Ruth Ozeki - Az idő partjain

A vén Dzsiko, miután megszült és felnevelt három gyermeket, úgy döntött, hogy elege van a világból, és elvonult apácának egy isten háta mögötti helyre. Mire Nao tizenéves tini lesz, aki Japánban született, megjárta Kaliforniát, majd visszaköltöztek, Dzsiko már 104 évesnek mondja magát, és Nao szellemi támaszává válik. Ruth, a világ másik felén lévő kis szigeten, mamutfenyők alatt élő írónő akkor kerül a képbe, amikor a tenger partra veti náluk Nao naplóját egy cunami után.
Nao a naplójában dédanyjáról szeretne írni, de kicsit megcsúszott; ír ő Dzsikóról is, de leginkább magáról, amit egyáltalán nem bántam, mert elég bonyolult mindennapjai voltak. Ő amerikainak érezte magát, hiába született japánnak, és amikor visszatért, csak egy lúzer bevándorló volt az osztálytársai és a tanárai szemében. Mindenféle atrocitást átélt, a fizikai és lelki terror a mindennapjai része, és sztem elég jól viseli. De nem csak Nao küzd a beilleszkedéssel, a szüleinek sem sikerül megtalálni a helyüket. Mintha a családi vérvonal elvárása lenne, őseikhez hasonlóan Nao is, és apja is igencsak vonzónak tartja az öngyilkosságot.
A naplóolvasásban úgy haladunk, ahogy Ruth, és ahelyett, hogy Ruth egyszuszra lenyomná, mintha direkt visszafogná magát, úgyhogy nagyon-nagyon sokáig kétségek között vagyunk, kivel mi történt. A cunami túlélői és halállistái után kutat, egyszerre aggódik amiatt, hogy felleli Naót, és amiatt, hogy nem találja meg. Közben meg bepillanthatunk az életébe is, a városi lányéba, aki volt annyira szerelmes, hogy New Yorkból egy kis szigetre költözzön a férjével, ahol a szomszédok egyszerűen csak beülnek a másikhoz egy teára, akár otthon van az illető, akár nincs.

A három nő háromféle élete elég kevés ponton fedi egymást.
Nao a mindennapjait az öngyilkos gondolatok és az iskolai terror kiegyensúlyozott egyvelege között éli, ami nem kicsit perverznek tűnik, de ott kultúrája van az öngyiloknak, szinte a mindennapok része, úgyhogy teljesen természetes, ha reggeli közben nem azon gondolkodik, hogy mit fog ma csinálni, hanem hogy melyik a leghatásosabb önmegsemmisítési mód. Próbálom megérteni ezt a fajta élhetetlenséget, de nem megy. Egyébként Naonak sem igazán, hiába köt ki minden gondolata valami önpusztító dolognál, fáradhatatlanul próbál értelmet találni az életében, miközben írja a naplóját a Fifi facér kötényében. (hát hogy lehet már egy ilyen nevű helyen öngyilokra gondolni?)
Dzsiko mindennek ellentmond, ami Naóban zajlik - a léte, a kora, a látásmódja, a helyzete és az életmódja, nem véletlen, hogy Nao rengeteget beszél róla is, a családja mellett. Afféle szellemi kikötő Nao számára, egy hely, ahol megítélés és kínzások nélkül létezhet. Még egy szellem is megjelenik a kedvéért.
Ruthról nehéz eldönteni, hogy mennyire érzi jól magát a saját életében. A saját (vagy édesanyja) memoárjával küzd, meg a szigetlakók kíváncsiságával, közben meg egyre szaporodik körülötte a szinkronicitás Nao japánságával és naplójával kapcsolatban, még Dzsiko is meglátogatja álmában, közben meg minden adat és infó, amire ráakad az események kapcsán,  Schrödinger macskáját játszik.

Az idő partjain nagyon találó cím, ki itt, ki ott helyezkedik el térben és időben, de mindenki szól mindenkihez, és csodás olvasni az időnek, a helyeknek és a személyiségeknek ezt a kavalkádját. Ahogy leírja a Dzsiko mellett eltöltött napokat, azon gondolkodtam, hogy ugyan mi értelme a mindennapi hajszának, a folyamatos számonkéréseknek, mert azért a világ marha jól működik ezek nélkül is. Arra gondolok, hogy ha a főnök leüvölti a fejed, vagy megbuksz matekból, vagy szobafogságra ítélnek, vagy megharagszik a szomszéd, ezek olyan dolgok, amiktől a világ még kerek egész, és tudja a dolgát, és halad a maga útján, annyira sem tudod befolyásolni, mint hangya a hegyomlást. Sokkal nagyobb fontosságot tulajdonítunk önmagunknak, mint amennyire valójában fontosak vagyunk. Az más kérdés, hogy a taposómalom nélkül ma nem tartana ott pl. a tudomány, ahol, de addig jó, amíg ezek az ellenpontok léteznek, és van választás.

Nem tudom, sikerült-e átadni, mennyire szerettem olvasni; direkt lassan haladtam, hogy jó sokáig eltartson. Szerettem Nao hangját, Dzsiko nyugodt bölcsességét, Ruth kíváncsiságát, aki nagyon meg akarta tartani önmagának ezt az egészet, de végül kénytelen volt osztozkodni rajta. Megértem, hogy ez nem igazán tetszett neki.

Megjegyzés küldése

2 Megjegyzések

  1. Annyira örülök, hogy neked is tetszett, én is szerettem olvasni, igazán különleges könyv! Nekem azóta a Mielőtt a kávé kihűl hozott valami hasonlót, de az már szintén megvolt neked is. :)
    Újra kéne valamikor olvasnom Az idő partjaint... hoztál is hozzá kedvet (csak időt nem :D), szerintem sikerült átadni amit szerettél volna. ;)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. akkor jó.:D
      szee írt fb-n könyveket, amik hasonlóak lehetnek, Amy Tan pl, meg Jussi Valtonen. Amy Tan már régóta tervben van, hátha réveszem már magam végre.
      kár, hogy az újraolvasás az új könyvektől veszi el az időt.

      Törlés