2019/05 - Keményfedél

2019/05/27

Témázunk - Azok az ijesztő magyar írók

Tara Nima 13 Comments
Mai témázásunk a jó magyar írókról szól, vagyis hogyan találtunk rá kedvenceinkre, és miért őket olvassuk, és nem másokat.
Finoman szólva is nagyon óvatos voltam mindig, ha magyar írót láttam a könyvre nyomtatva, pedig erre se a neveltetésem, se a gyerekkori tapasztalataim nem adtak okot. Egy jóideje meg akkor vagyok óvatos, ha magyar író nem a saját nevén jelentet meg könyvet. Hja, nehéz a kedvemre tenni.

Gyerekként imádtam László Endre Szíriusz kapitányos könyveit, Janikovszky Éva mesekönyveit, Bálint Ágnest, később Mág Bertalant, akikre emlékszem. Azt hiszem, ebben az időszakban elég sok külföldi névvel rendelkező magyar írótól olvastam, csak akkoriban ez nem érdekelt.
Olvastam Leslie L. Lawrence-et is, bár őrá pár könyv után ráuntam, amikor feltűnt a sablonossága. Azt mondjuk nem tudom, mikor jöttem rá, hogy ő Lőrinc L. László, nekem ez a két név már ősikdőktől fogva összefonódik.
Aztán megváltozott az érdeklődésem, elkezdtem az antikváriumokat járni, és szerintem nem túl sok magyar író került a kezembe, meg akkoriban egyáltalán nem gondoltam, hogy nekem erre figyelnem kellene.
Utána blogger lettem, és ez azzal is járt, hogy elkezdtem másképpen nézni a könyveket, pl. néha-néha felfigyeltem apróságokra, például a fordításra. Tudom, nem apróság, sokszor minden ezen múlik. Meg a szerkesztőn. Van néhány kedvenc fordítóm, de közülük csak Kleinheincz Csilla írt könyvet is. Nála biztos voltam benne, hogy aki így tud fordítani, az biztosan könyvet is így tud írni, úgyhogy szemernyi kétely sem volt bennem, olvassak-e tőle. Annyira, hogy még dedikáltattam is vele.:)

Azt lehetne gondolni, hogy akkor ez adott egyfajta lendületet, hogy a hazai írók felé forduljak, pedig nem, sőt, csak kritikusabb lettem. Főleg, mert egy időben egyre-másra kaptam felkéréseket még (vagy azóta sem) meg nem jelent íróktól, hogy olvassak és véleményezzek. Ezeket mindig visszautasítottam, két okból: az illető valószínűleg csak annyit látott, hogy nahát egy blog, ahol megjelenhet, de azt már nem nézte meg, milyen típusú blog, mert a legtöbbje romantikus írás volt, én pedig nem vagyok az a kísérletező alkat a kedvenc műfajaimban sem, nemhogy pont romantikus regényt véleményezzek. (Arra most ne térjünk ki, hogy ezzel valószínűleg nem csak a saját idegrendszerem kíméltem meg, de az alkotóét is.)
A másik pedig, amin nagyon el sem kellett gondolkodnom, adta magát: én a kiforrott írásokat kedvelem, a kész terméket, amik már átmentek egy kiadó szűrőjén, (vagyis jópár ember már olvasta, bár még ez sem biztosíték semmire), és jónéhány komolyan vehető olvasóén is. A külföldi írók helyzete emiatt sokkal egyszerűbb, több vélemény és nézőpont áll a rendelkezésünkre, ha dönteni kell. Nem szeretnék az első néhány ítész egyike lenni, akinek kritizálnia és indokolnia kell, gondolatokat hozzáfűznie, logikai buktatókat felismernie, hiányosságokra figyelmet felhívni, amikből az író okulni és tanulni tud. Én azért olvasok, hogy jól érezzem magam, ha ezt megkapom, az remek, ha meg nem, ne kelljen már kisdoktori elemzésben megindokolnom, mi miért jó vagy nem jó. Nem vagyok sem lektor, sem szerkesztő, és nem vagyok kibiztosítva felőle, hogy a történet kárpótol a belefeccölt energiáért. Hogy csúsztam-e le emiatt valami jóról? Egészen biztosan.

A következő név, ami felmerül a múltból, Jónás Zsolt. Mondjuk ő rácáfol a fentiekre, nem volt kipróbálva mások által előttem, egyszerűen megfogott a történettel, a táltossal és a horroros beütéssel. Azóta is sajnálom, hogy nem írt többet, szívesen olvasnék még tőle.

A másik nagy kedvenc, aki szintén kipróbálatlan volt, amikor kézbe vettem, Gaál Viktor. Ő azóta is rendszeresen alkot, hogy az Archét olvastam, a 'mit vegyek elő legközelebb' képzeletbeli listámon mindig rajta is van. Pont ezért kicsit gondolkodtam is egyébként, hogy akarok-e én erről témázni, pedig az én ötletem volt, mert annyi mindenki rajta van ezen a listán, hogy ha kicsit következetesebb lennék, és nem ad hoc olvasnék, ez a poszt is több íróról szólna.

Sansa volt az egyedüli, még meg nem jelent, akivel kivételt tettem, de csak mert egy baromi izgalmas és érdekes sci-fi világot teremtett meg, ráadásul több köteten át, amiket szépen követtem is végig. Azóta már kiadták, de jóideje nagy róla a hallgatás, igazán azt sem tudom, meddig jutott a megjelenés. Emlékszem, a végefelé behozott pár olyan dolgot, ami  nekem már nem jött be, és előkerültek azok a tipikus író-olvasó ellentétek, amik minden közelebbi kapcsolatot tönkrevágnak. Egy író ne várja el, hogy mindennel egyetértsek, én mint olvasó meg ne akarjam, hogy máshogy történjenek dolgok, mint ahogyan az az író fejében létezik. Az író dolga, hogy írjon, aztán ha kiadta magából, amit ki kell, engedje el a történetét, és hagyja, hogy az olvasóból egészen mást váltson ki, mint amit ő képzelt, hogy ki kellene. Tanulságos időszak volt, azóta távol tartom magam a közvetlen író-olvasó kapcsolatoktól, még akkor is, ha alapvetően nagyon kellemes és érdekes eszmecseréket folytattunk, igazán negatív dologra nem emlékszem. (remélem, Sansa sem.:D)

Biztosan van, aki azonnal vágta, hogy On Sai kit takar, én sokáig inkább nem kutakodtam, csak idővel tisztázódott a helyzet, hogy ő Varga Bea, a Kmk szerkesztője, aki mellesleg baromi jó humorérzékkel van megáldva, és azóta is várom az új Calderon regényt. Tudom, van Szivárgó sötétsége is, azt is akarom majd folytatni, ott a listán, de az én nagy kedvencem az űrkapitány. Felidulásból elkövetett vásárlás volt egy karácsony előtt (időnként dacosan úgy döntök, hogy akkor én most veszek könyveket. és veszek könyveket. az év nagy részében visszafogom magam.), és éjszakába nyúlóan olvastam, annyira élveztem.

Gaura Ágnes könyveivel már némileg hadilábon állok, elég hullámzó, mennyire tudja érdekesnek megírni. Mármint számomra érdekesnek, mert a téma ( vámpír és táltos keverése) baromi jó lenne, de mintha nem találná az egyensúlyt a magyar hitvilág, a humor, és a könnyedség között, valahogy mindig úgy billen a mérleg, hogy ami igazán érdekes, az elsikkad. De lehet, hogy csak én vagyok a hibás, mint olyan olvasó, aki nem rendelkezik kellő érdeklődéssel mások szerelmi élete iránt, nem tudom.

A Novum kiadó egy magánkiadó, aki itt megjelenik, kemény pénzeket fizet a kiadásért, hogy aztán ebből mennyi térül meg... leginkább szerintem semmi.
Loranys Creighton egyike volt azoknak, akik tehetséget éreztek magukban a könyvírásra, és tudjátok mit? Meg is van benne. Hogy Anita Blake koppincs lenne? Lehet, ettől LC még nagyon jól összerakta ezt a könyvet, van humora, végig pörög, egyszer sem ül le a történet, és minden megvan benne, hogy elszórakoztassa az olvasót úgy, hogy az közben nem akar hibákat keresgélni. Hogy koppincs, az lehet, de ebből a szempontból lényegtelen, mert lehet, hogy az ötletet Hamilton adta, de a megvalósításban már nem segített, ahhoz LC tehetsége kellett. Ő is egykönyves író lett, gondolom, éli az életét, mert mintha akkoriban végzett volna a gimiben, amikor megjelent a könyve.

Baráth Katalinnal szintén magánkiadásban ismerkedtem meg, ő azóta az Agave írója lett, szerencsére. Szerintem az igazán jó írók és a kiadóik megtalálják egymást idővel, ő is aztán annyi regényt írt, hogy egyelőre csak rendesen le vagyok belőle maradva.

Remek írók még Harrison Fawcett és Anthony Sheenard, akiket ugyanúgy lehet Fonyódi Tiborként és Szélesi Sándorként is látni. És ha már elsőre a sc-fi - fantasy vonal merült fel, nem lehet kihagyni Raana Raast, Görgey Etelkát, aki szintén fordító is, meg lelkész is, és bár hatalmas rajongótábora van a Csodaidők sorozatnak, mégsincs egyszerű dolga a kiadókkal. Írói kvalitásai megkérdőjelezhetetlenek, a témájával viszont nem tudunk egymásra hangolódni.

És hogy kicsit komolyabb irodalmat is elővegyek, Lugosi Viktóriát mindenképpen meg kell említenem. Több szempontból is kedvencem, egyrészt úgy ír szépirodalmat, hogy nem akarok magamon eret vágni tőle (talán nem is igazi szépirodalmár? eléggé bizonytalan vagyok, ki is a szépíró), másrészt nagyon bejönnek a témái, amiből sosem marad ki egy kis zsidóság.

Csabai Lászlót majdnem kifelejtettem, pedig igazi élmény olvasni a könyveit. Olyan jellegzetes hangja és írásmódja van, amitől abszolút minőségi időtöltés lesz, bármit is ír, történelmi krimit (Szindbád-sorozat), vagy novellákat.

És hogy ennyi jóság után mire fel a posztcím? Mert úgy alapból a magyar írókkal sokkal kritikusabb vagyok, nem véletlenül. Időnként kirobban egy-egy botrány, ami figyelmeztet, kinek a könyvét kerüljem messzire, ki az, aki nem tudja helyén kezelni a kritikákat, meg persze arra, hogy ki az, aki még nemhogy nincs kiforrva, de nem is biztos, hogy írással kellene foglalkoznia.
Vannak aztán persze olyanok, akikre nagyon kíváncsi vagyok, csak még nem jött a belső késztetés, hogy pont őt, és nem mást: Benyák Zoltán, Száraz Miklós György, Moskát Anita, Bán Mór, Hász Róbert, Goldenlane. Meg persze a fentebb felsoroltak többi könyve, amiket még nem volt időm kézbe venni.

Többiek kedvenc magyarjai:

Csatlakozók:
Sister


2019/05/21

Robert Fulghum - A harmadik kívánság

Tara Nima 6 Comments
„A harmadik kívánság fordulatos cselekménye ‒ remélem, nem túlzom el ‒ legalább ötven-hatvan vagy talán ennél is több helyszínen és persze népes statisztéria közreműködésével játszódik. Hősei szinte folyamatosan úton vannak, találkoznak egymással, elválnak egymástól… megfordulnak Japánban, Barcelonában, Londonban, Párizsban, a franciaországi Givernyben, Oxfordban, Kréta szigetének számos pontján. És nemcsak a mában: lélekben és emlékeikben megjárják a harmadfélezer esztendő előtti Knósszosz világát, a »Merry Old England« (»a víg, régi Anglia«) tájait, a polgárháborús Spanyolországot, megfordulnak Delphoi híres jóshelyén… Felsorolni is sok ‒ olvasni viszont nem. A regény »olvastatja« magát, mérget vennék rá, hogy egyszer film is készül majd belőle. […] Az író, háttérben lappangó idegenvezetőként, arra használja a színhelyeknek ezt a gazdagságát, hogy mintegy mellékesen hangulatokat, színeket, kulturális-szellemi értékeket, kulináris élményeket közvetítsen: mindez azonban csak háttér, amely előtt a három hős életének valószínűleg legnagyszerűbb kalandja játszódik. A nagy lélektani érzékenységgel kidolgozott történetfő kérdése: sikerül-e a három értékes személyiségnek megtalálnia az őt megillető helyet a másik, sőt a másik kettő életében. Fulghum ezzel alighanem valami teljesen újat talált ki, közben pedig egy ördögi testcsellel kikerülte a szokványos szerelmi háromszög nyilván nagyon is kínálkozó csapdáját… -   A szerkesztő"

Időnként feltámad bennem az igény, hogy minőségi szöveget olvassak. Rengeteget olvasok, de azért azt el kell ismernem, hogy nagyrészt nem a szövegek gyönyörűsége miatt, inkább a fordulatos cselekmény az, ami le tud kötni órákra (hetekre, hónapokra). Fulghumot viszont nem csak a téma, de a stílusa miatt is érdemes kézbe venni, az ilyen íróknál lehet csak igazán látni, mennyire el tud silányulni a szöveg, ha tömegigényeket akarnak kielégíteni.
Szereplőiben két közös dolog van: az intelligencia, és a csendes, szinte tudat alatti elvárás, hogy bárhová is kerülnek, hasonlóan intelligens emberek vegyék körül őket. Hogy ki a valódi főszereplő? Leginkább Edward Lear és az ő szellemisége, de nem messze marad el mögötte fontosságban az emberek közötti érzelmi/szellemi kapcsolat, a közösség, és az élmény, amit egymás társasága, a kirándulások és a helyek adnak, ahová eljutnak. És leginkább Kréta, a mindennapok, az "ilyenek vagyunk mi, krétai férfiak" részletezése, amit írhattam volna nagybetűkkel is, annyira hangsúlyosan egymás jelzői.
A legerősebb egyéniség egyértelműen Alex, a 84 éves krétai, aki Angliában él már évtizedek óta. A monológjai már-már önimádónak tűnnek, és bár saját kijelentése szerint ő tartózkodó és nem szeret magáról beszélni, róla lehet a legtöbbet megtudni.
Alice a Nő a történetben, aki méltó párja mindenben a körülötte lévő férfiaknak, mind Alexnek, mind Max-Polnak. Sajátos személyisége van, rendkívüli módon látja a világot, és ez meghatározza, hogyan reagál rá. (Külseje is hasonlóan eltér az átlagtól, akárcsak öltözködési stílusa, vagy a férfiakhoz való viszonya.)
És Max-Pol, aki csendben meghúzódik, remek hallgatóság, hagyja, hogy vezessék bárhová, ő ott van, megéli, meghallja, megnézi, átéli, a magáévá teszi.
Van néhány mellékszereplő is, aki azonnal főszereplővé lép elő, amit belecsöppen a kis társaságukba, és még a távollétükben sem mulasztják el megemlíteni személyüket.
Kincseszsák ‒ rövid szó.
Kilenc aprócska tárgy. Talizmánok. Emlékek. Provokálni szánt tárgyak.
Mindet áthatja az emlékezés energiája. Mindet átjárja az energikus kreativitás. Alice soha nem tartott magánál kilencnél többet belőlük. Volt régen más is a zsákban, de az volt a szabály, hogy ha talál valamit, ami a meglévőkénél nagyobb jelentőséggel bír, egyet el kell ajándékoznia. Annak ellenére, hogy mindig csak kilenc talizmán volt nála, a többi is mindörökre a birtokában maradt, igaz, némi távolságra. Tudta, hol vannak, és miért vannak ott. Másokkal közösen viselte gondjukat.
Csupa játék a kapcsolat ezek között az emberek között.
Max-Pol élete válságban van, de elszánja magát a lépésre, hogy megtalálja, hol, kivel és mit szeretne csinálni. Azt a köztes időt, ami az elhatározás és a megalósulás között telik el, múltja darabkáit és a lehetséges jövőjét megosztja Alice-szel a Krétai krónikákban, ami nem csak útikönyv, személyes napló, hanem pillanatnyi impressziók gyűjteménye is. Ezekre Alice mindenféle aprósággal reagál a saját mindennapjaiból, ami újabb felfeldezésekre ösztönzi Max-Polt.
A Tanúság egy lehetőség, hogy megmutathassanak magukból a maguk számára is váratlanul felfedezett dolgokat, de a lényeg, hogy biztosak lehessenek benne, ebben a nagy világban tudja valaki, hogy léteznek, hogy átélnek, Tanúi legyenek az életüknek. Hogy Alice egy véletlenül az útjába került vadidegen jódarabig, az csak mindent megkönnyít. És ne feledjük, a másik éleslátása szükséges a dolgok helyes értelmezéséhez.
Később, mikor mélyülnek a kapcsolatok, mélyül a játék is: válaszok ki nem mondott kérdésekre, majd a kérdések is feltevésre kerülnek. Ez olyan pont a kapcsolatokban, ahol nem csak bízni kell a másikban, de önmagukban is, hogy érkedli a másikat annyira, hogy foglalkoztassa olyan válasz, amivel kapcsolatban még csak kérdést sem fogalmazott meg. Igazából ez csak annyi, hogy Alice azt gondolja, Alexet érdekelheti, miért Monet-rajongó, és hol van az ő életében a csellója helye. Vagy hogy Alice-t érdekli, Alex mit gondol a borról, vagy mi jelentősége bizonyos komboloinak a mindennapjaiban. Olyan információk ezek, amik azért kerülnek elő, mert akarják, hogy a másik tudjon róla, és ahelyett, hogy szimplán közölnék, vagy megvárnák, míg a másik megkérdezi, egy játékot csináltak belőle.

Még ha szeretnek is magukról beszélni, roppantul önzetlenek, úgy osztanak meg mindent egymással, hogy nem várnak viszonzást, hiszen tudják, hogy a másiktól is legalább akkora meglepetésben lesz részük, mint amekkorát ők okoztak egy kirándulással, egy kávéval, egy emlékhely meglátogatásával, vagy csak egy mesével a múltból. Még egy egyszerű reggeli piaci vásárlásból is képesek szórakoztató történetet faragni.
Jó hallgatni őket, élvezetes köztük lenni, bár idővel sok lett Alex filozofálása, és maga Alex is, de ez azonnal elmúlt, ahogy egy fedél alá került Alice-szel.
Van még egy nagyon fontos dolog, ami a szereplők közötti társalgást jellemzi: mentes minden elvárástól és konvenciótól. Egyenesek, szókimondóak, őszinték, és nincs közöttük megbotránkozás, ha a másik nem azt és nem úgy mondja, ahogyan szeretnék, hogy reagáljon. Egyszerűen hagyják, hogy önmaguk legyenek, mert valóban kíváncsiak a másikra, és nagyon vigyázzák azokat a szálakat, amik kialakulnak közöttük.
Ezért volt lehetséges az a szerelmi háromszög, ami kialakult a három ember között, és pont ezért nem is lett igazi háromszöggé: sokkal fontosabb volt pl. Alex és Alice számára az a mélységes bizalom, ami bármit lehetővé tett: úgy történt meg minden, hogy közben nem történt semmi.
Nagyon különleges emberek kellenek ahhoz, hogy ilyesmit be tudjanak vállalni a másikkal, akárki nem alkalmas rá.

Fulghum elbeszélési módja kettős.
Egyrészt a Krónikákat e/1-ben olvashatjuk, ez lenyomat Max-Polból Alice számára.
Az összes többit e/3-ban adják elő, ezzel Tanút csinálva az olvasóból is, és nekem ez így pont megfelelet. Szerettem a Tanújuk lenni, mindenkié.
Az első kötet végén egy egészen nem várt irányba tereli a történéseket Fulghum, ezért a második rész hangulata némileg el is tér emiatt az elsőtől, de ettől nem lett kevésbé érdekes.
Az első részben is sokat utaztak a szereplők, ezt a szokásukat a második részben is megtartották, ugyanígy megmaradtak az eseményeket kísérő illusztrációk is.
Az egész nagyon sziporkázó és ötletes, semmi kiszámíthatóság, semmi sablonosság, soha nem lehettem biztos benne, kinek mi lesz a következő lépése vagy mondata.
Nem tartozik közvetlenül a könyvhöz, de mindig megdöbbent, ha valaminek több száz éves múltja van. Japánra különösen igaz ez, ahol ugyanaz a család vezeti a vendéglőt ugyanazon a helyen több száz év óta, és ez nem egyedi eset, hanem számtalan ilyen hely van az országban. Ez nekem azt jelenti, hogy van valami halálbiztos fogódzó, amit abban az országban meghagynak mindenféle történelmi átalakulás közepette; megfordítva: az átalakulásnak nem célja, hogy totálisan szétverjen mindent, egyszerűen vannak dolgok, a gyökerek, amiket meg kell tartani a további építkezésekhez, és ez pont annyira igaz egy országra nagyban, mint egy családra kicsiben. De hozhatnám példaként a többszáz, meg ezer éves fákat is. Hol vagyunk mi ehhez itt, a fenecivilizált Európa közepén...
A legelső alkalomtól kezdve mindig minden úgy zajlott közöttük, mintha egy finoman cizellált forgatókönyv szerint történne, mintha olyan színészek játszanák kettejük szerepét, akik jól ismerik a végszókat és rendesen megtanulták a szerepüket. Függetlenül attól, milyen hosszúak voltak a kihagyások ‒ lehetnek másodpercek, hónapok, évek ‒, ők mindig pont ott folytatták, ahol abbahagyták. Arra sem volt szükségük, hogy időt szakítsanak az üdvözlésre. És soha nem beszéltek arról, ami köztük zajlik ‒ beszéd helyett cselekedtek.

2019/05/18

Maria Semple - Hová tűntél, Bernadette?

Tara Nima 6 Comments
A hírhedt BERNADETTE FOX: A Microsoft csodagyermeke, Elgie Branch számára vidám, friss, tehetséges és kissé zűrös feleség. Az iskola előtt várakozó anyatársak szemében: fenyegetés. A tervezőmérnökök számára ő az építészforradalmár. A 15 éves Bee legjobb barátja, vagy egyszerűen csak: anyu. Egyszer csak fogja magát, és eltűnik. Beenek a világ végére kell utaznia, hogy megtalálja. A Hová tűntél, Bernadette? kötelező olvasmány, ellenállhatatlan, mélyen megindító könyv a helyét nem találó zseniről, anya és lánya szerepéről a világban.
Általában csak felhúzott szemöldökkel reagálok arra, amikor valaki 25 éve felett még keresi a helyét a világban, vagyis nagyon látványosan fogalma sincs arról, ki is ő, és mire való az élet
Bernadette helyzete némileg más, ő egyszer volt valahol, nagyon is jó helyen, tisztában volt önnön értékeivel, lehetőségeivel, és korlátaival (avagy inkább korlátok nélküliségével), csak aztán jött az élet, és közbeszólt. Olyan szinten antiszoc középkorú nővé vált, hogy még ahhoz is Indiából abszolvált magának személyi asszisztenst, hogy a netről rendeljen helyette, biztos ami biztos, így vele sem kell, csak virtuálisan kapcsolatot tartani.
Aztán történik néhány roppantul igazságtalan dolog vele, és hopp, egyszercsak Bernadette nem lesz sehol, és Bee, akit egyébként Balakrishnának hívnak, és a lánya, megírja a könyvét, belefoglalva minden alávaló és magasztos dolgot, ami valaha érte őket.

Imádtam Beet, Bernadette-et is, nagyon cukik voltak, ahogy próbálkoztak ezzel az anya-lánya dologgal, tetszett Bee kitartása, ahogy mindenáron meg akarta találni az anyját. Az apja... hát, nem zártam a szívembe a fickót, de remekül sikerült a mindig dolgozó, elidegenedő ember prototípusát belesűríteni.
Akin remekül szórakoztam, az Audrey, a folyton áskálódó szomszéd, a végére már kicsit sajnáltam is, annyira megtépázta az élet. Az ő férje csak időnként van említve, viszont Audrey tragikomédiájának csúcspontjára adott reakciójával egyszerre megvett magának, pedig tényleg csak abban a három sorban volt jelen személyesen is a könyvben.
Audrey tipikus kertvárosi tyúkanyó, aki azt hiszi, annyi a világ, amit a kerítése mögül lát, viszont nagyon öntudatosan (=erőszakosan) tudja érvényesíteni a világképét és az akaratát a környezetén. Ezt tisztán le lehet szűrni Tommal, a kertésszel folytatott levelezéséből. 
Az igazi rejtély számomra még csak nem is Bernadette eltűnése volt, hanem Ollie-O személye, aki remek menedzsernek tűnik, nem tudom, lesz-e olyan bátor vállalkozó, aki a mintájára megpróbálná eggyel magasabb szinte emelni kedvenc iskoláját. Szerintem hatalmas ötletei voltak.

Összességében meglepett a könyv, mikor elkezdtem olvasni, nem számítottam rá, hogy levelek cikázásának a közepébe fogok csöppenni, de igencsak élveztem.
A végére leszűrtem, hogy jó helynek tűnik ez az Antarktisz, de ennyire nem szeretem a hideget.
Nem is tudom, talán nem kellene ennyivel lezárnom ezt a regényt, mert remek szórakozás volt, ez tény, iszonyat jó dolog volt figyelni a szereplők egymásra gyakorolt hatását, amin sokszor valódi fizikai hatást kell érteni, de azért ennél kicsit több.
Nem csak Bernadette keresi a helyét a világban, amit újra el tudna foglalni, de szinte minden szereplő, még a kiskorúak sem maradnak ki belőle. Jó volt látni, hogy nem csak esetleges megoldásokkal próbálja kiszúrni az olvasó szemét, hanem itt mindenki szembenéz önmagával, és kénytelen meghajolni a levont konzekvenciák előtt. Sokkal több a könyv, mint amit elsőre kinéztem belőle, és ez már csak azért is megnyugtató, mert időpazarlás kis semmiség könyvekkel időt tölteni.

2019/05/15

Könyvheti kívánságok

Tara Nima Add Comment
Szépen lassan adagolják a kiadók a könyvheti megjelenéseiket, én meg csinálom, ami szeretek, listázok, hogy aztán lehessen honnan válogatni. Lehet, hogy még bővülni fog, de az eddigiek biztosan kellenek.

Blake Crouch - Hamis emlékek
A ​valóságot emlékek hozzák létre.
Erre kezd rádöbbenni Barry Sutton, a New York-i rendőr, miközben nyomozni kezd a tragikus jelenség után, amit a médiában hamisemlék-szindrómaként emlegetnek. A kór áldozatai egy olyan életre emlékeznek vissza, amit soha nem éltek le.
Helena Smith neurológus is az emlékek erejében hisz. Egész életét egy olyan technológia megalkotásának szentelte, ami segít az embereknek megőrizni a legértékesebb emlékeiket. Amennyiben sikerrel jár, bárki újra átélheti az első csókját, a gyermeke születését vagy az utolsó pillanatait a haldokló szüleivel.
Miközben Barry az igazságot keresi, egy minden betegségnél rémisztőbb ellenféllel találja szemben magát: egy olyan erővel, amely nem csak az elménket támadja meg, hanem magát a múlt szövetét is. És amikor ennek következtében elkezd megsemmisülni az általunk ismert világ, csak neki és Helenának van esélye arra, hogy együtt dolgozva legyőzzék a fenyegetést.
De hogyan találhatnának biztos kapaszkodót, amikor maga a valóság is folyamatosan változik és fokozatosan darabjaira hullik szét körülöttük?
AGAVE
Úristen, CROUCH!!

Nnedi Okorafor - A halálmegvető
A ​posztapokaliptikus Afrika egyik vidékén népirtás zajlik, törzsek vére áztatja a földet. Egy nő, aki túlélte a faluja földig rombolását, és akit megerőszakolt az ellenség tábornoka, a halálban reménykedve a sivatagba megy. Kilenc hónappal később azonban életet ad egy dühös csecsemőnek, kinek haj- és bőrszíne a helyi törzsektől eltérően a homokra emlékeztet. A nő meg van győződve arról, hogy a lánya más – különleges –, ezért elnevezi Onyesonwunak. A név ősi nyelven azt jelenti: halálmegvető.
Onyesonwu már gyerekként rájön, hogy a fogantatása körülményei testi és társadalmi bélyeget nyomtak rá. A többiek szemében ő egy ewu, vagyis az erőszak szülötte, félfajzat és számkivetett, akiről az emberek úgy tartják, hogy erőszakos életre van kárhoztatva. Ám Onyesonwu nem átlagos ewu: már gyerekként is kezd megmutatkozni egyedülálló varázsereje. Idővel egyre jobban kiteljesednek a képességei, és amikor véletlenül látogatást tesz a szellemek birodalmába, megtudja, hogy egy nagyhatalmú varázsló próbál az életére törni.
Onyesonwu először kétségbeesetten próbál elrejtőzni leendő gyilkosa elől, ám a természete ezt nem hagyja. Így elindul végül egy olyan úton, aminek a végén harcossá válhat. Hogy beteljesítse sorsát, meg kell küzdenie a természettel, hagyományokkal és történelemmel, az igaz szerelemmel és kultúrája spirituális rejtelmeivel. Egyaránt várnak rá veszélyes kihívások egy olyan jövőbeli Afrikában, ahol látszólag soha semmi nem változott – és olyan földöntúli síkokon, melyeknek a létezéséről ugyan sokan tudnak, de csak nagyon kevesen képesek járni rajtuk.
AGAVE
Varázslók, harcok, földöntúli síkok... kell.


Simon Stålenhag - Elektronikus ​állam
1997-ben egy elszökött tinédzser a sárga játékrobotjával nyugat felé tart egy különös Amerikában. A vidéket hatalmas harci drónok romjai és a hanyatlásnak indult fejlett fogyasztói társadalom szemete szennyezi. Ahogy az autójukkal a kontinens szélére érnek, egy olyan világ tárul eléjük, amiben mintha a civilizáció hosszú küzdelem után megadta volna magát. Miben reménykedhetnek?
A svéd Simon Stålenhag az utóbbi évek egyik legfelkapottabb és legnépszerűbb digitális művésze. Eredeti és különleges látásmódja, a sci-fi eszköztárával tervezett képei meghódították az egész világot. Az Elektronikus államban Amerikát mutatja be úgy, ahogy még nem láttuk.
AGAVE
Hát erre igazán kíváncsi vagyok. Az illusztrációk fantasztikusak, és a világos, vidám dolgok ellenére is elég nyomasztóak. Nem az a típusú disztópia, ahol minden sötétbe és szmogba burkolózik, pont ezért sokkal hátborzongatóbb, de ezt csak pár kép alapján szűrtem le.

Tünde Farrand - Farkasország
2050, London: a társadalom a szűk eliten kívül a fogyasztás alapján tagolódik három rétegre, és mindenkinek eleget kell dolgoznia, keresnie és költenie, hogy kiérdemelje lakhatási jogát. Amikor pedig valaki már nem költi tovább a pénzét, nonprofit személynek minősítik, és vissza kell vonulnia valamelyik fényűző Méltóságházba, ahol előbb kilenc csodás hónap várja, aztán a békés eutanázia.
Miután az építész Philip egy nap a bankszámláján lévő megtakarítással együtt eltűnik, felesége, Alice azon kapja magát, hogy biztosnak hitt otthonát és lakhatási jogát is elveszítheti. A nő nekilát kideríteni, mi történt, és nyomozása során nemcsak saját családja sorsáról, hanem az új társadalmi rend mögötti valóságról is megtudja a szörnyű igazságot.
GABO SFF
Jöhet minden, ami farkasos, bár a fülszövegből ítélve itt semmi alakváltásról vagy uf-ről nincs szó.

Catherynne M. Valente - Űropera
Egy ​évszázaddal ezelőtt az értelemháború alaposan szétzilálta a galaxist, és szinte teljesen felszámolta az űr meghódítására törekvő, intelligens életet. Ezt követően különös hagyomány vette kezdetét, hogy a túlélőknek mégiscsak jobb kedve legyen, és a feldúlt világok lakói a béke, a közösség és a megértés jegyében néha összejöjjenek.
A fennmaradt civilizációk ciklusonként egyszer megtartják a Metagalaktikus Grand Prix-t, ahol a furcsábbnál furcsább lények dallal, tánccal vagy egyéb performansszal mérik össze tudásukat. Minden újoncnak meg kell mérettetnie magát, és itt dől el, hogy a galaktikus nagycsaládba jelentkező új faj értelmes-e – ha pedig elbukik, haladéktalanul megsemmisítik.
Idén az emberiség is bekerül a képbe, és bár diplomáciai drámákra, gigantikus űrhajókra, féregjáratokra és a más népek iránt közömbös idegenekre számítottak, rúzsos szájak és flitteres ruhák, csillogó strasszok és elektromos gitárok várják őket. A Földet ráadásul nem más képviseli a galaxis legnagyobb színpadán, mint a Decibel Jones és az Abszolút Nullák, fajunk sorsa pedig azon múlik, képesek-e úgy zenélni, mint még soha senki a történelemben.
GABO SFF
Elsőre nem úgy tűnik, hogy az én könyvem lenne (Douglas olvashatatlan a számomra, mea culpa), de mivel Valente írta, teszek egy próbát vele.

Hannu Rajaniemi - Öröknyár
A Brit Birodalom felfedezte és sikeresen gyarmatosította a túlvilágot, így az 1930-as évek Európájában a halál már régóta nem a rettegett vég. A britek éteri fővárosa, Öröknyár minden elhunyt alattvalót szívesen lát, azonban másvilági egyeduralmukat komolyan fenyegeti a bezárkózó, egyre erősebb Szovjetunió, amely saját istent teremtett.
A fokozatosan elvaduló konfliktus árnyékában két nagyhatalom kémei vívják háborújukat az élők és a holtak között. Amikor a brit hírszerzés egyik ügynöke, Rachel White rájön, hogy valaki a szervezetből a szovjeteknek dolgozik, mindent kockára kell tennie, ha le akarja fülelni a kémet. Apró bökkenő, hogy a gyanúsítottat nem pusztán befolyásos emberek védik, hanem valószínűleg már régen nem is él… 
GABO SFF 
Nagyon jól hangzik, kell.

Donato Carrisi - A sötétség vadásza
Rómát egy kegyetlen gyilkos tartja rettegésben. A szörnyű megszállott nem ismer kegyelmet, és nem hagy hátra semmilyen nyomot, amikor végez fiatal áldozataival. Az egyik helyszínre riasztják Sandrát, a bűnügyi fotóst, aki igazán kiváló abban, hogy láthatóvá tegye a láthatatlant. A felvételek készítésekor azonban megdöbbentő felfedezést tesz.
Marcusnak nincs semmije - sem identitása, sem emlékezete -, de hajtja a benne munkáló harag és a titkos tehetsége. Az a feladata, hogy az eltérésekre figyelve leleplezze a gyilkosságok hátterében munkáló gonoszt. Ám úgy tűnik, a legújabb eset, a "római rém" ügye alaposan próbára teszi őt.
A lelkek ítélőszékében megismert Marcus és Sandra útjai a hátborzongató gyilkosságsorozat kapcsán ismét keresztezik egymást. És amikor már azt hinnék, hogy egészen közel kerültek a megoldáshoz, egy mindennél valószerűtlenebb forgatókönyv szereplőivé válnak, és minden megkérdőjeleződik, amiben korábban hittek.
GENERAL PRESS
A lelkek ítélőszéke eléggé bejött, jó kis krimi volt érdekes főszereplőkkel; a krimi-vonal az ugyanolyan volt, mint bárhol máshol, nagyjából nem rossz, ami a pluszt adta hozzá, az Marcus és a gonosz üldözése, és az egyház szerepe.

Copyrights @ 2016, Blogger Templates Designed By Templateism | Distributed By Gooyaabi Templates | Pictures from Pinterest