Nagyon sok időt eltöltöttem az utóbbi két évben a tiktokon. Imádom a booktokot, meg a főzős szösszeneteket, meg még egy csomó mást. Ennyi idő alatt láttam trendeket jönni meg menni, és tény,  valóban nagyon fel tudják futtatni a könyveket, még a magánkiadásokat is. A negatív vélemény ott sem igazán divat, ritka, mint a fehér holló, elém legalábbis nem igazán kerültek ilyen videók. Bár az is igaz, ha valaki nem tükrözi a képet, és fordítva látok mindent, azt azonnal tovább tekerem, szóval bármi lehet.

Az viszont egy kicsit unalmas, hogy ugyanazt a 30 könyvet/írót látom szinte mindenkinél: Maas, Schwab, Abercrombie, James Islington (!! na, őrá nagyon kíváncsi vagyok), M.L. Wang, Carrick, Rachel Gillig, Gwynne, Fonda Lee, Hobb, Sanderson. Ami egyébként tök jó, mert abszolút várnám azokat a könyveket magyarul, amik eddig még nem jöttek (azt sem tudom, a kiadók mennyire figyelik ezeket), de jó lenne már valami, amit nem rágtak meg előttem legalább ötszázan. Ráadásul ezeknek a könyveknek nagy része már itthon is tarol jóideje. Időnként olyan booktokkerek is elém kerülnek, akik kicsit idősebbek, mint az ACOTAR rajongói (mellesleg teljesen megértem a rajongást), és egy kicsit más témában olvasnak, inkább pl. történelmet vagy sci-fit, de ők jellemzően pasik, és a 30 író férfirészlege őket sem kerülte el.

Amiről szinte egyetlen videót sem láttam, az az alakváltós urban fantasy, se egy vámpír, vérfarkas, démon, vagy vérsün, se egy Moning ajánlás, se Anita Blake méltatás, Chance, Ward, Kelly Armstrong mintha nem is léteznének. A Vámpírakadémia és Mead előkerül nagy ritkán, de azokat a neveket, amikre mi nosztalgiával gondolunk, a booktok mintha elfelejtette volna. Legalábbis most, aztán majd valamelyik következő generáció valószínűleg előveszi őket újra.

Éppen ezért elhatároztam, hogy idei célom lesz keresni valamit, amit én fedezek fel. Terveztem bemenni könyvesboltba, mint a normális olvasók szoktak, és ott lézengeni, amíg meg nem akad valamin a szemem, de sajna most nincs ennyi időm, és pont az utamba került egy, vagyis kettő, hamarosan megjelenő könyv. 
margójegyzet: Nem értek egyet az általános hisztériával, hogy miért az angol cím veri ki a magyar olvasó szemét a magyar megjelenésen. Én szeretem tudni, hogy a könyv, amit esetleg várok, megjelenik. Vagy ha nem várom, akkor is. Szeretek képben lenni, mennyire tartjuk a lépést a külfölddel. Kell, hogy a borító meg a cím, amivel naponta többször találkozhat egy átlagember is - aki várja, érdekli, és az eredeti már beleégett az agyába -, szembesüljön a magyar megjelenésen is, hogy első ránézésre be tudjuk azonosítani.

Na, vissza az élményvadászathoz. A friss újdonság, amit kinéztem magamnak, mert még nem bombázta szét a net az agysejtjeimet a folyamatos ömlengéssel, megjelenik nálunk is, csak tök más borítóval, rendes magyar címmel. Először nem is tudtam, hogy én ezt akarom, annyira átsiklott a szemem rajta, semmi egyezőség nincs a külföldivel. Egy kezemen meg tudom számolni, hány helyen beszéltek róla pár mondatot, és az a néhány mondat elég figyelemfelkeltő volt, remélem, hogy alkalmas lesz arra, hogy befolyásolás nélkül alkothassak róla ítéletet. Ha nagyon fogom szeretni, az külön meg fogom köszönni magamnak.

Erről van szó:

Ha esetleg mellényúlnék, van egy B tervem is:

A Tízezer ajtót még nem olvastam, igazából erről a könyvről sem tudok semmit, azon kívül, hogy a borítója gyönyörű, így totál alkalmas arra, hogy hosszú idő után végre egyedül kezdjek el felfedezni valamit. Régóta hiányzik, hogy elvárások, és előfeltételezések nélkül olvassak. Lenne még ötletem néhány könyvre, pl. Islington, Wang, Gillig, ódákat zengenek róluk, és annyira jó látni, hogy mennyire imádják a könyveiket. (szóval attól, mert sokan beszélnek róluk, még azért olvasnám én is. és nem, nem akarok angolul olvasni.)  Isabel Canasról kevés helyen hallok, nálam ő a felfedezős kategóriába kerül, ha majd egyszer megjelenik.

Ha szereted Shakespeare-t, meg a nem túl talányos, inkább lelki oldalról kibontakozó krimiket, akkor ez a te könyved lesz. Még nekem is tetszett, pedig ki nem állhatom a jó öreg drámakirályt.

Oliver a történet elején utolsó éves a színiakadémián, ahol csak Shakespeare-t tanulnak meg játszani. És talán Shakespeare hatása volt, hogy a diákok ennyire kifordultak magukból, de az is lehet, hogy a művészlelkek alapból így működnek. Mindenesetre a könyvnek két hatalmas erénye volt: a felépítése és a szereplők.
Ahogyan az események történnek, úgy kerülnek elő a drámák is: Lear király, Julius Caesar, Rómeó és Júlia, stb, és a nagy kavalkádban ez csak fokozta a hangulatot. Szereplőink ugyanis abszolút azonosulnak szerepükkel, sokszor nem tudják levetni azt a színpadon kívül sem. A tanáraiknak sikerült nagyon betalálni a szereposztáskor, és a drámák karakterei csak felerősítették és előtérbe tolták a könyv szereplőinek főbb és rejtettebb jellemvonásait. Ezt valami gyönyörűség volt figyelni, bár minden alkalommal, amikor valamelyik S. műből szavaltak, vagy mert gyakoroltak, vagy mert megszokássá vált közöttük így kommunikálni hétköznapi dolgokat illetően is, én gondolkodás nélkül átugrottam a szövegrészeket. Egyszerűen képtelen értelmezni az agyam a sorokat. De ez mindegy is, ők megértették egymást, én azért tudtam, mit akarnak, úgyhogy teljesen élvezhető és érthető volt így is.

Aztán megtörténik a tragédia, egyikük meghal, és a jól összeszokott baráti társaság szépen lassan széthullik. Felemészti őket a titok, a viszály, a ki nem mondott és be nem vallott érzelmek, amiket nemhogy a másik elől, de még saját maguk elől is titkolnak. És mindemellett ott van Shakespeare apó tűpontos léleklátása, amivel reflektál a való életre, minden egyes külső és belső mozzanatra. Csal csodálni tudom Riót, amiért így összerakta ezt a kirakóst, lépésről lépésre.

Ha valaki esetleg van olyan merész, és kockáztatva a köz haragját, bevallottan nem szereti S-t, nyugodtan olvashatja, biztosíthatom, hogy élvezni fogja. Megéri átugrálni azokon a sorokon, és elolvasni a többit. Meg ki tudja, hátha ráérez a drámákra.

Itt az év vége, pont a legjobbkor támadt kedvem évösszegzőt írni. Évek összegzőjét. 

Idén nem nagyon lett volna miről írni. Elolvastam 10 könyvet (igen, számomra is döbbenetesen kevés, remélhetőleg jövőre már összeszedem magam. akartam én keveset olvasni, de nem ennyire.), és semmi említésre méltó nem került a kezembe. Azt hiszem, a top 10 lista felejtős... A GR ilyen szempontból jó mankó, mert magamtól már nem tudnám, mit is olvastam. Itt van pl. a Géncsapda Blake Crouchtól, és fogalmam sincs, miről is szólt. Semmi nyoma bennem. Még csak annyi se, hogy jó volt-e.

Azt hittem, Simon S. Montefiore olyan író lesz, akinek falom majd a könyveit. Ehhez képest olyan közepesen semmilyen a stílusa is, a karakterei is, Szásenyka világában sem éreztem magam otthon, úgyhogy hanyagolhatom nyugodtan.

Kíváncsi voltam a Távol a világtól milyen lehet könyvben, mert a filmről kétfélét hallottam: az elvetemült összeesküvéselméletesektől, akik oldalakat megtöltve jegyzeteltek ki mindenféle világvégére meg manipulációra valló utalásokat, mások meg állították, hogy elvettek az életükből 2 órát. Hát nekem is elvett az életemből pár órát. A téma, hogy egy elzárt helyen érjen bárkit is a világvége tv és telefon nélkül, elég hálás, ha valaki egyébként tud írni, van fantáziája, mondanivalója, fel tud építeni érdekfeszítően egy valahonnan kiinduló és valahova haladó eseménysort, plusz a kispolgári, gyíkagyú, egybites embereket mellőzi, és ad a fejekbe gondolatokat. (Ja, hogy ez amerikaiaknak íródott?) Ennél sokkal sokkal többet vártam. A filmre nem is pazarolok időt, majd csak belenézek abba a hosszú, utalásokkal teli listába, szerintem az érdekesebb lesz.

Elég is volt a középszerű történetekből, pedig tudnám még sorolni.
Még szerencse, hogy rengeteg könyv közül lehet választani, bár tudom, hogy aztán meg az lesz a baj, hogy elveszek a túlkínálatban.

A St. Mary krónikáit fixen nagyon élvezem, várom, hogy hozzák a többi részt, mert igazán pihentető és szórakoztató történetekkel jön mindig Jodi Taylor. Elég komoly történelmi háttere van azért ezeknek a regényeknek, még akkor is, ha egyáltalán nem szabad komolyan venni egyetlen sorát sem. Egyszerűen csak leülök, belefeledkezem, és élvezem.

Ami számomra hatalmas meglepetés volt, hogy milyen gyorsan kiolvastam Maas-tól a Tüskék és rózsák udvarát. Amennyire nem tudtam összebarátkozni az üvegtrónos sorijával, ezt abszolút élveztem. Nagyon jó kis keveréke a retellingnek, az urban fantasynak, és a romantikus fantasynak, aminek van most valami új neve, csak nem jut eszembe. A karakterek és a történetvezetés miatt érdemes olvasni, lehet izgulni, kedvelni, utálni, drukkolni, és kombinálni.

Azt gondolom, hogy most nem vagyok abban a kísérletezős időszakban, amikor az ember komfortzónát tágít, és újfajta könyveknek ad lehetőséget, maradnom kell a jól beváltaknál, úgyhogy egyben jöjjenek is a tervek a közeljövőre.

Robert Jordan Az idő kereke sorozata fenomenális, monumentális, professzionális, letehetetlen és minden egyes pillanatot megér, amit ebben a világban töltök. Ugyanez igaz Robin Hobb-ra, bár nála az élőhajós sorozatot nagyon élveztem, és elég jól emlékszem is rá, Fitz lovag vonalát majd újra kell olvasnom, mert az már régen is volt, meg a dömpingelős olvasmányok között nehéz felidéznem, hogy mi és ki volt benne a legjobb. Előttem van még a Grisák világa is Bardugótól, és Samantha Shannon három könyve is, valamint John Gwynne teljes életműve, és Terry Pratchett Őrség sorozata.
Elbasztam az időt hülyeségekre, sajnos ez van.
Ja, és Rebecca Yarros Negyedik szárnyával teszek majd egy próbát, túl nagy a hype körülötte, nem bízom a magyar kiadójában sem, úgyhogy meglátjuk.

A csúcs azonban Brandon Sanderson. Tőle bármit, bármennyit, bármikor, bárhogy. Nem tud eleget írni.
Olyan karakterei vannak, akikkel barátkozni akarok, és olyan világfelépítése, ahol bármennyi időt el tudok tölteni. A mágiája különleges és egyedi, amire folyamatosan lehet újabb és újabb történetvonalakat építeni, és egyre mélyebbre merülni. Megunhatatlan, teli van ötletekkel, szórakoztató a története, és nagyon látványos, színes-szagos a világa.

Attól, mert így kiestem a blogírásból, elég jól követem a megjelenéseket. Mondanám, hogy sajnos, de majd egy külön posztban.
Két könyvet várok nagyon: Chakrabortytól az új kalózos könyvet, és Leigh Bardugótól a Hell Bent-et. 

Nagy tervek ezek, főleg, hogy nagy részük szinte soha véget nem érő sorozat, rengeteg idő és türelem kell hozzájuk, de próbálok egy kicsit többet tenni, mint az idei siralmas felhozatallal.

Mindenkinek nagyon boldog és nagyon könyves 2024-et!