többet annál, mint amennyit érdemel.

A net és az idő fura viszonyban állnak egymással. Rengeteg embert látok okostelóval a kezében szaladgálni pl. az utcán, és nem csak a kezében van, de ki se tudja emelni belőle az arcát. Egy ritka alkalommal, amikor buszozni voltam kénytelen, a mellettem levő ülésen volt egy tőlem nem sokkal idősebb nő, aki a telefonját pörgette, míg utaztam. Nem állt le csevegni, cikket olvasni, de nyilván találni akart valami őt is érdeklőt, és becsülöm a kitartásáért, hogy nem adta fel a keresést, mert mikor leszálltam, még mindig pörgött a képernyője.
Szóval a net és az idő kapcsolata enyhén szólva is ambivalens, ami úgy jön ehhez a témához, hogy én nem vagyok az a telót pörgető alak, én a virtuális téren kívüli olvasó vagyok. Így eshet meg az, hogy bloggerek/bárki más eltölthetnek órákat is azzal, hogy a posztjaiknak, aktuális termékeiknek megtalálják a legtöbb megfelelő helyet a neten, soha nem fognak hozzám elérni, mert nem leszek velük egy bit-térben. Így kihasználom a leglátogatottab közösségi oldalt, aminek a fényét emelem a jelenlétemmel, és úgy érzem, megtettem mindent, amit a blogom érdekében megtehettem. (egyébként a legtöbb keresésem elsősorban a gugliról jön, ehhez meg elég megírnom a posztot és kitenni.:D)

A többiek témája:

Pupi

Anett

Dóri

Olvass tovább...

Remigiusz Mróz - A fájl nem található

"Ha csak egy pillanattal előbb kérem meg a kezét, ez az egész
sohasem történik meg. Nem támadtak volna meg, nem kerültem volna kórházba, és ő sem tűnt volna el örökre az életemből."
Tíz évvel a menyasszonya eltűnése után Damian Werner azt hiszi, hogy soha többé nem látja újra régi szerelmét. Az egyik nap azonban valaki feltölt a facebookra egy különös fotót a lányról. Csupán véletlen hasonlóságról van szó, vagy eltűnt kedvese adott életjelet magáról? Pár órával később újabb kép tűnik fel a közösségi hálón. Egy fotó, amit Werner néhány nappal a menyasszonya eltűnése előtt készített, és amit senki más nem láthatott. Tényleg ő szerepel a képen? És ki keresi még rajta kívül? Damian gyermekkora óta ismerte a lányt, de az egymást követő megmagyarázhatatlan események után kénytelen ráébredni, hogy eltűnt menyasszonya múltja különös titkokat rejt.

Adott egy fiatal pár, gyerekkoruk óta ismerik egymást, együtt nőttek fel, aztán ahogy kell, tervezik tovább együtt az életüket. Mígnem egy szerencsétlen esti séta alkalmával, épp lánykérés után a pasit eszméletlenre verik, a lányt megerőszakolják, majd amikor a srác észhez tér, a nőnek már hűlt helye.
Így is marad ez tíz éven át, aztán egy facebook posztban egyszercsak felbukkan a lány képe.
Az első kérdés ilyenkor persze az, hogy tényleg ő van-e a képen. Határozottan ő, épp annyi változással, amennyit az ember tíz év alatt változhat, gondolja Werner. Aztán sorra jön a többi: mit csinálhatott vajon azon a koncerten. Ha fogva tartották, hogyan jutott el oda? Pláne olyan cuccban, amivel üzenni is lehet? És sorra jöttek a kételkedő kérdőjelek, hogy mivégre is ez az egész, és mi volt ez az elmúlt tíz év.

A pár oldalas ráhangolódás után kifejezetten izgalmas regényt olvashattam, pörögnek az események, nincs tétlenkedés, ráadásul a felbérelt magánnyomozók magánéletéről is megtudhattam mindent, még azt is, ami nem is érdekelt. Nem egy rossz regény ez, de... Ott van a de, amit elég spoileresen ki is fejtek a tovább után, úgyhogy innentől csak az olvassa, aki a könyvet nem akarja. Összességében nem volt ez rossz, amolyan egynek elmegy, mert végülis izgalmas volt, de ha azt nézem, milyen ostoba megoldások voltak benne, akkor inkább mondanám gyengének.

tovább már spoileres...

Ahhoz képest, hogy elvileg ők az ászok a magánnyomozók között, és nagyon jó pénzért ásnak egyre mélyebben a múltba, hogy rejtélyeket oldjanak meg, egyértelműen csak a hallgatóság szerepét töltik be Damian mellett. A pasas egyedül is tudott kutakodni a neten, simán elvégezte a nyomozók feladatait, nyomokat, bizonyítékokat talált, és haladt előre az ügyében.

Hogy akkor mi szükség volt a magánnyomozókra? A családon belüli erőszak miatt, mert Mróz úgy gondolta, két legyet üt egy csapásra, bemutat egy emberrablást, meg egy terrorban élő család életét is.
Egyszerűen szánalmasnak tartom a csajt, hogy elviseli, mert azt gondolja, hogy ezzel óvja meg a fiát: amíg a férje őt veri, addig sem a fiát bántja. Most komolyan, ha egy ilyen pasas bekattan, elveri a fiát is, aztán majd tőle is sírva kér bocsánatot másnap, és ezredszerre is megfogadja, hogy megváltozik, és feljelenti magát a rendőrségen. Idő kérdése minden. A csaj megtehetné, hogy gyerekestől lelép, ehelyett kiteszi magát a mindennapi tortúrának, marha büszke magára, hogy milyen faszán megtanulta elrejteni a külsérelmi nyomokat (ja, kérem, a kényelmes, pénzes élet sok mindenért kárpótol), és baromira felidegelt, akárhányszor az ő fejezete jött. Viszont legalább a maga valóságában mutatja meg, milyen egy irányításmániás, paranoid elmebeteg mellett élni. Minden pillanata "meglepetés", és köze sincs a divatos szexkönyvek sármos és csábító fickóihoz. "A férfi, akihez férjhez mentem, nem volt sehol" - az a férfi sohasem volt sehol, csak nehéz ezt beismerni. Mróz igazából erről írt könyvet, csak a fülszövegíró idáig már nem jutott el az olvasásban.
A nő sms-kapcsolatban van Damiannel, de nem áll másból a csetelésük, mint érdeklődésből: Kasandra érdeklődik, mit tudott meg Werner, ami már csak azért is vicces, mert Kasandrának fizettek azért, hogy nyomozzanak. Hogy a férje ennek útját állja, az tök lényegtelen, akkor vissza kell fizetni a pénzt, de abból meg nem lenne csetelgetés, és Kas kénytelen lenne máshogy megoldani a házasságból való menekülést. Merthogy ehhez kell neki Werner.
Akárhogy is, én egy pillanatig nem sajnáltam a nőt.

De Damian nyomozása is elég vicces, az egyetlen pozitívuma, hogy elszörfözget a neten egyedül is, különben soha nem oldódna meg az ügye.
Elég hihetetlen megoldásokat vet be Mróz. Például Damian próbál lelépni, és belefut egy rendőrbe, akinek meg kell hogy győzze, hogy ugyan menjen már, és meneküljön, amíg teheti. A srác még leáll vele vitatkozni, hogy miért is nem tartóztatja le. Mert nehogymár csak úgy annyiban hagyja, hogy elengedik. És neki tudnia kell. Mindent. Azonnal. WTF??
Az Ewától kapott infók általában időkorlátosak, de ő ezen nem aggódik, mint akinek tenger az ideje, annyit faggatózik meg kérdezősködik bárkitől, aki épp az útjába akad, és azt gondolja, köze lehet Ewához.

És eljutottunk Ewa üzeneteihez: ideje, helye, alkalma mikor volt ezekre az elraboltatása közben? Mikor az első jel felmerült, a fb-os fénykép, nekem már gyanús volt, hogy nincs itt semmi emberrablás. Ewa virtuálisan húzgálja magát Damian előtt, mint a mézesmadzag, és bár minden file túlbiztosított, ő nem mond el mindent egyszerre, hanem ide-oda irányítgatja. Átküldi a fél országon a következő pendrive-ért, és úgy tűnik, mintha minden útbaeső ember megbízható lenne, mert az eszköz szinte szabadon hozzáférhető bárkinek, ehhez képest Damiannek eléggé járatnia kell az agyát, hogy egyáltalán hozzájusson, nemhogy megtudja, mit rejtenek.
Majd jön a csattanó, a Nagy Fordulat, én meg felröhögötem. Ezt most tényleg komolyan gondolta Mróz? Hát jó. (az önellentmondásokra itt most nem térnék ki, a spoilereknek is van egy határa.) A második csavar egyáltalán nem lepett meg, de gondolom, kellett volna.

És hogy ne csak negatív legyek, mert ha akkora baj lett volna a könyvvel, el sem olvasom, pozitívuma, hogy a történet nagyon jól építkezik, és az első Nagy Fordulat sem mondható meg előre, csak a második. Tényleg nagyon izgalmas végig, bár a befejezetlensége kicsit zavaró, legalább a könyvekben elvárna az ember némi igazságszolgáltatást,

A fordításról: sosem lehetek benne biztos, hogy valóban a fordító/szerkesztő tehet-e róla, ha valami probléma van a fogalmazással, vagy már eredetileg is gázos volt. Itt az a gond, hogy időnként a mondatok közepén pont kerül egy szó végére, és a mondat másik fele új mondatként folytatódik. Mármint ami szerintem simán elférne egy mondatban. ( "Egyikünk sem volt túlságosan izmos. De én voltam a kétségbeesettebb.") Végülis nem értelmetlen, csak kellemetlenül dadogós lesz így a szöveg. Tényleg irigylem, akit ez nem zavar, engem a világból ki lehet kergetni a felesleges tőmondatokkal, meg értelmetlen szövegtagolással, ha meg iskolát végzett szerkesztőként dolgoznék, mégiscsak kijavítanám...

Olvass tovább...

Ezeket kell hazavinni (Könyvfesztivál)

Attól még, hogy rendszeresen kihagyom a könyvfesztet meg könyvhetet, nagyon is figyelem, mik jelennek meg, és időnként vissza kell fognom magam, mert első látásra kell minden, amit kinézek, de azért az idő majd eldönti, melyik köt ki nálam.
Aki tuti befutó, az Chakraborty (annyira jó neve van), és a Monstress. A Bronzvárost már akkor kinéztem magamnak, amikor az Agave bejelentette, hogy meg fog jelenni. A Fenevad csak szépen lassan kezdett érdekelni, megnézegettem a borítót, belenéztem az angolba, aztán vártam kicsit, hátha mégse érdekel, de végül előrendeltem.

 

Chakraborty - Bronzváros

Nahri sosem hitt a mágiában, de megvan a tehetsége hozzá: a 18. századi Kairó utcáin nem találni nála kiválóbb szélhámosnőt. Ám mindenkinél jobban tudja, hogy amivel a kenyerét keresi – tenyérjóslás, zár-szertartások, gyógyítás –, az egytől egyig szemfényvesztés, bűvészmutatvány, tanulható képesség. Eszköz arra a csodás célra, hogy kizsebelhesse az oszmán nemeseket.

De amikor Nahri véletlenül megidézi maga mellé Dárát, a hozzá hasonlóan dörzsölt és sötéten rejtélyes dzsinn harcost, akkor kénytelen elismerni, hogy a varázsvilág – melyről szentül hitte, hogy csupán a gyerekmesékben létezik – valódi. Mert Dára megoszt vele egy lélegzetelállító történetet: a tűz lényeitől hemzsegő forró, szélfútta sivatagon és a rejtélyes máridok nyughelyének otthont adó folyókon, az egykor szemkápráztató emberi világvárosok romjain és a hegyeken túl – ahol még az égben köröző ragadozó madarak sem azok, aminek látszanak – terül el Dévábád, a legendás bronzváros, melyhez Nahrit eltéphetetlen kötelék fűzi.

Dévábád bűbájokkal átitatott díszes bronzfalai és a hat dzsinntörzs kapui mögött régi ellentétek húzódnak. Amikor Nahri úgy dönt, hogy belép ebbe a világba, az érkezése egy évszázadok óta fortyogó háború kirobbanásával fenyeget. Nahri hamarosan kénytelen megtanulni, hogy az igazi hatalom kegyetlen és könyörtelen. Még a mágia sem védheti meg a nemesi intrikák veszélyes hálójától, és a legagyafúrtabb cselszövések is végzetes következményekkel járhatnak.

AGAVE

Monstress

Farkasvérű Maikát szörnyetegnek csúfolják... és nem is állnak messze a valóságtól.

A világot felforgatta a szörnyű háború, amit az emberek gyűlölt ellenségeik, az arkánok ellen vívtak. Maika nem csak a fél karját, de szabadságát is elvesztette a harcokban, rabszolgaként adják el Zamora boszorkányainak, akik az arkánok véréből nyerik erejüket. Azt azonban még a nagyhatalmú mágusnők sem tudják, hogy a lány testében egy ősi, kozmikus erejű, éhező fenevad szunnyad, amely csak az alkalomra vár, hogy kitörhessen...
FUMAX

Sam J Miller nekem eddig kimaradt, de majd elolvasom a novelláit a Strahan-féle antológiából. Az Orkaváros viszont pont olyan sci-fi, amit nagyon szeretek: sokkal inkább társadalmi elemzés, lehetséges szociológiai körkép, mint tömény tudomány.

A klímaháborúk után egy úszó várost építenek az Északi-sarkkörön, geotermikus fűtéssel és fenntartható energiával: a hely valóságos építészi és társadalommérnöki csoda, egyúttal túlzsúfolt tér, ahol kíméletlen küzdelem folyik az életben maradásért. A város egy idő után a bűn és korrupció melegágya lesz, a vagyonosok és nincstelenek közötti szakadék egyre jobban mélyül, és egy „omlás” néven ismert járvány tizedeli a népességet.

Miután rejtélyes látogató érkezik a városba – egy nő, akinek a csónakját egy gyilkos bálna vontatja és egy jegesmedve kíséri –, gyorsan elterjed a híre. Az „orkabűvölő” néven emlegetett idegen szép lassan összehoz négy embert, hogy korábban nem látott ellenállást valósítson meg. Miközben ezek a peremre szorult alakok összeállnak, hogy megmentsék városukat a biztos pusztulástól, sokkoló igazságokat tudnak meg magukról.
GABO SFF

David Mitchell regényei mindig nagyon összetettek és filozófikusak, érdekes látni, hogyan fonja össze különböző emberi sorsok szálait, akár még életeken át is. A Felhőatlaszt képtelen voltam elolvasni tőle, de a filmet imádom, többszörnézős, viszont a Csontórákra nagyon kíváncsi vagyok. Hátha ez emészthetőbb lesz.

Miután csúnyán összeveszik az anyjával, a tizenöt éves Holly Sykes dacosan otthagyja az otthonát. Nem szökni akar, csupán bebizonyítani, hogy ő már nem gyerek, ám a távolléte alatt súlyos tragédia éri a családját, ami hatással lesz Holly egész életére, a szeretteire…

…és azokra, akiket még nem is ismer. Egy cambridge-i egyetemista, aki vagyonért semmitől nem riad vissza; egy nyughatatlan újságíró, aki a család és a haditudósítás között vacillál; egy megkeseredett író, aki egyre távolabb sodródik a sikertől - az ő életük prizmáján keresztül rajzolódik ki Holly sorsa. Ahogy telik az idő és elketyeg az élet, fény derül egy misztikus csoport létezésére, és egy egész élet látomásai és véletlenei értelmet nyernek egy szürreális, láthatatlan háborúban, amely a világunk peremén zajlik.
David Mitchell, a Felhőatlasz szerzője ismét egy korokon és kontinenseken átívelő, epikus történetet alkotott, amely egyszerre sorsregény, metafizikai thriller és meditáció halandóságról és túlélésről.
EURÓPA

Moskát Anita könyveivel még mindig adós vagyok magamnak, de szorgalmasan gyűjtögetem őket. Az Irha és bőr témája elsőre is elég fura volt, ezek az állat-ember áthallások nem nagyon jönnek be nekem, kivéve ha teljesen komolytalan urban fantasyról van szó, Anita viszont teljesen komoly témákkal jön mindig. 

Alig két évtizede állatok milliói bábozódtak be világszerte, hogy aztán félig emberré alakulva bújjanak elő. Az emberiségnek hozzá kellett szoknia, hogy többé nem a Homo sapiens az egyetlen értelmes faj, és hogy a teremtés újabb hullámai megállíthatatlanok. A fajzatok élethez való joga azóta is heves viták tárgya, és amikor Magyarországon népszavazásra kerül a kérdés, hogy az itt élő, gettókba zárt és bérmunkásként dolgoztatott fajzatokat törvényileg embereknek tekintsék-e, a fal mindkét oldalán kiélesedik a helyzet.
GABO SFF

Nagyon vártam még Valente Űroperáját, de úgy tűnik, az nem most jön.

Olvass tovább...

Ruth Ozeki - Az idő partjain

A vén Dzsiko, miután megszült és felnevelt három gyermeket, úgy döntött, hogy elege van a világból, és elvonult apácának egy isten háta mögötti helyre. Mire Nao tizenéves tini lesz, aki Japánban született, megjárta Kaliforniát, majd visszaköltöztek, Dzsiko már 104 évesnek mondja magát, és Nao szellemi támaszává válik. Ruth, a világ másik felén lévő kis szigeten, mamutfenyők alatt élő írónő akkor kerül a képbe, amikor a tenger partra veti náluk Nao naplóját egy cunami után.
Nao a naplójában dédanyjáról szeretne írni, de kicsit megcsúszott; ír ő Dzsikóról is, de leginkább magáról, amit egyáltalán nem bántam, mert elég bonyolult mindennapjai voltak. Ő amerikainak érezte magát, hiába született japánnak, és amikor visszatért, csak egy lúzer bevándorló volt az osztálytársai és a tanárai szemében. Mindenféle atrocitást átélt, a fizikai és lelki terror a mindennapjai része, és sztem elég jól viseli. De nem csak Nao küzd a beilleszkedéssel, a szüleinek sem sikerül megtalálni a helyüket. Mintha a családi vérvonal elvárása lenne, őseikhez hasonlóan Nao is, és apja is igencsak vonzónak tartja az öngyilkosságot.
A naplóolvasásban úgy haladunk, ahogy Ruth, és ahelyett, hogy Ruth egyszuszra lenyomná, mintha direkt visszafogná magát, úgyhogy nagyon-nagyon sokáig kétségek között vagyunk, kivel mi történt. A cunami túlélői és halállistái után kutat, egyszerre aggódik amiatt, hogy felleli Naót, és amiatt, hogy nem találja meg. Közben meg bepillanthatunk az életébe is, a városi lányéba, aki volt annyira szerelmes, hogy New Yorkból egy kis szigetre költözzön a férjével, ahol a szomszédok egyszerűen csak beülnek a másikhoz egy teára, akár otthon van az illető, akár nincs.

A három nő háromféle élete elég kevés ponton fedi egymást.
Nao a mindennapjait az öngyilkos gondolatok és az iskolai terror kiegyensúlyozott egyvelege között éli, ami nem kicsit perverznek tűnik, de ott kultúrája van az öngyiloknak, szinte a mindennapok része, úgyhogy teljesen természetes, ha reggeli közben nem azon gondolkodik, hogy mit fog ma csinálni, hanem hogy melyik a leghatásosabb önmegsemmisítési mód. Próbálom megérteni ezt a fajta élhetetlenséget, de nem megy. Egyébként Naonak sem igazán, hiába köt ki minden gondolata valami önpusztító dolognál, fáradhatatlanul próbál értelmet találni az életében, miközben írja a naplóját a Fifi facér kötényében. (hát hogy lehet már egy ilyen nevű helyen öngyilokra gondolni?)

Dzsiko mindennek ellentmond, ami Naóban zajlik - a léte, a kora, a látásmódja, a helyzete és az életmódja, nem véletlen, hogy Nao rengeteget beszél róla is, a családja mellett. Afféle szellemi kikötő Nao számára, egy hely, ahol megítélés és kínzások nélkül létezhet. Még egy szellem is megjelenik a kedvéért.
Ruthról nehéz eldönteni, hogy mennyire érzi jól magát a saját életében. A saját (vagy édesanyja) memoárjával küzd, meg a szigetlakók kíváncsiságával, közben meg egyre szaporodik körülötte a szinkronicitás Nao japánságával és naplójával kapcsolatban, még Dzsiko is meglátogatja álmában, közben meg minden adat és infó, amire ráakad az események kapcsán,  Schrödinger macskáját játszik.

Az idő partjain nagyon találó cím, ki itt, ki ott helyezkedik el térben és időben, de mindenki szól mindenkihez, és csodás olvasni az időnek, a helyeknek és a személyiségeknek ezt a kavalkádját. Ahogy leírja a Dzsiko mellett eltöltött napokat, azon gondolkodtam, hogy ugyan mi értelme a mindennapi hajszának, a folyamatos számonkéréseknek, mert azért a világ marha jól működik ezek nélkül is. Arra gondolok, hogy ha a főnök leüvölti a fejed, vagy megbuksz matekból, vagy szobafogságra ítélnek, vagy megharagszik a szomszéd, ezek olyan dolgok, amiktől a világ még kerek egész, és tudja a dolgát, és halad a maga útján, annyira sem tudod befolyásolni, mint hangya a hegyomlást. Sokkal nagyobb fontosságot tulajdonítunk önmagunknak, mint amennyire valójában fontosak vagyunk. Az más kérdés, hogy a taposómalom nélkül ma nem tartana ott pl. a tudomány, ahol, de addig jó, amíg ezek az ellenpontok léteznek, és van választás.

Nem tudom, sikerült-e átadni, mennyire szerettem olvasni; direkt lassan haladtam, hogy jó sokáig eltartson. Szerettem Nao hangját, Dzsiko nyugodt bölcsességét, Ruth kíváncsiságát, aki nagyon meg akarta tartani önmagának ezt az egészet, de végül kénytelen volt osztozkodni rajta. Megértem, hogy ez nem igazán tetszett neki.

Olvass tovább...