Archive for 2018

VCS - 2019

„Ez nem egy szokványos könyv a meditációról. Ha alkalomadtán szívesen legurítasz egy pohár sört, szereted a szexet, bolondnak tartod a szüleidet, vagy ideges vagy a munkahelyed miatt, akkor ez a könyv neked szól. Nem állítja piedesztálra a buddhizmust, hogy áhítatosan fel kelljen nézned rá. Ez a könyv inkább arról szól, hogy megvizsgáld életed minden zegzugát, és buddhista tanokat próbálj ki rajtuk; még akkor is, ha ez eleinte nehéznek tűnik.
Buddhistává kell válnod ahhoz, hogy kedveld ezt a könyvet? Dehogy is! Az ezeken az oldalakon található bölcsességek a tanítóim remek oktatómunkájának, valamint saját próbálkozásaimnak a gyümölcsei. A buddhista tanítás, más néven dharma, nem egy hatalmas, kifürkészhetetlen kötet, amit ízekre szedve kellene elemezni. A dharmát át kell élni. Úgyhogy ne gondold, hogy buddhistának kell lenned ahhoz, hogy belevesd magad ebbe a kalandba. Elegendő, ha készen állsz arra, hogy más nézőpontból tekints az életedre.
…
Ha szeretnél jobban a „jelenben” létezni, olvasd el ezt a könyvet.
Ha szeretnéd megváltoztatni a világot, olvasd el ezt a könyvet.
Ha szeretnél meditálni, de nem akarsz lemondani egy-egy pohár finom italról, olvasd el ezt a könyvet.”

Különös élmény a zsidósággal és a buddhizmussal ennyire közel egymást követően kapcsolatba kerülni. Akár az érme két oldala.
A zsidóság külső fókuszú: a Tóra körül forog a gondolatuk, a mindennapjaik, az egymással és a világgal való kapcsolatukat pedig szigorú szabályok uralják, a mit-mikor-miben- és kivel kérdések köré csoportosulva. A szellemi vezetőjük valóban Vezető, a közösség támaszkodik rá, és elvárja tőle, hogy mindenben felkészült legyen és bölcs tanácsokat adjon. A vallás ereje a közösségben rejlik, nem pedig az egyénben.
A buddhizmus ezzel szemben a belsőre fókuszál, a tanok és a mesterek náluk is nagy tiszteletnek örvendenek, de a szavaik nem szentírás, csak segítség; és a cél az önálló belső látásmód és hozzáállás kialakítása. Nem is lehetne vallás e kettőnél különbözőbb, a végeredmény valahol mégis ugyanaz: a harmóniát keresik, azt az érzést, aminek a segítségével létezni lehet a világban tevékenyen, segítőn, ami által úgy érezheti az ember, hogy oka van annak, hogy a világra jött. A zsidók ezt Isten szavának értelmezésében látják, a buddhisták pedig a belső megvilágosodásban - a zsidók Istent szeretnék megismerni, és általa a világot, a buddhisták pedig elsősorban önmagukat, és magukon keresztül a világot és a mozgatórugókat.

A fülszöveg részlet a bevezetőből, de az egész könyv ebben a hangnemben íródott. Nagyon kedves, nagyon tudja, mit akar elmondani, és tudja is, hogyan kell elmondania.
Feltételezi, ha az olvasó kezébe került a könyve, akkor valamit keres, valamivel nem elégedett, és a problémák, bár elég sokfélék lehetnek, azért mégsem annyira egyediek, mint azt gondolni szeretjük. Szinte minden fejezetben volt olyan mondata, aminél belém hasított, hogy apicsába, tényleg. Például a reggeli felkelés: felkészülünk a harcra. Szinte szó szerint, még ki is festjük magunkat.:D (ezt már csak én teszem hozzá.) De tényleg úgy indul az emberek nagy részének a reggele, hogy felkészül a várható akadályokra: a többi emberre. Hogy ez ne így legyen, ezen nagyon-nagyon nehéz módosítani, főleg, ha mindenki más az ember körül harcra kész, kivéve a delikvenst.
A buddhizmusban a meditáció mindig is központi szerepet foglalt el, Rinzler is erre buzdít minket. A netről megtudhatjuk, hogy rosszul szárítjuk a hajunkat, nem tudunk tisztességesen még kitakarítani sem, nemhogy zoknit húzni, most megtudtam azt is, hogy a meditálás sem az, mint aminek én azt évek óta ismerem. Ez a kiigazítás szinte kellemesen hatott, mert hát erre valók a mesterek: felhívják a figyelmet arra, amit nem tudok, vagy rosszul tudok, de végre nem kell azon görcsölnöm, hogy üres legyen a fejem, teljesen helyénvaló, hogy teli van mindenféle gondolattal. Mert, barátom, gondolkodom - mert fontos az is, hogy kedves legyek. Mármint magamhoz. Aztán majd jöhetnek a többiek. Ha megérdemlik.:> Oké, kicsit elkomolytalankodom itt a témát, de nem olyan nagy baj ez. Mármint hogy az ember gondolatai jönnek-mennek. A lényeg a rendszeresség: rendszeresen meditáljunk, ne adjuk fel, legyünk magunkkal elnézők, de soha ne veszítsük szem elől a kitűzött célt.

Meditálás közben ne próbáljunk valamiféle elvárásnak megfelelni,

ellenkezőleg, éljük át maradéktalanul az élményt, legyen az bármi.

(Pema Csödrön)

Hogy mi a kitűzött cél?
Első lépésként a helyes légzés, majd a helyes meditáció. Bagatell dolgonak tűnik, főleg a légzés, de fontos. Tuti, hogy a neten valahol ott van, hogy még lélegezni sem tudunk helyesen, és tényleg. Ha valaha is jógáztál, ahol a gyakorlatok közben a légzésre koncentráltál, akkor tudod, miről beszélek.

Aztán meg kell tanulni a mában élni, ebben segít a nyitott szemmel meditálás is. Nem tudunk elbújni a sötétben, kénytelen vagyunk odafigyelni mindenre, ami körülvesz minket. Meg is kell tanulnunk értékelni minden egyes apró ingert, ami ér bennünket.
Minden lényeges dolgot valami hétköznapi példán érzékeltet. Nem baj, ha hibázol, láthatod, hogy másokkal is megtörtént. Ez valahol megnyugtatja az embert, engem legalábbis. Nagyon jó tanácsokat ad, hogyan kereshetjük meg a zavaró tényezőket, és hogyan iktathatjuk ki őket, legyen az valami kellemetlen érzés, vagy kellemetlen ismerős, esetleg a még kellemetlenebb pénzhiány.
Hasznos a könyv, de ez nem lesz mindjárt egyértelmű, főleg azoknak nem, akik hozzám hasonlóan élvezik, hogy elveszhetnek a saját fejükben, a gondolataik között. Viszont sokszor tök feleslegesen pörgünk ugyanazokon a problémákon, és ha megfogadjuk Rinzler tanácsait, ha használjuk a technikáját, a feleslegesen eltöltött idő minimalizálható. És nem kerül semmibe, meditálhatunk a buszra várva is a padon, vagy a múzeumban egy kép előtt, senkinek nem fog feltűnni, hogy nem úgy vagyunk jelen, ahogy egyébként szoktunk. Meg hát végülis jelen vagyunk, csak nem fókuszálunk semmire.
Az egésznek a kulcsa az önismeret és az őszinteség.

A könyv reflektál az újabban divatba jött minimál életvezetésre (lagom, hygge, lykke, ikigai, sisu), próbál segíteni, hogy azt a rengeteg felesleges tárgyat, elvárást, vágyat ne csak fizikailag, hanem szellemileg is csökkentsük, amitől minden nap hajsza lesz az életünk.
Bár az alcím a fiatalokhoz szól, én nem szűkíteném le a korhatárt (főleg, hogy a franc se tudja, én beleesnék-e a "fiatal"-ba), ezt bármikor, bármilyen életkorban el lehet kezdeni, és nem kell hozzá buddhistának sem lenni. De az is tény, hogy a net, és a rohanó világ miatt a fiatalok az úgymond veszélyeztetettek, még ha nem is feltétlen érzik rossznak azt a rengeteg ingert és befolyásoló tényezőt, ami körülveszi őket, és ami még két generációval korábban sem volt jelen a hétköznapokban. A könyvben található gyakorlatokkal, tanácsokkal visszatalálhatunk önmagunkhoz, azokhoz a dolgokhoz, amik valóban fontosak (és ebbe a netes like-ok nem tartoznak bele, ezt tudomásul kell venni), és egy sokkal teljesebb, kézzelfoghatóbb életet tudunk élni. Sok-sok fejezetet fogok újraolvasni még, már előre tudom, mert elsőre nem lehet mindent befogadni, főleg, ha gyakorolni is akarjuk.

Lodro Rinzler - Buddha besétál a kocsmába

Ha most A rabbi meg a lányáról posztolnék, valószínűleg senki nem tudná már, melyik könyvről van szó. Az Ulpius abban az időszakában adta ki, amikor még igénye volt önmagával szemben is az igényes könyvekre (ami valójában a zsidó szépirodalmat jelentette náluk), de akkor nem igazán szólt nagyot a regény. A 8 év, ami eltelt a két kiadás között, hatalmas időnek tűnik, rengeteg dolog változott ennyi idő alatt az emberek szellemi hozzáállásában, gondolkodásában. Felnőtt egy olyan generáció, aki kapásból vágja, az LMBTQ minek a rövidítése, és nem jön zavarba a témától, sőt, keresi az alkalmat, hogy minél többet megtudjon mindenről, ami szokatlan, az átlagostól eltérő. Dacára minden fanyalgásnak és sopánkodásnak, szerintem igenis sokkal nyitottabbak és elfogadóbbak vagyunk, mint egy évtizede.
De ha valaki most azt várja, hogy betekintést nyer a leszbikusok szexuális életébe, szenvedélyre és drámákra számít, az csalódni fog. Ez a regény nem erről szól.

Az északnyugat-londoni ortodox zsidó közösség vezetője, Ráv Krushka meghal, és a magát addig biztonságban és nyugalomban tudó Hendon (London külvárosa) alól kicsúszik a talaj. Nagyon gyorsan meg kell találniuk a Ráv utódját, és kezdeniük kell azzal is valamit, hogy a tékozló lány, Ronit hazatért.
Ronit érkezésével mintha két világrend csapna össze: a merev szabályaihoz ragaszkodó közösség, és az abból kiszakadt, szabadszellemű, öntörvényű életet élő lány életmódja kerül szembe egymással.
A közösség értékrendje egyértelmű, természetes, hogy jottányit sem enged a többezer éves szabályaiból, annyira, hogy Ronit még a maga számára is meglepően, alkalmazkodni kezd egyes dolgokban. Időnként persze fellázad, meghökkenti a hallgatóságát a leszbikusságával, amit szégyenkezés nélkül ismer el, de egyébként a mindennapi szokások teljesen természetesnek hatnak neki is: sábátkor nem dolgozunk (még a villanykapcsolót sem használják, sem a lifteket, semmiféle elektromos berendezést), hanem vendgségbe megyünk. Ott ül a zsinagógában a karzaton Esti mellett, a többi asszonnyal, és hallgatja a felolvasást. Minden ismerős neki, megszokott, és olykor még kedves is, de nem tartozik ide, kilóg a sorból, mert a közösség nem tűri a másságot. Beolvadást akar, eggyé válást, az elkülönülés nem opció, még kis részben sem, és látható, hogy a még azok is küzdenek sokszor a közösséggel, akik a közösséget alkotják.

A szerkezet nagyon ötletes. A fejezetek elején a Tórából vett idézetek vannak, amit pár bekezdésben kifejt. Nagyon jó meglátásokat sűrít ezekbe, például a választóvonalakról: minden alapja az elkülönülés, mert ez tesz rendet a káoszban, de ír az idő és a házasság mibenlétéről, a pletyka hatásairól, a sábát miértjéről. A boldogságról.
Szerencsére semmi különös nem kellett ahhoz, hogy szeressem a könyvet. A zsidó bölcsesség süt a lapokról, és élvezet benne lubickolni, és közben nem akar megfojtani a moralizálással, és az állandóan képembe tolt lételemzéssel, egyszerűen csak láttatja a problémákat, a különbségeket. Eddig a legjobb könyv, amit zsidókról olvastam. És végre egyetlen szó sem esik benne gázkamrákról, háborús bűnök miatti fájdalmas jajbékolásról. Mai regény, mai problémákkal, mert ma élünk.

Naomi Alderman - Engedetlenség

A Titánokkal vívott háborúban porrá lett földön Yuko hírhedt törvényen kívüli. Az elárvult lányt már csak szíve haragja élteti. Konok kitartással űzi Corbent, a gyűlölt zsoldosvezért, hogy elégtételt vegyen élete megnyomorítóján. Útja során nem várt társaságba botlik nővére egykori kedvese személyében. Vajk, az életunt kalandor egyetlen célja, hogy felderítse szerelme halálának körülményeit. Az elkövető nyomai a rettegett zsoldossereghez vezetnek.
Yuko és Vajk kényszerű szövetséget kötnek, hogy kézre kerítsék Corbent, a rájuk leselkedő veszélyek mellett azonban saját démonaikkal is meg kell küzdeniük. Hiába a kettejük között kibontakozó érzelmi kötelék, ha a zsoldosvezéren való elégtételt más módon képzelik el. Vajon sikerül felülkerekedniük önös érdekeiken egymás javára?
Martin Kay mesterien kombinálja a YA klasszikus elemeit a manga akciódús cselekményvezetésével egy fantasztikusan felépített posztapokaliptikus westernvilágban. Könnyed és humoros, letehetetlen olvasmány.

Életem során nem igazán volt alkalmam elmélyülni a manga- ill. animekultúrában, sokáig azt se tudtam, melyik melyik, tehát abszolút nem vagyok tisztában vele, hogy van-e különösebb jellemzőjük a figurák sajátos külsején kívül, hogyan épülnek fel, van-e tanító célzatuk, vagy csak szórakoztatnak, szóval semmit nem tudok róluk. Most, hogy túl vagyok az Easternen, sem bővült igazán a tudásom. Az "akciódús cselekményvezetés"-t nem mondanám kizárólag mangajellemzőnek, kapásból vagy tíz fantasyt fel tudnék sorolni, amire ráillik ugyanez a jelző. Nem kötekszem, csak mint abszolút laikus, próbálom valahova elhelyezni a könyvet. Végül arra jutottam, hogy nem kell nekem ezen a manga-vonalon különösebben agyalni. Ez egy akciódús fantasy, fura egyvelege a keletnek és a nyugatnak, az illusztrátor szereti a mangát, nem is lóg ki a történetből ez a stílus, így léphetek is tovább.
Már csak azért is, merthogy én ezeket a rajzocskákat nagyon élveztem. Annyira feldobták a történetet, hogy teljesen megváltozott tőle az olvasás hangulata.

Tényleg nagyon könnyed, és a neten szinte egységesen rajonganak érte, nekem azért vannak kifogásaim. Például, hogy oké, nő fegyverrel, nagyon vagány, meg menő, meg egyébként is, a gender-barátság fontos... de tényleg az kell egy húszéves kiscsajnak, hogy a flaska harcra készen a zsebében legyen? (főleg, hogy az írója nagyon is tisztában van az olvasói életkorával. egyébként is problémás a tinik alkoholizálása, nem kell erre még rá is erősíteni. szerintem, de biztosan csak maradi vagyok.) Yuko egyébként is maga a megtestesült anomália. 20 éves korára országos hírnévre tett szert, mint 'vörös démon', aki hullahegyeket hagy maga után, és mivel az őrjáratok folyton őt keresték, feltételezem, nem sikerült elkapni, mert ügyes volt, fürge és eszes. Ezzel szemben a lány, akihez Vajk csapódott, egy hisztis csitri, aki mintha tinikorban lenne, sosem azt csinálja, amit kellene vagy amit a józan ész diktál, és szinte láttam magam előtt, hogy szíve szerint minden kis vigéckedő mondata után nyelvet öltene, meg egyébként is, hagyják őt békén, mert ő ölni akar, és neki senki ne mondja meg, mit tegyen - csapkodja visongva a padlót. Vagy a földet. Mikor hol kell épp lefogni, hogy ne nyírassa ki magukat. Ezt a viselkedést jó esetben Vajk váltotta ki belőle, különben elképzelésem sincs, hogyan tett szert a hírnevére, és hogy maradhatott életben egyedül a pusztában, anélkül, hogy elfogták volna.

Vajk viszont egy nagyon szimpatikus fazon volt. Kiegyensúlyozott, céltudatos, okos, és tudja a dolgát, nem hetvenkedik, és főleg nem csinál ostobaságokat, és nagyon türelmesen és kedvesen viseli Yukot meg a folyamatos szájalását.

Maga a történet tényleg pörög, és el tudnám képzelni megfilmesítve, mert őszintén szólva az illusztrációkat egyszerűen imádtam. Sőt, ha a Yukoval kapcsolatos ellenérzéseimet félreteszem, be kell ismernem, hogy a viselkedése és az alakja nagyon passzol abba a pár animébe, amiket már láttam, és amik gyerekeknek szólnak. (nekem a Space Pirate és a Vampire Hunter D a mérvadó viszonyítási pontom, azok meg felnőtteknek szólnak, és kicsit másképp csapódnak le bennük a karaterek meg a viselkedésük, mint mondjuk a Pokémonban vagy a Dragon Ballban).
Szóval végülis ez egy jó regény, látom Martin Kay-ben a tehetséget, fantáziája egészen biztos, hogy van, és meg is tudja azt írni gördülékenyen és élvezetesen, ami a fejében van. Hogy pár dolog nem tetszett, ezt betudom annak, hogy már túlléptem a korosztályon, akinek íródott, és igazán hálás vagyok az írónak, hogy a könyvét mindezek ellenére is lehetett élvezni, mert a története tudott magával sodorni, és az írásmódja sem hátráltatott ebben. Egy nagyon plasztikusra, látványosra megírt könyv lett az Eastern, amit tényleg olyan olvasni, mintha egy filmet néznénk, a rajzokért meg külön köszönet Megyeri Manónak.

Martin Kay - Eastern

A széttört és szenvedő égbolt alatt terül el a Kárhozat végtelen és fertőzött sivataga, a halhatatlan Mély Királyai ellen vívott könyörtelen háború sötét mementója. A féktelen pusztítás lassan száz éve ért véget, amikor a Birodalom bevetette a Nall-gépezetet, az ismert világ leghatalmasabb fegyverét. Legyőzni azonban nem sikerült vele a királyokat, csupán kordában tartani – a mostanra romlott mágiával és vérszomjas démonokkal teli pusztaságban a halhatatlan uralkodók nagyon is éberek. Csak a megfelelő pillanatra várnak.
A fejvadász Ryhalt Galharrow jól ismeri a Kárhozatot. Amikor a hollót ábrázoló tetoválása életre kel, hogy előadja sürgető üzenetét, Galharrow az Éjszárnyakként ismert csatlósaival egy titokzatos nemesasszony keresésére indul az egyik távoli helyőrségbe. Egyikük sincs azonban felkészülve arra, amit ott találnak: a Mély Királyai nem félik többé a Nall-gépezetet, és óriási seregükkel megindulnak a Birodalom felé. Az egyetlen reményt egy rég halott varázsló öröksége jelentheti, ám az Éjszárnyak ideje fogytán van.

Tudjátok, mit mondok? Lehetett olvasni erről a könyvről, hogy lassan kezd, hogy jó-jó, de... és akkor itt jöttek mindenféle kifogások, hogy így nem az igazi, meg úgy lehetne jobb, meg hiányérzet, meg van hova fejlődni, de ha rám hallgattok, nem foglalkoztok ezekkel a véleményekkel, hanem veszitek a könyvet, és elolvassátok. Mert élvezni fogjátok már az első oldaltól kezdve, és már az első oldalakon se lesz lassú, és szerintem fejlődnie se kell sehova. Mesélje csak el ezt a történetet úgy, ahogy ő szeretné, mert ez így, ahogy van, nekem nagyon bejön.

Mindig is értékeltem a hiteles, kérges lelkű, mocskos szájú antihősöket, akik gondolkodás nélkül nekimennek a feladatnak, elvégzik, megsérülnek, és az életükkel játszva a végletekig elmennek.

Minden fantasynak általában ugyanaz az alapja: erők csapnak össze, amiket különböző megjelenési formába öntenek, hol istenek, hol mágusok, vagy akármi mások, a lényeg, hogy mindig van egy jó és egy rossz oldal. Hogy mennyire lesz jó a könyv, attól függ, mennyire fekete-fehérek a szereplők, esetleg képes egy kicsit a sztereotípiáktól elvonatkoztatva árnyalni az író. Itt nagyon is színesre sikerültek, legalábbis a "jó" oldal emberei, mert mindig ez a problémásabb. Azt gondolom, hogy a szimpla jósággal, ha csak szeretet van a szereplő szívében és reggeltől estig nem győz elfáradni a csupa jócselekedetben, azzal még soha nem sikerült legyűrni a sötétséget. Kemény kéz, eltökéltség, kérlelhetetlenség és könyörtelenség - szinte ugyanazok a tulajdonságok kell, hogy jellemezzék mindkét oldalt, mert ez egyenlíti ki az erőviszonyokat.

Hogy miben jobb, mint más könyv? Kell, hogy jobb legyen? Az egyik ettől jó, a másik mástól. Ez attól olyan baromi jó egyrészt, aki elmeséli: Galharrow olykor alpári stílusától, személyiségétől, az egyszerű közvetlenségétől; másrészt meg magától a történettől: izgalmas, fordulatos, üresjáratmentes, és nem csak az eseményekre koncentrál, de főszereplőnk lelkivilágát sem hagyja ki. Nekem ez különösen tetszik.

Mondhatni, teljesen kerek és egész az elejétől a végéig, az egyetlen hiányérzetem, hogy miért nincs már folytatás.

Ed McDonald - Éjszárny

Különös városi legenda terjed egy bizonyos Funiculi Funicula nevű kávézóról. Azt beszélik, ennek a kávézónak az egyik széke sokkal több, mint ülőalkalmatosság. Ha ráülsz, időutazásban lehet részed. Kívánságod szerint repíthet a jövőbe vagy a múltba. Te döntöd el, melyik irányt választod, de van néhány szigorú szabály, amit be kell tartanod.
1. Az időutazás során csak azokkal az emberekkel találkozhatsz, akik már jártak a kávézóban.
2. Bármit is csinálsz míg "odaát" vagy, a jelent nem változtathatod meg.
3. A kérdéses széken ül valaki. Mindenképpen meg kell várnod, amíg ő elhagyja a széket.
4. Nem ülhetsz át máshova, nem cserélhetsz széket.
5. Az utazás akkor kezdődik, amikor kitöltik a kávédat, és akkor végződik, amikor kihűl.
Ez még közel sem az összes szabály. Az emberek mégis késztetést éreznek rá, hogy ellátogassanak a Funiculi Funiculába, és kikérjék a hétköznapinak cseppet sem mondható feketéjüket. Ha tudnád, hol van ez a hely, te is betérnél? Sokan megtették, közülük most négy ismeretlen szívmelengető történetét ismerheted meg.

Emlékezetes kis kaland volt ehhez a könyvhöz hozzájutni. Még év elején előrendeltem, aztán nem történt semmi, majd kiderült, hogy a Kossuth hozza, gyorsan elő is rendeltem megint, de ekkor már október eleje volt, és tádám, minden kétkedésem dacára, hogy valaha testet fog-e ölteni ez a könyv, íme, itt van.

Ekkora várakozás után nagy elvárásaim voltak, aminek végülis részben megfelelt.

Kavagucsi imád ismételgetni, amitől elsőre kicsit olyan érzésem volt, hogy a novellák mondatainak nagy része csak töltelékszöveg, főleg az elsőnél. Ismerve a japánok furcsa gondolkodását, ez nekik szerintem valami speckó gyönyörűséget okozhat, mert a körkörösség, az önmagába visszatérés és újra elindulás így nem csak a történet, de a szöveg szintjén is megjelenik, még ha nekem ez egy kicsit sokszor történt is meg. Eltávolodva szemlélve azonban feltűnik egyfajta végtelen hurkot formáló rendszer, ami az eseményekből árad.

Négy rövidke történet van a könyvben, mindegyik valami kisebb-nagyobb személyes problémáról szól, valami megoldandóról, a múltban el nem intézettről. A szabályok csak korlátokat állítanak, így be is határolják az események kimenetelét. A jelenen nem változtat semmit, bármit is tesznek vagy mondanak, így nincs tétje a múltban létnek, mégis, lelki síkon sok dolog a helyére kerül a szereplőkben. Mert másra ez az utazás nem jó. Valóban nem változik semmi, ami történni fog, az mindenképpen megtörténik, ez csupán egy lehetőség arra, hogy könnyítsenek a lelkükön, és elmondják, amit valójában éreznek és gondolnak. A kávézó szabályai, túl azon, hogy szigorúak, megadják azt a hatalmas biztonságot, amire egy ilyen lépéshez szükség van, teljesen mindegy, hogy az anyja, a férje vagy a testvére miatt tér vissza valaki, vagy ugrik előre.
Mindegyik történet a szeretet és az elmúlás köré van felépítve, és azzal, hogy csak nagy sokára tér a lényegre, megszakítva az egyébként is előre tudható eseményekhez vezető utat mindenféle hétköznapi aprósgokkal, nagyon ötletesen a feszültséget is megteremti. Hiába tudtam, hogy kihez megy, miért, és hogy ott mi fog történni, mégis türelmetlenül vártam már, hogy vége legyen a lefolyó kávé hangtalan surranásának, a kávéscsészéből kicsapó gőz gomolygásának, és ott üljön a múltban, vagy a jövőben, és véghezvihesse, amiért ment.
Nade ki volt a szellemhölgy az asztalnál, aki kisajította a széket...?

Azt gondolom, megérte várni rá, elég különleges kis könyvecske. Nem dolgozik sok szereplővel, a karakterek egymáshoz való viszonya pont annyira zárt, mint a kávézó és az időutazás rendszere, talán emiatt tűnik annyira biztonságosnak és szeretettel telinek az egész légkör.
Eléggé japán ahhoz, hogy üdítően hasson, mentesen a nyomasztó nyugati látásmódtól, és pont eléggé modern ahhoz, hogy ne vesszünk el a keleti emberek csavarosan és furán működő világlátásában.

Kavagucsi Tosikadzu - Mielőtt a kávé kihűl

Shannon Moss a Haditengerészeti Nyomozóiroda egyik titkos részlegének az ügynöke, aki már többször vett részt űrutazással vagy időutazással járó küldetéseken. A részleg létezéséről kevesen tudnak, alapvetően két funkciót lát el. A Mélyűr felfedezésével az expedíciók egyrészt az emberiség számára alkalmas bolygókat keresnek. A Mélyidőben történő ugrásokkal pedig lehetséges jövőkbe utaznak, hogy a jelenben megoldhatatlannak bizonyuló eseteket göngyölítsenek fel. Az ugrásokkal azonban vigyázni kell: korábbi expedíciók felfedeztek egy, az ismert világ végső pusztulásával járó eseményt, a Terminust, ami egyre több lehetséges jövőben fordul elő, és az időbeli bekövetkezése minden egyes ugrással közeledik a jelenhez.
Nyugat-Pennsylvania, 1997: Shannon Mosst gyilkossághoz riasztják. Egy SEAL-kommandós brutálisan végzett a családjával, ám tinédzser lánya nincs az áldozatok között, és eltűntnek nyilvánítják. A gyilkos a USS Libra nevű űrhajó legénységének tagja volt, ami azonban a korabeli jelentések szerint sosem tért vissza a Mélyidőbe tett ugrásából. Moss saját tapasztalatból tudja, hogy az időutazás komoly mentális traumát okozhat, és arra gyanakszik, hogy a SEAL-kommandós láthatott valamit a jövőben, ami kiváltotta a cselekedetét. Moss az eltűnt lány nyomába ered, és ugrást hajt végre a Mélyidőbe. Különböző lehetséges jövőkbe utazik, hátha talál valamit, ami segít megoldani a jelenbeli ügyet. Nyomozása során azonban olyan információ birtokába jut a Terminusszal kapcsolatban, ami az egész világ jövőjét megváltoztathatja.

Nagyon jó kis fülszöveg, nem tennék hozzá semmit.
Mivel már eléggé év vége van, nyugodt szívvel ki tudom jelenteni, hogy az év legjobb könyvét sikerült kiadnia az Agavénak. Ez az időutazásba oltott krimi egyszerűen tökéletes. Vagyis nem tudom, lehet, hogy ha nagyon boncolgatni kezdeném a logikai szálakat, fennakadna ez-az, de igazából kit érdekel. Hatalmas nagy kedvenc lett.
Elég durva világvégét talált ki nekünk Sweterlitsch, ráadásul ezek a lehetséges jövők, ahogyan léteznek, majd megszűnnek, sok kérdést felvetnek. Már eleve azt, hogy miért szükséges a megsemmisülésük, és mitől lesz igazi az egyik, és csak egy illúzió a másik, és ehhez hasonló. Ezek a kérdések cseppet sem tudományos jellegűek, sokkal inkább elméleti-filozófia, a létről, nemlétről, mi a valóság és honnantól illúzió valami, jó és gonosz tettekkel kapcsolatosak, amiknek a viszonylagossága tökéletesen érzékelhető, ahogy haladunk a könyvben. Olyan prózai dolgokon lehet elmerengeni, hogy ha egy illúzóban az ember fejét szétverik, ha visszatér a saját valóságába, vajon miért nem tűnik csak illúziónak a sebesülése. De ugyanennyit lehetne beszélni a lehetséges jövő kifejezésről is, hogy kinek mit jelent, és a könyvben megjelenő formájának van-e bármi köze például a többdimenzióhoz, hogy mi okozhatja a deja vu-t és a doppelgänger-jelenséget, amikor szerencsére a másolat megjelenése nem egy egész világ, csak a konkrét ember végét jelenti. A minden bennünk van és a bármi lehetsz itt olyan konkrétan megvalósult, hogy öröm volt figyelni.
Szeretem az ilyen bagatellnek tűnő kis merengéseket, mert ez jelzi, hogy mennyire él a könyv elméletben is, nem csak papíron, hogy teljesen beszippantott, és a magamévá tettem az eszméit és a látásmódját.
Eleinte azt gondoltam, hogy Moss bejárkál pár idősíkot, aztán megold néhány közben is felmerült bűnügyet, és ha ez így maradt volna, én akkor is teljesen elégedett lettem volna. De S. egy nagyon frappáns végszálat adott Moss kezébe, és tökéletesen lezárta a történetet, de nem haragudtam volna meg, ha még húzza kicsit.

Tom Sweterlitsch - Letűnt világok

785-ben járunk, Norvégiában, jarlok és szövetségeseik, meg az ellenségeik földjén, ahol egy apróság miatt is vérengzés kezdődik, hát még ha olyan igazságtalanság ér valakit, mint Sigurdot. A szeme láttára szegte meg apja szövetségese, Gorm király, az esküjét, emiatt csatában megölték két bátyját és apját, Harald jarlt, leigázták a népét, és húgát, Runát rabszolgasorba taszították. Apja és fivérei bátor harcosok voltak, biztos hellyel a Valhöllben, és Sigurd igyekszik méltó lenni hozzájuk. Szinte még gyerek, amikor bosszút esküszik, és társaival valamint apja néhány megmaradt emberével az esküszegő Gorm király elpusztításra indulnak.
Időközben Sigurból taktikus harcos lesz, ami hiányzik erőben, azt pótolja csellel és ésszel; kénytelen, mert ahhoz képest, mekkora célja van, embere szinte alig. Bejárja az északi világot, szerez sok ellenséget, és jónéhány ellenségét a maga pártjára állítja, még akkor is, ha az egyébként a megölésére esküdött föl. Sigurd már csak ilyen. Nem ígér semmit, mert azt biztosan tudja tartani, egyszerűen kihasználja az akkori idők szokásos babonaságait: harcolni kell ahhoz, hogy nevet szerezzen valaki a túlvilágon és evilágon, és aki kéri, annak ezt meg tudja adni. Valamiért az akkori férfiaknak roppant vonzó volt, hogy egy skald megénekli a tetteiket, még akkor is, ha nem ők a főszereplők.

Nehéz engem meglepni, de GK-nak sikerült. Eleinte nem voltam igazán elragadtatva a stílustól. Túl egyszerűnek találtam, nem csak a párbeszédeket, hanem az átkötő szövegeket is. Aztán ráéreztem arra a faék egyszerű világlátásra és hozzáállásra, ami ezekben a harcosokban megbújt. Nem kellenek ide nagy szavak, csak folyjon a vér, hiszen várnak rájuk az őseik Ódin Csarnokában, az asztal mellett sörözgetve, mulatozva, várva a többiekre. Ha még életükben hozzájuk vágnak egy kis darab ezüstöt, a világ legboldogabb emberei lesznek, egyébként meg bármi is történik, arról csakis az istenek tehetnek.

Mindennek ennyi az alapja, semmi több.
Giles Kristian remekül beleszőtte az összes apróságot, ami a mindennapi élethez, a valláshoz, a hiedelmekhez tartozik, amiken átmegy egy ember a születésétől kezdve, míg eljut a Valhöllbe, az emberáldozatot ugyanúgy, mint a babonákat.
Ezenfelül még van egyfajta humora is. Nem mondom, hogy mindenki viccesnek fogja találni, de nekem nagyon bejött. (az ember nevét, akihez valaha a fej tartozott, spoilermentesítettem)

‑ Ha így folytatod, Sigurd, vénen halunk meg úgy, hogy egyáltalán nem kellett csatáznunk ‑ mondta Olaf, amikor Sigurd beszámolt neki, Hraninak és a többieknek a történtekről és a svearok csatlakozásáról. Olaf vigyorgott, Hrani pedig jól megnézte xxx fejét, mert a jarlok mindig érdeklődnek a többi jarl iránt, még akkor is, ha halottak.

Szóval elindulunk Sigurddal egy bosszúhadjáratra, jó nagy kurflikkal benne, mert sokszor úgy tűnik, inkább elfelé mennek Gormtól, mint felé tartanának. Közben imádkoznak mindenféle istenekhez, akik megfordultak valaha Ódin mellett, Sigurd még egy fellógatást is bevállal, csak hogy a godi megnyugodjon, és a skaldnak legyen mit mesélnie téli estéken a királyok tűzhelye mellett jóféle serért és ételért cserébe. Aztán harcolnak is persze, szinte minden útbaesővel. Annyi belet kiontanak, hogy eljön a pont, amikor már ha lehetne, inkább ne kelljen scramasaxot rántani, menjen mindenki békével. Ez akkor kínos, ha a másik fél még nem jutott el ebbe a zen állapotba, és ő márpedig kihúzza azt a scramasaxot. Nincs mit tenni, Sigurd beleáll ezekbe a helyzetekbe, elvégre mégiscsak Ódin kedveltje, biztos figyeli az öreg. Aztán a hullákról levették, ami őket illette, mert azt így illik, mit is kezdene a sör mellett a szakállgyűrűkkel meg mindenféle ezüst- meg egyéb fémneművel. De Sigurd javára írandó, hogy a bátorságot megbecsülte ellenségeiben is. Ez persze nem akadályozta meg benne, hogy ne adjon nekik méltó temetést, hatalmas halotti máglyával, ezt ő lerendezte magában, gondolom.
Sigurd ügyes volt és okos, de sehol nem lenne Olaf nélkül. Ő volt a rangidős bölcs, a sokat látott harcos, aki tanácsokat adott, és példát mutatott.
Jaj, Runáról meg majdnem jól elfeledkeztem, pedig Sigurd húga se semmi. Azért az kifizetődött abban a korban (is), ha az embernek van három harcos fiútestvére, akikkel időnként elgyepálták egymást. Igaz, Runa elég sokat fejlesztett magán ott a messzi szigeten, ahová az istenek szeszélye vetette, de semmi sem történik véletlenül.

Azt írja Kristian, hogy "hagyd ott 21. századi életedet, és élvezd a késő 8. századi Skandinávia szabadságát, veszélyeit, komorságát és bizonytalanságát – és az időjárást!" Kedves Kristian, ez maradéktalanul teljesült, köszönöm az élményt. Néhány héten keresztül élhettem kedvenc népem életét, gondolatait, vérontását, hitét és világlátását, nem beszélve azokról a hatalmas harcosokról... meg a kisebbekről, akik gondoltak egyet, és azzal keltek, hogy na, mi most portyázni fogunk. Keresünk valami zsíros tanyát, aztán hozzuk, amit lehet. Nekem, innen a 21. századból ez felháborító, de akkor a mindennapi élet része volt. Még annak örültek a gazdák, ha hagytak nekik valamit. Meg ha nem csak mindig őket találták meg a fosztogató csapatok, hanem barangoltak kicsit másfelé is.
Nagyon más élet volt az, szerintem kevesen vannak a mai korban, akik képesek lennének valami tisztességes kort megérni az akkori körülmények között.

Giles Kristian - Sigurd saga

Egy kis meglepetés

Témázunk - Nézzünk sorozatokat

Bram Stoker életrajzát mindenki elolvashatja a wikin. Röviden: dublini volt, hét testvérrel, egy különösen felvilágosult anyával és egy hivatalnok apával, és egy olyan korban született, amikor az élet a krumplivész utóhatásai alatt állt. Állítása szerint 7 éves koráig ágyban fekvő beteg volt, majd szinte egy pillanat alatt meggyógyult, annyira, hogy az egyetemi évei alatt komolyan és rendszeresen sportolt. Családjában voltak neves orvosok, sebészek, művészek, ő maga színész akart lenni, de először apját követte a hivatali pályán, míg végleg ott nem hagyta, hogy a színháznak éljen.
Ő maga is próbálkozott írással, de a Drakula az egyetlen igazán ismert regénye.
A Stoker & Barker (A negyedik majom) páros által írt Dracul utószava sok mindenről fellebbenti a fátylat. Többek között arról, hogy nagyjából ahány ország, annyiféle Drakula-változat létezik, és az idők során a különböző feldolgozások rengeteget torzítottak az egyébként sem teljes eredeti angol változaton. Abból ugyanis az első 101 oldalt kivették, és ami kézirathoz egy Microsoft-alapító hozzájutott, abból is hiányzik. Barkerék átolvashatták (és ezúton is köszönjük Paul Allennek, hogy megengedte nekik, hogy tanulmányozzák), és kerekítettek neki egy olyan előzményt, ami a kézirat itt-ott elejtett megjegyzéseiből adódott, és azokból a történeti szálakból, amiket a kiadáskor megváltoztattak, vagy meg sem jelenhettek. Talán ha nem úgy írja meg az előszót az eredeti kézirathoz, ahogy, ha nem ragaszkodik hozzá annyira, hogy a történet igaz, és hiteles, talán akkor a kiadó sem kukacoskodik, és megjelenhetett volna egy az egyben. Ki tudja. Mindenesetre nemrég lefordítottak izlandira egy verziót, ami szinte mindenben különbözik az általunk ismerttől. Remélni sem merem, hogy azt is olvashatnánk...

A Dracul alapját Dearg-Due legendája adja, amit a könyvben részletesen is el lehet olvasni.
A könyvbeli Bram élete úgy kezdődik, ahogyan az író Bram Stokeré is: a tengerparton, betegen a szobájába zárva, sok testvérrel körülvéve, akikkel mégis alig van kapcsolata. Nem mernek közel kerülni hozzá, hiszen bármelyik rohama elviheti. Egyetlen kivétel Matilda, az egy évvel idősebb nővére, aki nem hajlandó tudomást venni Bram betegségéről. Bácsikája rendszeresen piócákkal csapoltatja a vérét, mígnem a dadus megelégeli, és onnantól Bramnek mintha semmi baja nem lenne.
Bramnek és Matildának éles a szeme, élénk a képzelőereje, és veszélyes kalandokba keverednek erdőben, mocsarak partják, ódon, kísértetjárta kastélyokban. Maguk sem hiszik, amit látnak, tapasztalnak, aztán idővel kénytelen szembenézni a titkokkal.

A regény ugrál az időben: van a most, ahol Bram a naplóját írja, hogy halála ne legyen értelmetlen, és akik megtalálják, legyenek tisztában a történtekkel. Bram ugyanis egy toronyban reked, összezárva valamivel, és nem csak belülről ostromolja a gonosz, de a torony aljában ott várja Dracul(a) is a kísérőivel. Innen indulunk, visszaemlékezve a naplója segítségével, hogyan is kezdődött az egész történet. De a múltat nem csak az ő, hanem a többiek naplófeljegyzéseiből is megismerhetjük, és Matilda leveleiből, amiket Ellen dadusnak ír. Nagyon szépen épülnek egymásra és olvadnak össze az idősíkok, egy pillanatig sem zavaró hogy egyszer most vagyunk, aztán meg 15 évvel korábban.
A főbb szereplőkről nem érdemes állást foglalni. A legtöbbjük kétértelmű szerepbe kerül, és egészen a végéig úgy is maradnak. Lehetnének rosszak gyilkos szándékkal éppannyira, mint jók, vagy legalábbis gyilkolási vágy nélkül létezők. Két részre oszlanak a karakterek, vannak a vámpírok, és vannak az áldozatok. Bramék azért küzdenek, hogy ne váljanak egyikké sem, de nincs egyszerű dolguk.

Amit a legjobban élveztem, az Ellen dadus története, személyisége. Eleinte nem volt teljesen egyértelmű, hogyan viszonyul a gyerekekhez, de ennek így kellett lennie. Ahhoz képest, hogy nem csináltak belőle sem különösebben kedvelhető, sem igazán utálnivaló alakot, egyáltalán nem volt az a szereplő, akiről csak úgy meg lehetett feledkezni. A titokzatosság és a megfoghatatlanság légkörét árasztotta, kiismerhetetlen célokkal.
Akitől egy kicsit többet vártam (a film és van Helsing az oka mindennek, meg sir Hopkins), az Vámbéry professzor volt. Azt gondoltam, jelentőségteljesebb lesz a tudása és a jelenléte, hogy jobban rányomja a bélyegét a történet menetére, és nagyobb befolyása lesz. Ehelyett Stoker okozta a meglepetést és Matilda, belevaló párost alkottak.

Sokféle Drakula-változatot ismerek, könyveket is, filmeket is, de azt hiszem, a Sóvágó-féle Európa kiadós változat az igazi, az eredeti angol megjelenést tartalmazza változtatás nélkül. Azt gondolom, a Dracul méltó előzmény minden tekintetben. Végre újra egy igazi vámpírregény, mentes a romantikus maszlagoktól és a haluvúdi csöpögéstől. Ha valaki a klasszikus vámpírokon nevelkedett, az ne hagyja ki, mert visszahozza a vámpírlétbe a durvaságot, vadságot, ismeretlenséget és embertelenséget, ami mindig is a részük kellene, hogy legyen. Tudtam volna még olvasni, nem bántam volna, ha legalább kétszer ennyi.