Repedések

Nem tudom, mikor fogok könyvekről írni, úgyhogy akit az érdekelne, az figyeljen goodreadsen.
Helyette inkább elmesélem, mivel töltöm újabban a szabadidőm.
Hindi filmekkel. :D Ha nekem egyszer valaki még akár két hónappal ezelőtt is azt mondja, hogy én bollywoodi filmeket fogok nézni, biztosan kiröhögöm.
Az egészről egyébként Bea tehet. Belinkelt a fb-csoportunkba egy hindi mindenfélével foglalkozó fb-oldalról egy klipet, amin szerintem kicsit kiakadt, de próbálta viccesen felfogni. Mivel az irodai gépemen nincs hang, amikor rákattintottam, azzal a színorgiával szembesültem, ami egyébként nagyon jellemző az indiaiakra (egy bizonyos anyagi helyzettől felfelé). Javaslom egyébként mindenkinek, hogy időnként fossza meg magát valamelyik érzékszervétől, egészen másfajta aspektust kap az élmény.
Aztán megnéztem még párszor, később hanggal is, és mivel ott nem volt egyértelmű, hogy mit is látok, muszáj volt kicsit kutakodnom. Végül a youtube volt a leghasználhatóbb kiindulásnak, egy rakat hasonló zenére találtam. Azt nem tudom, hogy működik a keresőmotorja, mert valszeg nem mi vagyunk a célközönség, így nem dobálja automatikusan fel ezeket a zenéket, amikről kiderült, hogy nem is zenék, legalábbis nem olyanok, amire számítottam.
Ezek ugyanis filmekhez betétdalok. De valami eszméletlen jók. Egy ideig elvoltam a zenékkel (ki is idegelem vele rendesen a családot, és még mindig nem sikerült megszokniuk. még mindig várják, mikor hagyom rá :D), aztán kezdtem a filmek után is kutakodni. Hirtelen elég nagy lépésnek tűnt ez így is a komfortzónám legszélétől, úgyhogy maradtam a történelmi filmeknél, az olyan biztonságos terep volt elsőre.

Nagyon mások ezek a filmek, mint amikhez hozzászoktunk.
Nagyon hosszúak, eddig az összes, amit láttam, közel volt a 3 óráshoz. Így elsőre nem tűnik soknak, de amikor reggel elkezdem nézni, és fél 12-kor még nincs ebéd, viszont a filmnek sincs vége, na az nem egyszerű.
Ami egyikből sem maradhat ki, az a szerelmi szál. A kultúrájuk miatt testiségről szó sem lehet, így csakis az érzelmek mélységére koncentrálnak, témától függ, hogy mikor melyik részét emelik ki.
A Bajirao Mastaniban például a valláskülönbség a probléma forrása, szerelmi ügyben legalábbis, emellett, nem mellékesen, de nem is igazán főszálként, egy hadvezér története az 1700-as évekből.
Egy jóval korábbi időszakba visz vissza a Padmaavat, az 1200-as évekbe, amikor Alauddin királlyá lesz, és szinte látatlanba beleszeret a szépségéről híres Padmavatiba. A szépséghiba, hogy a nő már férjnél van, és eszébe sincs elhagynia senkiért.

Semmi kis történeteknek tűnnek, de a szerelmi szál mellett ott van mindig a drámaiság, és a kosztümök, a díszletek, a hangulat, egyszerűen minden lenyűgöző. A két film érdekessége, hogy ugyanazon a helyszínen forgatták őket, nem is nagyon próbálták titkolni. Végülis, felesleges is lenne, a célnak mindkét filmhez megfelelt a környék.
Elég felvilágosultnak tűnnek nekem ezek a rendezők, forgatókönyvírók, mert a filmek üzennek: a nők nem gyengék, jogaik vannak, nem tárgyak, amiket adni-venni lehet, a vallások létezhet(né)nek békében is egymás mellett. Nem igazán rózsaszín cukormázasak ezek a filmek, legalábbis másképpen, mint ahogy a nyugati filmeknél hozzászokhattunk. Az Agneepathban például elég durván sikerült megjeleníteni a gyerekkereskedelmet és a drog terjedésének a problémáját, India maffiózósodása sem maradt ki belőle, és szemtanúi lehettünk egy lincselésnek is.
A színészek tehetsége eléggé viszonylagos. Akiknek a nevét mostanság ismeri a világ, általában háttértáncosként indultak, de voltak, akik már hollywoodi filmekben is szerepeltek (Deepika Padukone pl. Vin Diesellel játszott, és Priyanka Chopra neve is elég ismert, mindkettejükkel csináltak már zenét is amerikai rapperek), persze jócskán azután, hogy bollywoodi színészként már befutottak.
Ezek a filmek nem akarják az egész világot elkápráztatni, bár időnként azzal is sikerrel járnak, pl. a Baahubali-val, inkább tipikusan az indiaiknak készülnek, a lényeg, hogy egy film alatt szinte minden érzelmet átéljen a néző, és ha meg is botránkoztat, az még a kezelhető határon belül maradjon, és semmiképp ne legyen céltalan.

És persze nem maradhatnak ki a könyvek sem, mert a filmek hatására most kicsit irányt váltottam a tervezetthez képest. Nem szeretnék Indiára korlátozódni, a csodás, aranyfényben fürdő díszletek és csodaszép színészek ellenére sem érzem, hogy szívesen merülnék el az ország mindennapjaiban, legyen szó bármelyik korról, viszont kicsit kitolva a határokat az arab világ felé, már szinte bármi jöhet. A Bronzváros a lehető legjobb választás volt indításnak, a dzsinnek világa, az arab mitológia nagyon érdekes, és nagyon keveset tudok róla. Tervben is van, hogy kicsit jobban elmerüljek a mondáikban és a hiedelmeikben, de a történelmükből is fel kell hoznom magam, elég nagy kuszaság van a fejemben arról a térségről.

Olvass tovább...

Pedig jól indult

Tényleg, egy teljes könyvig teljesen elégedett voltam a Látókkal. Érdekesek voltak a szereplők, dacára 17 évüknek, még eszük is volt, a történet tök érdekes volt, bár így visszagondolva, nem nagyon tudnám megmondani, mit is tudtam meg a Látókról. De mindegy is, szórakoztam 662 oldalnyit, és remek volt.
Azzal kezdődött, hogy egy unatkozó úrikisasszony, nehogy megszólják az uncsi szülinapi partiját, elővesz egy ostáblát quija táblát, és két pohár pezsgő között idézgetnek egyet. Ahogy az kell az ifjúságnak, ezzel jól érzik magukat egy ideig, csak aztán kezd komolyra fordulni a dolog. Olyan üzenetek jönnek, hogy nem is értem, hogy nem dobták a tűzbe azonnal a táblát. Nem mintha az segíthetett volna a világon, mert Komisz Jack felébredt, és én már tudtam, hogy itt vér fog folyni, vagy valaki nagyon rosszat fog álmodni.
Az első volt a jó megoldás, és Manhattan szerencséjére épp elküldik Evie-t egy kis levegőváltozásra New Yorkba, mert Ohióban kicsit túllőtt a célon a képességével. Evie látó, amit mások szórakoztatására fel is használt, de ha valakit azzal vádolnak meg, hogy felcsinált egy cselédlányt, az nem tartja annyira szórakoztatónak ezt. Szóval Evie-t a nagybátyjához menekítik, aki mellesleg agglegény, és egy okkult dolgokkal foglalkozó múzeumot vezet. De ha azt gondolták a szülei, hogy ott majd biztonságban lesz a világ tőle, hát nagyon mellényúltak. Elsőnek mindjárt kirabolják, majd némi hezitálás után, miután nem oly sokára, hogy megérkezik, a bácsi vissza is akarja küldeni, elkezdi igénybe venni a képességeit egy sorozatgyilkos ügyében. A maradásért mindent, hiszen ez New York, az alkoholtilalom idején, messze a szülőktől.
Nem lőném le a fordulatokat, de ahol az álomjárás megvalósulhat, ott a szellemek is testet ölthetnek.

Evie jó fej, és az ismerősei is azok, és bár a nevezettek életkora 17 vagy akörüli, egyáltalán nem egy minimál igényű történetről és írásmódról van szó. Bray szépen adagolja az infókat, mindig egy kicsit a kicsivel súlyosabb történések mellé, míg aztán eljutunk a végkifejletig, ahol is jött a második könyv.
Na itt lett nekem annyi. Evie nem volt egy szófogadó kislány sose, nagybácsi be is sokall, és mielőtt visszaküldené, Evie lelép, és kihasználja a pillanatnyi rivaldafényt, ami jutott neki: igazi hülyepicsa lett belőle. Pózol és affektál, és nekem ezt csak olvasni kellett, és nem hallgatni, de a hajam téptem tőle. Rádióműsora van, beszédórákra jár, állandó kapcsolata van az újságokkal, és a föld felett lebeg 2 méterrel.
A történet is kicsit leült, de az is lehet, hogy én vesztettem el a jóindulatomat a könyv iránt, mert az álomjárás elég érdekes ötletnek tűnik, az álomkórral együtt, biztos izgi lett volna kideríteni, hogy fognak össze az álomjárók, hogy legyűrjék az újabb gonoszt, aki így szedi áldozatait. Csak hát Evie elég gyakran megjelent, és játszotta az eszét, úgyhogy becsuktam a könyvet, és úgy döntöttem, az első részt megtartom szép emléknek, hátha majd pár év múlva képes leszek végigolvasni a másodikat.

Olvass tovább...

Témázunk - Azok az ijesztő magyar írók

Mai témázásunk a jó magyar írókról szól, vagyis hogyan találtunk rá kedvenceinkre, és miért őket olvassuk, és nem másokat.
Finoman szólva is nagyon óvatos voltam mindig, ha magyar írót láttam a könyvre nyomtatva, pedig erre se a neveltetésem, se a gyerekkori tapasztalataim nem adtak okot. Egy jóideje meg akkor vagyok óvatos, ha magyar író nem a saját nevén jelentet meg könyvet. Hja, nehéz a kedvemre tenni.

Gyerekként imádtam László Endre Szíriusz kapitányos könyveit, Janikovszky Éva mesekönyveit, Bálint Ágnest, később Mág Bertalant, akikre emlékszem. Azt hiszem, ebben az időszakban elég sok külföldi névvel rendelkező magyar írótól olvastam, csak akkoriban ez nem érdekelt.
Olvastam Leslie L. Lawrence-et is, bár őrá pár könyv után ráuntam, amikor feltűnt a sablonossága. Azt mondjuk nem tudom, mikor jöttem rá, hogy ő Lőrinc L. László, nekem ez a két név már ősikdőktől fogva összefonódik.
Aztán megváltozott az érdeklődésem, elkezdtem az antikváriumokat járni, és szerintem nem túl sok magyar író került a kezembe, meg akkoriban egyáltalán nem gondoltam, hogy nekem erre figyelnem kellene.
Utána blogger lettem, és ez azzal is járt, hogy elkezdtem másképpen nézni a könyveket, pl. néha-néha felfigyeltem apróságokra, például a fordításra. Tudom, nem apróság, sokszor minden ezen múlik. Meg a szerkesztőn. Van néhány kedvenc fordítóm, de közülük csak Kleinheincz Csilla írt könyvet is. Nála biztos voltam benne, hogy aki így tud fordítani, az biztosan könyvet is így tud írni, úgyhogy szemernyi kétely sem volt bennem, olvassak-e tőle. Annyira, hogy még dedikáltattam is vele.:)

Azt lehetne gondolni, hogy akkor ez adott egyfajta lendületet, hogy a hazai írók felé forduljak, pedig nem, sőt, csak kritikusabb lettem. Főleg, mert egy időben egyre-másra kaptam felkéréseket még (vagy azóta sem) meg nem jelent íróktól, hogy olvassak és véleményezzek. Ezeket mindig visszautasítottam, két okból: az illető valószínűleg csak annyit látott, hogy nahát egy blog, ahol megjelenhet, de azt már nem nézte meg, milyen típusú blog, mert a legtöbbje romantikus írás volt, én pedig nem vagyok az a kísérletező alkat a kedvenc műfajaimban sem, nemhogy pont romantikus regényt véleményezzek. (Arra most ne térjünk ki, hogy ezzel valószínűleg nem csak a saját idegrendszerem kíméltem meg, de az alkotóét is.)
A másik pedig, amin nagyon el sem kellett gondolkodnom, adta magát: én a kiforrott írásokat kedvelem, a kész terméket, amik már átmentek egy kiadó szűrőjén, (vagyis jópár ember már olvasta, bár még ez sem biztosíték semmire), és jónéhány komolyan vehető olvasóén is. A külföldi írók helyzete emiatt sokkal egyszerűbb, több vélemény és nézőpont áll a rendelkezésünkre, ha dönteni kell. Nem szeretnék az első néhány ítész egyike lenni, akinek kritizálnia és indokolnia kell, gondolatokat hozzáfűznie, logikai buktatókat felismernie, hiányosságokra figyelmet felhívni, amikből az író okulni és tanulni tud. Én azért olvasok, hogy jól érezzem magam, ha ezt megkapom, az remek, ha meg nem, ne kelljen már kisdoktori elemzésben megindokolnom, mi miért jó vagy nem jó. Nem vagyok sem lektor, sem szerkesztő, és nem vagyok kibiztosítva felőle, hogy a történet kárpótol a belefeccölt energiáért. Hogy csúsztam-e le emiatt valami jóról? Egészen biztosan.

A következő név, ami felmerül a múltból, Jónás Zsolt. Mondjuk ő rácáfol a fentiekre, nem volt kipróbálva mások által előttem, egyszerűen megfogott a történettel, a táltossal és a horroros beütéssel. Azóta is sajnálom, hogy nem írt többet, szívesen olvasnék még tőle.

A másik nagy kedvenc, aki szintén kipróbálatlan volt, amikor kézbe vettem, Gaál Viktor. Ő azóta is rendszeresen alkot, hogy az Archét olvastam, a 'mit vegyek elő legközelebb' képzeletbeli listámon mindig rajta is van. Pont ezért kicsit gondolkodtam is egyébként, hogy akarok-e én erről témázni, pedig az én ötletem volt, mert annyi mindenki rajta van ezen a listán, hogy ha kicsit következetesebb lennék, és nem ad hoc olvasnék, ez a poszt is több íróról szólna.

Sansa volt az egyedüli, még meg nem jelent, akivel kivételt tettem, de csak mert egy baromi izgalmas és érdekes sci-fi világot teremtett meg, ráadásul több köteten át, amiket szépen követtem is végig. Azóta már kiadták, de jóideje nagy róla a hallgatás, igazán azt sem tudom, meddig jutott a megjelenés. Emlékszem, a végefelé behozott pár olyan dolgot, ami  nekem már nem jött be, és előkerültek azok a tipikus író-olvasó ellentétek, amik minden közelebbi kapcsolatot tönkrevágnak. Egy író ne várja el, hogy mindennel egyetértsek, én mint olvasó meg ne akarjam, hogy máshogy történjenek dolgok, mint ahogyan az az író fejében létezik. Az író dolga, hogy írjon, aztán ha kiadta magából, amit ki kell, engedje el a történetét, és hagyja, hogy az olvasóból egészen mást váltson ki, mint amit ő képzelt, hogy ki kellene. Tanulságos időszak volt, azóta távol tartom magam a közvetlen író-olvasó kapcsolatoktól, még akkor is, ha alapvetően nagyon kellemes és érdekes eszmecseréket folytattunk, igazán negatív dologra nem emlékszem. (remélem, Sansa sem.:D)

Biztosan van, aki azonnal vágta, hogy On Sai kit takar, én sokáig inkább nem kutakodtam, csak idővel tisztázódott a helyzet, hogy ő Varga Bea, a Kmk szerkesztője, aki mellesleg baromi jó humorérzékkel van megáldva, és azóta is várom az új Calderon regényt. Tudom, van Szivárgó sötétsége is, azt is akarom majd folytatni, ott a listán, de az én nagy kedvencem az űrkapitány. Felidulásból elkövetett vásárlás volt egy karácsony előtt (időnként dacosan úgy döntök, hogy akkor én most veszek könyveket. és veszek könyveket. az év nagy részében visszafogom magam.), és éjszakába nyúlóan olvastam, annyira élveztem.

Gaura Ágnes könyveivel már némileg hadilábon állok, elég hullámzó, mennyire tudja érdekesnek megírni. Mármint számomra érdekesnek, mert a téma ( vámpír és táltos keverése) baromi jó lenne, de mintha nem találná az egyensúlyt a magyar hitvilág, a humor, és a könnyedség között, valahogy mindig úgy billen a mérleg, hogy ami igazán érdekes, az elsikkad. De lehet, hogy csak én vagyok a hibás, mint olyan olvasó, aki nem rendelkezik kellő érdeklődéssel mások szerelmi élete iránt, nem tudom.

A Novum kiadó egy magánkiadó, aki itt megjelenik, kemény pénzeket fizet a kiadásért, hogy aztán ebből mennyi térül meg... leginkább szerintem semmi.
Loranys Creighton egyike volt azoknak, akik tehetséget éreztek magukban a könyvírásra, és tudjátok mit? Meg is van benne. Hogy Anita Blake koppincs lenne? Lehet, ettől LC még nagyon jól összerakta ezt a könyvet, van humora, végig pörög, egyszer sem ül le a történet, és minden megvan benne, hogy elszórakoztassa az olvasót úgy, hogy az közben nem akar hibákat keresgélni. Hogy koppincs, az lehet, de ebből a szempontból lényegtelen, mert lehet, hogy az ötletet Hamilton adta, de a megvalósításban már nem segített, ahhoz LC tehetsége kellett. Ő is egykönyves író lett, gondolom, éli az életét, mert mintha akkoriban végzett volna a gimiben, amikor megjelent a könyve.

Baráth Katalinnal szintén magánkiadásban ismerkedtem meg, ő azóta az Agave írója lett, szerencsére. Szerintem az igazán jó írók és a kiadóik megtalálják egymást idővel, ő is aztán annyi regényt írt, hogy egyelőre csak rendesen le vagyok belőle maradva.

Remek írók még Harrison Fawcett és Anthony Sheenard, akiket ugyanúgy lehet Fonyódi Tiborként és Szélesi Sándorként is látni. És ha már elsőre a sc-fi - fantasy vonal merült fel, nem lehet kihagyni Raana Raast, Görgey Etelkát, aki szintén fordító is, meg lelkész is, és bár hatalmas rajongótábora van a Csodaidők sorozatnak, mégsincs egyszerű dolga a kiadókkal. Írói kvalitásai megkérdőjelezhetetlenek, a témájával viszont nem tudunk egymásra hangolódni.

És hogy kicsit komolyabb irodalmat is elővegyek, Lugosi Viktóriát mindenképpen meg kell említenem. Több szempontból is kedvencem, egyrészt úgy ír szépirodalmat, hogy nem akarok magamon eret vágni tőle (talán nem is igazi szépirodalmár? eléggé bizonytalan vagyok, ki is a szépíró), másrészt nagyon bejönnek a témái, amiből sosem marad ki egy kis zsidóság.

Csabai Lászlót majdnem kifelejtettem, pedig igazi élmény olvasni a könyveit. Olyan jellegzetes hangja és írásmódja van, amitől abszolút minőségi időtöltés lesz, bármit is ír, történelmi krimit (Szindbád-sorozat), vagy novellákat.

És hogy ennyi jóság után mire fel a posztcím? Mert úgy alapból a magyar írókkal sokkal kritikusabb vagyok, nem véletlenül. Időnként kirobban egy-egy botrány, ami figyelmeztet, kinek a könyvét kerüljem messzire, ki az, aki nem tudja helyén kezelni a kritikákat, meg persze arra, hogy ki az, aki még nemhogy nincs kiforrva, de nem is biztos, hogy írással kellene foglalkoznia.
Vannak aztán persze olyanok, akikre nagyon kíváncsi vagyok, csak még nem jött a belső késztetés, hogy pont őt, és nem mást: Benyák Zoltán, Száraz Miklós György, Moskát Anita, Bán Mór, Hász Róbert, Goldenlane. Meg persze a fentebb felsoroltak többi könyve, amiket még nem volt időm kézbe venni.

Többiek kedvenc magyarjai:

Dóri

Pupilla

Nikkincs

Anett

Csatlakozók:
Sister

Olvass tovább...

Robert Fulghum - A harmadik kívánság

„A harmadik kívánság fordulatos cselekménye ‒ remélem, nem túlzom el ‒ legalább ötven-hatvan vagy talán ennél is több helyszínen és persze népes statisztéria közreműködésével játszódik. Hősei szinte folyamatosan úton vannak, találkoznak egymással, elválnak egymástól… megfordulnak Japánban, Barcelonában, Londonban, Párizsban, a franciaországi Givernyben, Oxfordban, Kréta szigetének számos pontján. És nemcsak a mában: lélekben és emlékeikben megjárják a harmadfélezer esztendő előtti Knósszosz világát, a »Merry Old England« (»a víg, régi Anglia«) tájait, a polgárháborús Spanyolországot, megfordulnak Delphoi híres jóshelyén… Felsorolni is sok ‒ olvasni viszont nem. A regény »olvastatja« magát, mérget vennék rá, hogy egyszer film is készül majd belőle. […] Az író, háttérben lappangó idegenvezetőként, arra használja a színhelyeknek ezt a gazdagságát, hogy mintegy mellékesen hangulatokat, színeket, kulturális-szellemi értékeket, kulináris élményeket közvetítsen: mindez azonban csak háttér, amely előtt a három hős életének valószínűleg legnagyszerűbb kalandja játszódik. A nagy lélektani érzékenységgel kidolgozott történetfő kérdése: sikerül-e a három értékes személyiségnek megtalálnia az őt megillető helyet a másik, sőt a másik kettő életében. Fulghum ezzel alighanem valami teljesen újat talált ki, közben pedig egy ördögi testcsellel kikerülte a szokványos szerelmi háromszög nyilván nagyon is kínálkozó csapdáját… -   A szerkesztő"

Időnként feltámad bennem az igény, hogy minőségi szöveget olvassak. Rengeteget olvasok, de azért azt el kell ismernem, hogy nagyrészt nem a szövegek gyönyörűsége miatt, inkább a fordulatos cselekmény az, ami le tud kötni órákra (hetekre, hónapokra). Fulghumot viszont nem csak a téma, de a stílusa miatt is érdemes kézbe venni, az ilyen íróknál lehet csak igazán látni, mennyire el tud silányulni a szöveg, ha tömegigényeket akarnak kielégíteni.
Szereplőiben két közös dolog van: az intelligencia, és a csendes, szinte tudat alatti elvárás, hogy bárhová is kerülnek, hasonlóan intelligens emberek vegyék körül őket. Hogy ki a valódi főszereplő? Leginkább Edward Lear és az ő szellemisége, de nem messze marad el mögötte fontosságban az emberek közötti érzelmi/szellemi kapcsolat, a közösség, és az élmény, amit egymás társasága, a kirándulások és a helyek adnak, ahová eljutnak. És leginkább Kréta, a mindennapok, az "ilyenek vagyunk mi, krétai férfiak" részletezése, amit írhattam volna nagybetűkkel is, annyira hangsúlyosan egymás jelzői.
A legerősebb egyéniség egyértelműen Alex, a 84 éves krétai, aki Angliában él már évtizedek óta. A monológjai már-már önimádónak tűnnek, és bár saját kijelentése szerint ő tartózkodó és nem szeret magáról beszélni, róla lehet a legtöbbet megtudni.
Alice a Nő a történetben, aki méltó párja mindenben a körülötte lévő férfiaknak, mind Alexnek, mind Max-Polnak. Sajátos személyisége van, rendkívüli módon látja a világot, és ez meghatározza, hogyan reagál rá. (Külseje is hasonlóan eltér az átlagtól, akárcsak öltözködési stílusa, vagy a férfiakhoz való viszonya.)
És Max-Pol, aki csendben meghúzódik, remek hallgatóság, hagyja, hogy vezessék bárhová, ő ott van, megéli, meghallja, megnézi, átéli, a magáévá teszi.
Van néhány mellékszereplő is, aki azonnal főszereplővé lép elő, amit belecsöppen a kis társaságukba, és még a távollétükben sem mulasztják el megemlíteni személyüket.

Kincseszsák ‒ rövid szó.
Kilenc aprócska tárgy. Talizmánok. Emlékek. Provokálni szánt tárgyak.
Mindet áthatja az emlékezés energiája. Mindet átjárja az energikus kreativitás. Alice soha nem tartott magánál kilencnél többet belőlük. Volt régen más is a zsákban, de az volt a szabály, hogy ha talál valamit, ami a meglévőkénél nagyobb jelentőséggel bír, egyet el kell ajándékoznia. Annak ellenére, hogy mindig csak kilenc talizmán volt nála, a többi is mindörökre a birtokában maradt, igaz, némi távolságra. Tudta, hol vannak, és miért vannak ott. Másokkal közösen viselte gondjukat.

Csupa játék a kapcsolat ezek között az emberek között.
Max-Pol élete válságban van, de elszánja magát a lépésre, hogy megtalálja, hol, kivel és mit szeretne csinálni. Azt a köztes időt, ami az elhatározás és a megalósulás között telik el, múltja darabkáit és a lehetséges jövőjét megosztja Alice-szel a Krétai krónikákban, ami nem csak útikönyv, személyes napló, hanem pillanatnyi impressziók gyűjteménye is. Ezekre Alice mindenféle aprósággal reagál a saját mindennapjaiból, ami újabb felfeldezésekre ösztönzi Max-Polt.
A Tanúság egy lehetőség, hogy megmutathassanak magukból a maguk számára is váratlanul felfedezett dolgokat, de a lényeg, hogy biztosak lehessenek benne, ebben a nagy világban tudja valaki, hogy léteznek, hogy átélnek, Tanúi legyenek az életüknek. Hogy Alice egy véletlenül az útjába került vadidegen jódarabig, az csak mindent megkönnyít. És ne feledjük, a másik éleslátása szükséges a dolgok helyes értelmezéséhez.
Később, mikor mélyülnek a kapcsolatok, mélyül a játék is: válaszok ki nem mondott kérdésekre, majd a kérdések is feltevésre kerülnek. Ez olyan pont a kapcsolatokban, ahol nem csak bízni kell a másikban, de önmagukban is, hogy érkedli a másikat annyira, hogy foglalkoztassa olyan válasz, amivel kapcsolatban még csak kérdést sem fogalmazott meg. Igazából ez csak annyi, hogy Alice azt gondolja, Alexet érdekelheti, miért Monet-rajongó, és hol van az ő életében a csellója helye. Vagy hogy Alice-t érdekli, Alex mit gondol a borról, vagy mi jelentősége bizonyos komboloinak a mindennapjaiban. Olyan információk ezek, amik azért kerülnek elő, mert akarják, hogy a másik tudjon róla, és ahelyett, hogy szimplán közölnék, vagy megvárnák, míg a másik megkérdezi, egy játékot csináltak belőle.

Még ha szeretnek is magukról beszélni, roppantul önzetlenek, úgy osztanak meg mindent egymással, hogy nem várnak viszonzást, hiszen tudják, hogy a másiktól is legalább akkora meglepetésben lesz részük, mint amekkorát ők okoztak egy kirándulással, egy kávéval, egy emlékhely meglátogatásával, vagy csak egy mesével a múltból. Még egy egyszerű reggeli piaci vásárlásból is képesek szórakoztató történetet faragni.
Jó hallgatni őket, élvezetes köztük lenni, bár idővel sok lett Alex filozofálása, és maga Alex is, de ez azonnal elmúlt, ahogy egy fedél alá került Alice-szel.
Van még egy nagyon fontos dolog, ami a szereplők közötti társalgást jellemzi: mentes minden elvárástól és konvenciótól. Egyenesek, szókimondóak, őszinték, és nincs közöttük megbotránkozás, ha a másik nem azt és nem úgy mondja, ahogyan szeretnék, hogy reagáljon. Egyszerűen hagyják, hogy önmaguk legyenek, mert valóban kíváncsiak a másikra, és nagyon vigyázzák azokat a szálakat, amik kialakulnak közöttük.
Ezért volt lehetséges az a szerelmi háromszög, ami kialakult a három ember között, és pont ezért nem is lett igazi háromszöggé: sokkal fontosabb volt pl. Alex és Alice számára az a mélységes bizalom, ami bármit lehetővé tett: úgy történt meg minden, hogy közben nem történt semmi.
Nagyon különleges emberek kellenek ahhoz, hogy ilyesmit be tudjanak vállalni a másikkal, akárki nem alkalmas rá.

Fulghum elbeszélési módja kettős.
Egyrészt a Krónikákat e/1-ben olvashatjuk, ez lenyomat Max-Polból Alice számára.
Az összes többit e/3-ban adják elő, ezzel Tanút csinálva az olvasóból is, és nekem ez így pont megfelelet. Szerettem a Tanújuk lenni, mindenkié.
Az első kötet végén egy egészen nem várt irányba tereli a történéseket Fulghum, ezért a második rész hangulata némileg el is tér emiatt az elsőtől, de ettől nem lett kevésbé érdekes.
Az első részben is sokat utaztak a szereplők, ezt a szokásukat a második részben is megtartották, ugyanígy megmaradtak az eseményeket kísérő illusztrációk is.
Az egész nagyon sziporkázó és ötletes, semmi kiszámíthatóság, semmi sablonosság, soha nem lehettem biztos benne, kinek mi lesz a következő lépése vagy mondata.
Nem tartozik közvetlenül a könyvhöz, de mindig megdöbbent, ha valaminek több száz éves múltja van. Japánra különösen igaz ez, ahol ugyanaz a család vezeti a vendéglőt ugyanazon a helyen több száz év óta, és ez nem egyedi eset, hanem számtalan ilyen hely van az országban. Ez nekem azt jelenti, hogy van valami halálbiztos fogódzó, amit abban az országban meghagynak mindenféle történelmi átalakulás közepette; megfordítva: az átalakulásnak nem célja, hogy totálisan szétverjen mindent, egyszerűen vannak dolgok, a gyökerek, amiket meg kell tartani a további építkezésekhez, és ez pont annyira igaz egy országra nagyban, mint egy családra kicsiben. De hozhatnám példaként a többszáz, meg ezer éves fákat is. Hol vagyunk mi ehhez itt, a fenecivilizált Európa közepén...

A legelső alkalomtól kezdve mindig minden úgy zajlott közöttük, mintha egy finoman cizellált forgatókönyv szerint történne, mintha olyan színészek játszanák kettejük szerepét, akik jól ismerik a végszókat és rendesen megtanulták a szerepüket. Függetlenül attól, milyen hosszúak voltak a kihagyások ‒ lehetnek másodpercek, hónapok, évek ‒, ők mindig pont ott folytatták, ahol abbahagyták. Arra sem volt szükségük, hogy időt szakítsanak az üdvözlésre. És soha nem beszéltek arról, ami köztük zajlik ‒ beszéd helyett cselekedtek.

Olvass tovább...

Maria Semple - Hová tűntél, Bernadette?

A hírhedt BERNADETTE FOX: A Microsoft csodagyermeke, Elgie Branch számára vidám, friss, tehetséges és kissé zűrös feleség. Az iskola előtt várakozó anyatársak szemében: fenyegetés. A tervezőmérnökök számára ő az építészforradalmár. A 15 éves Bee legjobb barátja, vagy egyszerűen csak: anyu. Egyszer csak fogja magát, és eltűnik. Beenek a világ végére kell utaznia, hogy megtalálja. A Hová tűntél, Bernadette? kötelező olvasmány, ellenállhatatlan, mélyen megindító könyv a helyét nem találó zseniről, anya és lánya szerepéről a világban.

Általában csak felhúzott szemöldökkel reagálok arra, amikor valaki 25 éve felett még keresi a helyét a világban, vagyis nagyon látványosan fogalma sincs arról, ki is ő, és mire való az élet. 

Bernadette helyzete némileg más, ő egyszer volt valahol, nagyon is jó helyen, tisztában volt önnön értékeivel, lehetőségeivel, és korlátaival (avagy inkább korlátok nélküliségével), csak aztán jött az élet, és közbeszólt. Olyan szinten antiszoc középkorú nővé vált, hogy még ahhoz is Indiából abszolvált magának személyi asszisztenst, hogy a netről rendeljen helyette, biztos ami biztos, így vele sem kell, csak virtuálisan kapcsolatot tartani.

Aztán történik néhány roppantul igazságtalan dolog vele, és hopp, egyszercsak Bernadette nem lesz sehol, és Bee, akit egyébként Balakrishnának hívnak, és a lánya, megírja a könyvét, belefoglalva minden alávaló és magasztos dolgot, ami valaha érte őket.

Imádtam Beet, Bernadette-et is, nagyon cukik voltak, ahogy próbálkoztak ezzel az anya-lánya dologgal, tetszett Bee kitartása, ahogy mindenáron meg akarta találni az anyját. Az apja... hát, nem zártam a szívembe a fickót, de remekül sikerült a mindig dolgozó, elidegenedő ember prototípusát belesűríteni.

Akin remekül szórakoztam, az Audrey, a folyton áskálódó szomszéd, a végére már kicsit sajnáltam is, annyira megtépázta az élet. Az ő férje csak időnként van említve, viszont Audrey tragikomédiájának csúcspontjára adott reakciójával egyszerre megvett magának, pedig tényleg csak abban a három sorban volt jelen személyesen is a könyvben.

Audrey tipikus kertvárosi tyúkanyó, aki azt hiszi, annyi a világ, amit a kerítése mögül lát, viszont nagyon öntudatosan (=erőszakosan) tudja érvényesíteni a világképét és az akaratát a környezetén. Ezt tisztán le lehet szűrni Tommal, a kertésszel folytatott levelezéséből. 

Az igazi rejtély számomra még csak nem is Bernadette eltűnése volt, hanem Ollie-O személye, aki remek menedzsernek tűnik, nem tudom, lesz-e olyan bátor vállalkozó, aki a mintájára megpróbálná eggyel magasabb szinte emelni kedvenc iskoláját. Szerintem hatalmas ötletei voltak.

Összességében meglepett a könyv, mikor elkezdtem olvasni, nem számítottam rá, hogy levelek cikázásának a közepébe fogok csöppenni, de igencsak élveztem.

A végére leszűrtem, hogy jó helynek tűnik ez az Antarktisz, de ennyire nem szeretem a hideget.

Nem is tudom, talán nem kellene ennyivel lezárnom ezt a regényt, mert remek szórakozás volt, ez tény, iszonyat jó dolog volt figyelni a szereplők egymásra gyakorolt hatását, amin sokszor valódi fizikai hatást kell érteni, de azért ennél kicsit több.

Nem csak Bernadette keresi a helyét a világban, amit újra el tudna foglalni, de szinte minden szereplő, még a kiskorúak sem maradnak ki belőle. Jó volt látni, hogy nem csak esetleges megoldásokkal próbálja kiszúrni az olvasó szemét, hanem itt mindenki szembenéz önmagával, és kénytelen meghajolni a levont konzekvenciák előtt. Sokkal több a könyv, mint amit elsőre kinéztem belőle, és ez már csak azért is megnyugtató, mert időpazarlás kis semmiség könyvekkel időt tölteni.

Olvass tovább...

Könyvheti kívánságok

Szépen lassan adagolják a kiadók a könyvheti megjelenéseiket, én meg csinálom, ami szeretek, listázok, hogy aztán lehessen honnan válogatni. Lehet, hogy még bővülni fog, de az eddigiek biztosan kellenek.

Blake Crouch - Hamis emlékek
A ​valóságot emlékek hozzák létre.
Erre kezd rádöbbenni Barry Sutton, a New York-i rendőr, miközben nyomozni kezd a tragikus jelenség után, amit a médiában hamisemlék-szindrómaként emlegetnek. A kór áldozatai egy olyan életre emlékeznek vissza, amit soha nem éltek le.
Helena Smith neurológus is az emlékek erejében hisz. Egész életét egy olyan technológia megalkotásának szentelte, ami segít az embereknek megőrizni a legértékesebb emlékeiket. Amennyiben sikerrel jár, bárki újra átélheti az első csókját, a gyermeke születését vagy az utolsó pillanatait a haldokló szüleivel.
Miközben Barry az igazságot keresi, egy minden betegségnél rémisztőbb ellenféllel találja szemben magát: egy olyan erővel, amely nem csak az elménket támadja meg, hanem magát a múlt szövetét is. És amikor ennek következtében elkezd megsemmisülni az általunk ismert világ, csak neki és Helenának van esélye arra, hogy együtt dolgozva legyőzzék a fenyegetést.
De hogyan találhatnának biztos kapaszkodót, amikor maga a valóság is folyamatosan változik és fokozatosan darabjaira hullik szét körülöttük?

AGAVE

Úristen, CROUCH!!

Nnedi Okorafor - A halálmegvető
A ​posztapokaliptikus Afrika egyik vidékén népirtás zajlik, törzsek vére áztatja a földet. Egy nő, aki túlélte a faluja földig rombolását, és akit megerőszakolt az ellenség tábornoka, a halálban reménykedve a sivatagba megy. Kilenc hónappal később azonban életet ad egy dühös csecsemőnek, kinek haj- és bőrszíne a helyi törzsektől eltérően a homokra emlékeztet. A nő meg van győződve arról, hogy a lánya más – különleges –, ezért elnevezi Onyesonwunak. A név ősi nyelven azt jelenti: halálmegvető.
Onyesonwu már gyerekként rájön, hogy a fogantatása körülményei testi és társadalmi bélyeget nyomtak rá. A többiek szemében ő egy ewu, vagyis az erőszak szülötte, félfajzat és számkivetett, akiről az emberek úgy tartják, hogy erőszakos életre van kárhoztatva. Ám Onyesonwu nem átlagos ewu: már gyerekként is kezd megmutatkozni egyedülálló varázsereje. Idővel egyre jobban kiteljesednek a képességei, és amikor véletlenül látogatást tesz a szellemek birodalmába, megtudja, hogy egy nagyhatalmú varázsló próbál az életére törni.
Onyesonwu először kétségbeesetten próbál elrejtőzni leendő gyilkosa elől, ám a természete ezt nem hagyja. Így elindul végül egy olyan úton, aminek a végén harcossá válhat. Hogy beteljesítse sorsát, meg kell küzdenie a természettel, hagyományokkal és történelemmel, az igaz szerelemmel és kultúrája spirituális rejtelmeivel. Egyaránt várnak rá veszélyes kihívások egy olyan jövőbeli Afrikában, ahol látszólag soha semmi nem változott – és olyan földöntúli síkokon, melyeknek a létezéséről ugyan sokan tudnak, de csak nagyon kevesen képesek járni rajtuk.

AGAVE

Varázslók, harcok, földöntúli síkok... kell.

Simon Stålenhag - Elektronikus ​állam
1997-ben egy elszökött tinédzser a sárga játékrobotjával nyugat felé tart egy különös Amerikában. A vidéket hatalmas harci drónok romjai és a hanyatlásnak indult fejlett fogyasztói társadalom szemete szennyezi. Ahogy az autójukkal a kontinens szélére érnek, egy olyan világ tárul eléjük, amiben mintha a civilizáció hosszú küzdelem után megadta volna magát. Miben reménykedhetnek?
A svéd Simon Stålenhag az utóbbi évek egyik legfelkapottabb és legnépszerűbb digitális művésze. Eredeti és különleges látásmódja, a sci-fi eszköztárával tervezett képei meghódították az egész világot. Az Elektronikus államban Amerikát mutatja be úgy, ahogy még nem láttuk.

AGAVE

Hát erre igazán kíváncsi vagyok. Az illusztrációk fantasztikusak, és a világos, vidám dolgok ellenére is elég nyomasztóak. Nem az a típusú disztópia, ahol minden sötétbe és szmogba burkolózik, pont ezért sokkal hátborzongatóbb, de ezt csak pár kép alapján szűrtem le.

Tünde Farrand - Farkasország
2050, London: a társadalom a szűk eliten kívül a fogyasztás alapján tagolódik három rétegre, és mindenkinek eleget kell dolgoznia, keresnie és költenie, hogy kiérdemelje lakhatási jogát. Amikor pedig valaki már nem költi tovább a pénzét, nonprofit személynek minősítik, és vissza kell vonulnia valamelyik fényűző Méltóságházba, ahol előbb kilenc csodás hónap várja, aztán a békés eutanázia.
Miután az építész Philip egy nap a bankszámláján lévő megtakarítással együtt eltűnik, felesége, Alice azon kapja magát, hogy biztosnak hitt otthonát és lakhatási jogát is elveszítheti. A nő nekilát kideríteni, mi történt, és nyomozása során nemcsak saját családja sorsáról, hanem az új társadalmi rend mögötti valóságról is megtudja a szörnyű igazságot.
GABO SFF
Jöhet minden, ami farkasos, bár a fülszövegből ítélve itt semmi alakváltásról vagy uf-ről nincs szó.

Catherynne M. Valente - Űropera

Egy ​évszázaddal ezelőtt az értelemháború alaposan szétzilálta a galaxist, és szinte teljesen felszámolta az űr meghódítására törekvő, intelligens életet. Ezt követően különös hagyomány vette kezdetét, hogy a túlélőknek mégiscsak jobb kedve legyen, és a feldúlt világok lakói a béke, a közösség és a megértés jegyében néha összejöjjenek.
A fennmaradt civilizációk ciklusonként egyszer megtartják a Metagalaktikus Grand Prix-t, ahol a furcsábbnál furcsább lények dallal, tánccal vagy egyéb performansszal mérik össze tudásukat. Minden újoncnak meg kell mérettetnie magát, és itt dől el, hogy a galaktikus nagycsaládba jelentkező új faj értelmes-e – ha pedig elbukik, haladéktalanul megsemmisítik.
Idén az emberiség is bekerül a képbe, és bár diplomáciai drámákra, gigantikus űrhajókra, féregjáratokra és a más népek iránt közömbös idegenekre számítottak, rúzsos szájak és flitteres ruhák, csillogó strasszok és elektromos gitárok várják őket. A Földet ráadásul nem más képviseli a galaxis legnagyobb színpadán, mint a Decibel Jones és az Abszolút Nullák, fajunk sorsa pedig azon múlik, képesek-e úgy zenélni, mint még soha senki a történelemben.

GABO SFF

Elsőre nem úgy tűnik, hogy az én könyvem lenne (Douglas olvashatatlan a számomra, mea culpa), de mivel Valente írta, teszek egy próbát vele.

Hannu Rajaniemi - Öröknyár
A Brit Birodalom felfedezte és sikeresen gyarmatosította a túlvilágot, így az 1930-as évek Európájában a halál már régóta nem a rettegett vég. A britek éteri fővárosa, Öröknyár minden elhunyt alattvalót szívesen lát, azonban másvilági egyeduralmukat komolyan fenyegeti a bezárkózó, egyre erősebb Szovjetunió, amely saját istent teremtett.
A fokozatosan elvaduló konfliktus árnyékában két nagyhatalom kémei vívják háborújukat az élők és a holtak között. Amikor a brit hírszerzés egyik ügynöke, Rachel White rájön, hogy valaki a szervezetből a szovjeteknek dolgozik, mindent kockára kell tennie, ha le akarja fülelni a kémet. Apró bökkenő, hogy a gyanúsítottat nem pusztán befolyásos emberek védik, hanem valószínűleg már régen nem is él… 
GABO SFF 
Nagyon jól hangzik, kell.

Donato Carrisi - A sötétség vadásza

Rómát egy kegyetlen gyilkos tartja rettegésben. A szörnyű megszállott nem ismer kegyelmet, és nem hagy hátra semmilyen nyomot, amikor végez fiatal áldozataival. Az egyik helyszínre riasztják Sandrát, a bűnügyi fotóst, aki igazán kiváló abban, hogy láthatóvá tegye a láthatatlant. A felvételek készítésekor azonban megdöbbentő felfedezést tesz.
Marcusnak nincs semmije - sem identitása, sem emlékezete -, de hajtja a benne munkáló harag és a titkos tehetsége. Az a feladata, hogy az eltérésekre figyelve leleplezze a gyilkosságok hátterében munkáló gonoszt. Ám úgy tűnik, a legújabb eset, a "római rém" ügye alaposan próbára teszi őt.
A lelkek ítélőszékében megismert Marcus és Sandra útjai a hátborzongató gyilkosságsorozat kapcsán ismét keresztezik egymást. És amikor már azt hinnék, hogy egészen közel kerültek a megoldáshoz, egy mindennél valószerűtlenebb forgatókönyv szereplőivé válnak, és minden megkérdőjeleződik, amiben korábban hittek.
GENERAL PRESS

A lelkek ítélőszéke eléggé bejött, jó kis krimi volt érdekes főszereplőkkel; a krimi-vonal az ugyanolyan volt, mint bárhol máshol, nagyjából nem rossz, ami a pluszt adta hozzá, az Marcus és a gonosz üldözése, és az egyház szerepe.

Olvass tovább...

Témázunk - A blogger és a reklám

Jobban mondva, én és a reklám, most ez a mai téma: ki hogyan reklámozza, vagy nem reklámozza a blogját, kell-e ez, és ha igen, mire is jó.
Látom már, hogy ebből nem lesz egy hosszú poszt, mert én csak annyi energiát fektetek a reklámba, amennyi a legkevesebb fáradsággal jár: felteszem a linket a facebookra. Őszintén szólva ennél több energiát nem látok érdemesnek belefeccölni, nem élek belőle, sőt, egy fillért sem látok a posztokból, úgyhogy minek.
Tudom, eléggé elavult gondolkodás ez, amikor mindenki nyomul a neten, híres akar lenni, és fontosnak érezni magát, meg úgy érezni, hogy bárki életére hatással van, de szerintem ezek csak illúziók, így tök lényegtelenek is. Hogy most csak ötszázan kattintanak egy posztomra, vagy kétezren, az nekem igazából jelentéktelen különbség, merthogy nem látom a valódi hatást: kézbe vette-e miattam a könyvet (lehet, hogy igen, de fél év múlva már arra sem emlékszik, kinél olvasott róla olyat, ami miatt ő is elolvasta), elolvasta-e egyáltalán a posztot (mert nem biztos ám, lehetett ez véletlen kattintás, vagy csak a kép miatt nyitotta meg ), egyetért-e velem vagy nem, egyáltalán, tudja-e, hova került, mert itt nem lehet letölteni könyveket.
Egy linkmásolásnyi időt éppen megér a posztom, bár így sem számoltam azzal az idővel, amit a posztírás vesz el, meg a képek keresése. Mert akárhogy is szeretjük a blogolást, és egy tök jó hobbi, időigényes normálisan összerakott posztokat megírni.

A közösségi média nyomulása engem egyébként is roppantul zavar. Már  nem a saját életemre vonatkozóan, mert nyilván remekül ki tudom zárni a fb-t, ha már túl sok a jóból, twitteren, youtube-on nem is vagyok, instát sem használom, de a jövőre jelenre nézve nem látom, hogy az emberek fel tudnák ismerni azt a pontot, ahonnan már egészségtelen a virtuális jelenlétük. Úgy érzem, még így is sok helyet vesznek el a könyveim a családi ebédektől és vacsoráktól, nyaralási képektől, csillogó gifektől és virágos jókívánságoktól. Oké, nem érzem így, bővel elférek mellettük, mert nagy ez a net, de a biteknek mindegy, hogy létezem-e virtuális személyként vagy nem.

Bevétel. A recikönyvek mindenképpen annak számítanak,  úgyhogy ha egy blogger recit vállal, amolyan bevételfélére is szert tesz belőle, ha máshogy nem, legalább azt a könyvet nem kell már megvennie, vehet belőle mást. Van/volt egy másikféle bevételi forrás, az affiliate rendszerrel, nem tudom, ez kinek hogy ment, de nálam nem volt túl nagy siker, legalábbis mondhatom, hogy az elvártnál jóval alacsonyabban teljesített.

Szerintem a netezők nagy többsége még messze nem tart a tudatos használatnál, leragadt az élvezeti értéknél, mert biztos vagyok benne, hogy töredékét nem látják meg egy oldalon annak, ami ott van, és félnek kattintgatni, mert mi van, ha ellopják az adataikat, és különben is, ha egy reklámra kattintanak, biztos vírus települ. A másik, kisebb részüknek pedig megvan a bejáratott vonala, ha venni akar valamit, mindannyiunknak megvan, és nem volt elég kecsegtető az ár az átszoktatáshoz. De az is lehet, hogy egyszerűen csak annyi az egész, hogy a blogokat olvassák az emberek, a boltokban meg vásárolnak, és ezt nem keverik.

Hogy van-e értelme a könyvesbloggerségnek? Szerintem azon kívül, hogy mi ezt nagyon élvezzük és szeretjük, semmi. Egy időben volt egy olyan elhatározásom, hogy jó lenne rábeszélni jó könyvekre az embereket, és segíteni a kiadókat a könyvek reklámozásával, de azután annyi helyen olvastam a kiadók panaszait, hogy visszaesett a forgalom, nem olvasnak az emberek, hogy rájöttem, én ugyan senkit nem akarok rábeszélni semmire, mindenki arra költ, amire akar. Elmúlt az a kényszerképzetem is, hogy az én posztom bármit is segítene bármelyik kiadónak, szóval mondhatom, hogy teljesen felnőttem ehhez a virtuális léthez, és nem látok bele többet annál, mint amennyit érdemel.

A net és az idő fura viszonyban állnak egymással. Rengeteg embert látok okostelóval a kezében szaladgálni pl. az utcán, és nem csak a kezében van, de ki se tudja emelni belőle az arcát. Egy ritka alkalommal, amikor buszozni voltam kénytelen, a mellettem levő ülésen volt egy tőlem nem sokkal idősebb nő, aki a telefonját pörgette, míg utaztam. Nem állt le csevegni, cikket olvasni, de nyilván találni akart valami őt is érdeklőt, és becsülöm a kitartásáért, hogy nem adta fel a keresést, mert mikor leszálltam, még mindig pörgött a képernyője.
Szóval a net és az idő kapcsolata enyhén szólva is ambivalens, ami úgy jön ehhez a témához, hogy én nem vagyok az a telót pörgető alak, én a virtuális téren kívüli olvasó vagyok. Így eshet meg az, hogy bloggerek/bárki más eltölthetnek órákat is azzal, hogy a posztjaiknak, aktuális termékeiknek megtalálják a legtöbb megfelelő helyet a neten, soha nem fognak hozzám elérni, mert nem leszek velük egy bit-térben. Így kihasználom a leglátogatottab közösségi oldalt, aminek a fényét emelem a jelenlétemmel, és úgy érzem, megtettem mindent, amit a blogom érdekében megtehettem. (egyébként a legtöbb keresésem elsősorban a gugliról jön, ehhez meg elég megírnom a posztot és kitenni.:D)

A többiek témája:

Pupi

Anett

Dóri

Olvass tovább...

Remigiusz Mróz - A fájl nem található

"Ha csak egy pillanattal előbb kérem meg a kezét, ez az egész
sohasem történik meg. Nem támadtak volna meg, nem kerültem volna kórházba, és ő sem tűnt volna el örökre az életemből."
Tíz évvel a menyasszonya eltűnése után Damian Werner azt hiszi, hogy soha többé nem látja újra régi szerelmét. Az egyik nap azonban valaki feltölt a facebookra egy különös fotót a lányról. Csupán véletlen hasonlóságról van szó, vagy eltűnt kedvese adott életjelet magáról? Pár órával később újabb kép tűnik fel a közösségi hálón. Egy fotó, amit Werner néhány nappal a menyasszonya eltűnése előtt készített, és amit senki más nem láthatott. Tényleg ő szerepel a képen? És ki keresi még rajta kívül? Damian gyermekkora óta ismerte a lányt, de az egymást követő megmagyarázhatatlan események után kénytelen ráébredni, hogy eltűnt menyasszonya múltja különös titkokat rejt.

Adott egy fiatal pár, gyerekkoruk óta ismerik egymást, együtt nőttek fel, aztán ahogy kell, tervezik tovább együtt az életüket. Mígnem egy szerencsétlen esti séta alkalmával, épp lánykérés után a pasit eszméletlenre verik, a lányt megerőszakolják, majd amikor a srác észhez tér, a nőnek már hűlt helye.
Így is marad ez tíz éven át, aztán egy facebook posztban egyszercsak felbukkan a lány képe.
Az első kérdés ilyenkor persze az, hogy tényleg ő van-e a képen. Határozottan ő, épp annyi változással, amennyit az ember tíz év alatt változhat, gondolja Werner. Aztán sorra jön a többi: mit csinálhatott vajon azon a koncerten. Ha fogva tartották, hogyan jutott el oda? Pláne olyan cuccban, amivel üzenni is lehet? És sorra jöttek a kételkedő kérdőjelek, hogy mivégre is ez az egész, és mi volt ez az elmúlt tíz év.

A pár oldalas ráhangolódás után kifejezetten izgalmas regényt olvashattam, pörögnek az események, nincs tétlenkedés, ráadásul a felbérelt magánnyomozók magánéletéről is megtudhattam mindent, még azt is, ami nem is érdekelt. Nem egy rossz regény ez, de... Ott van a de, amit elég spoileresen ki is fejtek a tovább után, úgyhogy innentől csak az olvassa, aki a könyvet nem akarja. Összességében nem volt ez rossz, amolyan egynek elmegy, mert végülis izgalmas volt, de ha azt nézem, milyen ostoba megoldások voltak benne, akkor inkább mondanám gyengének.

tovább már spoileres...

Ahhoz képest, hogy elvileg ők az ászok a magánnyomozók között, és nagyon jó pénzért ásnak egyre mélyebben a múltba, hogy rejtélyeket oldjanak meg, egyértelműen csak a hallgatóság szerepét töltik be Damian mellett. A pasas egyedül is tudott kutakodni a neten, simán elvégezte a nyomozók feladatait, nyomokat, bizonyítékokat talált, és haladt előre az ügyében.

Hogy akkor mi szükség volt a magánnyomozókra? A családon belüli erőszak miatt, mert Mróz úgy gondolta, két legyet üt egy csapásra, bemutat egy emberrablást, meg egy terrorban élő család életét is.
Egyszerűen szánalmasnak tartom a csajt, hogy elviseli, mert azt gondolja, hogy ezzel óvja meg a fiát: amíg a férje őt veri, addig sem a fiát bántja. Most komolyan, ha egy ilyen pasas bekattan, elveri a fiát is, aztán majd tőle is sírva kér bocsánatot másnap, és ezredszerre is megfogadja, hogy megváltozik, és feljelenti magát a rendőrségen. Idő kérdése minden. A csaj megtehetné, hogy gyerekestől lelép, ehelyett kiteszi magát a mindennapi tortúrának, marha büszke magára, hogy milyen faszán megtanulta elrejteni a külsérelmi nyomokat (ja, kérem, a kényelmes, pénzes élet sok mindenért kárpótol), és baromira felidegelt, akárhányszor az ő fejezete jött. Viszont legalább a maga valóságában mutatja meg, milyen egy irányításmániás, paranoid elmebeteg mellett élni. Minden pillanata "meglepetés", és köze sincs a divatos szexkönyvek sármos és csábító fickóihoz. "A férfi, akihez férjhez mentem, nem volt sehol" - az a férfi sohasem volt sehol, csak nehéz ezt beismerni. Mróz igazából erről írt könyvet, csak a fülszövegíró idáig már nem jutott el az olvasásban.
A nő sms-kapcsolatban van Damiannel, de nem áll másból a csetelésük, mint érdeklődésből: Kasandra érdeklődik, mit tudott meg Werner, ami már csak azért is vicces, mert Kasandrának fizettek azért, hogy nyomozzanak. Hogy a férje ennek útját állja, az tök lényegtelen, akkor vissza kell fizetni a pénzt, de abból meg nem lenne csetelgetés, és Kas kénytelen lenne máshogy megoldani a házasságból való menekülést. Merthogy ehhez kell neki Werner.
Akárhogy is, én egy pillanatig nem sajnáltam a nőt.

De Damian nyomozása is elég vicces, az egyetlen pozitívuma, hogy elszörfözget a neten egyedül is, különben soha nem oldódna meg az ügye.
Elég hihetetlen megoldásokat vet be Mróz. Például Damian próbál lelépni, és belefut egy rendőrbe, akinek meg kell hogy győzze, hogy ugyan menjen már, és meneküljön, amíg teheti. A srác még leáll vele vitatkozni, hogy miért is nem tartóztatja le. Mert nehogymár csak úgy annyiban hagyja, hogy elengedik. És neki tudnia kell. Mindent. Azonnal. WTF??
Az Ewától kapott infók általában időkorlátosak, de ő ezen nem aggódik, mint akinek tenger az ideje, annyit faggatózik meg kérdezősködik bárkitől, aki épp az útjába akad, és azt gondolja, köze lehet Ewához.

És eljutottunk Ewa üzeneteihez: ideje, helye, alkalma mikor volt ezekre az elraboltatása közben? Mikor az első jel felmerült, a fb-os fénykép, nekem már gyanús volt, hogy nincs itt semmi emberrablás. Ewa virtuálisan húzgálja magát Damian előtt, mint a mézesmadzag, és bár minden file túlbiztosított, ő nem mond el mindent egyszerre, hanem ide-oda irányítgatja. Átküldi a fél országon a következő pendrive-ért, és úgy tűnik, mintha minden útbaeső ember megbízható lenne, mert az eszköz szinte szabadon hozzáférhető bárkinek, ehhez képest Damiannek eléggé járatnia kell az agyát, hogy egyáltalán hozzájusson, nemhogy megtudja, mit rejtenek.
Majd jön a csattanó, a Nagy Fordulat, én meg felröhögötem. Ezt most tényleg komolyan gondolta Mróz? Hát jó. (az önellentmondásokra itt most nem térnék ki, a spoilereknek is van egy határa.) A második csavar egyáltalán nem lepett meg, de gondolom, kellett volna.

És hogy ne csak negatív legyek, mert ha akkora baj lett volna a könyvvel, el sem olvasom, pozitívuma, hogy a történet nagyon jól építkezik, és az első Nagy Fordulat sem mondható meg előre, csak a második. Tényleg nagyon izgalmas végig, bár a befejezetlensége kicsit zavaró, legalább a könyvekben elvárna az ember némi igazságszolgáltatást,

A fordításról: sosem lehetek benne biztos, hogy valóban a fordító/szerkesztő tehet-e róla, ha valami probléma van a fogalmazással, vagy már eredetileg is gázos volt. Itt az a gond, hogy időnként a mondatok közepén pont kerül egy szó végére, és a mondat másik fele új mondatként folytatódik. Mármint ami szerintem simán elférne egy mondatban. ( "Egyikünk sem volt túlságosan izmos. De én voltam a kétségbeesettebb.") Végülis nem értelmetlen, csak kellemetlenül dadogós lesz így a szöveg. Tényleg irigylem, akit ez nem zavar, engem a világból ki lehet kergetni a felesleges tőmondatokkal, meg értelmetlen szövegtagolással, ha meg iskolát végzett szerkesztőként dolgoznék, mégiscsak kijavítanám...

Olvass tovább...

Ezeket kell hazavinni (Könyvfesztivál)

Attól még, hogy rendszeresen kihagyom a könyvfesztet meg könyvhetet, nagyon is figyelem, mik jelennek meg, és időnként vissza kell fognom magam, mert első látásra kell minden, amit kinézek, de azért az idő majd eldönti, melyik köt ki nálam.
Aki tuti befutó, az Chakraborty (annyira jó neve van), és a Monstress. A Bronzvárost már akkor kinéztem magamnak, amikor az Agave bejelentette, hogy meg fog jelenni. A Fenevad csak szépen lassan kezdett érdekelni, megnézegettem a borítót, belenéztem az angolba, aztán vártam kicsit, hátha mégse érdekel, de végül előrendeltem.

 

Chakraborty - Bronzváros

Nahri sosem hitt a mágiában, de megvan a tehetsége hozzá: a 18. századi Kairó utcáin nem találni nála kiválóbb szélhámosnőt. Ám mindenkinél jobban tudja, hogy amivel a kenyerét keresi – tenyérjóslás, zár-szertartások, gyógyítás –, az egytől egyig szemfényvesztés, bűvészmutatvány, tanulható képesség. Eszköz arra a csodás célra, hogy kizsebelhesse az oszmán nemeseket.

De amikor Nahri véletlenül megidézi maga mellé Dárát, a hozzá hasonlóan dörzsölt és sötéten rejtélyes dzsinn harcost, akkor kénytelen elismerni, hogy a varázsvilág – melyről szentül hitte, hogy csupán a gyerekmesékben létezik – valódi. Mert Dára megoszt vele egy lélegzetelállító történetet: a tűz lényeitől hemzsegő forró, szélfútta sivatagon és a rejtélyes máridok nyughelyének otthont adó folyókon, az egykor szemkápráztató emberi világvárosok romjain és a hegyeken túl – ahol még az égben köröző ragadozó madarak sem azok, aminek látszanak – terül el Dévábád, a legendás bronzváros, melyhez Nahrit eltéphetetlen kötelék fűzi.

Dévábád bűbájokkal átitatott díszes bronzfalai és a hat dzsinntörzs kapui mögött régi ellentétek húzódnak. Amikor Nahri úgy dönt, hogy belép ebbe a világba, az érkezése egy évszázadok óta fortyogó háború kirobbanásával fenyeget. Nahri hamarosan kénytelen megtanulni, hogy az igazi hatalom kegyetlen és könyörtelen. Még a mágia sem védheti meg a nemesi intrikák veszélyes hálójától, és a legagyafúrtabb cselszövések is végzetes következményekkel járhatnak.

AGAVE

Monstress

Farkasvérű Maikát szörnyetegnek csúfolják... és nem is állnak messze a valóságtól.

A világot felforgatta a szörnyű háború, amit az emberek gyűlölt ellenségeik, az arkánok ellen vívtak. Maika nem csak a fél karját, de szabadságát is elvesztette a harcokban, rabszolgaként adják el Zamora boszorkányainak, akik az arkánok véréből nyerik erejüket. Azt azonban még a nagyhatalmú mágusnők sem tudják, hogy a lány testében egy ősi, kozmikus erejű, éhező fenevad szunnyad, amely csak az alkalomra vár, hogy kitörhessen...
FUMAX

Sam J Miller nekem eddig kimaradt, de majd elolvasom a novelláit a Strahan-féle antológiából. Az Orkaváros viszont pont olyan sci-fi, amit nagyon szeretek: sokkal inkább társadalmi elemzés, lehetséges szociológiai körkép, mint tömény tudomány.

A klímaháborúk után egy úszó várost építenek az Északi-sarkkörön, geotermikus fűtéssel és fenntartható energiával: a hely valóságos építészi és társadalommérnöki csoda, egyúttal túlzsúfolt tér, ahol kíméletlen küzdelem folyik az életben maradásért. A város egy idő után a bűn és korrupció melegágya lesz, a vagyonosok és nincstelenek közötti szakadék egyre jobban mélyül, és egy „omlás” néven ismert járvány tizedeli a népességet.

Miután rejtélyes látogató érkezik a városba – egy nő, akinek a csónakját egy gyilkos bálna vontatja és egy jegesmedve kíséri –, gyorsan elterjed a híre. Az „orkabűvölő” néven emlegetett idegen szép lassan összehoz négy embert, hogy korábban nem látott ellenállást valósítson meg. Miközben ezek a peremre szorult alakok összeállnak, hogy megmentsék városukat a biztos pusztulástól, sokkoló igazságokat tudnak meg magukról.
GABO SFF

David Mitchell regényei mindig nagyon összetettek és filozófikusak, érdekes látni, hogyan fonja össze különböző emberi sorsok szálait, akár még életeken át is. A Felhőatlaszt képtelen voltam elolvasni tőle, de a filmet imádom, többszörnézős, viszont a Csontórákra nagyon kíváncsi vagyok. Hátha ez emészthetőbb lesz.

Miután csúnyán összeveszik az anyjával, a tizenöt éves Holly Sykes dacosan otthagyja az otthonát. Nem szökni akar, csupán bebizonyítani, hogy ő már nem gyerek, ám a távolléte alatt súlyos tragédia éri a családját, ami hatással lesz Holly egész életére, a szeretteire…

…és azokra, akiket még nem is ismer. Egy cambridge-i egyetemista, aki vagyonért semmitől nem riad vissza; egy nyughatatlan újságíró, aki a család és a haditudósítás között vacillál; egy megkeseredett író, aki egyre távolabb sodródik a sikertől - az ő életük prizmáján keresztül rajzolódik ki Holly sorsa. Ahogy telik az idő és elketyeg az élet, fény derül egy misztikus csoport létezésére, és egy egész élet látomásai és véletlenei értelmet nyernek egy szürreális, láthatatlan háborúban, amely a világunk peremén zajlik.
David Mitchell, a Felhőatlasz szerzője ismét egy korokon és kontinenseken átívelő, epikus történetet alkotott, amely egyszerre sorsregény, metafizikai thriller és meditáció halandóságról és túlélésről.
EURÓPA

Moskát Anita könyveivel még mindig adós vagyok magamnak, de szorgalmasan gyűjtögetem őket. Az Irha és bőr témája elsőre is elég fura volt, ezek az állat-ember áthallások nem nagyon jönnek be nekem, kivéve ha teljesen komolytalan urban fantasyról van szó, Anita viszont teljesen komoly témákkal jön mindig. 

Alig két évtizede állatok milliói bábozódtak be világszerte, hogy aztán félig emberré alakulva bújjanak elő. Az emberiségnek hozzá kellett szoknia, hogy többé nem a Homo sapiens az egyetlen értelmes faj, és hogy a teremtés újabb hullámai megállíthatatlanok. A fajzatok élethez való joga azóta is heves viták tárgya, és amikor Magyarországon népszavazásra kerül a kérdés, hogy az itt élő, gettókba zárt és bérmunkásként dolgoztatott fajzatokat törvényileg embereknek tekintsék-e, a fal mindkét oldalán kiélesedik a helyzet.
GABO SFF

Nagyon vártam még Valente Űroperáját, de úgy tűnik, az nem most jön.

Olvass tovább...

Ruth Ozeki - Az idő partjain

A vén Dzsiko, miután megszült és felnevelt három gyermeket, úgy döntött, hogy elege van a világból, és elvonult apácának egy isten háta mögötti helyre. Mire Nao tizenéves tini lesz, aki Japánban született, megjárta Kaliforniát, majd visszaköltöztek, Dzsiko már 104 évesnek mondja magát, és Nao szellemi támaszává válik. Ruth, a világ másik felén lévő kis szigeten, mamutfenyők alatt élő írónő akkor kerül a képbe, amikor a tenger partra veti náluk Nao naplóját egy cunami után.
Nao a naplójában dédanyjáról szeretne írni, de kicsit megcsúszott; ír ő Dzsikóról is, de leginkább magáról, amit egyáltalán nem bántam, mert elég bonyolult mindennapjai voltak. Ő amerikainak érezte magát, hiába született japánnak, és amikor visszatért, csak egy lúzer bevándorló volt az osztálytársai és a tanárai szemében. Mindenféle atrocitást átélt, a fizikai és lelki terror a mindennapjai része, és sztem elég jól viseli. De nem csak Nao küzd a beilleszkedéssel, a szüleinek sem sikerül megtalálni a helyüket. Mintha a családi vérvonal elvárása lenne, őseikhez hasonlóan Nao is, és apja is igencsak vonzónak tartja az öngyilkosságot.
A naplóolvasásban úgy haladunk, ahogy Ruth, és ahelyett, hogy Ruth egyszuszra lenyomná, mintha direkt visszafogná magát, úgyhogy nagyon-nagyon sokáig kétségek között vagyunk, kivel mi történt. A cunami túlélői és halállistái után kutat, egyszerre aggódik amiatt, hogy felleli Naót, és amiatt, hogy nem találja meg. Közben meg bepillanthatunk az életébe is, a városi lányéba, aki volt annyira szerelmes, hogy New Yorkból egy kis szigetre költözzön a férjével, ahol a szomszédok egyszerűen csak beülnek a másikhoz egy teára, akár otthon van az illető, akár nincs.

A három nő háromféle élete elég kevés ponton fedi egymást.
Nao a mindennapjait az öngyilkos gondolatok és az iskolai terror kiegyensúlyozott egyvelege között éli, ami nem kicsit perverznek tűnik, de ott kultúrája van az öngyiloknak, szinte a mindennapok része, úgyhogy teljesen természetes, ha reggeli közben nem azon gondolkodik, hogy mit fog ma csinálni, hanem hogy melyik a leghatásosabb önmegsemmisítési mód. Próbálom megérteni ezt a fajta élhetetlenséget, de nem megy. Egyébként Naonak sem igazán, hiába köt ki minden gondolata valami önpusztító dolognál, fáradhatatlanul próbál értelmet találni az életében, miközben írja a naplóját a Fifi facér kötényében. (hát hogy lehet már egy ilyen nevű helyen öngyilokra gondolni?)

Dzsiko mindennek ellentmond, ami Naóban zajlik - a léte, a kora, a látásmódja, a helyzete és az életmódja, nem véletlen, hogy Nao rengeteget beszél róla is, a családja mellett. Afféle szellemi kikötő Nao számára, egy hely, ahol megítélés és kínzások nélkül létezhet. Még egy szellem is megjelenik a kedvéért.
Ruthról nehéz eldönteni, hogy mennyire érzi jól magát a saját életében. A saját (vagy édesanyja) memoárjával küzd, meg a szigetlakók kíváncsiságával, közben meg egyre szaporodik körülötte a szinkronicitás Nao japánságával és naplójával kapcsolatban, még Dzsiko is meglátogatja álmában, közben meg minden adat és infó, amire ráakad az események kapcsán,  Schrödinger macskáját játszik.

Az idő partjain nagyon találó cím, ki itt, ki ott helyezkedik el térben és időben, de mindenki szól mindenkihez, és csodás olvasni az időnek, a helyeknek és a személyiségeknek ezt a kavalkádját. Ahogy leírja a Dzsiko mellett eltöltött napokat, azon gondolkodtam, hogy ugyan mi értelme a mindennapi hajszának, a folyamatos számonkéréseknek, mert azért a világ marha jól működik ezek nélkül is. Arra gondolok, hogy ha a főnök leüvölti a fejed, vagy megbuksz matekból, vagy szobafogságra ítélnek, vagy megharagszik a szomszéd, ezek olyan dolgok, amiktől a világ még kerek egész, és tudja a dolgát, és halad a maga útján, annyira sem tudod befolyásolni, mint hangya a hegyomlást. Sokkal nagyobb fontosságot tulajdonítunk önmagunknak, mint amennyire valójában fontosak vagyunk. Az más kérdés, hogy a taposómalom nélkül ma nem tartana ott pl. a tudomány, ahol, de addig jó, amíg ezek az ellenpontok léteznek, és van választás.

Nem tudom, sikerült-e átadni, mennyire szerettem olvasni; direkt lassan haladtam, hogy jó sokáig eltartson. Szerettem Nao hangját, Dzsiko nyugodt bölcsességét, Ruth kíváncsiságát, aki nagyon meg akarta tartani önmagának ezt az egészet, de végül kénytelen volt osztozkodni rajta. Megértem, hogy ez nem igazán tetszett neki.

Olvass tovább...

James Clavell - A sógun

Európai ​- németalföldi – hajó bukdácsol Japán partjai felé, rettenetes viharban. Megkerülte az egész ismert (és még nem ismert) világot, s mire szokatlan irányból, kelet felől érkezve megfeneklik Izu-félsziget sziklazátonyain, a legénységből alig tucatnyian maradnak életben. A japánok azonmód fogságba vetik őket, vezetőjükkel, az angol kalandorral, Blackthorne főnavigátorral együtt.
Az európai naptár az 1600. esztendőt mutatja. A holland tengerészek – noha ők ezt természetesen nem tudják – baljósabb időpontban nem is érkezhettek volna. Két éve, 1598-ban halt meg Nippon katonai diktátora, a taikó, s azóta az országot az egész 16. századon át dúló polgárháborúk utolsó felvonása zajlik: a kisebb-nagyobb szamurájseregekkel rendelkező főurak, a daimjó-k a végső, nagy csatára készülnek, hogy egyszer s mindenkorra eldőljön, ki, melyik család birtokolja majd évszázadokon át a sóguni címet, ki lesz a szamurájok, az egész ország teljhatalmú ura. Cselvetések, árulások, orgyilkosságok feszültséggel teli, ismeretlen világába csöppen a tucatnyi protestáns európai – és talán még a „vad” japánoknál is nagyobb veszély leselkedik rájuk a katolikus portugálok és spanyolok képében. Ezek ugyanis már több mint ötven esztendeje jelen vannak a japán kikötővárosokban, s nemcsak vallási, hanem kereskedelmi monopóliumukat is féltik az „eretnek kalózoktól”, ahogy Blackthorne-t és társait nevezik. Ami lesz a sorsa az Erasmus hajósainak, miféle rafinált eszközökkel és módszerekkel küzdenek egymás és sokszor az európaiak ellen is a japán hadvezérek, hogyan kell japán módra íjjal célba lőni, a teát szertartásos módon megfőzni és felszolgálni, harakirit elkövetni, hogyan támadnak a nindzsák – minderről és még számtalan egyéb érdekességről olvashatunk ebben a vérbeli történelmi regényben. Legtöbben azonban mégis egy rendkívüli formátumú, zseniális japán hadvezérről és politikusról tudunk meg – s egy nem kevésbé rendkívüli európairól, akiből a szamuráj lett.

Nem hiszem, hogy bárkinek is be kéne mutatni Clavell monumentális regényét, ami az 1600-as évek Japánáról szól, egy igen érdekes korszakról, amikor a japánok éppen csak nyitnak a nyugat felé, de a belföldi politikai helyzet úgy alakul, hogy utána bezárulnak a kapuk több száz évre minden külföldi előtt. Ennek a regénynek a hatására szerettem bele Japánba, a japán gondolkodásmódba, amit nem igazán értek, de nagyon igyekszem, és persze a vallásukba, hiszen ez a kettő nem létezhet egymás nélkül.Őszintén szólva nem tudom, mennyire valósághű a regény úgy en bloc, de ez nem is fontos, mert ha az ember akar, utánaolvashat a korszaknak, de az biztos, hogy Clavellnek sikerült olyan jellemeket megalkotnia, ami befogadhatóvá teszi a nyugati ember számára is mindazt, amit Japán jelent, főleg, hogy az egész történelmi helyzetet az angol Blackthorne személyén keresztül éljük át, így a nyugati és a keleti látásmód közötti különbségek azonnal kiütköznek.
Hogy milyen japánnak lenni, japán életet élni, úgy viselkedni, és az élet apró dolgaira japánként tekinteni, a regény egyik nagy vonzereje.

A másik a történelmi korszak, és a kort benépesítő hatalmasságok. Tokugawába (Toranagába) szinte szerelmes lettem, (már kinőttem, némileg), imádtam a csavaros észjárását, hogy olyan biztonsággal mozog a politikai életben, az előrelátását, és a rugalmasságát, amivel pillanatok alatt képes volt egy flottul felépített tervet azonnal átvariálni, ha a helyzet megkívánta. Aki a japán udvari élet mellett képes volt megérni az öregkort, az elmondhatta magáról, hogy vagy nagyon szerencsés, vagy jóval intelligensebb az átlagnál. Itt szó szerint az élet volt a tét, elég, ha tett egy rossz mozdulatot, vagy rosszkor nézett félre, jöhetett a szeppuku, vagy az azonnali lefejezés. Ha kapott rá időt, hogy felkészüljön a halálára, az már megtiszteltetés volt.
Japán történelme alapból is izgalmas és mozgalmas, a Sógun politikai játszmái viszont külön figyelemreméltóak a kultúrális különbözőség miatt, amit tökéletesen hozott Clavell. A pókerarc, amivel rendelkeztek a szereplők, a nem-reagálás, amivel igyekeztek titokban tartani mindent, az éppen aktuális szövetségeket, a következő lépéseket ebben a nagyon bonyolult sakkjátszmában, a nem-meglepődést egy-egy váratlan fordulatra, egyszerűen a legapróbb rezdülés is érezhető és érthető volt.
A Sógunban a cél, mint bárhol máshol a világon a történelem folyamán, a hatalom megszerzése bármi áron, bármilyen eszközzel. Viszont a kultúrájuk miatt egészen más utakon érik el a céljaikat, amik nekünk, nyugatiaknak egzotikus és izgalmas, másképpen élik meg a sikereket és a kudarcokat is.

Mindenkinek jelent valamit ez a könyv és a sorozat, aki akkoriban nézte/olvasta; igyekszem nem gondolni az idióta szóviccekre, de erről Clavell tehet, kellett neki megváltoztatni a történelmi személyek neveit. Én akkoriban mindent beszereztem és elolvastam, ami Japánnal volt kapcsolatos, még egy japán íráskönyvet is, mert eltökélt szándékom volt, hogy megtanulok japánul, buddhista leszek, és olyan okos leszek, mint Tokugawa. (ahogy egy gyermek látja a világot...:D) Hát, ennek nagy része nem valósult meg, és ami igen, annak sincs semmi köze a japánokhoz, ebben biztos vagyok.
Nagyon jó volt újraolvasni, ez a világ még mindig olyan izgalmas és vonzó, mint évtizedekkel ezelőtt.

Olvass tovább...

Madeline Miller - Akhilleusz dala

Gyönyörű történet istenekről és istennőkről, királyokról és királynőkről, halhatatlanságról és az emberi szívről. A fiatal Patroklosz királyok sarja, mégis száműzik otthonából, amikor akaratlanul egy fiú halálát okozza. Az ifjú a híres-neves hős, Péleusz király udvarába kerül, ahol együtt nevelkedik a király fiával, Akhilleusszal. Az aranyszőke hajú herceg már gyermekként is erős, gyors és vonzó - ellenállhatatlan mindazok számára, akik találkoznak vele. Arra rendeltetett, hogy egy napon ő legyen a legkiválóbb görög. Patroklosz és Akhilleusz nem is különbözhetne jobban egymástól, mégis különleges, eltéphetetlen kötelék szövődik közöttük. Amikor Parisz, a trójai királyfi elrabolja a gyönyörű Helenét Spártából, Hellász minden hősét harcba szólítják a trójaiak ellen. Akhilleusz nem tud ellenállni az istenek által neki ígért dicsőség és hírnév csábításának, így csatlakozik a görög seregekhez. Patroklosz pedig félelem és a barátja iránt érzett szeretet között őrlődve követi őt Trója falai alá, noha tudja, a sors szörnyű áldozatot követel majd mindkettőjüktől... 

Sokan sokféle történetet megalkottak már a görög istenek és félistenek, mondabeli események segítségével, de Miller könyve több szempontból is kilóg mind közül. Bár ez talán túlzás, mert mindet nem olvastam, de Miller például nagyon bátran nyúl Akhilleusz és Patroklosz egymás iránt táplált vonzalmához, és általában nem ezt állítják a középpontba az írók. A Thetiszben megformált isteni anyakép lenyűgözött, egyszerre imádtam és utáltam, amikor megjelent, annyira idegenre és ténylegesen istenire sikerült, érezhetően anya, de elsősorban és leginkább mégiscsak tengeri nimfa.

Nagyon szerettem a kentaur Kheirón jeleneteit, a nyugalmát és a bölcsességét, és a helyet, ahol laktak a hegyekben; szinte sajnáltam, amikor el kellett jönniük onnan a fiúknak. Ha megjelent Odüsszeusz, biztos lehettem benne, hogy agyafúrt és kiszámíthatatlan dolgokra kell tőle számítani, akár Akhilleuszt kell előcsalogatni, akár csatába hívni, akit csak lehet.

A két főszereplő a szemünk előtt nő fel, és válik férfivá, és közben meg a könyv nem más, mint a gyerek majd a férfi Patroklosz szerelmi vallomása Akhilleusznak, aranyló hajától egészen rózsaszín talpáig. 

A két fiú nem is lehetne ennél különbözőbb. Patrokloszt jobban érdekli az orvoslás a fegyverforgatásnál, Akhilleusz viszont ha akarna sem tudna más lenni, mint hatalmas harcos. Talán ha nem lenne a jóslat, talán ha anyja nem akarná olyan kétségbeesetten megmenteni... de végülis pont ez a lényeg: nincs talán, az ember nem kerülheti el a sorsát, sokszor csak egyetlen esély van választani. Akhilleusz nagyon szerény, soha nem kérkedik félisteni tehetségével, és mivel neki ez olyan természetes, időnként mintha kételkedne is magában, valóban olyan nagyszerű harcos-e, mint ahogy állítják, de ez is csak közelebb viszi a végzetéhez.
Szegény Patroklosz meg, míg Akhilleusz a dicsőség felé menetel, csak a halálára készül, az Akhilleusz nélküli életére, amit végülis nem akarna nélküle folytatni, de ez a feltétel nélküli szerelem, ami közöttük van, megakadályozza, hogy a halála útjába álljon.

Miller nem használ nagy szavakat az érzelmeik leírásához, inkább finom árnyalásokkal, a rajongás nagyon visszafogott megjelenítésével él, és ezzel erőteljesebbé teszi a szerelmüket, és szinte tapinthatóvá a feszültséget, amit Akhilleusz bármikor bekövetkező halála okoz.
De szerencsére nem csak erről szól a regény, az elég kevés lenne, legalábbis nekem. Ha túl sok istennel nem is találkozunk, elég rendszeresen megemlítik valamelyiküket, akár, mert ajándékot küldtek, akár mert valaki dédapja harcolt mellettük, ellenük, vagy csak részt vett valamelyikük egy lakomán. Sikerült úgy megjeleníteni őket, mint az emberi élet részét, mintha teljesen természetes lenne, hogy lovakat küldenek ajándékba harc előtt, vagy egyik-másik halandót jobban kedvelik a többieknél.
A háború elkezdődött, és mintha sose lenne vége. Miller nagyvonalúan heteket-hónapokat ugrik át, hiszen mindig csak ugyanaz történt: először csak fosztogattak, majd csatáztak, de patthelyzet volt, se a győzelmet nem mozdították előre, se legyőzni nem lehetett őket. Tipikusan értelmetlen öldöklés egy nő elrablása miatt, aki nem is akart visszatérni. Vagyis tipikus indok: használjuk fel a nőt, hogy kincseket, dicsőséget és hírnevet szerezhessünk magunknak.

És tudjátok, mi a legjobb? A regény minden sorából süt a szeretet meg a szerelem, de tényleg minden sorából, és mégis olyan visszafogott ez az érzelmi áradat, hogy nem lesz sem nyálas, sem megterhelő. Inkább megnyugvással töltött el, hogy még ha Akhilleusz napjai meg is voltak számlálva, még ha a végefelé egy igazi pöcs lett, volt, aki igazán szerette, és mellette állt.
Az már csak az én továbbgondolásom, hogy a két férfi közötti viszony, az érzelmeik mélysége és szilárdsága mennyire ellentétben áll azzal, mintha Akhilleusz párja egy nő lett volna - nincs ennél jobb példa erre Helené személyénél. De érzem, hogy igazságtalan vagyok, hiszen ott van Briszéisz, aki haláláig hű volt Patrokloszhoz, de míg Helené élte világát, az ő jutalma halál lett. De lehet, hogy ez az egész független mindentől, személyektől, elvektől, érzelmektől, ez csak az élet, és nem több.

Olvass tovább...

Cynthia Swanson - Nővérek könyvesboltja

Elbűvölő ​​és erőteljes bemutatkozó regény arról, hogyan határozzák meg visszavonhatatlanul a múltbeli döntések a jelent, és milyen keserédes szembesülni azzal, ami lehetett volna.
1962, Denver. Ebben a városban egy egyedül élő harmincas nő már-már bohémnak számít. Ám a harmincnyolc éves Kitty Miller elégedett a maga szingli létével. Anno együtt járt egy Kevin nevű orvossal – de amikor nem úgy alakultak a dolgok, ahogy remélte, úgy döntött, hogy a saját útját fogja járni. Most annak a könyvesboltnak szenteli magát, amelyet a legjobb barátnőjével, Friedával együtt vezet, és esténként hazatér otthonos lakásába. Férj híján, akit vacsorával kellene várni, megengedhet magának egy-két italt munka után a barátaival; gyerekek nélkül, akiket reggel iskolába kellene indítani, akár egész éjjel fenn maradhat olvasni imádott macskája, Aslan mellett üldögélve.
Aztán elkezdődnek az álmok.
1963: Katharyn Andersson házasságban él nagy szerelmével, Larsszal. Álomotthonban laknak Denver kertvárosában, baráti szomszédságtól körülvéve. Eszményi hely a gyerekeik felnevelésére. Katharyn világa pontosan olyan, amilyet Kitty hajdan elképzelt magának… de csak az álmaiban létezik.
Kitty eleinte élvezi az éjszakai kiruccanásokat ebbe az alternatív világba. Bár ott nincs Frieda, nincs könyvesbolt, hiányoznak az ismerős arcok, Kitty egyre kevésbé vágyik kinyitni a szemét és elhagyni Katharyn vonzó életét.
De az álomvilág minden egyes látogatással reálisabbnak tűnik. Ahogy kezd elmosódni a határ a két világ között, Kitty kénytelen szembenézni a bizonytalan jövővel. Milyen árat kell fizetnie azért, hogy az álomvilágban maradhasson? És mivel jár, ha elengedi?

Sok mindenről szól ez a történet, hűségről, szeretetről, ragaszkodásról, választásokról és a következményekről, a könyvesboltról a legkevésbé, bár tény, hogy központi helyet foglal el főszereplőnk életében, és elég gyakran megfordulunk ott vele.

Swanson stílusa nagyon kellemes, nagyon jól szövi a szálakat az álom és az ébrenlét között. Ki ne gondolkodott volna már rajta, hogy ha bizonyos helyzetekben másképp dönt, vajon hogy alakultak volna a dolgai. Kitty alternatív valósága is egy ilyen 'ha', amibe az első pillanatban bele tudtam helyezkedni. Úgy nagyjából a közepe felé már lehet sejteni, hova fog haladni a történet, de azért az álombeli amnézia miatt szembesülünk néhány meglepő dologgal.

Tipikusan az a történet, ami bármelyik korszakban megállja a helyét, a '60-as évek azonban mindig hordoz magában valami pluszt, ami miatt szívesen vagyok ebben az időszakban.

Kitty mindkét valója szimpi volt, bár a szingli könyvesboltost jobban szerettem a háromgyerekes anyukánál, valahogy lazábban állt a problémákhoz, az anyuka túlságosan be volt feszülve az életétől. A könyvesboltos Frieda is közelebb állt hozzám az üzletsszony Friedánál, de a másik világban ott volt Alma, a bejárónő, és Lars, a férj, akik miatt simán megérte ingázni a világok között.

Ezek a kisebb-nagyobb ellentétek úgy jönnek elő, ahogy halad előre a történet. Ami az első pillanatban tökéletesnek tűnik, nem sokra rá már megterhelő lesz, de ez természetes. Még egy álomvilágban sem lesz sterilen pöpec minden, bármennyire szeretnénk, és pont ezért jó a fantáziánkban élni időnként, mert bármit megtehetünk, bármiben kipróbálhatjuk magunkat, nincs tétje, nincs következménye.

Megszerettem ezt a könyvet, sokszor alig vártam, hogy hazaérjek végre és kézbe vegyem, mert totálisan ki lehet vele kapcsolódni,

Idei első vcs-m, ennél jobb indítás nem is kellett.

Olvass tovább...

Tina Seeling - Bárcsak 20 évesen tudtam volna mindezt

Ha az ember gyereke abba a korba ér, hogy lassan kezdenie kell magával valamit, bármilyen ötlet, tanács jól jön. Azt gondoltam, egy középkorú nő 20 éves élettapasztalatát fogom majd viszontlátni a lapokon, kicsit vicces formában, amiben majd visszaemlékszik, hogy milyen biztos volt ő bizonyos dolgokban, amik végül nem is úgy voltak, és ha tehetné ezt meg azt másképp csinálna, vagy egyáltalán nem csinálna.
Nagyobbat nem is tévedhettem volna, mert ez nem egy kis vicces-anekdotás könyvecske, hanem egy komoly üzleti gondolkodást megalapozó, látásmódot formáló ötletkönyv.
Írója a Stanford Egyetem Menedzsment-tudományi Karának a tanára, ehhez méltóan kreatív, ötletekben és megoldásokban gazdag, bár sajnos nem vagyok meggyőződve róla, hogy a hazai környezetben is működne.
Seeling szerint a lényeg egyrészt, hogy hogyan közelítjük meg a problémákat, másrészt, hogy tudunk-e a problémákra alternatív, szokatlan és meghökkentő, ezzel együtt jövedelmező megoldásokat találni. Vagyis számára nem is kérdés, hogy tudunk-e, mivel szerinte egy jól működő vállalkozás megtalál egy megoldatlan problémát, majd olyan megoldással áll elő, ami hasznot hoz, megoldástól függően kisebbet vagy nagyobbat. A hozott példák természetesen tökéletesen működnek az amerikai környezetben: egészen más a gondolkodásmódjuk, mások a lehetőségeik. Itt rengeteg dolgot elfojtanak az agyonszabályozott engedélyeztetéssel, a feleslegesen felduzzasztott bürokratikus útvonalakkal, nem beszélve arról, hogy itthon egy vállalkozó gondolkodásmódja, célja is egészen más, mint odakinn.
Ettől függetlenül baromi érdekes volt, hogy hányféle problémát lehet mennyiféle oldalról megközelíteni. Nagyon tetszett, amikor egy felmerülő akadály leküzdését egy hozzá nem illő eszközzel kellett véghezvinni, és eléggé megütköztem rajta, hogy egy 5 darab gemkapoccsal elindított "vállalkozást" (ezek persze inkább csak feladatok voltak, az eredményességre voltak kíváncsiak) mekkora sikerre lehet vinni.
Az egészen biztos, hogy jelenlegi oktatási rendszer szerint az iskola képest általános műveltséget adni, de képtelen felkészíteni a gyereket az iskola utáni életre, így az kénytelen azzal gazdálkodni, amit otthonról hozott, vagy amit a legkönnyebb útnak vél. A legtöbb cégvezető nálunk alkalmatlan arra, hogy céget vigyen: nem értenek az üzlethez, kiskapukat keresnek, nincsenek hosszútávú céljaik. Talán ezzel a könyvvel, ha valakinek jókor kerül a kezébe, időben elkezdődhet egyfajta szemléletváltás, bár ahhoz, hogy sok ötlet működőképes legyen, arra alkalmas környezet megteremtésére is szükség van, nem csak a közvetlen közelben, hanem tágabb értelemben is. Persze nem csak az üzleti életben lehet ezt a fajta látásmódot alkalmazni, ha egyszer az ember ráérez, valószínűleg az élet egyéb területein is működne.

Olvass tovább...