Chirovici - Tükrök könyve

Felkeltette a kíváncsiságom a könyv előszava, ebből is az utolsó fejezet, vagyis hogy az olvasónak nem elég azt tudni, ki ölte meg az áldozatot, az mindenkit jobban érdekel, hogy miért. És teljesen igaza van. Gyilkosság esetén úgyis kiderült, ki ölt, mert valakinek kellett, és valóban sokkal érdekesebb tudni a miérteket, az összefüggéseket, azokat a dolgokat, amik nincsenek feltétlenül szem előtt, mint a nyilvánvalót.

28 évvel korábban megölték Wieder professzort, és Richard Flynn könyve elindítja a múltban, ezzel együtt emberek vélt vagy valós emlékeiben történő nyomozást. Peter Katz megkapja Flynn kéziratának az elejét, viszont a befejezést már nem áll módjában elküldeni. Katz kihozza a helyzetből, amit lehet, de mivel folytatás nincs, irodalmi ügynökként nem tehet semmit. Megkéri egy újságíró ismerősét, John Kellert, hogy nézzen utána, mennyire pontosak a kéziratban foglaltak, és hátha előkerül a teljes anyag.
Keller eljut Roy Freemanhez, aki annak idején a gyilkossági nyomozást vezette, de már akkor sem nyugtatott meg mindenkit az ügy megoldása.
Most, 28 évvel később, Flynn közvetetten sok ember életét felkavarja azzal, hogy rábírta ezt a három embert a múltban való kutakodásra.

A három ember nyomozása három különálló egységet kapott, amik tökéletesen egybeolvadnak. Nem szeretem a széttagolódó történeteket, kizökkentenek és elveszik közben a hangulat, de itt szinte fel sem tűnt az átmenet. Mind a hárman egyre többet oldanak meg a múltban történtekből, bár ezzel együtt, ahogy lenni szokott, egyre több kérdéssel is találkoznak.
Chirovici nem csak a gyilkosság miatt írta meg a könyvet, hanem az emberi emlékezet képlékenységét is próbálta vizsgálni. Tényleg izgalmas, ahogyan az emlékeket az agy kezeli, bár szerintem egészen más dolog az, hogy két ember sem emlékszik ugyanúgy egy bizonyos dologra, mint az, hogy valaki direkt hazudik.
Különös krimi lett ebből így, hogy három ember adta tovább egymásnak a már felgöngyölített tényeket és feltételezéseket, ezzel remekül építve a történetet, ami így tudott előre haladni, bár én kicsit hiányoltam a bővebb pszichológiai magyarázatot. Wieder munkássága éppenhogy csak említésre került, kivonatosan, mindenféle részletet vagy tudományos tényeket nélkülözve. A nyomozás és az emberi oldala viszont nagyon rendben volt, logikusan és reálisan történt minden.
Az ember azt gondolná, majd három évtized távlatából nehéz lehet megoldani bármit is, de vannak helyzetek, amikor hosszú idő után már elveszti a jelentőségét némely cselekedet, és könnyebb róla beszélni, bizonyos dolgokat már nem akar takargatni az ember.
Ez a könyv is attól olyan baromi jó, mint a többi hasonlóan jó társa: attól a sok-sok apróságtól, ami a fő történetszál köré szövődik, kiegészíti azt, élettel tölti meg, és befolyásolja az olvasót, gondolkodásra készteti, és eléri, hogy válaszokat akarjon. Még akár többet is, mint amit a könyv adni tud. (Én pl. simán elolvasnám Flynn könyvét is, még ha nem is létezik.)

Piñeiro - Űrugrás

Hát ez egy nagyon cuki könyv volt. Tudom, hogy inkább a sci-fi részét, főleg a tudományos oldalát kellene elemezni, mennyire volt tudományosan hiteles, hogy a felhasznált anyagok hogy konvergáltak a légkörrel, a számítások helyénvalóak voltak-e, de őszintén szólva én ezt meghagyom annak, aki úgy érzi, ért hozzá. (kapunk tudományos lábjegyzetet, ahol a fordító  kijavította az író tévedéseit. így szinte tudományos is lett a könyv.)
Azzal együtt is teljesen egyben volt a könyv, hogy fogalmam sincs, mennyi sületlenség volt benne. Még az is lehet, hogy valami jövőbeni tudományos felfedezés (vagy akár jelenbeli) alapja lesz, az viszont biztos, hogy az akciójeleneteken izgultam, a szereplőket kedveltem, a háttérvilág ötletes volt, és a történet vezérfonala sem maradt el semmiben a legnagyobb tudományos fejtegetések mögött.

Angela1 a munkamániás tudományos munkatárs, neki köszönhető az az űrruha, amiben Jack elhagyja a légkört, és teszteléskor egy másik világon köt ki, ahol egy másik Angela2 várja, akinek nem kevésbé tudományos agya van, csak már egy ideje másra használja. De simán felveszi Angela1 vezérfonalát, és igyekszik mindent megtenni, hogy Jacket visszajuttassa a saját síkjára. Nincs egyszerű dolga egyiküknek sem (mmint az Angeláknak), mert mind a kettejük után hajtóvadászat folyik, és Jack sem könnyíti meg a saját dolgát, sem katonailag, sem érzelmileg.
Vérbeli ponyva a sci-fik között, de nem is akar magasabbra törni, és szerettem olvasni. Szórakoztató volt, izgalmas, adott némi gondolkodnivalót is, bár a történetvezetés roppant kiszámítható volt,és a szereplők sem gondoltak vagy tettek semmi meglepőt. És igen, elég durván HappyEnd a vége. Biztos lesz, akinek ez csalódást fog okozni, ők a vége előtt pár oldallal tegyék le. Semmiről nem maradnak le, minden úgy fog történni, ahogy elképzelték.

Elin Hilderbrand - Hajótöröttek

MacAvoyék váratlanul meghalnak, és ez felkavarja a négy családból álló baráti társaság összes tagjának az életét. Egyik titok derül ki a másik után, és ezt egyedül a begyógyszerezett Phoebe veszi jól. Ő alig vesz tudomást valamiről, amit meg megtud, igazán az sem kavarja fel.
Elég széles társadalmi réteget ölelt fel ez a kis baráti társaság.
Ott van a Főnök, Eddie, (egyébként rendőrfőnök), és a felesége, Andrea, aki régen a másik baráti házaspár férfitagjával, Jeffrey-vel járt (és aki szerintem igazán sose szeretett ki a nőből). Ők abszolút középosztály, városlakók. Jeff viszont farmer, hatalmas gazdaságot vezet, a felesége, Delilah, meg nem is tudom, mit csinál. Ő a csapat beszélgetője, hangulati irányítója, tipikusan olyan nő, aki nem veszi tudomásul, hogy negyvenX évesen már nem azért kelünk fel reggel, hogy este a buliban szénné igyuk az agyunkat. (Mondjuk a pia alapvető meghajtója a csapatnak.)
Anyagilag, társadalmilag, szellemileg, mindenhogyan, Eddison és Phoebe látszólag kilógna a társaságból, mégis évek óta elég szoros a barátságuk a többiekkel. Eddison sikeres ingatlanügynök, Phoebe meg főállású begyógyszerezett feleség, aki időnként mindenféle egyesületekben elnököl, és jótékonykodik.
Együtt járnak nyaralni, bulizni, hétvégente rendszeresen összejönnek, sütnek, főznek, isznak és jókat szórakoznak. Óhatatlan, hogy egyéb mindenfélék is szövődnek közöttük keresztbe-kasul.
MacAvoyékkal együtt elég színes a bagázs; Greg volt a csapat gitáros szépfiúja, akiért a tanítványai is bomlottak, ahogyan azt kell, Tess pedig a csendes kis szeretnivaló kislány, egyébként Andrea unokatesója, szinte már húga, lánya, a mindene.
És ők így együtt is, meg párokban is, meg külön-külön is, teli vannak titkokkal, de a legelső és legnagyobb, hogy hogyan és miért halhattak meg Gregék.

A MacAvoy házaspárból Hilderbrand igyekezett valami nagyon központi, nagyon jelentős, és még annál is nélkülözhetetlenebb párost alkotni. Ebből én csak az igyekezetet láttam, a sikert azt nem.
Valószínűleg a halál nem az az állapot, ahonnan az ember személyisége igazán ki tudna domborodni, betudom ennek, hogy nem éreztem át a házaspár jelentőségét.
Pedig rengeteg anekdota, visszaemlékezés, könnyes meg nevetős történeteik voltak velük kapcsolatban, ennek ellenére súlytalan személyiségeknek tűntek, és nekem nélkülük is kerek volt a társaság. Érdekes emberek voltak, sok baromságot megcsináltak együtt, jó volt róluk olvasni.
Ami viszont roppant mód érdekelt, hogy hogyan halhattak meg, ez nagyjából megválaszolásra is került, bár ugye senki nem volt ott, úgyhogy inkább csak feltételezésekkel zárult a könyv.
Eddison titkárnőjét, Fredát, bevehették volna a csapatba, az őszintesége és a természete érdekes dolgokat hozott volna ki mindenkiből. Szerintem ő volt a legjobb arc a regényben a Főnök után.
És ebből már ki is derült, hogy igazán egyik házaspár sem lett a szívem csücske.

Arne Dahl - Misterioso

Skandináv krimi a megszokottnál kevésbé véresen. '98-ban jelent meg eredetileg, mára kissé idejétmúlt lett. Mivel az utóbbi időben szinte csak friss regényt olvastam, amik eredetileg is nemrég íródtak, folyamatosan figyelmeztetnem kellett magam, hogy bár nekem a 90-es évek történései már kövület, akkoriban a közelmúlt volt.
Érdekes adalék a nyomozás mellé az akkori társadalmi helyzet. Akkoriban is probléma volt a skandináv államokban a menekültkérdés, csak jóval kisebb volumenű volt, mint most. Ráadásul, hogy ez most az író perverziója-e, vagy általános emberi hozzáállás, nem tudom, de még azt is számon tartották valakiről, hogy Finnországból jött svéd-e, és igen nagy szerep jutott az akcentusoknak/tájszólásoknak is, meg alapvetően annak, hogy ki honnan származott.
Jól megbonyolította a gazdasági témával a történetet, ezeket az összefonódásokat, hogy ki kinek a melyik cégébe mennyi ideig mi volt, biztosan lehetett volna követni egy folyamatábrán, én elvesztettem a fonalat már az elején.
A Mimir rend, ha lehet ilyet mondani, cuki. Mint az összes többi férfias csoportosulás, amikről mindenki csak annyit tud, hogy titkos szertartásaik vannak, amiknek jó része csoportos kefélés maszkban, egyébként minden titkos, és ha valaki, akkor egy nő aztán végképp nem kaphat róluk infót. :> (de gondolom, azért pár nő csak idekerült ilyenkor... vagy nem?)

Még mindig keresem azt a krimiírót Caleb Carr után, akinek a rajongója lehetnék. Dahl nem került a listára, de érdemes volt elolvasni. Mindent hozott, amit egy akciódús, jó krimitől elvárok.

Őszre jönnek

Felkarolta a Libri Joanne Harrist, és szerencsére nem a már eddig kiadottakat akarják újra kiadni, hanem hoznak egy vadiújat, a St. Oswald fiúiskolát. Örülünk, és vásárolunk.

A legutóbbi Őrségnél megfogadtam, hogy többet nem veszek őrséges könyvet, mert Lukjanyenkó csak a nevét adja, a szellemírói klasszisokkal rosszabbak nála, a kiadó összegányolja a könyveit, se szerkesztés, se ellenőrzés, szóval nem éri meg az árát. Viszont jön most egy, aminek elég jónak tűnik a története, a strómanja sem Vasziljev, úgyhogy kap még egy utolsó utáni esélyt a Varázsőrség.

Ha már eddig vártam Staveley Csiszolatlan trón sorozatával, a harmadikat már csak bevárom. Meg hogy újra rákattanjak a fantasykra.


Annak idején imádtam a Downton Abbeyt, bár azt nem tudom, hogy Fellowes hogy ír, de majd kiderül a Belgravianál. (ő írta a Sznobot, emlékeztek rá? én se, még a megboldogult Ulpius adta ki, és nagyon rá voltam akkor cuppanva, de végül azóta sem olvastam.)
Bár a General Press nem a kedvenc kiadóm, a féltéglái meg a rajzlapszerű papírja nem teszi kívánatossá a könyveit, de majd meglátjuk, adnak ki ők e-ben is.

Stieg Larssonnal még tartozom magamnak, nem is ártana elkezdenem, mert a fejemre nőnek a megkezdett, és soha be nem fejezett sorozatok, most meg már az ötödik része jön, a Mint az árnyék.

Jönnek Ferrante Nápolyi regényeinek a folytatásai, a negyedik rész 2019 július. Hát, nem sok kiadó van, aki ennyire előre tervezne. :D

A Delta Vison nagyon bizakodó, hogy ebben az évben még esetleg kijön pár könyvük, de ahhoz képest hogy beígérték a közel 100-at, egy picinykét le vannak maradva. Erikson biztosan nem lesz idén, Reynolds tudjafene, de sztem az se. A fórumukat olvasva egyesek azon pörögnek, hogy melyik hány kötet lesz, nemhogy annak örülnének, ha egyáltalán lesz. Azért ha a DV megfeküdne, annak annyira nagyon nem örülnék.

Agavéék FBn írták, hogy jön majd Dan Simmonstól az Illion folytatása, az Olympos, és Richard Morgan Hősöknek való vidékének a befejező kötete, és ha már azzal kezdtem, hogy Harrisnak örülünk és vásárolunk, befejezésként is csak ezt tudom mondani. Ezt a kettőt biztosan.

Röviden

Úgy volt, hogy nem írok többet könyvekről, meg úgy alapvetően semmiről sem, de elvonási tüneteim lettek, meg nem is tudom, időközben átgondoltam, mennyire is kell nekem ezt az egész blogolást komolyan venni. (semennyire, így egy kicsit módosult a hozzáállásom.) Lobo már ki is törölt a bloglistájából, dehát ez van, farkastörvények uralkodnak mifelénk. :>

Általában igyekszem nem bedőlni a kiadók hangzatos reklámjainak, amiben minden könyv leg, és annyira olyan, hogy ők még olyat eddig nem olvastak, de időnként mégis sikerül naivának lennem.
Anthony O'Neil Sötét oldala tipikusan ilyen könyv volt. Nem volt ez rossz, a feléig még el is hittem, hogy ez tényleg egy baromi jó könyv, de végül egy teljesen kommersz és középszerű regényt tettem le, amiben voltak jó ötletek, viszont mindennel találkoztam már valahol. Ráadásul ez a Holdon pattogó Kenbaba... Pedig ezt a könyvet nagyon akartam, még megjelenés előtt.

Wesley Chut viszont bizalmatlanul szemléltem, aztán milyen jó kis könyv is ez az Időrabló. Tipikusan szórakoztató sci-fi kaland, lehet izgulni a szereplőkért, vannak benne időcsavarok, és az egész koncepció felépítése elgondolkodtató. Szeretem a politikai-gazdasági áthallásokat, még ha ez egy fantasztikus történetbe is van csomagolva. Itt abszolút bebizonyosodott, hogy ne hallgassak feltétlenül az első megérzéseimre. Nagyon várom már a folytatásait.

Blake Crouch Véres aranya abszolút hozta az elvárásaim. Nincs benne semmi kiemelkedő, csak úgy simán baromijó. 
Morgan Fekete férfije szintúgy, bár itt egy kicsit gondolkodnom kellett ennyi könyv távlatából, hogy miről is szól. 
Reynolds Jelenések tere folytatásért várakozik. Az egyik legjobb sci-fiíró mostanság.

Takano Kazuaki Genocidéjét félbehagytam, egyszerűen nem akart rátérni a lényegre, és ez nem az a típusú regény, ahol szívesen olvasom a mellébeszélést.

Gemmell. Elvileg nem hibázhatnék vele, de azt hiszem, nála sokalltam be kicsit a fantasyból.
Az Árnyékok farkasát egy szuszra végigvittem, teljesen beszippantott. Mosdatlan vadnyugati hős egy disztópikus fílingű világban, vér folyik és varázslat, egyszóval egy remek könyv.
A Makedónia oroszlánja viszont kicsit elvette a türelmem, a második részt már nem volt kedvem elővenni.

Maradt a végére két krimi.

Jane Harper Aszályával teli vannak most a blogok. Szerintem két oltári nagy logikai baki van benne, de mindent meg lehet magyarázni a hanyagsággal és emberi reakciókkal, szóval akár elfogadható is lehetne, de nekem kilóg a lóláb. Nem jó, amikor az író a realitást alárendeli a történetnek. Ezt leszámítva Harper nagyon jól ír, nem csak a cselekményre koncentrál, hanem a jellemekre és a környezetre is.

Grangé Bíbor folyók. Ez majdnem tökéletes volt (vagy inkább csak kegyetlenebb), azt leszámítva, hogy egy kádban ázó kétnapos hulla nem fogja a vérével telispriccelni egy kocsi belsejét. Meg a vége kicsit fura volt, viszont a rasztahajú arab hatalmas arc. Általában, ha több szálon fut egy regény, valamelyik mindig gyengébb, kevésbé érdekfeszítő, itt mind a két szálra egyformán kíváncsi voltam.

Még egy kis könyvhét

Még jó, hogy Bill szólt, hogy kijött az új Abercrombie, a szokásosan eszméletlen jó borítóval, különben teljesen megfeledkeztem volna róla.
Remélhetőleg a Könyvmolyképző kivitte a könyvhétre.

Mona Awad - Antilányregény

Update: előre írom, hátha valakinek elfogyna a türelme félúton.
Most nézem a kiadóval készül interjút, aki szerint ez a könyv egy komoly, nehéz szövegű szépirodalmi alkotás, és azt vélem kiolvasni a szavaiból, hogy ehhez a komoly, nehéz szövegű könyvhöz ez a borító a telitalálat, mert eljut mindenkihez, aki nem akarja ahhoz is, de persze nem tud ezzel a komoly, nehéz szöveggel mindenki megbirkózni.
Nos, ez a könyv minden, csak nem szépirodalom. Lehetett volna társadalomtanulmány, mint ahogy elvileg annak készült volna, de az sem sikerül. Hiányzik belőle a társadalom is, meg a tudomány is. Van, akit meg tud szólítani, mondván, nekem is mennyi bajom van a súlyommal, van, aki meg nem lát benne mást, csak egy frusztrált fröcsögést a kövérséggel kapcsolatban. (De ahhoz, ugye, hogy dönthessünk, el kell olvasni. Vagy hinnetek kell nekem, vagy valaki másnak. :D)


Újabb meglepetés, bár erre most nem mondanám, hogy pozitív. Arra készültem, hogy vicces könyvet fogok olvasni, mert van az a sztereotípia, hogy a kövér nők viccesek, meg harsányak (egyébként igen), és sokat nevetnek (még ha nem is mindig őszintén). Arra számítottam, hogy akkor én most szórakozni fogok, merthogy egy humoros regénynek van hirdetve. És akkor én most egyáltalán nem szórakoztam.
Őszintén szólva ez egy kényelmetlen és kínos könyv. Félre ne értsen senki, ennek nem a kövérség az oka, legalábbis nem konkrétan. Nem szeretném elemezni a könyv tartalmát, mert ki vagyok én, hogy bármit is gondoljak arról, hogy ki hogyan látja magát, vagy mi az alap viszonyítási pontja  a saját életében. Szerencsére nem kell vele egyetértenem, vagy ellentmondanom, ez olyan könyv, amit csak úgy el kell fogadni, hogy ja, ilyen is van.

Inkább kilodráma az egész, mint felnőtté válás regénye, és ha egy kicsit megerőltette volna magát, és nem csak a felszínt kapargatja, elég mélyreható könyv lehetett volna. Így csak felszínes siránkozás, az úristen, kövér vagyok, senkinek nem kellek szindrómáról, és igazából közben nem nagyon tudtam eldönteni, hogy most akkor ez a lány tényleg olyan visszataszítóan bálna módon túlsúlyos, vagy csak egyszerűen nem felel meg a mai szépségideálnak, ahol mindenki bálna mód elhízottan hájasnak minősül, ha vaságy nélkül is mutat valamit a mérleg.
Nem tudom, mit gondoljak erről a lányról. Az olykor nem is létező háján kívül semmit nem mutatott meg magából. Mintha a létezése arról szólna, mit lehet utálni a világban (az embereket, akik ehetnek lelkifuri nélkül, a kiálló kulcscsontokat, a nagy adag ételeket más szájában, de leginkább önmagát), és közben nem látom, mi az, amit szeret (azon kívül, hogy sovány szeretne lenni), mi az, amitől boldog lesz, ami feldobja a napját, ami miatt szívesen létezik. Olyan megalkuvó a saját magától való undora miatt, hogy képtelen voltam együttérezni vele.
De az is igaz, hogy nem tudom ezért hibáztatni. Ebben növünk fel, a csapból is az folyik, hogy ne legyen rajtad felesleg - már nem is arról van szó, hogy kövér vagy-e, hanem hogy mennyire tudsz sovány lenni, és mindezt mennyire tudod egészségesnek álcázni. Nem meglepő, ha bárkinek is az életében a súlya lesz a központi probléma, csak nem szabad azt hinni, hogy soványan az embernek nincsenek gondjai, és csupa boldogság minden perce.

Nem szerettem olvasni. Nem tudtam átérezni a kövérségét (pedig egyáltalán nem vagyok vékony én se), és nagyon-nagyon messzire volt tőlem lelkileg is, gondolkodásilag is Lizzie, aki úgy határolódott el a kövér Lizzie-ségétől, hogy Beth-nek hívatta magát. Viszolyogtam ettől a nőtől, mert nem tudott magából semmi olyat mutatni, amit kedvelni tudtam volna, viszont megmutatott mindent, ami nem tetszett benne, valszeg neki magának se. Kevés nőnek felhőtlen a viszonya a saját testével és súlyával, de ekkora mértékű önundort érezni... nekem ez sok volt.
Valahol a felénél stílust váltott, emészthetőbb lett az írásmódja, mintha magára talált volna abban a sovány testben, amit kiszenvedett magának, és ami miatt rettegés lett életének minden másodperce: bármikor elveszítheti, és még mindig nem elég sokat vesztett. Ja, hát vannak ruhák, amikbe a próbababákon meg a bemutató csontvázakon kívül más nem fog beleférni soha. Ez ilyen.
A legjobban egyébként a férje szemszögéből írt fejezett tetszett, lehetett volna belőle még. Szegény pasi...

A borító rózsazsín cukomázas.
Fánkos.
Szomorú.
Elsőre nem ezt mondanám, de mégis nagyon passzol a könyvhöz. Csak nem kell tőle rózsaszín csillámfánkos érzést várni.
Végül nem bánom, hogy végigolvastam, pedig a negyedénél becsuktam, hogy nem kell ez nekem. Tanulságos és elrettentő. És fals. Valamiért végig ez volt az érzésem, pedig az írónőt akkor láttam csak, amikor már kiolvastam.

Volt ez a nő igazán kövér valaha is...?

Rosamund Hodge - Kegyetlen szépség

Sokkal jobban tetszett a könyv, mint vártam, sőt, pedig minden ellene szólt. Elvileg 17 éves a főhősnő, a démonunk meg 900 környékén valahol, és nem feltétlen lesz ez így jó párosítás, de ez a könyv minden előítéletemre rácáfolt.

Nem egészen a klasszikus Szépség és Szörnyeteg történetet követi, de a lényege ugyanaz.
Van egy démonurunk, aki alkukra szakosodott, és egy lány, aki az alku tárgyává lett.
Mivel egész életében arra nevelték Nüxt, hogy áldozza fel magát és leendő férje démonéletét, hogy népe visszakaphassa a világát és a démonok őrülete nélküli létet, nem volt éppen egy rózsaszín lelkivilágú hölgy. A családja hidegen bánt vele, anyja meghalt, apja elutasítja, és az ikertestvérét részesíti minden szeretetében és figyelmében, így Nüx egy megkeseredett, magányos lány lett, aki tisztában van vele, hogy nem hibás ezért senki, mégsem tud a családjára szeretettel gondolni. Oltár elé áll, azzal a tudattal, hogy húga élni fog, a világa megtisztul, ha elpusztítja a Kegyes Urat, de olyan nagy élvezettel azért ez nem tölti el, sőt, őszintén megvallja, hogy szívesebben látná helyében a testvérét.
Úgy lép be a démon kastélyába, hogy neki már nincs vesztenivalója, ennek megfelelően az első pillanattól fogva beszólogat meg kötözködik Ignifexszel (így hívatja magát a démon), bár a démonúr nem veszi őt túl komolyan. Kialakul közöttük egy fura szövetség, ami végül majd megoldja a problémákat (persze újakat teremtve), viszont a vége, még ha nem is nagy csavar, de jólesően színesíti ezt a szépség&szörnyeteges vonalat.

A mese eléggé leegyszerűsíti a miérteket és a hogyanokat, ez itt, a könyvben jóval bonyolultabban és mélyebben van ábrázolva. Semmi sem egyértelmű, sem a démon természete, se a környezet illeszkedése, és a kastély itt is élt, de nem kapunk beszélő gyertyatartót, vagy rohangáló teáscsészéket. Ez egy sokkal másabb létezés. Kapásból azt írnám, hogy gonoszabb, de semmi rosszindulat nincs a kastélyban, egyszerűen csak nem egyszerű.
Sikerült úgy átültetni a történetet, hogy abból valóban démoni történet kerekedjen ki, a tanulságok ugyanúgy működnek, és hiába 17 éves a főhősnő, ez abszolút nem érződik. Nem pörögnek a korán, nincsenek agyatlan és soha véget nem érő tinijátszmák, vannak viszont kemény jellempróbák, és minden mozzanatnak komoly tétje van. A történet igazából elég kiszámítható, még a mesemúlt nélkül is, ami nem baj, mert még így is elég érdekes, az egyetlen meglepetést Árny szerepe okozta, másra számítottam tőle.
Hiányoltam, hogy a démon nem volt elég démoni, de alapvetően ennek is megvolt az oka. A Jóságosak leckéztetnek, bizonyos nézőpontból még akár a humorérzékükre is lehetne fogni a végeredményt. A személyiségén lehetett volna még csiszolni, mert egy kicsit kétdimenziós lett, de ha azt nézem, hogy a könyv elsősorban YA, azt kell mondja, majdnem tökéletesre sikerült.

Persze mégsem tökéletes, lehetett volna sötétebb, komorabb, démonibb és egyben felnőttebb is (pár dugás elkélt volna bele, mondjuk ha valaki olyan írja meg, aki képes a történetre koncentrálni elsősorban), de így sincs okom panaszra. Sokkal többet kaptam ettől a könyvtől, mint azt gondoltam volna, sőt, szerintem átlag YA-khoz képest nagyon kirí a sorból. (Ha Nüx két évvel idősebb, már semmi köze nem lenne az ifjúsági irodalomhoz.)
Szeretem az olyan könyveket, amikor azon kell gondolkodnom, hogy én mit tettem volna a főhős helyében, és külön jó, hogy nem tudom a választ. És nagyon örülök, hogy az egyetlen kedvenc mesémnek ilyen remek átdolgozását olvashattam.
A borítóról se feledkezzek meg: olvasás után értelmet nyer, bár tény, hogy csak úgy, önmagában is szép, mindenféle jelentés nélkül.

V.E. Schwab - Egy sötétebb mágia

Valahogy lehet időnként előre tudni, hogy valami nagyon jó lesz, és érdemes rá várni. Schwab regénye ilyen, úgyhogy mégiscsak írnom kell róla.
Pedig nem egy bonyolult történet, nincsenek benne hatalmas jellemek, vagy meglepő, még soha senki által nem alkalmazott fordulatok, egyszerűen csak egy nagyon kellemes hangulatú regény, amivel remekül ki lehet kapcsolódni.

Kell (így hívják az egyik főszereplőt) egy olyan világban él, amit megosztott a mágia. A régen egységes és átjárható világokat elválasztották egymástól, és lepecsételték az ajtókat, hogy semmi ne jusson se ide, se oda. Léteznek emberek, az antarik, akik képesek a világok között átjárót nyitni, de már egyre kevesebben vannak, és a világaikban, ahol élnek, kincset érnek. Ez persze elég relatív, mindegyik világ másképpen kezeli a kincseit...
London áll a középpontban, amiből kicsivel több van, mint egy. Egy Vörös, ez Kell világa, egy Fehér, és egy Szürke, és van egy, ami elvileg már réges rég elpusztult, ez Fekete London. A különböző Londonokban egészen másképp viselkedik a mágia. Van, ahol felfalja az embereket, van, ahol gyarapítja a világot, nem mindenhol maradt ugyanolyan a természete és a mennyisége.
Nagy szerepet kap még egy Szelina Bard nevű kalandvágyó lány, a hajó nélküli kalóz, aki Kell mellé csapódik, és Kell sokoldalú kabátja, amit ahányszor csak kifordít, annyiszor néz ki másképp. Hogy a kinézete mitől függött, az nem derült ki, valószínűleg alkalmazkodott a környezethez.
Ezeknek a Londonoknak az életét kicsit felfordítja, amikor előkerül valami, amit már réges rég el kellett volna pusztítaniuk az illetékeseknek, úgyhogy Kell és Lina megpróbálja helyreállítani a világok egyensúlyát.

Mint látható, tényleg nem egy extra történet, de a két szereplő remek társaság, a világok nagyon érdekesek, és a mágia sem éppen a szokványos, bár sajnos ebből nem sokat látni, vagyis inkább csak egysíkúan jelenik meg.
Van egy szereplő, Holland, szerintem a legérdekesebb személy a könyvben, csak nem túl sokat tudunk meg róla. Valahogy engem mindig vonzanak a gonosz jellemek, roppant érdekes a történetük általában, csak hely és lehetőség kell a kibontásukhoz. Ettől megfosztotta Schwab, de a könyvre úgy általában is jellemző, hogy inkább Kell és Lina áll a középpontban, mint bármi más. A világok leírása is elég nagy vonalakban történt, a jelentős különbségek miatt emlékezetesek inkább, mint az apró részletekben való eltéréstől.
Van következő része, de igazából nem igényli a történet, hogy folytassuk, mert a végével lezárult az egész hajcihő, de mindig elő tud kerülni valami a múltból, amivel aztán a következő részekben sakkban tarthatóak a Londonok.
Bár nem szerettem bele a történetbe, nagyon kellemes emlék, szerettem ebben a világban lenni, és majd alkalomadtán szívesen vissza is térek.