HA A PAPÍR ELBÍRJA, A KÉPERNYŐ IS
A goodreadsen megtaláltok, ott még véleményezem az olvasmányaim, hosszabb-rövidebb módon.
Muszáj ezt ide örömködnöm, hogy milyen jó ez a könyv, és nem csak azért, mert olyan, mintha én írtam volna, mert ha könyvet írnék valaha, az pont ilyen lenne. Anna Cima megírta előlem a tinikorom, a világlátásom, az érdeklődésem. Megírt engem. És ezt annyira jó olvasni, mert vicces, cinikus, szarkasztikus, és nagyon nagyon okos. Sokkal okosabb, mintha én írtam volna.
Úgy is lehet olvasni, hogy csak beleveti magát az ember és hagyja sodortatni; én így tettem, és eljött egy pont, ahonnan elölről kellett kezdenem az egészet, és átértékelni, amit és ahogy eddig olvastam. Minden fokozatosan bomlik ki, regények a regényekben, írók, álnevek, megtörtént és képzelt dolgok, múlt és jelen, meg valami jövőféle, mindez szinte egyszerre láttatva.
Jana imádja a japánokat. De nem azokat a lányos kis fiúkákat, hanem a férfias japánokat, meg a mangát és az animét, az igazi irodalmat és a filmeket. Két barátnője van, az egyik természetesen japán, a másiknak rózsaszín a haja, és a rák ellenszerét kutatja. Jana Kavasitát kutatja, egy elfeledett írót, akiről először semmit sem tud, majd annyira belemerül, hogy nem is csodálom, hogy Tokióban ébredt.
...meglehetősen kilógok azok közül a csajok közül is, akiknek bejönnek az ázsiaiak. Még ezt a szűk kört véve is elcseszettnek számít az ízlésem, mert míg a csoporttársaim nagy része céltudatosan azokra a japánokra hajt, akik úgy néznek ki, mintha vattacukorból lennének, nekem a szakállas és piszkos szamurájok, a szutykos diákok a könyvtárból és a gitáros utcazenészek tetszenek.
Aztán Janát felvették japán szakra az egyetemre, ahol aztán rengeteg időt tölt a könyvtárban. Itt bukkant rá egy cseh folyóiratban Kavasita Kettéválás c. novellájára is, és valahol itt kezdtek el sokfelé ágazni az események, és a téridő kontinuumban megjelent egy másik Jana is, egy asztrális kivetülés, egy másolat vagy egy gondolat, igazából ő maga sincs tisztában azzal, mi is történt vele. A japán és a cseh helyszín és a Jana környezetében lévő személyek mintha szimbiózisban lennének, egymás körül keringenek, hol itt, hol máskor, aztán visszatérnek ide, majd megint akkor vannak.
Mindkét Jana mozgatja az életét és a kis holdudvarát. Tokióban próbál áttörni a határon, Prágában meg beleássa magát a japán irodalomba, Kavasita életébe, a rengeteg homályba és titokba, ami körülveszi az író alakját, és akit Tokióból sem lehet tisztábban látni.
És nekünk meg nagyon kell figyelni, hogy hol vagyunk és mikor, mert nem elég nekünk a Janák tömege, de még a lefordított alkotások is ott vannak, gyönyörűen egymásba ágyazódva, kiegészítve a jelent, és lassan görgetve előre az eseményeket.
Örülök, hogy nem tologattam tovább, ez egy annyira remek és vicces és okos könyv, és közben annyira könnyed, és mégis elgondolkodtató és filozofikus, és metafizikus, és történelmi, és emberi, annyi minden egyszerre, és annyira mesterien van mindez egymásba olvasztva, hogy szerintem vétek lett volna kihagyni. Nem vagyok az az olvasó, aki azonnal rárepül a kortárs újdonságokra, de Anna Cimára figyelni fogok.
Amikor a tizenhét éves Jana álma teljesül, és Tokióba utazhat, legszívesebben örökre ottmaradna. Hamarosan rájön, hogy egy ilyen kívánságnak beláthatatlan következményei lehetnek, ugyanis egy varázslatos kör foglyaként a forgalmas Sibuja negyedben találja magát.
Amíg Jana fiatal énje a város utcáit rója, meglepő helyzetekbe keveredik, és a hazafelé vezető utat keresi, a huszonnégy éves Jana japanológiát hallgat Prágában, Tokióba szóló ösztöndíjért küzd, és egy felsőbb éves diákkal együtt törik a fejüket egy japán novella fordításán. A novella szerzője, a sokáig elfeledett Kavasita sokkal nagyobb hatással lesz az eseményekre, mint arra bármelyik Jana számítana…
Olvasmányos és friss, fiatalos lendületű regény az útkeresésről, a valóság összetettségéről és egy valóra vált álom kockázatairól.
Rengeteg könyvet felhalmoztam az utóbbi időben, és most jött el a pont, hogy már nem akarok több újat. Nem gondoltam, hogy valaha is fogok ilyesmit érezni, de látva, hogy mennyi olvasatlanom van, valahogy nincs is kedvem szaporítani a számukat, inkább azokkal akarok foglalkozni, amik már megvannak. Az se kevés, még úgy sem, hogy vannak benne félbehagyott sorozatok, de azok nálam nagyon a háttérbe szorulnak a többihez képest.
Félbehagyottak. Régebben másképp álltam ezekhez a félbehagyásokhoz. Mindenáron kellettek a folytatások, és ugyan én nem voltam az a hisztizős fajta, aki nekiáll kiadóknál követelőzni, de azért magamban dohogtam rendesen, ha egy félbehagyás szembejött velem. Ma már kicsit bölcsebb vagyok, és először végiggondolom, mennyi mindent hagytam félbe én, mielőtt kiadókat okolnék a szórakoztatásom hátráltatásááért, bár azt meg kell mondjam, Moning Fever sorozatát nagyon nehezemre esik megbocsájtani, még úgy is, hogy igyekszem szem előtt tartani, hogy megjárt két kiadót is, és bár alapvetően már túlhaladta az érdeklődésem a témát, nem lenne nehéz újból nekiugrasztani. Karen Chance ugyanez a kategória, sőt, kicsit jobban várnám.
Azt viszont nehezen hiszem el, amikor azt olvasom másoknál, hogy akkor fognak már beruházni egy sorozatra, ha az összes része megjelenik. Egyszerre túl sok pénzt kellene akkor kiadni, és ugye akkor meg bejön az ismeretlen-faktor, hogy ér-e egyáltalán tízezreket bármi egyszerre. Nameg egyáltalán nem biztos, hogy az első részek akkor még kaphatóak lesznek. Általában ez mindig probléma azoknak, akik később kapnak észbe, vagy nem jut el hozzájuk időben a sorozat léte. Arról nem is szólva, amikor valami 3 részesnek indul, és közben jön hozzá még ki tudja mennyi. Én a gyűjtögető fajtához tartozom, mert azt tartom biztonságosabbnak. Nálam inkább probléma az, hogy miért nincs ekönyvben valami, minthogy miért nem találom valamelyik első részt.
Így viszont az van, hogy megszámlálhatatlan sorozatom van begyűjtve, ilyen-olyan állapotban, e-ben, papíron, vagy elkezdtem már olvasni, vagy még vár a sorára. És a sorozatok mellett ott vannak az önálló kötetek is, és próbálnék én valami rendszert vinni az olvasásba, de nem egyszerű.
Brian McClellan Lőpormágus sorozatából az első részt olvastam csak.
Robin Hobbtól már csak a Borostyánférfi trilógia van hátra, az előző+részeket nagyon szerettem.
Nagyon szemezek Robert Jordan Az idő kereke sorozatával, Sanderson Kozmerum könyveivel, amiből néhányat már elolvastam. A Dresdeneket is folytatni kellene, de az megmarad amolyan végső lehetőségnek, mert ott vannak, amikbe még bele sem kezdtem, viszont nagyon érdekelnek.
Gail Z. Martin Felvirágzó birodalmai
Jenn Lyons Sárkányok kórusa, amit addig kellene elkapnom, amíg kezelhető a megjelent sorozatrész (ez mondjuk erősen visszafog az Idő kerekénél, tizenrész, kétkötetes könyvekkel... )
Scott Lynch Úri csirkefogói
R.F Kuang Mákháborúja
Greg Keyes Tövis és csont országai
Az alkimista lánya, meg a Kalózkirály lánya, meg Morrigan Crow, meg Novik könyvei, főleg a Solomancia sorozat, meg Kameron Hurley Világpusztítója.
És ezek még csak a fantasyk voltak, és az önálló köteteket meg sem említettem. És itt még ugye az is kérdéses, hogy amiket nem is folytattak, pl. Sebastien de Castell Öregkabátos sorozatból megjelent egyetlen kötettel érdemes-e fájdítani a szívem, vagy inkább hanyagoljam.
A másik érdekesség a sorozatok esetében, hogy vannak olyanok, amikbe belekezdtem, de őszintén szólva már arra sem emlékszem, hogy olvastam. Ha nem lenne a blogom meg a GR, nem is tudnám, hogy valaha is járt a kezemben. Michael J. Sullivan Riyria könyveiből elvileg két részt olvastam, de csak nagyon halványan emlékszem az első kötetből néhány dologra. Namost ez végülis érdekelne, úgyhogy ha mást nem, újraolvasom, aztán legfeljebb majd eszembe jut. Vagy nem. De ilyenkor azért mindig felmerül bennem, hogy ami ennyire kiesik az agyamból, azzal érdemes-e időt töltenem.
A sci-fiknél is van rengeteg elmaradásom. Először is nagyon folytatnom kellen már a Térség könyveket, az utolsó három résszel még adós vagyok magamnak, és gyorsan túl kellene lennem rajta, mert szerintem ha vége a sorozatnak, valamilyen módon még máshonnan újra felveszik majd a fonalat.
Nagyon be kellene iktatni Octavie E. Butler Xenogenezis soriját is, meg
Reynolds új sorozatát, a Poszeidón gyermekeit.
Van két kötelezőm, ezek amolyan lazulós olvasmányok, ha nagyon el vagyok fáradva, mert imádom, ahogy Stephen Fry tolmácsolja nekem a görög mitológiát. Szórakoztató, kiszólogatós, és még úgy is le tud kötni, hogy azért elég jól ismerem ezt a világot:
Meg pár magányos könyvet, mint Más dalok, Itt és most és aztán, Tokióban ébredek, meg a Gazdátlan csillagok, meg a Jövő orvosa, és Orkaváros, és Légszomj, és több most nincs. Majd lesz.
Van még pár krimi meg történelmi regény, amit jó lenne, de ezek eléggé esetlegesek, nagyon függ attól, hogy mihez van épp kedvem. John Marrs és Graham Moore könyvei mindenképp olvasósak lesznek, és újabban egyre többször jut eszembe Joanne Harris, van még néhány regénye, amivel adós vagyok.
De ennél persze sokkal több van, ami olvasására vár, sajnos, valahogy komfortosabb érzés volt, amíg nem voltam ennyire elborítva lehetőségekkel.:)
Van egy taktikám: ha az olvasómon már túl sok könyv halmozódott fel, amiket hónapok óta ki sem nyitottam, törlök mindent, és csak azokat teszem fel, amik abban a pillanatban érdekelnek. A papírkönyvek már keményebb dió, de mindig van néhány a komódon, hogy ne felejtkezzek el róla.
Az elveszett kontinens is, meg az Evelin Hardcastle is nagyon érdekesnek ígérkezik.
Meg Angus Watson Vaskor soriját is elkezdtem, egyelőre az első felénél járok, és semmi fantasy, pláne nem grim vagy drak, úgyhogy várom, hogy túllépjünk a történelmi jellegen, és jöjjön valami igazán ütős.
Nagyon hosszú könyv, drága is, viszont aki szereti a történelmi regényeket, és eme két dolog nem riasztja vissza, az ne hagyja ki. Olyan korszak ez Európa történelmében, ami fontos, mégis kevéssé ismerjük. A regény Barcelónára koncentrál, ami akkoriban inkább presztízskérdés volt, sőt, eleinte az sem, mivel a szaracénokkal határos terülten feküdt, így a kényes egyensúly, a béke és a háború váltakozó előfordulása eléggé tönkretette a hírnevét.
Egészen addig, míg egy fiatal egyházi személyt ki nem neveztek Barcelona püspökének. Kellett ehhez egy jó adag ambíció, hogy útban legyen másoknak ez az ambíció, vakmerőség, szilárd akarat, és sok-sok ész. Az udvari intrikák, politikai szövetségek átlátása sosem egyszerű, itt viszont olyan erők munkáltak még pluszban a háttérben, ami nem feltétlen volt előre látható. Már akkor is családok jöttek-mentek, álltak sorban a hatalomért, letaszíttattak, majd felemelkedtek, netán örökre megszűntek létezni.
Szóval itt nem csak Barcelona áll a középpontban, hanem az egész akkori Európa, szinte látni lehet, ahogy formálódnak az országhatárok, a későbbi törvénykezés apró kis nüanszai most teremtődnek meg, és szembesülhetünk vele, milyen kevésen is múlik, hogy valaki milyen uralkodóvá válik. Nem tudom, ezek a királyok, nemesi családok tisztában voltak-e vele, hogy örökre fenn marad a nevük, az összes ballépésük, ostoba és okos döntésük, minden emberi erősségük és gyengeségük. Nekem félelmetes belegondolni, hogy több, mint ezer év távlatából látható valaki, és bele sem gondolok elsőre, hogy igazából mennyire torz lehet a kép, amit a jövőre hagyott.
Nagy erénye még a könyvnek a sokszínű szereplőgárda. Rengeteg egyéniség vonul fel, még a legkisebb mellékszereplő is olyan, mintha élne, talán annyi hibájuk van, hogy szinte mindenki vagy fekete, vagy fehér. A gonoszoknak nincs kedvelhető oldala, a jóknak meg csak enyhe gyarlóságaik vannak. Talán Rotel az egyetlen kivétel, akinek sikerült mind a két oldalát bemutatni, akinek egy része nagyon világos, a másik fele meg nagyon sötét. Nekem ő volt egyébként az egyik kedvencem, a sokból.
Remélem, jönnek még könyvek Ferrandiztól, nagyon tudja, hogy kell az olvasó kezébe ragasztani egy könyvet.
El akartam tűnni a netről, de nem lehet. Ha nem jössz fel, és nem tájékozódsz, olyan vagy, mint a barlangban élő ősember, akinek a barlangnyílása elé még egy jó nagy követ is odagörgettek. Szóval nagyon nehezen, de igyekszem tudomásul venni, hogy bármennyire is nem akarom, a net része az életemnek.
Nem tudom nem észrevenni a média alattomos pánikkeltését, amit már a főcímek is közvetítenek, de mintha a lapok maguk sem tudnák eldönteni, mi is legyen: bujtogassák az embereket és feszegessék a türelmüket az éppen aktuális bezárásokkal meg jövő-nemjövő vakcinákkal, vagy éltessék a külföldi hatalmas és mindenre kiterjedő nyitást, amit egyébként egy görgetéssel alább már cáfolnak is. A bulvár egy hiteltelen szemét, viszont hatalom van a kezében, mert többen olvassák, mint az unalmas politikai oldalakat, de ennek az egésznek a működésével engem Ellroy Amerikai tablója szembesített. Pofonegyszerű az ok-okozati összefüggés, mégis, megbújik az egész manipulálás valami elkent, idealizált maszlag alatt, és ettől kicsit olyan megfoghatatlan és konteós lesz az egész, ha valaki nekimegy. De a rohasztás működik, ez a lényeg.
Teli vagyok ugyanis nyávogó ismerősökkel, akik azzal kezdik a beszélgetést, hogy mit szólok ehhez a nagy bezártsághoz. Milyen bezártsághoz bazmeg. Mindenki oda megy, ahova akar, lehet találkozgatni, tisztes távolból ugyan, de lehet, a boltok nyitva vannak, sőt, megsúgom, szinte minden nyitva van, még az is, akinek nem kellene, hogy nyitva legyen, csak ne legyen nagyon szem előtt. Jönnek mennek az emberek országok között, hogy nem lehet világjárást csinálni, és évente háromszor nyaralni menni, azt a célország is akadályozza.
De van olyan ismerősöm is, akit hangosan nem érdekel a vírus, nem akar maszkot hordani, és baromságnak tartja az egészet, mégis kívülről fújja a halálozási statokat, mikor mennyi volt, és hol volt, és hány évesek voltak. WTF.
Nem vagyok egyedi eset, úgyhogy nem jövök azzal, hogy én ebből mit érzek meg, és mit nem. Az antiszoc lelkialkat most nyilván hatalmas előnyben van, mert amíg mások pszichológushoz fognak járni a bezártság következményeinek kezelésére, mi simán vesszük az átmenetet.
De számomra egyszerűen döbbenetes, hogy emberek képtelenek eltölteni huzamosabb időt önmaguk társaságában anélkül, hogy ettől rosszul lennének. Kell a másik, hogy elnyomja a belső hangokat, hogy a külvilág hangosabb legyen, mint a benti üresség, vagy a franc se tudja, mi van odabenn. Leginkább a franc se tudja, mi?
Én azt gondolom, mindenkinek a saját felelőssége, hogy érzi magát, és hogy ebből mennyit tol át a környezetére, rontva ezzel nem csak a saját, de a körülötte levők érzelmi állapotán is. Engem nem az zavar, hogy be vagyok zárva, hanem az, hogy azzal kell foglalkoznom, hogy a másikat zavarja, hogy be van zárva. És mindezt úgy, hogy a bezártság sokszorosan idézőjelek között van. És tök mindegy, hogy a neten vagy melóhelyen jön velem szembe, idegesít.
Ember, foglald le magad valamivel, merülj el egy kicsit a gondolataidban, olvass, fess, rajzolj, rendezd át a lakást, jógázz, nézz ki a fejedből, nézz sorozatokat. És nincs olyan, hogy már mindent megnéztem, és mindent elolvastam, és mindenen gondolkodtam, mert ezeknek nincs vége soha. Szerintem örüljünk, hogy lyuk van a seggünkön, és próbáljunk meg alkalmazkodni, nem csak anyagilag, hanem lelkileg is. Ez utóbbira eddig nem sok erőfeszítést láttam.
Merthogy szerintem a régi világunkat már sosem kapjuk vissza, de nem is érdemes ezen siránkozni, mindenki csak az idegeit tépi ezzel. És szerintem jobb sem lesz, mert ha ennek vége, jön valami más, jobb, rosszabb, ki tudja, de a világ változóban van, és tetszik, nem tetszik, ebben élünk, el kell valahogy viselnünk. Én próbálom a nyávogókat kiiktatni a mindennapjaimból.
Elég rapszodikus volt tavaly, hogy miről írtam, meg miről nem, de van pár jelentős, ami kimaradt, azokról felvések ide pár gondolatot.
Összességében nem túl sok tavalyi olvasmányom tett rám mély benyomást, ezeken kívül talán még a szórakoztatása mellett is sokszor gondolkodóba ejtő St. Mary krónikák, amire azt tudom mondani, hogy igazán hatalmas élmény volt. Mindig ilyen könyveket akarnék olvasni, de ki tudja, lehet, akkor elsikkadna, amitől ezek ennyire kiemelkedőek.
