Kötelező... ajjmár...

A tanárok általában vérmesen védik a saját rendszerüket, amit, gondolom, két dolog miatt éreznek biztonságosnak: vagy mert ebben nőttek fel, ezt élték át a tanulmányaik alatt, tizenakárhány éven keresztül, vagy mert ezt tartják a legjobbnak, egyéb alternatíva híján, amit persze maguknak kellene összeállítani, és  mivel bizonytalanok az újdonságokat illetően, ezért maradnak az ősi szabályoknál.
Persze, kivételek mindig vannak, tisztelet nekik ezúton is.

Mivel már lecsengett kisNimánál a könyv, meg az olvasónapló, meg az egyéb mizéria, ezért most már merek írni, na nem, mintha a tanár tudná, hogy az egyik diák anyja a neten írhatna róla, de sose lehet tudni. Bár, most így belegondolva, egy rakat tanár magára veheti majd ezt a dolgot, de hátha épülésükre szolgál.

Amiről írni akarok, az az olvasónapló. A világ legnagyobb baromsága. Tudom, hogy a porontyok általában túloznak, amikor másokra hivatkozva a saját dolgukat igyekeznek megkönnyíteni, de vannak letagadhatatlan tények, amik adják magukat.
Nem volt egyszerű rábírnom az Egri csillagok olvasására. Anno én minimum ötször futottam neki, utoljára azzal a nekirugaszkodással, hogy nem igaz, hogy kifog rajtam egy könyv, de végülis legyűrtem. És a mai napig utálom. Közben annyira untam, hogy arra nincsenek szavak. Miért kell ezt nekem olvasni? Mit akar tőlem ez a Gárdonyi? Mi közöm nekem Egerhez? meg ehhez az egészhez? kit érdekel ez egyáltalán? mert engem nem. Ráadásul ez a Derdő meg a Vicuska is itt selypeg nekem, ááá, fejezzék már be, szüzanyám. Szóval ilyen kezdet után nem egyszerű kedvet csinálni a gyereknek a könyvhöz, és nem is próbálkoztam vele, mert tisztán látszott, hogy nem tudok meggyőző lenni. (Nem úgy a Légy jó mindhalálig-nál, bár régen azt sem szerettem, de mégis könnyebb volt mellette érvelni, és azóta is sokat emlegeti a gyerek, hogy az a kedvenc könyve. Örülök neki.)
Úgyhogy zsarolással voltam kénytelen némi oldalszámot kicsikarni belőle, és hiába mondtam én, hogy ha egyszerre kell megírnia az olvasónaplót, azzal nagyon meg fog szenvedni. Aztán persze, mikor tényleg így volt, megróvóan rám pirított, hogy miért van nekem mindig igazam.

Kezdtem ott, hogy fogalmam sincs, hogyan kell kinéznie egy olvasónaplónak, mit kell beleírni, de nagyjából volt egy olyan elképzelésem, hogy  a főbb történéseket. (Nekem nem kellett olvasónaplót írnom, se általánosban, se gimiben. Hogy akkor még nem volt divat, vagy a tanárom nem kérte, arra már nem emlékszem.) De ugye nem én bírálom el, úgyhogy mondtam a kicsinek, kérdezze meg a tanárt. Olyan válasszal jött haza, hogy a fülem kettéállt: a fejezeteken belül ugye vannak a kisebb tagolások, az alfejezetek, na, minden egyes ilyenről külön-külön írni, plusz rajzolni. Na, nem, én ezt nem hiszem. Aztán mikor hónapokon keresztül is csak ezt mondta, hát, elhittem. Rávettem, hogy egy napot szánjon rá, ha már ilyen aprólékosan akarják, és írja az olvasással együtt. Bár nem fért a fejembe, minek leírni még egyszer a könyvet, de én nem vagyok tanár, és egyébként is, sose tudhassam.
Aztán beleunt. (olyan szentjohannásan, ajjmár, akkor inkább nem is olvasom!)
Őszintén szólva, én is.

Őt elrémisztette a könyv vastagsága, a tanár igénye, nekem meg van jobb dolgom is, mint naponta elmondani, hogy el kell olvasni. 'Majd lesz valahogy' felkiáltással nekiálltunk sorozatokat nézni, főleg, mert a tanár azt sem mondta meg, hogy mikorra kell. Ja, rossz anya vagyok tudom, de ezzel már együtt kell élnie az utódomnak.
Aztán egyszercsak arra jött haza, hogy a tanár közölte velük, hogy nem ártana már beadni az olvasónaplót. Gyerek kábé a könyv negyedénél, én már semmire nem emlékszem, na most akkor mi van ilyenkor?
A kicsi mondta, hogy az egyik osztálytársa már beadta, lementette a netről, és kinyomtatta. Na, mondtam, azt nem. A tanár se lehet ennyire hülye. ha mégis, hát az már ne a mi sarunk legyen.  Úgyhogy vesszük, amit eddig írt,  aztán írjuk tovább, jobb híján úgy, hogy én olvastam, összefoglaltam, ő meg leírta. Az eldöntött tény volt, hogy mi is kinyomtatjuk, jobban lehet játszani a terjedelemmel, meg jobban is néz ki, és ha a tanár mégis rákeres, ezt ugyan nem fogja megtalálni a neten. És megspékeltük még minden fejezethez egy-egy rajzzal, úgyhogy a végén egészen csinos lett az eredmény, bár ráment egy napunk napom. Pedig olvashattam is volna. Jó könyvet.

És rá kellett jönnöm, miközben olvastam, hogy igazából ez egy tök jó könyv, egészen élveztem, meg izgultam rajta, és a nyálas nyammogásokat eltekintve az 'egészen értékelhető' szintjére emeltem magamban.

Biztos, hogy nem egyszerű összeállítani a kötelező olvasmányokat, akár a már bevett rendszer szerint tanít egy tanár, akár kicsit felvilágosultabb. De vannak könyvek, amik bizonyos életkorban alkalmatlanok a megértésre, be kell hozzájuk érni, főleg ilyen tanítási módszer mellett. Nekem soha nem volt olyan kötelező olvasmányom, aminél a tanár előrebocsátotta a megértési kapaszkodókat. Vagy rájöttem magamtól, vagy a búsba kívántam a könyvet is, meg az íróját is.
Szerintem az olvasmányoknak nem az lenne a célja, hogy a gyereket elriassza a könyvek világától, márpedig ezek az olvasmányok éppen ezt teszik. Főleg így, hogy a tanár kiadja, hogy kölkök, daráljátok be, írjatok róla, mert ez a számonkérés. Hogy miért olvassátok el, miről szól, mire figyeljetek, az engem nem érdekel, ne érdekeljen titeket sem, majd ha elolvastátok, megbeszéljük. Nagyjából ez a hozzáállás.
Ugyanezt tapasztaltam a Légy jó mindhalálignál is, csak ott volt annyi szerencsém, hogy fel tudtam kelteni kisNima érdeklődését a könyv története iránt, és nyilván egy előzetes magyarázattal jobban be tudta fogadni az egész történetet.
Már előre félek, mi lesz a Kőszívű ember fiainál. Az a másik nagy mumusom, holott szeretem Jókait, de ez a könyve nagyon gáz.

Oda akarok kilyukadni, hogy mi értelme az ilyen olvasmányoknak? Mit ad ez egy gyereknek? Ebből ő tanulságot nem fog leszűrni, emberileg nem neveli, nem is érti, nem is érdekli. Miért nem lehet a saját szellemi szintjének megfelelő könyveket olvastatni velük? Régen, azt hiszem, nem igazán gondoltak a gyerekekre, mint potenciális olvasókra, minden könyv felnőtteknek íródott. De könyörgöm, újabban olyan sok remek gyerekregény jelent meg, miért nem lehet az irodalom feladata az olvasás megszerettetése is? Szerintem egyébként is vannak olyan pontjai a történelemnek és az irodalomnak, amiket együtt kellene tanítani, nem pedig különválasztva, még ha nem is részletes irodalmi elemzéssel, mert az ugye nem a töritanár feladata. De azt el tudnám képzelni, hogy a török hódítás tanítása közben a töritanár ejt pár szót azokról az irodalmi művekről, amik ebben a korban játszódnak. Vagy ez már nagy kérés, hogy egy töritanár ilyet is tudjon? Szerintem ezeknek a műveknek sokkal nagyobb érdeklődést lehetne így kelteni.
Persze, nem hal bele a gyerek, ha elolvassa, és nem érti, nem érdekli, csak épp lehet, hogy a későbbiekben is inkább messzire kerüli a könyveket, mert egy rakat más, sokkal érdekesebb foglalatosságot is tud magának találni, mint unalmas könyveket bújni. Mert ha három könyvből három uncsi, akkor nyilván az összes többi az.

rendben, nekem szerencsém van, mert ha nem is túl sokat, de olvas a gyerekem nem kötelezőket. És ez szerintem ilyen kötelezők mellett nagyon fontos, hogy tudja, léteznek olyan világok, ahol jól érezheti magát, és a könyv nem számonkérés, hanem remek időtöltés. 12-13 évesen még ne akarjanak tanulságokat meg erkölcsi magyarázatokat lenyomni a gyerek torkán, mert úgysem a megfelelő módon és időben érkezik.

képek: deviantart