Joanne Harris - Csokoládé és a többiek

Vianne egy karneváli forgatag kellős közepén érkezik egy kis vidéki faluba, Lasquenet-be, ahol kislányával kibérel egy házat, és megnyitja a csokoládézóját. Borzasztóan bizalmatlanul fogadják, ráadásul a lehető legrosszabb időpontban nyit: a böjt kezdetén. Mivel a falu temploma épp szemben van, több sem kell a tiszteletesnek: alapvetően háborút indít ellene. Vianne megpróbál beilleszkedni, minél több helybelit megnyerni, de a miséken elhangzott szavak minden igyekezetét aláássák.

Vianne különleges nő, mint ahogyan az anyja volt, és a lánya lett. Mindannyian alkalmazzák a mágiát, hogy az életben boldogulni tudjanak. Harris olyan finoman és olyan képlékenyen érezteti azokat az apróságokat, amikkel az embereket befolyásolják, sugallja, hogy akár még többre is képesek lennének, ha Vianne-t valami vissza nem tartaná. A bigott vallásosság, az isteni helytelenítés és helyeslés méltó ellenfélre akadt a szétterpesztett, rontásűző ujjakkal, a vesébe látó szemek élességével, a rituálékkal, és azzal a tudással, amit ez a rejtélyes asszony a csokoládékba sűrített. Vianne kutatja az emberi lelkek titkait, és maradásának kulcsa Reynaud atya féltve őrzött titka. A pap elfojtott kisebbrendűségi érzése egyre inkább feltör, az aszkézis furcsa perverziójával együtt, és az ördög megtestesülése válik Vianne-ből. A pap és közte egyre mélyül az ellentét, de közben a kis falu lakói egyre inkább elfogadják, dacára a dörgedelmes prédikációnak, és úgy tűnik, Vianne biztosítani tudja lányának a várva várt állandóságot.

Amit az előzőleg olvasott könyvből hiányoltam, itt sokszorosan megkaptam: az apró csodák, a szinte érezhető ízek, illatok, a látvány, mind együtt volt. Ügyesen bánik a mágiával is, természetesen árad a szereplőkből, és hat át mindenkit, azt is, aki egy kis forró csokira tér be a Céleste Pralinébe, és valami nagyon neki való különlegesség élményével távozik, és bennünket is, olvasókat. Nem tudom, Harrisnak milyen a viszonya az egyházzal, de a főszereplői annyira pogányak, annyira teli vannak különleges erővel, mint Vianne, hogy meglepődnék, ha nem lenne valós alapja annak az ellentétnek, amit itt finoman éreztet. Az öröm nélküli, valami megfoghatatlan felsőbb hatalmak árnyékában leélt féléletek szinte csatát vívnak önmaguk elfogadásával, és azzal, hogy az életet élvezni kell, hogy a bűnnek mondott élvezetek csak teljesebbé teszik a lakókat. Ezért szeretem Harrist. Úgy tud varázsolni, hogy elhiszem, és közben úgy érzem a csokit a számban, hogy nem ettem egy falatot sem.

Partvidékiek

Le Devin egy kis breton sziget, a vendée-i part melletti sok-sok sziget egyike. Két részre oszlik: les Salants és la Housssiniére, akár két különböző világ. H fejlődik, modernizál, felveszi a harcot az elemek ellen, virágzó turizmusuk van, ezzel szemben S mintha megrekedt volna a több száz éves hagyományok és babonák hálójában. Akiknek ott szavuk van, öregek, megcsontosodott gondolkodásmóddal, de a fiatalok változtatni akarnak, és mivel nem megy, az öregekkel nem lehet szembeszállni, inkább ők állnak odébb. A sziget két vége kölcsönösen gyűlölködik, ármánykodik, bizalmatlan egymással, és amíg H egyre fejlődik, szinte ezzel arányban S egyre pusztul, az a veszély fenyegeti, hogy a tenger elnyeli. Madeleine-t anyja vitte magával a nagyvárosba, Párizsba, nem bírta tovább a szigeten, majd mikor meghalt, tíz év után Mado visszatér a kis szigetre, teljesen felforgatva annak mindennapjait. Igyekszik megmenteni szülőszigetét a pusztulástól, de nincs könnyű dolga: az öregek nem engednek, a fiatalokban a vágy van csak a változás után, erejük nincs szembeszállni a hagyománnyal.

Kétség nem férhet hozzá, igen jó kis könyv. A szereplők élnek, éreznek, szuggesztívek, a történet pörög. Látjuk a hullámokat megtörni a hajóroncson, átcsapni a zátonyon rekedt hajótörzs felett, látjuk a homokos partot, a lábukat lógázó apácákat, Mado apjának pusztító dühét. Elsőrangú az írói stílus, a történet, a környezet és annak megjelenítése, mégis, ha összehasonlítom azzal hogy a Szederbort az orromban éreztem, ízét a nyelvemen, itt ez nem jött össze. Nem éreztem az arcomba fújó tengeri szelet, a vízpermetet, talán azért nem, mert itt Harris nagyobb figyelmet fordított az emberi jellemekre. Úgyhogy a Szederbortól el kellett vonatkoztatnom, és íme, egy ismételten tökéletes regény, hatásos és pontos jellemábrázolással, amihez szintén igazán ért a Mesternő.
Finoman, árnyaltan jeleníti meg azokat a generációs különbségeket, amik mindenhol jelen vannak, de itt a környezeti hatások, és az "ellenfél" virágzó területének közelsége igencsak felerősíti azokat. Az öregek ragaszkodása a fiatalokhoz, azoknak a menekülési vágya nagyon átérezhető, és igen pontosan jeleníti meg azt a fajta ellentmondást, ami ezzel jár: a pozícióban levő öregek bármit megtesznek, hogy megtartsák szigetlakóknak a leszármazottaikat, épp azokat a dolgokat kivéve, amik jó szívvel ott tartanák őket: nem kötnek békét, nem alkusznak meg, és nem változtatnak. A belterjesség hatásának veszélye folyamatosan ott jár a sarkukban, figyelik magukat, egymást, miközben a szomszéd falu a defektjeiken gúnyolódik. Mado az, aki mindenfelé jár, őt mintha mindenhol fogadnák, származásától függetlenül, így ő kapja ezeket az apró jelzéseket. Talán ezért is hiányzott a Szederbor átható hangulata, első személyben mesélve máshogyan jelenik meg minden. De a hatást elérte, élvezetes, izgalmas története két település versengésének, a faluk életének, az egymásnak szegülő akaratnak, és a mindent átható reménytelenségnek és lemondásnak. Külön érdekes, hogy Mado egyetlen szövetségese a szigetrész megmentésében egy hazátlan, jóképű pasi, akinek igazából semmi köze a szigethez, és hosszútávú terveiben sem szerepelt, hogy ott maradna.

Bársony és keserű mandula

Mit is lehet mondani egy novelláskötetről? Fogalmam sincs, már csak azért sem, mert mint műfaj nagyon távol áll tőlem, másrészt meg mert sokszor lettem mérges Harrisra, hogy befejezte a történetet, pedig épp ez a novellák lényege; nem tartanak örökké. Élveztem én, nagyon is élveztem, ameddig csak tehettem, ameddig csak a rövidke kis történetek engedték. Vannak köztük nagyon jók, amiket akár regényben is meg lehetne jó hosszan írni, hogy az ilyen telhetetlen olvasók is, mint én, igazán jól tudják magukat érezni, és vannak köztük olyanok is, amikből elég volt az a pár oldal. Érdekes volt olvasni a bevezetőket a novellák keletkezéséről, mindegyik előtt ott van, hol jutott eszébe, mi ihlette, miért írta.

Nem akarnám a novellákat részletezni, vagy egyenként elmesélni a tartalmukat, inkább csak annyit írnék, hogy két kedvencem volt: a Gasztronomicon, amiről nem egészen tudom, miről is szól. Mert a főszereplő hölgy kap egy szakácskönyvet, amiből a férjének főznie kell, de a szakácskönyv ősi, egy részét ráadásul olyan nyelven írták, amit el sem tud olvasni. És minden étel mellé kísérőket kap, amiket (akiket?) látni nem látunk, inkább csak hallunk. A bevezetőben Harris úgy vezeti fel, hogy ételek lehetnek akár ijesztőek is, de ha egyszer ijesztő történetet ír, persze, hogy ijesztő lesz. A másik pedig a Hal volt, amiben az ételek kísértők, érzékekre hatóak, vágykeltőek, szó szerint. Talán nem véletlen, hogy éppen ez a kettő lett a kedvencem, Harris mindig is értett hozzá, hogyan kell az ételeket csomagolni az olvasóknak, de ezek a novellák mégis egészen mások, mint amit a regényben már megszokhattunk tőle.

Aludj kislány

Effie 9 évesen megismerkedik Henry Chesterrel, a nem igazán tehetséges festővel, modellt ül neki, sőt, mindenben követi a tanácsait, majd amikor 17 éves lesz, a felesége lesz. És belecsöppen egy olyan életbe, ami természetétől teljesen idegen. Férje vallásos hevülete küzd szexuális vágyaival, a női testben az ördög fondorlatát látja, és az első aktus után Effie is elveszíti azt a gyermeki báját, amit Henry olyan perverz módon szeretett benne. Effie szenvedélyre vágyik, és amit férjétől nem kap meg, megadja neki Mose Harper, a szintén festő, szoknyapecér kalandor. Innen egyenes út vezet Fanny Miller "karjai közé", a gyilkosok, utcalányok, szellemek világába, ez utóbbiban Effie már szinte otthon érzi magát.

Olvasás közben igyekeztem elvonatkoztatni attól, hogy Joanne Harris az író, viszont nem sikerült. Időnként elmerengtem, hogy vajon akkor is annyira élveztem volna-e a könyvet, ha egy teljesen ismeretlen író nevét látom Harris neve helyén, de arra kellett jutnom, sajnos, vagy nem, hogy közel sem tudtam volna ennyire értékelni. Túl azon, hogy lassan hozzászokhatunk, hogy Harris kirándul kicsit a műfajok között, a gasztroregényt és a krimit már összefonta a misztikummal és a boszorkánysággal, írt mitikus fantasyt is, itt most a misztikum a misztikummal jár karöltve, épp annyira megbújva az események sodrában, mint ahogyan már megszokhattuk, és ebből valami döbbenetesen furcsa regény kerekedett ki. És ha nem az ő nevét látom a könyv előlapján, én bizony nagyon óvatosan vetem magam ebbe a világba. Az a helyzet, hogy annyira megbízom Harrisban, a fantáziájában, a tehetségében, a történetszövésében, hogy teljesen a gondjaira bíztam magam olvasás közben, és tudom, hogy ezt ezzel a történettel senki mással nem tettem volna meg.