Témázunk - Könyvet venni jó

 A volt könyvvásárlásfüggők magabiztosságával állíthatom, hogy szeretek könyvet venni. Az ember nem is gondolná, mennyi fokozata van a vásárlásnak.

Döbbenetes belegondolni, hogy volt idő, amikor nem volt olvasatlan könyvem. Akkor vettem meg a következőt, amikor az előzőt elolvastam, aminek nem sok köze volt az átgondoltsághoz, inkább csak így alakult. Amikor az uzsonnapénz a tét, meg kell gondolni, mire költi az ember. De ahogy így visszanézek, végülis mindig is vettem könyveket, csak idővel elszabadult egy kicsit a dolog, és a fejemre nőtt a mennyiség. Megbeszéltük ezt már párszor, a többi blogger tehet mindenről, akik olyan jó könyveket olvasnak, hogy nekem is kell, és porosodott pár évig a polcon, mire rájöttem, hogy mégsem kell. Talán ha 10%-át olvastam azoknak a könyveknek, amiket mások miatt vettem meg, így viszont egy csomó ismerősöm jól járt, mert továbbadtam mindent, amire nincs szükségem.
A párszáz forintos akciókat meg ne is említsem...

Aztán jött egy leszoktatós időszakom, amikor annyira minimalizáltam a vásárlást, hogy egyik évben 5 (!!) darab könyvet vettem csak. Lehet, nem kellett volna ennyire visszafogni magam, mert a következő évben a táblázatom szerint meg sem álltam 38-ig. Szeretem úgy nézni ezeket a számokat, hogy mennyi volt belőlük a felesleges, ami nem tetszett, vagy sose olvasom el, és úgy látom, csak egy-kettő. Annyi még simán belefér.

Már jó ideje nem vezetek listát, meg nincs igazán módszerem sem, csak próbálok okosan vásárolni. Miután belefutottam pár érdemtelenül túlhype-olt könyvbe, most már inkább biztosra megyek, és maradok az ismert íróknál, ha vásárolni akarok. Rengeteg a folytatás, ami hol gyorsabban, hol lassabban, de idővel megjelenik, és még mindig ott van a visszafogottságot leginkább gátló tényező, az akciók, amiknél szintén nem kell mindent megvenni, mert ami eddig nem érdekelt, az nem fog ezután sem, hiába olcsó.
És hogy ne sok helyet foglaljon, mert a lakásunk űrtartalma véges, és van benne más is, nem csak könyv, inkább az e-kre hajtok. Sokan utálják, fogalmam sincs, miért, nekem a könyvillat meg a lapozás hiánya nem indok ellene, de szerencsére egyre többen látnak benne lehetőséget. Én úgy vagyok ezzel, hogy nem a borítót meg a kötést veszem meg, hanem a történet érdekel, arra meg tökéletes. Olcsóbb és kényelmesebb, főleg ha azt nézzük, hogy nagyon szeretem a hosszú könyveket, és azokat sokáig kézben tartani nem a legbarátibb.

És pont emiatt mostanra, ha papírkönyvet veszek, abban lennie kell valami plusznak.
Mondjuk az én nagy rajongásomnak. A Dűnének olyan csodás az új kiadása, hogy csak egy kicsit kellett gondolkodnom rajta, akarjam-e. És szeretem érte a kiadót, hogy meg lehet venni csomagban, mert ha jön a következő kötet, jön még egy csomag hozzám belőle, hogy húgoméknak is legyen. Mert másoknak is szeretek könyvet venni.:)
Rákaptam a szakácskönyvekre is. Rengeteg recepthez hozzá lehet férni a neten is, csodás képekkel, de a szakácskönyveknek van egy fílingje, amit a képernyő nem tud átadni. Ez nálam olyan, mint a gyerekkönyv a kicsiknél, csak olyan kell, amiben vannak képek is.
Vannak fix íróim is, akiknek minden könyve kell a polcra: Erikson, Martin, Alastair Reynolds, újabban Brandon Sanderson; vannak még persze mások is, akiket szeretek, de azokkal megelégszem az olvasómon. 

Nekem az e-könyv vásárlás is pont olyan örömet okoz, mintha papírban venném meg, és bár olcsóbb, mint a papír, annyival nem olcsóbb, hogy válogatás nélkül megvegyek bármit. Átgondolom ezt is, bár időnként hagyom, hogy a vágyaim irányítsanak.

Egyik szombat reggel úgy ébredtem, hogy nekem most azonnal el kell olvasnom Ant Middleton könyvét. Kábé 5 perc múlva már olvastam is, amit papíron nem tehettem volna meg. Eleve szombat hajnalban még nincsenek nyitva boltok, köztem meg a bolt között van sok-sok kilométer, meg ha nem is lenne, macerás felöltözni, elautózgatni, elmegy vele egy csomó idő, és lehet, mire hazaérek vele, csak felteszem a polcra, és soha nem nézek rá többet, bármennyire is akartam még hajnalban. Nameg egy könyv nem könyv, ha már elmegyek érte, veszek mást is, egy könyv árából tuti nem úszok meg egy könyvesbolti túrát. Így meg sodort a lendület 5 perc után, le se tettem estig, míg ki nem olvastam.
Imádok e-ket olvasni, vásárolni, keresgélni, rendezgetni, beleolvasni, másikat megnyitni. És hogy egyetlen kattintásra van csak tőlem bármi, ez időnként megfizethetetlen. Meg hogy egyetlen helyen van sok-sok belőle, az olvasón, ott, a kezemben.

Aztán persze olyan is van, amivel nagyon mellényúltam, bármennyire is vártam, hogy megvehessem. Ez e-ben kicsit fájóbb, mert azzal utólag nem lehet már mit kezdeni, se elcserélni, se eladni, úgyhogy ezeket jobban megnézem, jobb hónapokat ülni rajta.

Ha régen impulzusvásárló is voltam, mára már inkább tudatos lettem. Inkább veszek kevesebb könyvet, mint szeretnék, de azok olyanok legyenek, amiket tíz év múlva is a polcomon akarok látni. Azt már kitapasztaltam, hogy futólag rengeteg minden érdekel, de a tartós figyelmet ki kell várnom, nem szabad kapkodni.

TÖBBIEK:

Eszti

Pupilla

Dóri

Anett

Nita

Heloise

Szofisztikált macska

Cloudbookatlas

Olvasd el az egészet ->

Ann Wroe - Poncius Pilátus

Nem tudom, a youtube-ot ki mennyire tartja használhatónak, ha újdonságot akarna felfedezni, én nem annyira. Nagy véletlennek kell ahhoz lenni, hogy tényleg valami jóhoz és ütőshöz vezessen, amit még eddig sose hallottam. Egyik éjjel covereket keresgéltem, rá is akadtam egy srácra, aki engem elsőre Jon Snowra emlékeztetett (hallgassátok meg tőle ezt), és aki a Jézus Krisztus Szupersztárból is tett fel egy feldolgozást. Oldalt pillantva megláttam egy érdekes fejet, és én ilyenkor elkezdek utána járni, mitől tűnik érdekesnek. Tim Minchin neve eddig nekem nem mondott volna semmit, de most megjegyeztem. A fickó fantasztikus, Júdásként elvitte a show-t Jézus elől. Ez van, amikor egy igazán karakteres embert tesznek be egy szerepre. A klip egy turné részlete, és azóta már párszor megnéztem az egészet, teljesen odáig vagyok érte. Az eredeti JCS-t is szerettem, de ez az új, ez mindent visz.

Na, de a lényeg, én meg Pilátus. Azt gondoltam, majd jó sok mindent megtudok róla, erre mindjárt a bevezetőben azzal szembesültem, hogy mintha csak kitörölték volna a történelemből, nem maradt fenn róla egy kődarabnál meg néhány érménél több. Tacitus írásának is pont az a két fejezete veszett el, amiben megemlíthette. De végülis mit várunk, egy szimpla kis hivatalnok volt, valószínűleg ő lett volna a legjobban meglepődve, ha megtudja, hogy még kétezer évvel később is ismerni fogja mindenki a nevét. Gondolom, nem vágyhatott ilyen hírnévre.
Mivel az élete, származása teljes homályba vész, Wroe inkább történelmi kontextusba helyezi, hogyan élhetett, honnan indulhatott és hogyan jutott el odáig, hogy Júdea helytartója lehessen. Ami egészen addig a pár bekezdés erejéig roppant izgalmas is volt, amíg a valós történelmi kort járjuk körbe, de ez tényleg csak röpke ideig tart, mert aztán előveszi a későbbi korok mindenféle kitalációját, amitől az egész értelmetlen és fárasztó lett. Régen örökített meg író ennyi ostobaságot egyetlen könyvben. Jobb lett volna, ha inkább ír egy fikciót, kiválasztva egy szálat a sokból, és azt felépíti rendesen.
Csalódott vagyok, de ez lehet, hogy nem az írónő hibája, hacsak annyiban nem, hogy írt egy könyvet arról, hogy van egy személy, akiről semmit nem tudunk, nézzük meg, az utóbbi 2000 évben ki mit talált ki róla, és gondolt bele a karakterébe. Szóval igazából fantáziálhatunk mi is nyugodtan Pilátusról, hogy milyen ember lehetett. Elég szerintem visszagondolni a legutóbbi utunkra a bürokraták között, csak tegyünk hozzá némi vérgőzös passzivitást, és máris közelebb kerültünk egy kicsit az emberhez.

Olvasd el az egészet ->

Top - Női, férfi, gyerek. Egyéb... Lóhere?

Körbeposzt, amit a világ eseményei ihlettek. (nálam legalábbis.) Egy olyan világé, amikor ha valaki minden ártó szándék nélkül kiáll a saját elvei, gondolatai mellett, az virtuális lincselés áldozata lehet. Vannak világok, ahol megkövezés, máglyahalál jár dolgokért, mifelénk, a nyugati, "civilizált" felén a földgolyónak, megelégszenek a netes terrorral, mert ezt még nem büntetik.
Legyen ez a felvezető ehhez a listához, aminek azon túlmenően, hogy tiltakozzak a Rowlingot ért abúzus miatt (röviden összefoglalva a lényeg), nincs hátsó szándéka. Nem tudom még előre, kik kerülnek a lista tophelyeire, nem tudom, mennyi lesz benne az öreg, a fiatal, az álneves, az élő, szakállas, esetleg pajeszos, fekete vagy fehér, olyan, akinek van macskája, vagy olyan, aki retteg a lovaktól.
Remélem, érezhető az irónia, mennyiféleképpen meg lehet különböztetni egymást, és mennyiféle dolgot lehet figyelmen kívül hagyni, amikor választunk, vagy mert nem fontos, vagy mert nem is tudunk róla, és nem is kell tudnunk róla. Mert szól ez egy kicsit a mostani zavargásokról is, amik nem arról szólnak már rég, amiről kellene.
Egy dolgot elmondhatok, a szempontjaim kimerülnek abban, hogy mennyire tartom jónak a könyvét annak, akit ide beválasztok. Távol tartom magam az írók magánéletétől, gondolataitól, nem akarok belemászni a lelkivilágukba, kikutatni a kedvenc szórakozásukat, és ez sokszor egészen odáig megy, hogy azt sem tudom, ki hogy néz ki. Ebből következik, hogy meglepődtem, hogy Octavia Butler színesbőrű, és hogy Robin Hobb nő.
Ami most Rowling körül folyik, arról csak annyit, hogy sokszor szembejön velem az alábbi kérdéssor a neten, ha regelek valahova, vagy kérdővet töltök ki:
Neme:
- Nő
- Férfi
- Egyéb
És ilyenkor arra gondolok: Hm. Egyértelmű, persze, ki minek érzi magát, épp milyen állapotában leledzik annak a két nemnek, amivel a teremtés az embert sújtotta, nőnek-e, avagy férfinak. De az Egyéb. Az vajon mi? Minek érezheti magát valaki, ha se nem nőnek, se nem férfinak? Sündisznónak? Lóherének?
No, ennyit a címadásról, és ha valaki még nem csukta le a blogom, megtudhatja a topjaim.

GYEREKKORHOZ kapcsolódva

1 - Rowling. Nem szeretem a gyerek- és ifjúsági könyveket, ő viszont felnőtt fejjel behúzott a nemhogy tini, de tényleg a csöpp gyerekek világába, a 7-9 évesekébe, úgy, hogy végig fenn tudta tartani az érdeklődésem. Ez hatalmas szó. Az, hogy sokakra hatással volt, hogy sokan a HP kötetek miatt váltak olvasó emberré, az dicséretes, de ettől nekem még ugye nem kell szeretnem. Az, amit nekem adott, amiatt viszont igen. Ő az az író, akinek a felnőtt könyveihez kicsit ambivalensen viszonyulok, van, amit nagyon szeretek, van, amit egyáltalán nem, de a Harry Potter, a világa, a szereplők, az a fíling, ami olvasás közben elfogott, az elvitathatatlan előnyt ad neki bármelyik más ya íróval szemben.

2 - László Endre gyerekkorom imádott alakja. Vagyis nem ő, hanem Szíriusz kapitány, meg a kiscsalád űrkalandjai. Sokáig nem találtam hozzá hasonló írót, aki ennyire meg tudott volna ragadni a sci-fiben a témáival és a szereplőivel, szerencsére mostanra hoznak egy csomót a kiadók a jobbféle kalandos sci-fikből.

A gyerekkönyv felhozatal nálam nagyjából ennyi. Hozhatnám még talán Szepes Mária Pöttyös Panni sorozatát, de nekem az írónőt más könyvek jelentik, bár kicsinek eléggé rá voltam kattanva mindenre, ami Pöttyöspanni volt. Sorsközösségben voltunk, mindketten szeplősként, és konkrét kapaszkodó volt a sok pöttymentes csúfolódó osztálytársak között. Nem kell ahhoz más bőrszínűnek lenni, hogy az ember kemény tapasztalatokat szerezzen a kiközösítésről és megkülönböztetésről. Elég, ha más a haja színe, és mellé szeplős. Hogy nem kicsit demagóg, azt megbocsájtom neki így utólag is.
Volt viszont egy nagyon fontos momentuma a gyerekkoromnak. mégpedig a Gyökerek filmsorozat. Tényleg nagyon kicsi voltam még, és olyan családban nőttem fel, ahol fél 8-kor szigorúan fürdeni kellett, 8-ra pedig ágyban lenni, így úgy érzem, apám hatalmas engedményt tett, hogy engedve a könyörgésemnek, megnézhettem a részeket. Ez volt az első történet, ami hatással volt rám (jónéhány rész után sírtam magam álomba), és biztos, hogy formálta a gondolkodásmódom. Sokkal-sokkal később tudtam csak meg, hogy van ebből könyv is, és ezzel még adós vagyok magamnak.
(Később az Izaurát sem nézhettem, ami fájó pont volt, mert nem tudtam hozzászólni a társalgáshoz, mert akkoriban mindenki erről beszélt, egészen addig, amikor már belenézhettem, úgy döntöttem, elvagyok én enélkül is.)

FÉRFI írók

Steven Erikson. A legjobb fantasy író, hatalmas fantáziával, remek írói készséggel, különleges megoldásokkal. Aki érez magában erőt és elszántságot, annak mindenképpen javaslom a könyveit, mert minőségi élmény.

Frank Herbert. Olyan világot hozott létre, ami egyedi és megismételhetetlen. Mindenki, aki hasonló kaliberű regényt akar írni, amint amit ő a Dűne és az Arrakis világával művelt, csak gyenge utánzatokra képes.

Alastair Reynolds. Nem tudnám konkrétan megmondani, mitől imádom annyira. Talán az a finomság és szeretet, ahogyan az emberiséget ábrázolja, amilyen érzékenységgel a problémákra rátapint, ahogyan kezeli őket, a történetszövése, mind-mind közrejátszik.  A témái és a problémákra adott válaszai nagyon betalálnak nálam.

Richard Morgan. Ő olyanképpen kakukktojás, hogy nem szeretem minden könyvét, de ez nem akadályoz meg abban, hogy minden könyvét elolvassam, válogatás nélkül. Azon ritka kevés írók egyike, akinek minden nyilatkozatát, interjúját elolvasom, nem csak a könyveit, mert borzasztóan szimpatikus a fazon, és tetszik, ahogyan a dolgokat látja, amik feltűnnek neki, amiket kiemel a mindennapokból. Amikből aztán később könyvek is lesznek.

Robert Merle. Nagyon sokoldalú író, sokféle probléma foglalkoztatja, társadalmi, tudományos, történelmi, én egyszerűen csak csodálom. Meg persze szeretem olvasni.

NŐI írók

Robin Hobb. Akkor tud nálam kiemelkedni egy író a tömegből, amikor valami olyasmit alkot, amit más még nem. Persze, ez egy merész hozzáállás, hiszen nem olvastam minden könyvet, nem tudhatom, nem írt-e más már előtte valami hasonlót, de úgyis az a viszonyítási alap, amivel az ember legelőször találkozik. Hobb is, mint Erikson, sajátosan egyedi mágiarendszert, és ahhoz kötődő világot hozott létre, rengeteg szereplővel, intrikával, sok-sok összekapcsolódó és szétváló szállal. És annyira jól csinálja.

Szepes Mária. Nekem ő a Vörös Oroszlán. Párévente újra kell olvasnom, mert mindig mást ad. Valódi lelki-szellemi táplálék. De jóból is megárt a sok, a könyvei tömények, depresszívek, nem javasolnám, csakis lelkileg kiegyensúlyozott időszakban olvasni, mert úgyis valahonnan lentről kell összekaparnia magát az embernek.

Gail Carriger. Könnyed, elegáns, vicces. A valódi stílusa abszolút tükrözi a regényeit. Olyan, mintha az 1800-as évekből ragadt volna itt.:)

Stina Leicht. Mestermunka, ahogyan összeolvasztja a valóságot a hitvilággal. Nem nagyon tudják utánacsinálni.

Joanne Harris. Aki úgy tud írni, hogy érzem a cipőm alatt a macskaköveket, a számban a csokoládét és a vörösbort, a bőrömön a kis közösség erejét, ami felemel vagy leejt, széliránytól függően.

Rám lehet fogni, hogy ilyen vagy olyan szempontnak nem felelek meg? Simán. Van köztük zsidó, de még nincs fekete. Hogy miért? Mert még nem sikerült eljutnom Butlerig. Talán. De az is lehet, hogy nem fogom őt szeretni, mint ahogyan Jemisin sem jött be, de ennek nincs köze a bőrszínhez. Ami alapján nálam megy a szelekció, az csak annyi, hogy ha nagyon megtalál egy könyv, meg fogom nézni az író többi könyvét, kettő betalálás után viszont már direktben keresni fogom. Odáig el kell jutni, amihez írói tehetség kell (legalábbis olyan, amit értékelni tudok én is), meg nagy szerencse, mert több a könyv, mint az időm, amit olvasásra tudok szánni.
Tudom, hogy vannak olyan reakciók a színes bőrű írókra, amik elítélőek velük szemben, de nem tudom, hogy az a réteg, aki pl. Jemisint leszólja, valóban az ő olvasója lenne-e. Még csak abban sem vagyok biztos, hogy bármit is olvasnak. Lehet, az sem véletlen, hogy azt írnak, amit. Szóval szerintem nagyon nagyon fenntartásokkal kell kezelni a hangoskodó kisebbségeket, bármiről is legyen szó, mert nem látni az alját annak, ahová most zuhanni készül a világ.

Körbeposztok:

Pupilla

Olvasd el az egészet ->

Két remek krimi

Rachel Caine - Nincs menekvés (Stillhouse Lake 1)

Krimikről írni mindig egy kicsit kétélű dolog. Túl sokat nem írhatok, nincs értelme elmesélni a történetet, hiszen azt már valaki nálam sokkal jobban megírta, de mégiscsak beszélni kell róluk, mert igencsak jól megírták, és ezt mindenkinek meg kellene tudnia.

A Nincs menekvés az utóélet regénye, ahol a konkrét áldozatok annyira ismeretlenek, hogy a számukat sem tudjuk meg, a sorozatgyilkosról csak annyit, hogy pszichopata, szociopata és a börtönben ül, a családja viszont menekülni kényszerül a régi életük elől. 

Caine elég nagy fába vágta a fejszéjét, annyiféle jellemet kellett megjelenítenie.

A jól álcázott pszichopata férjet, aki egy időre magára tudta húzni a rendes családapa és szerető társ képét, és csak egy fatális véletlennek köszönhette, hogy lebukott. Vele alig találkozunk, mégis remekül átjön a személyiségének a két oldala: amit láttatot, és amilyen valójában.

A feleséggel ugyanez a helyzet, csak másféle aspektusból. A naiv, gyenge, odaadó, gyanútlan feleségnek egy végletekig bizalmatlan, előrelátó, előre gondolkozó, elszánt és kemény nővé kellett válnia, mert ez kellett ahhoz, hogy a gyerekeivel túl tudjanak élni.

Egy sorozatgyilkos feleségével mindenki bizalmatlan, nincs ez másként a vele kapcsolatba kerülő szomszédokkal, rendőrökkel, lőtéri lövöldözőkkel sem. Emberi reakciók egész során keresztül láthatjuk a szörnyeteg rombolását, és úgy tűnik, az idő ezt nem fogja megoldani.

Caine remekül adagolja a feszültséget, és bevonja az olvasót is, engem legalábbis sikerült, anélkül, hogy kiszólogatna hozzám, vagy írói instrukciókat adna. Én is mindenkit megvizsgáltam, mennyire bíznék meg benne a főszereplőnk helyében, ki mennyire lehet sáros. Sose lehet egy ilyen helyzetben elég paranoiás az ember, és remekül megmutatkozik a lightweb legsötétebb oldala is. 

Függővége van, és nagyon kíváncsi vagyok a folytatásra, de... A végből adódóan elég jól el lehet képzelni, mi lesz a továbbiakban, nem is ezért várom. Gwen jelleme és a gyerekek személyisége nagyon megfogott, és az a pár ember, akik végül abszolút megbízhatónak bizonyultak, ők fogják megoldani a problémát, és nagyon érdekel, hogyan. Készül az ötödik része, szóval úgy gondolom, lesz, aki megnehezítse a dolgukat.

(Rachel Caine neve ismerős lehet sokaknak a morganville-i vámpíros sorozat miatt, már aki emlékszik rá, hogy anno az Agave próbálkozott az urban fantasy-vel itthon, nagyon kevés sikerrel. Két rész után ráhagyták a sorozatot, és bár a krimije a Könyvmolyképzőnél jelent meg, kicsit aggódok, hogy ha jön is a folytatás, mikor. Itthon mostoha a sorsuk a sorozatoknak, ez van, de simán elviselném, ha évente kijönne két rész.)

Eva García Sáenz de Urturi - A fehér város csöndje

A jó krimiben semmi nem az, aminek látszik, mégis folyamatosan megtéveszt, és úgy vezet tévutakra, hogy közben mégis a jó irányban haladunk.

Ebben a könyvben az első pillanatra eldöntjük, hogy ki a valódi elkövető. Aztán módosítunk. Majd megint, És megint. Mire elérünk a gyilkoshoz, már egyértelmű lesz minden, a bizonyíték az, ami esetleges lesz. A kezére játszik az idő, a titkolózás, a gazdagok játszadozása, és az összetett jelképrendszer, aminek a megértéséhez művészettörténésznek kellene lennie az olvasónak. Még szerencse, hogy Urturi azért hozza a megoldást is.

Erős a hangulata, nem csak a bűntények jellege miatt.

A kisvárosi hangulatot a zegzugos kis utcák, a történelmi jellegű építmények adják, és az ünneplők színes forgataga, akik, úgy tűnik, soha nem hagyják abba a fesztiválozást. Tipikusan az a könyv, aminél az ember előveszi a gépét, és megnézi a műemlékeket, rákeres az utcákra, az ételekre-italokra és a soha véget nem érő ünnepekre, és gyilkosságok ide vagy oda, jó lenne megnézni ezt a helyet közelről is. 

Amikor olvastam, tökéletesnek láttam, úgy, ahogy volt, így, kis idő elteltével azért látom, hogy hibádzik egy-két dolog. Például a gyilkosságok kivitelezéséről nem tudunk semmit, azon kívül, hogy aki elkövette, annak minden jellembéli adottsága megvolt a bizalomkeltéshez. A profi zseni alakja mintha csak egy váz lenne lélek nélkül, főleg annak a fényében, hogy a Stillhouse Lake viszont a legapróbb részletességig a reakcióra és a válaszreakcióra épül. Ettől függetlenül nincs értelme hasonlítgatni, hiszen egésze más a két regény. Az előbbi egy tipikus pszichothriller, ami szinte csak egyetlen dologra koncentrál, és inkább jellemekkel dolgozik, ez utóbbi viszont egy régivágású, hangulatos krimi, sok-sok kiegészítő mellékszállal és információval, szinte már könnyednek tűnő hangulattal.

Olvasd el az egészet ->

Megjelenések mostanság valamikor, remélhetőleg még idén

Minden különösebb szöveg nélkül ezek a nagyon várósak nálam:

(a Lovecraft country-nak még nincs magyar borítója, ha nem felejtem el, majd lecserélem)

Olvasd el az egészet ->

Jodi Taylor - A St. Mary krónikái

Jó időutazós könyvet írni nem egyszerű. Kell hozzá történelmi ismeret, egy hihető közeg, ahonnan indulnak a szereplők, és ahova visszatérnek, technológia, és persze törvényszerűségek. A St. Mary valamikor a nem túl távoli jövőben létezik, talán egy másik idősíkon, de ennek igazából nincs jelentősége, annyira jelentéktelen dolog, hogy fogalmam sincs, olvastam-e, hogy mikor vagyunk és hol. Előre szólnék azoknak, akik igazi sci-fit várnak, hogy nem fogják ettől a sorozattól megkapni, itt az időutazás csak egy eszköz arra, hogy mindenhol ott legyenek.

"Madeleine Maxwell vagyok, múltjáró. A St. Mary Történettudományi Kutatóintézetnek dolgozom. Valós időben tanulmányozzuk a jelentősebb történelmi eseményeket. Kisméretű, kőkunyhónak álcázott járműveket használunk, amiket kompnak nevezünk. Elugrunk a kijelölt korba, megfigyelünk, dokumentálunk, felvételeket készítünk, igyekszünk kerülni a bajt, és diadalittasan visszatérünk a St. Marybe. A kompok kicsik, zsúfoltak, jellemzően büdösek, és a vécéjük sosem működik rendesen."

Úgy tűnik, ez a kőkunyhó pont ugyanannyira passzol a dinók korába mint a középkorba, de egye fene, ezen senki ne akadjon fenn, már eleve az időutazáson elbukja a logikai tesztet, a kőkunyhónak álcázott komp még simán belefér. De ettől ez még egy imádnivaló sorozat.

Van egy nagyon belevaló főszereplő csajunk, Max (aki teljesen hasonlít rám kívül-belül, de ez mellékes), okos, talpraesett, bevállalós, és úgy tűnik, miatta mozognak az események arra, amerre, de ez csak a látszat. Rengetegsok nagyon fontos mellékszereplőnk van, akik már inkább félfőszereplők. Sablonosak, tipikusak, de olvasás közben fel sem tűnik, mert ez a sok átlagosan klisés figura egy helyen egészen különlegessé válik. A két, folytonosan vitatkozó, egymásra licitáló öreg professzor, a karakán konyhásnéni, a csendes mindenes, aki a negyedik részig annyira csendes volt, hogy fel sem tűnt, a realista műszakiak meg a kemény és ellentmondást nem tűrő biztonságiak. Ők alkotják a St. Mary gárdáját, meg persze a harcedzett múltjárók. Meg a Nagyfőnök. És a Titkárnője. Főleg a Titkárnője. Aki szigorú. Kimért. Távolságtartó. Titkárnő.

A pénzt és a feladatokat az anyaintézményüktől, a Thirsk Egyetemtől kapják, és időnként néhány gazdag támogatótól, akikről nem tudni, kicsodák, és miért akarnak tudni bizonyos dolgokról a múltban. Odaugranak, adatokat gyűjtenek, megfigyelnek, igyekeznek nem közbeavatkozni és életben maradni. Időnként persze félrecsúszik ez-az, ebbe időnként bele is halnak, de Taylor nem egy gyilkos alkat, szereti a szereplőit inkább életben hagyni.

Elég mozgalmas az élet a St. Mary-ben, meg is lepődtem mindig, amikor kiderült, hogy igazából ez nem az a történet, ahol realtime közvetítik nekem a mindennapokat, egy-egy regény ideje között sokszor évek teltek el, szóval lehet, hogy a mindennapok ennél unalmasabban teltek, bár a kis közjátékokat olvasva, kétlem.

Taylornak Maxnek nagyon jó a humora, inkább fekete és ironikus, de állandó, kivéve egy-két, igazán drámai helyzetet. Mert akkor tényleg dráma van Maxnél is. A humor egyébként állandó jellemzője a könyveknek, nem csak azért mert Max vicces, hanem mert a sorozat sem veszi komolyan magát, így történhet meg, hogy a konyhásnéni körbeszalad egy sorsdöntő pillanatban, és begyűjti mindenkitől a rejtett kotontartalékait. Igen, nehéz elképzelni, mire kellhetett neki, pláne ennyi, de tényleg használta.:D

Olvastam pár helyen, hogy a negyedik rész más, mint a többi, én ezt egyáltalán nem éreztem. Ez a rész fordulópont, ami egy kicsit máshová helyezi a történetet, de annyira kevés a valódi különbség, hogy szerintem ennek nincs jelentősége. Az elején már írtam, hogy aki komoly technikai, elméleti és tudományos alapokra helyezett időutazós sorozatra vágyik, az ne ezt olvassa, ez egy könnyed kalandregény, ami szerintem már a legelső résznél is tökéletesen lejön, nem is igazán értem az enyhe csalódottságot, ami pár olvasón úrrá lett. Kevés sorozatnál tapasztalni, hogy a színvonal ennyire egyenletes legyen, mint itt. Nincsenek unalmas részek, nem stagnál a történet (egyelőre) egyik kötetnél sem, haladnak a dolgok előre, ahogyan kell. 

Részemről nagyon szeretem ezt a világot, a St. Mary embereit, ahogy élik a mindennapjaikat, teszik a dolgukat, ahogyan egymással bánnak, és persze a küldetéseket. Nekem külön tetszik, hogy nincs igazán történelmi hűség abban az értelemben, hogy bármit is visszamondjon a történelemkönyvek lapjairól, sokkal inkább jönnek elő az inkább feltételezhető (de valószínűleg jogos) apróságok, amik bizonyos korokhoz köthetőek.

Taylor felvillant a múltból néhány érdekességet, és van pár remek ötlete is, amivel nem biztos, hogy a történészek és a régészek egyetértenének, de az adott történelmi eseményre vonatkozóan jogosnak tűnnek.

Olvasd el az egészet ->

Témázunk - Kabátkönyvek

Egyszer írtam már a kabátkönyvekről (ezt a nevet még Amadea adta a kuckózós könyveknek), de az már hat éve volt, és azóta sok minden változott. Akkoriban szívesen elmerültem az urban fantasyban, nagyon jól éreztem magam vámpírok, vérfarkasok, meg effélék között, de épp nemrég vettem tudomásul, amikor Frostot folytatni akartam, hogy valószínűleg már túlhaladtam ezen a műfajon. Még mindig kellemes emlék Moning, de már nem bizserget meg.
A legjobbkor jött a témaötlet, mert vírushelyzet van meg kijárási korlátozás, és az életemet ugyan még nem szeretném ennyitől átgondolni, de mindenképpen szembesültem pár dologgal. Többek között azzal, hogy a zaklatott mindennapokat számomra a sci-fi tudja úgy kompenzálni, hogy valóban ki tudjak kapcsolódni a napi őrületből. Leülök a kis kanapéra, magamra húzom a puha takaróm, megszűnik a külvilág, és nem marad más, csak az űrhajók, a sötét űr meg a csillagok, lövöldözés és taktikázás meg világmegmentés. Ezeket alapból is élvezem, de a mostani helyzet ad hozzá egy olyan pluszt, ami egyébként nincs meg. Talán azt, hogy lehetne ennél rosszabb, talán azt, hogy lesz is ennél rosszabb.

De persze az elmúlt hat évben olvastam azért mást is, amikben szintúgy jó volt elmerülni.
A Napernyő protektorátus az első számú helyen van. Alexia Tarabotti stílusa, az események, az egész világfelépítés még mindig le tud kötni, annak ellenére is, hogy kiszerettem az uf-ből, és hogy a kötetek között mindig eltelik pár év. Szeretem a szereplőket is, meg azt is, hogy Carriger képes volt a történetet onnan is folytatni, ahol másnál már rég vége lett volna, sőt, a gyermek születése inkább csak feldobta az egyébként is élvezetes hangulatot.

Stina Leicht könyve, a Vér és méz egy nagyon sötét, nagyon durva témájú urban fantasy, ami legalább annyira ír történelem, mint misztikus regény. Az előző posztomnál a kommentben azt írtam, hogy én kicsit durvább takaróval takarózom, mint a többiek, és ez valószínűleg így lehet. A következő részével még adós vagyok magamnak, ettől függetlenül rengetegszer eszembe jut a könyv, jelenetek belőle, és ez nagyon nagy szó, tekintve hogy ez a tömegével olvasás nem igazán tesz jót a történeteknek, nem hagytam eddig túl sok időt az ülepedésükre. De Leicht könyvének ettől függetlenül sikerült belém ivódnia, és nagyon szeretek rá gondolni.

George R.R. Martin Tűz és jég dala az a sorozat, amit szerintem senkinek nem kell bemutatni, és ami teljesen alkalmas arra, hogy egy másik életet élhessek sok-sok héten keresztül, olyan alakok között, akiket csak csodálni tudok. Mivel a filmsorit nem követtem, így a könyv meg tud maradni nekem olyannak, amilyennek lennie kell, és csak remélni merem, hogy Martin még be fogja fejezni. De ha nem, ez akkor is egy különleges világ marad, ahová mindig jó lesz visszatérni, és ahol igazából csak örülhetek annak, hogy a kanapém biztonságából követem az eseményeket.

Robin Hobb Látnok és Élőhajók sorozata nagyjából ugyanazt a hatást váltja ki belőlem, mint Martiné, csak amíg Martin a véres középkor intrikával és ármánnyal, addig Hobb ugyanez, plusz napfényes mágia meg annak a sötétebb fele.
Akárcsak Chakraborty arab világa, ami a legmesésebb fantasy, amit valaha olvastam. Imádom a sivatagot, a dzsinnek sokféleségét, a mitológiát, az egész feelinget, ami a lapokból árad.
Egészen biztos vagyok benne, hogy a többiek is meg fogják említeni Dabos Tükörjáró sorozatát. Ez egy annyira kedves könyv, és mégis mentes a naivságtól, történnek benne rossz dolgok, vannak benne rossz karakterek, de még ezek is annyi szeretettel vannak megírva, amit nem tapasztaltam más írótól.

Inkább a sorozatokra jellemző, hogy burkolózós olvasmányként gondolok rájuk, kivéve  Az idő partjain és az Inkarnációk. Mindkettőben fellelhető a keleti ember gondolkodása, világlátása, ahogyan próbálják az életet, a múltat-jelent-jövőt komplex egységként szemlélni és megjeleníteni, és az ilyen könyvek után úgy érzem, egy kicsit közelebb kerültem a világ megértéséhez. Anélkül misztikusak, hogy az ezoterikus ostobaság megjelenne bennük, és ha nem is feltétlenül érthető minden szimbólum, a nyugati olvasó így is fel tudja dolgozni ezt a fajta életszemlélet. Nem tűnnek klasszikus kabátkönyveknek, mert nem mondanám "lélekmelegítőnek" egyiket sem, nekem viszont biztonságot ad a szellemiségük.

Azt hiszem, semmit nem hagytam ki. Vannak még a lelkemnek kedves könyvek, amiket szeretek, de ezek azok a világok, ahol igazán otthon érzem magam bármikor, és várom, hogy a kuckóm biztonságából élhessem át őket.
Kíváncsi leszek, az elkövetkező 6 évben milyen könyvek fogják majd megadni ezt az érzést.

Többiek:

Pupilla

Zenka
Dóri
Heloise
Anett
Nita
Reea
Sister

Olvasd el az egészet ->

Következményei vannak, ha az ember itthon dekkol

Igazából én csak erre fogom.:D Egyelőre nincsenek nagy változások a mindennapjaimban, reggel elmegyek dolgozni, paráznom nincs miért, mert nem igazán vagyok emberek között, az ügyfelek csak jönnek, aztán mennek is, mégis hozott pár pozitív változást ez a félkarantén.
Először is, tudatosabban költök. Kicsit óvatos voltam ezzel a 'senki ne halmozzon fel' felszólítással, mert ha oda jutunk, hogy mondjuk két hétig nem mehetünk utcára, attól azért még valamit enni kell, úgyhogy mindenféle alapanyagot megvettem már olyan két hete, amiből főzni lehet, meg tisztítószereket is, mert az most is kell. Igyekszem kerülni a boltokat, megkíméltem magam a húsvéti tömegnyomortól is, és ahogy nézem a felháborodásokat a hirtelen bezárások miatt, azt gondolom, jóval átgondoltabban költök, mint a nagy átlag. Sose értettem, miért viselkednek úgy az emberek az ünnepek előtt, mintha jönne a világvége, de úgy tűnik, még a mostani helyzet is kevés, hogy változtassanak a gondolkodásukon.

A könyves életnek úgy en bloc nem tesz jót hosszútávon a mostani helyzet, viszont jelenleg rengeteg akció fut hosszabb-rövidebb ideig, amivel mi, olvasók tök jól járunk, mármint mi, akik egyébként is szeretnek neten rendelni. Hogy most nem megyek érte, hanem elhozzák, már csak részletkérdés.
És ahhoz képest, hogy már nagyon rég vettem papírkönyvet magamnak, most olyan akciók voltak, amikre nem mondhattam nemet. Igyekeznem kell azért, hogy ne essek bele a régi hibámba, hogy olyat is megveszek, ami nem is érdekel, csak mert akciós, mert ez még azokat a könyveket is vonzóbbá teszi, amiket csak úgy megnézegettem, hogy hmm, ez vajon milyen lehet.
A Gabo pl. egy csomó könyvét 999 forintra akciózta le, ami legyünk őszinték, a hülyének is megéri. Két könyvet rendeltem is tőlük, a Horrorstört, és egy teljesen ismeretlent (első hiba), Andrew Nicolltól a Miss ​Jean Milne titokzatos élete és különös halálát. Nem tehetek róla, nagyon elkezdett érdekelni a fülszövege miatt, és ha már úgyis kell szállítási költséget fizetnem, akkor ne csak egyet rendeljek. Tudtam volna többet is választani, de szinte minden megvan már e-ben, és most nem akartam duplázni.

A Delta Vision vette át a becsődölt szanditól Scott Lynch Gentleman bastard sorozatát, és mivel a DV beszüntette az e-könyveket, kénytelen vagyok papíron beszerezni őket. Annyira nem bánom, baromi jók a borítóik. Most jelent meg a harmadik rész, úgyhogy tettem is az első kettő mellé a polcra, és jött vele a legújabb Dresden is.

Nem csak a papírkönyvekre van most kedvezmény, hanem az e-kre is, aminek én külön örülök, mert egyébként is barátibb az áruk, mint a papírnak, kedvezménnyel meg különösen. Ilyenkor bevállalok olyanokat is (második hiba), amik kicsit furának tűnnek első ránézésre, mint a Múmiamalom. Hátha nem nyúltam nagyon mellé vele.
Jodi Taylor időutazós sorozatának a harmadik része is akciós most, úgyhogy már csak annyi a dolgom, hogy elkezdjem őket olvasni. Időm az sajnos (de inkább nem sajnos) nincsen több a karantén ellenére, nem tudom, mondtam-e már.:)
Az Agave is csinált nagy kedvezményt a webshopjában, de náluk is az e-ket figyelem, nekem egyszerűen jobban bejön ez a formátum. Nekik annyi előnyük van, hogy még csak akcióra sem várok, úgyhogy a Csillagtalan tenger már itt figyel az olvasómon, Graham Moore Éjszaka fényével együtt, ami tök véletlen most akciós.

A Librinél is nagyon nagy kedvezmények vannak, így jutottam hozzá Izolde Johannsen La Fayette sorozatához (a második rész még szállítás alatt), két illusztrált Star Wars-hoz, amikkel emberemet leptem meg, és még néhány aprósághoz szinte fillérekért.

Hát... nem mondom, hogy idén már nem fogok többet rendelni, mert van pár könyv, például a Dűne e-ben, amire nagyon várok, de szerintem most a nagy részét letudtam a kívánságaimnak.
Lehet, hogy nem most kellett volna ezeket beszerezni, hiszen a franc se tudja, mit hoz a jövő, de előveszem ilyenkor a leghülyébb indokot: nem kocsmázok, nem cigizek, ennyi kell. Szüksége van rá a lelkemnek meg az agyamnak.
Ti hogy álltok ehhez?

Olvasd el az egészet ->

HomeOffice - helyzetjelentés

Ha az ember olyan antiszoc, mint én, imád itthon lenni. Én még megfejelem azzal, hogy nálam szigorúan elkülönül a munka meg az itthonlét. Ha melóban probléma van, azt leteszem még ott az ajtóban, nem hozom haza, munkát meg főleg nem. Amolyan szent és sérthetetlen territórium, bástya a világ ellen.
Erre most itthon kell dolgozni, ami végülis nem zavarna, ha a család is tudomásul venné, ami nem annyira megy. Elvégre hogyhogy nincs ebéd, ha egyszer itthon vagyok. :D
Még szerencse, hogy nappal nem is tudok dolgozni, itt a világ végén telefonálni is csak bizonyos helyeken lehet, a leterhelt hálózatra olyan sebességgel tudok csak csatlakozni, hogy mire elérek egy dolgot, azalatt nagyjából kitakarítok egy helyiséget.
Mivel ettől még dolog az van, kénytelen vagyok késő este és kora hajnalban dolgozni. Mondjuk este 6-10-ig, meg hajnal 4-8-ig jó a vonal. Nem túl produktív, de ez van. Jó lenne, ha vége lenne, mert szeretek én korán kelni, de nem így.

Komolyan örülök az örömködőknek, akik ilyenkor nagyon konstruktívan kertásást meg hasonló dolgokat javasolnak, ami működik is, ha az ember szabin van, de nem akkor, ha közben office-ban is lennie kell. Na mindegy, végülis mindenki maga dönti el, mit jelent, hogy otthon kell dolgoznia.
Amikor épp nem a hajnali melót alszom ki délelőtt, és nem csinálom az egyébként szokásos itthoni teendőimet, normális esetben olvasok, ami most nem annyira megy, erről már Pupi is értekezett. Még ha nem is érzem, hogy feszült lennék, az egész világ be van feszülve, és ez rám is hat. Nehezebben kötöm le magam értelmesnek gondolt dolgokkal, helyette jön valami más.
Mondjuk takarítok, de csak ami épp elém kerül. Régebben szinte nem volt olyan nap, hogy ne lehetett volna arról olvasni, hogyan kell idő-gazdaságosan takarítani: minden napra nézz ki magadnak egy helyet a lakásban, és pucold tisztára. Én ezt tisztára baromságnak gondolom, nem akarok minden nap takarítani, koszolni akarok és csak úgy feküdni, olvasni, meg filmet nézni, és nem akarok minden nap 1-2 órát suvickolással tölteni. Inkább elintézem hétvégén egyszerre.
Most viszont rájöttem, hogy ez a tanács azoknak szólt, akik otthon vannak, nem indulnak munkába reggel 7-kor, hogy aztán este 5-kor érjenek haza, és a maradék pár órába sűrítsenek bele családdal, házzal, lelkivilággal, magukkal való foglalkozást. Mert most, hogy itthon vagyok, simán ráérek időnként erre-arra több időt fordítani. Hogy nem teszem rendszeresen, az csak azért van, mert azért eléggé élvezem a napközbeni szabadidőmet ahhoz, hogy baromságokkal töltsem.:D

A netflixnek meg a szabadidőnek hála, rákattantam az indiai stand upra. Megnéztem pár amerikait is, de meg kell mondjam, nem szeretem őket (kivéve Seth Meyers, őt nagyon bírom). Unalmasak, modorosak, sokszor érezhetően direktek, nem jönnek be a poénjaik, és a témáik sem.
Az indiaiak hozzájuk képest sokszor suták, némelyik bizonytalannak tűnik, láthatóan messze vannak a profiktól, de érdekes a kulturális és gondolkodásbeli különbség, amit előadnak, és ahogy előadják, a gesztikulálásuk, az akcentusuk, ami témákat elővesznek, ahogyan önmagukat és a külföldet látják. A stand-up egy remek eszköz, ha a mai modern Indiát egy kicsit meg szeretnénk ismerni, főleg, hogy vannak női stand uposok is, akik nagyon messze vannak attól a sztereotípiától, ahogyan az indiai nőket eddig láttuk.

A home office alatt szembesültem pár kihívással, és az, hogy nem tudok az olvasásra kellően odakoncentrálni, csak egy dolog. A 'mit tegyek az asztalra' is egy elég komolya próbatétel. Itthon van négy ember, aki enni szeretne. Nem indulhatok ki csak magamból, aki elvan zacskós levesen és vajas pirítóson is, szóval valamit alkotni kell. Azt hiszem, nem csak nekem kell megalkudnom a helyzettel, hanem mindenki másnak is, ugyanis nem csak a fantáziám véges, de az itthoni készlet is. Sose értettem, hogy a nyugdíjasok miért főznek minden nap. Most már azt nem értem, hogy miből. Mármint oké, leszaladnak a sarki boltba, megvenni az aznapit, ami nekem menne is mondjuk két hétig, de aztán ott lennék, hogy a franc akar minden nap főzni. Sokkal kényelmesebb volt, mikor este hazaértem, összeütöttem valami vacsorát, ha volt kedvem, és le volt tudva a dolog. Ha egyszer valaha nyugdíjas leszek, azt hiszem, ehhez fogok a legnehezebben hozzászokni.

Járvány van, korlátozás, nem szeretünk találkozni egymással, mármint aki nem nyugdíjas. Ők most élik másodvirágzásukat, glasszálnak a városban, és valószínűleg úgy érzik, megérdemelten birtokolhatják azt, amit a fiatalság elvett tőlük, visszakapták a tereiket, a padjaikat, végre nincs senki útban.
Szóval mi nem megyünk sehova, ehelyett használjuk a műszaki cikkeket: szivattyú, mosógép, tűzhely, pirítóskészítő. Ami így tönkremehet, és, majdnem ebben a sorrendben, tönkre is ment. Mikor, ha nem most, elvégre van egy kis anyagi válság is, szóval a legjobbkor jött, teszteljük a határainkat rendesen. Viszont így, hogy akkor egyszerre mindent megszereltettünk, át tudtam rendezni kicsit a konyhát és a fürdőszobát, ami hozta magával, hogy kicsit belepiszkáltam a háló meg a nappali elrendezésébe is. Így viszont újabb hiány ütötte fel a fejét: egyrészt, ami könyveket egy könyvesszekrényről lepakoltunk, nem fértek vissza, tehát kelleni fog másik. (érti ezt valaki, hogy miért van??). A felszabaduló falfelület viszont egy hatalmas képért kiált. Legközelebb kétszer is meggondolom, belekezdjek-e ilyesmibe. Ha jót akartok, nem kijárási tilalom alatt lakberendeztek.

Mindig mondom, hogy egy nagyon érdekes korban élünk. Többek között láthatjuk, hogyan alakulnak át a szokások, bár, hogy tartósak maradjanak, vagy egészen mások jöjjenek be, egyetlen járvány még kevés, de ha 500 év múlva valaki nem értené, hogy lehetett valaha a tenyerünkbe köhögni a könyökünk helyett, mi elmagyarázhatnánk. Vagy hogy a talppacsi előtt kezet fogtunk, és igen, létezett még a netes felhő helyett olyan, hogy iroda, teli papír alapú dokumentumokkal, és a hiteles aláírás azt jelentette, hogy tollal írtuk le a nevünket a szaggatott vonalra.
Nagyon ráérek agyalgatni, bocs.:)
Én egyébként egyáltalán nem élem meg bezártságként, nincs bennem a kényszer, hogy mindenáron menjünk már valahova, hogy ne a négy fal között legyek, sőt, pont ugyanolyan jól érzem itthon magam, mint egyébként.

Nálatok hogy telik az idő?

Olvasd el az egészet ->

Harcosok, vértanúk, boszorkányok (szerk.: Tamási Izabella)

Van néhány magyar író, akitől már jóideje szeretnék olvasni, és ez a novella-válogatás remek alkalom volt arra, hogy kiszűrjem, kik állnak közel hozzám. Az összes író, akire kíváncsi voltam, szerepel novellával, és némelyiken remekül szórakoztam.
Andy Baron istenmegkopasztós története is ilyen volt, mindjárt kezdésnek már azt kívántam, bárcsak tovább tartana. Róla eddig ugyan nem hallottam, de épp ideje lesz megismerkedni vele közelebbről.

A kötet több, mint 1000 év jelentősebb időszakaiból merít, István uralkodásától indulva, ahol Imre herceg és tanítója alakja mozgatta meg az írók fantáziáját, egészen napjainkig, ahol a háborús félárvák . Elsősorban a magyar történelemre fókuszál, de kiruccanunk Sztálingrádba is, mesterlövészek közé, a Római Birodalomban egy csaló boldogulását figyelhetjük (nekem itt egy nagy kedvenc, a Brian élete köszönt vissza), de eljutunk a bécsi világkiállításra, sőt, még egy angliai kisváros kórházába is ellátogatunk.
A novellákban körüljárjuk az elnyomás, a háború, a szegénysorsú ember mindennapjait (igen, Mátyás sem maradhat ki, ha magyar történelemről van szó), de jut hely a vidámságnak és a tréfának is, mint ahogy a romantikának is. Nagyon örültem, amikor a végén írói jegyzettel találkoztam, ahol alátámasztották a novellában előforduló törvényeket, eseményeket.
Mire a kötet végére értem, azt is eldöntöttem, kiktől fogok olvasni: Urbánszki László, Andy Baron és Izolde Johannsen az elsők között szerepel.

Mindenkinek ajánlom, aki szereti a változatos témákat és stílusokat, és ismerkedne kicsit a mai történelmiregény írókkal.

A hűvös, dohos helyiség közepén terpeszkedő, robusztus asztalt kéttucatnyi csuklyás alak ülte körül. A pislákoló faggyúmécsesek alig valamicske fény loptak a terembe, az apró lángok sejtelmes táncot jártak a sötétben. A Rend tagjai, nők és férfiak ismét megerősítették titkos szövetségüket. Nem kellett hozzá sem vér, sem oklevél, sem pecsét: elég volt az adott szó, a kölcsönös tisztelet. Döntöttek. Ahogy eddig, úgy ezután is vállvetve, egymást segítve, bátorítva osztják meg az arra érdemesekkel mindazt, amit a múltról tudnak, vagy tudni vélnek… Ezúttal egy újabb, immáron ötödik novelláskötet közreadásával, amihez minden kedves Olvasónak jó szórakozást kívánnak!
A Történelmiregény-írók Társasága nevében
Kapa Mátyás, elnök

Olvasd el az egészet ->

Dave Eggers - A Kör

A Kör, ahol jó dolgozni, megbecsülik az embert, mert akárki nem kerülhet oda. Tudnia kell valamit, amit más nem, különlegesnek kell lennie, de ha mégsincs olyan zseniális tudása, ami a Kört előrébb mozdítaná, akkor jó katonának kell lennie, aki szolgálja a rendszert, él vele, és hagyja, hogy éljenek vele.
A Körnél ugyanis nem csak a munka a fontos. Van egy monitorja az embernek arra, hogy végezze a munkáját. Idővel ez szinte mellékessé is válik. Egy másik monitorja, hogy a belső kommunikációt követni tudja a saját csapatával, és hogy elérhető legyen a számukra. Egy harmadik monitor a "közösségi részvételre". Vagyis a tízezer munkatárs éppen aktuális, múltbéli, és még régebbi agymenései, reagálásai, fényképei, élményei, véleményei, úgy effektíve mindenről. Egy negyedik az új munkatársak segélykéréseit közvetíti. Értékelnek az ügyfelek. Ha jó vagy, kapsz 100 pontot a 100-ból, akkor boldogság van. Ha csak 92 pontot ad az ügyfél, mert rossz kedve van, újabb körkérdés, újrapontozhat, és végül ad 100-at, csak hagyd már békén a hülyeségeddel. De boldogság van. De csak akkor. És boldognak lenni fontos.
De nem csak melóból áll az élet, ott van másik 9999 kolléga, aki mind szeretne érvényesülni, és kiteljesíteni önmagát. Úgyhogy ha véletlenül egyszer leírtad valahova azt a szót, hogy Portugália vagy Japán, és valaki estet szervez Tokióról vagy Ermesindéről, ott a helyed. Megjegyzik, ha nem reagálsz. Igaz, ott van másik 9998 ember, de ha elmulasztod az estet, abból bizony sértődés lesz.
Egy ilyen cégnél, ahol az emberre is figyelnek, és igyekeznek kiszolgálni minden igényt, még külön lakópark is épül, ha esetleg valakinek kedve támad ott maradni éjszakára, van saját könyvtára, sportcsarnoka, parkja, rendezvényei, koncertjei, vagyis ott a világ a lábaid előtt, és ha te mégis hazamész a szüleidhez hétvégére, bizony raporta fognak hívni. Van-e valami probléma. Esetleg elégedetlen vagy. Miért nem vagy a rendezvényeken? Ott voltál? Dehát nem posztoltál róla, mi volt ennek az oka? Titokzatos vagy, szeretnének jobban megismerni. Beteg az apukád? Igazán sajnálatos, de miért csak 25 percet töltöttél el a cirkuszi esten? És miért nincs erről fényképes visszajelzés? Miért nem vagy rajta mások fényképein? Különös vagy, ismerkedjünk meg egy kicsit mélyrehatóbban. Mert nekünk, a munkáltatónak, fontos vagy. Nem is vagyunk munkáltatók, ez borzasztóan pejoratív, nevezzünk inkább baráti közösségnek. Vagy inkább egy nagy családnak. Látod, nem kell a folyóra menned evezni, építünk neked saját folyót saját evezőpályával.
Közben, játszva és szinte mellékesen, fejlesztünk. Keresőmotorokat alkotunk. Algoritmusokat ahhoz, hogy mindent összeszedjen, amit valaha leírtál, csillagoztál, mélben-cseten-akárhol üzentél. Mert meg akarjuk könnyíteni mindenki életét, az ebédrendelésen át az utazás megtervezésétől kezve a randira való felkészülésig. Mindent kézben tartunk. Amit még nem, majd arra is írunk programot. Neked csak az a dolgod, hogy minél magasabb legyen az értékelési rátád, és hogy jelen legyél. Válj közösséggé. Oszd meg, és olvaszd be.

Borzasztóan ijesztő, de azt hiszem, a netezők olyan 98-ának nem lenne vele gondja. Ha nem elég extrovertált, akkor eljátssza, hogy az, mert csak így hiszi el önmagáról, hogy él. Tudod, ha nem posztolod ki, akkor senki nem gondolná rólad, hogy szoktál ebédelni.
Szerintem a net egy szuperjó dolog, csak rossz kezekbe került. Hogy azt kell nézni, ahogy emberek a ráncos seggüket napoztatják a tengerparton, már megszoktam, ahogyan a mindennapos közös étkezéseket is. Azt viszont még nem sikerült feldolgoznom, hogy a facebookon köszöntik fel a gyereküket szülinapjukon, névnapjukon, ballagáson, akik egyébként még kiskorúak, és velük élnek. WTF. (Oké, nem igaz teljesen, a vacsorázós-nyaralós embereket kerülöm, igazából alig van az ismerősem között, akiket face-to-face irl ismernék. Jobb ez mindenkinek.)

Ez a könyv tökéletes lenyomata annak a torz értékrendnek, ami manapság a világot elnyelni látszik. Látom a méljeimben a próbálkozást. Rendeltél tőlünk Nima, kedvencet tettél fel, ami mi most sokkal olcsóbban adunk, gyorsan vedd meg, amíg akciózzuk. Az a baj, hogy jó a memóriám. és pont annyiba kerül a csökkentett ára, mint amikor két hónapja polcra tettem teljes áron, csak most az alapára több, mint a duplája. Konkrétan sikerült hülyének nézniük, de el tudom képzelni, egy-egy ilyen akció hozhat akár a konyhára is rendesen. Lehet mondani, hogy még gyerekcipőben jár az algoritmus, épp tesztelés alatt van, hát istenem, nem lesz az mindig úgy, hogy mindenkinek lesz saját memóriája. Az is megy majd a közösbe, átírhatóan.
Érdekes látni, hogy a főszereplő micsoda lelkesedéssel veti bele magát a melóba. Ha az embert megbecsülik, és jó fizetést kap, van előrelépés és perspektíva, meggyőződés, hogy szükség van a munkájára, az az alkalmazott nagyon jól fog teljesíteni. Lehet nyomás alatt tartani, elvárásokat támasztani. Viszont ha mindezt a szabadidőre is kiterjesztik, ahhoz már agymosás kell, egy másfajta nyomásgyakorlás. Ott már elő kell venni a lelki terrort, és falra szegezni a bűnöst, amiért kényelmetlen helyzetbe hozta a portugál est szervezőjét, és három üzenetet is figyelmen kívül hagyott. Főhősünk, Mae, nem veszi a lapot, hogy ezzel valami nem oké, de ügyesen is csinálják, az egész bele van bújtatva a munkahelyi légkörbe, és hogy szinte Mae kér bocsánatot, amiért bunkó módon nem ért rá leveleket olvasgatni szabadidejében.
Szerintem sokunknak ismerős a "csapatépítés". Láttam már sok fajtáját, volt, ami tényleg kellemes időtöltés volt, volt olyan, ami csak szenvedés egy csomó gyökérrel, akikkel magamtól egészen biztosan nem töltöttem volna el fél percet sem. Kicsit tágítsuk ki a perspektívát, és képzeljük el, hogy 10ezer ember igényére kell odafigyelnünk. Átláthatatlannak tűnik, de ott vannak  a képernyők, az üzenőfalakkal, egyszerűen csak az a dolgunk, hogy olvassunk, jelentkezzünk, vegyünk részt, és dokumentáljuk a részvételt. Ha mi el is felejtettük, hogy voltunk Portugáliában, a net egészen biztosan nem felejt.
Maen látjuk, ahogy egyre jobban beszippantja a virtuális "valóság", úgy távolodik el a valódi valóságtól, az emberektől, akiknek nem elég egy odabökött szmájli, mert beszélgetni szeretnének, jól érezni magukat, és nem érti miért maradtak meg a kőkorban, és mi a baj velük, hiszen minden olyan remek az online-ban, csupa lehetőség és boldogulás, amit vétek kihagyni.

Az, hogy egy kommunikációs platform fegyverré vált, valószínűleg látható volt előre. Ha valamit a népre engednek, legyen az a net, egy vírus, valami műszaki cucc vagy egy eszme, az soha nem történik véletlenül. Eggers tűpontosan bemutatta, mire képesek a nagyvállalatok, ha értő kezek irányítják, mire képes a net, ha valaki ostoba, mennyit ér az információ, és talán sikerül elgondolkodtatnia az olvasókat, hogy nekik maguknak mennyit érnek az infók.
Nem mondanám merésznek a könyvet, nincs benne semmi újdonság, sőt, ezeket a dolgokat lehet tudni és érteni, persze, kell hozzá egy kis távolság a netes léttől, de az alapvető szokások mindenki szemét kiszúrják.
De mindennek két oldala van, az átláthatóság lehet akár hasznos is, a nyomkövetés is, a bekamerázott világ is, és nekünk, akik féltik a magánéletüket, akik nem akarnak semmiféle virtuális vagy ránk erőszakolt közösséghez tartozni, és akik ragaszkodnak ahhoz  a jogukhoz, hogy nemet is mondhassanak, és ezért ne legyenek pellengére állítva, szóval nekünk ez egy ijesztő jövőkép. Egyelőre még adva van a lehetőség, hogy elhúzódjunk a világ elől, de biztos vagyok benne, hogy eljön a pont, amikor ez deviáns magatartás lesz, amiből ki kell gyógyítani az embert, hogy hasznos és látható tagja legyen a világnak, ami akkor már mindenkinek természetes lesz kamerástól-csippestől-mikrofonostól-videóstól, és nem fog megütközést kelteni, ha a világ másik feléről valaki bekukkol a hálószobába, vagy megkritizálja az olvasott könyvet.

Jó hosszan írtam a könyvről, mert... nem tudom, miért. Azt hiszem, az én gondolataimnak semmi jelentősége, erről, vagy bármi másról, mert nem bír formáló erővel, és egy ideje már zavar ez a kettősség, hogy írok, csak mi a fenének, ott vagyok a virtuális térben, csak értelme nincs neki. Írok, mert grafomán vagyok, és van fb-om, mert van a lányomnak is. Azt hiszem, ez a két dolog tökéletesen megmutatja, hogy annak a jövőképnek abszolút realitása van, ahol mindenki a háló szolgája lesz, ki ezért, ki másért, mert valami miatt ott lesz, és lehet vele számolni.

És egy kis irónia a végére a bloggerlétből. Nyilván szeretném, hogy olvassanak, a Google meg is mutatja nekem, hányan kattintottak.
Ennyit.
Látunk egy számot, amit szeretnénk feljebb tornázni, de a mögötte levő eredményre már nincs hatásunk. Elolvasták? Elgondolkodtató volt? Akart reagálni, csak inkább nem, mert volt fontosabb dolga, vagy nem ért egyet semmivel, csak inkább nem rongálta a saját idegeit (se)? Fontos a reakció, vagy ez csak egó-legyezgetés? És még sok-sok kérdés, amire nincs válasz, és sok-sok kérdés, aminek a felvetése akár bántó is lehet, vagy épp vigasztaló, vagy vicces.
Konklúzió? Marha sok időm elment erre a posztra, hogy értelme volt-e, az kétséges. Nekem ez a megfogalmazott konklúzió a könyv üzenete is. A sok teperés, a rengeteg elfecsérelt energia, a látszat erősítése - a semmiért.

A TITOK HAZUGSÁG.
A MEGOSZTÁS TÖRŐDÉS.
A FÉLREVONULÁS LOPÁS.
Mae, a huszonéves lány még csak pár napja dolgozik álmai munkahelyén, de máris teljesen átalakult az élete. Mihez kezdjen ezekkel a tapasztalatokkal? Dave Eggers sokkoló konkrétsággal rajzolja meg napjaink szép új világ-át. A Kör fiatalos, menő kaliforniai szoftvercég, amelyben nem nehéz ráismernünk a Facebookra vagy éppen Google-re. Lelkesedésük és profizmusuk pillanatok alatt elhozza a tökéletes modernizációt - de mi a helyzet a privát szférával és az egyéni szabadságjogokkal? A Kör dermesztő víziója közelebb van hozzád, mint gondolnád.
"Este tízre Mae végzett a teljes céges üzenet- és felhívástömeggel, és áttért saját külső postafiókjára. Hat napja nem nyitotta ki, és most látta, hogy, csak az első napon száztizennyolc levele érkezett. Úgy döntött, ezen a sorozaton is átrágja magát, a legfrissebbektől visszafelé. A legújabb üzenetben egyik egyetemi diáktársnője számolt be arról, hogy gyomrára húzódott az influenza, majd hosszú levélfüzér következett, amelyben némelyek gyógymódokat ajánlottak, mások sajnálkoztak, megint mások fényképeket küldtek, hogy felvidítsák a beteget. Mae lájkolt két fotót, három hozzászólást, posztolta saját jókívánságait, és átküldte a Rókázó Sally című szám linkjét. Ez újabb ötvennégy megjegyzésből álló folyamot indított el a dalról meg az együttesről. Valaki azt írta, ismeri a banda basszusgitárosát, akit aztán be is vont az eszmecserébe. Damien Ghilotti, a basszusgitáros most Új-Zélandon hangmérnökösködik, de örül, hogy a Rókázó Sally még ma is megdobogtatja az influenzások szívét. Bejegyzése minden résztvevőt felvillanyozott, százhuszonkilenc új poszt jelent meg, amelyekben mindenki örvendezett, hogy az együttes basszusgitárosáról hall, és a láncolat végén meghívták Damien Ghilottit, hogy ha kedve van, játsszon egy esküvőn, vagy látogasson el Boulderbe, vagy Bath-ba, vagy Gainesville-be, vagy az Illinois állambeli St. Charlesba: ha bármikor arra jár, szívesen látják éjszakára meg egy házias vacsorára. St. Charles hallatán valaki megkérdezte, nem hallott-e valaki az ottaniak közül Tim Jenkinsről, aki Afganisztánban harcol; tudtak egy illinois-i srácról, akit agyonlőtt egy rendőrnek álcázott afgán felkelő. Hatvan üzenettel később a válaszolók kiderítették, hogy az egy másik Tim Jenkins, nem St. Charlesból, hanem az illinois-i Rantoulból. Általános volt a megkönnyebbülés, ám az üzenetláncot hamarosan az afganisztáni háború hatékonyságáról és általában az amerikai külpolitikáról szóló sokszereplős vita uralta el, győztünk-e Vietnamban, Grenadában, sőt a második világháborúban, vagy nem, képesek-e az afgánok az önálló kormányzásra, mi a helyzet a felkelőket finanszírozó ópiumkereskedelemmel, lehetséges-e bármely vagy minden tiltott drog legálissá tétele Amerikában és Európában. Valaki szóba hozta a marihuána jótékony hatását a zöldhályog kezelésében, másvalaki megemlítette, hogy a szklerózis multiplexben szenvedőknek is használ, mire lázas eszmecsere kezdődött három olyan résztvevő között, akinek szklerózis multiplexes rokona van. Ekkor Mae úgy érezte, sötét fellegek gyülekeznek a feje fölött, és kijelentkezett."

Olvasd el az egészet ->

Szép Zsolt - Kárpát walzer

Olyan ez a könyv, mint amikor mit sem sejtve felteszünk  a nagymamánknak egy ártatlan kérdést, mondjuk, hogy mit csinált aznap, és a mama nem kímélve sem időt, sem fáradságot, mesélni kezd, és mire felocsúdunk, már a "boltba mentem" ott tart, hogy mit is csinált az ő dédapjának keresztapja, meg annak a szomszédja akkor, amikor az a bizonyos dolog történt. És itt még nem lesz vége, max ha két levegővétel között úgy döntünk, hogy vár ránk otthon a nagymosás.
Abszolút gyanútlanul vettem a kezembe, mert csak alig 650 oldal, és még örültem is, hogy apróbetű, kis sortávval, mennyire jó lesz majd nekem. Jól is kezdődött, jött a lápon való életveszélyt okozó átkelés, aztán meg a lúdvérc, és a kamrában pöndölyben rettegő kislány. Aztán máris a civilizációban találtam magam, Zsuzsanna próbálkozott némi illemet verni a főrangú csemetébe, kevés sikerrel. A nevelés közben bemutatásra került Zsuzsanna és az ő élete, a főrangokat is megismertük, különös tekintettel egy nemesi brigantira, akinek gyerekkorából adódó pszichopataság a bűne. De ne legyenek kétségeink, az apró és részletes bemutatás alól senki nem tud kibújni, és mivel mindenkinek van apja, anyja, testvére, kiterjedt ismeretséget köthetünk a már elhalálozottakkal is.
Szerencsére ebbe a sok apróbetűbe nem csak az emberek férnek bele, hanem igen mozgalmas történések is. Van itt menekülés, gyilkosság, zombik, boszorkányok és démonok, feltámasztás és teleportálás egyaránt. Tán még időutazás is.

Megjegyzem, hogy a keménykötés dacára 150 oldalnál leesett a könyv fedlapja. Ennyire olvastam.
Viszont az élvezetéhez kellett egy kis idő, nem ilyenekhez vagyok szokva. Az elején még azt gondoltam, hogy ha ez végig ilyen lesz, akkor pislantok egyet és már ki is olvastam. Aztán jöttek az életutak, egyik a másik után, míg már reméltem, hogy soha többet nem kerül elő új szereplő, különben sose jutunk egyről a kettőre. De a szereplők csak jöttek, és Szép Zsolt mindig afelé kanyarította a történetet, hogy épp milyen különleges szereplő múltját akarta feltárni. Vagy épp a történet kívánta meg a szereplőt, aki örökölte a tehetségét is valahonnan. Aztán kb. a 100. oldalnál félretettem pihenni.
Eltelt pár hét, és úgy éreztem, kell a hangulata, a Monarchia világa, az 1800-as évek vége, a főúri család meg a nevelőnő mindennapjai, meg az a misztikus plusz, amitől nem lett komolytalanná az egyébként történelmi regény, inkább azt érezhettem, hogy valami különlegesbe csöppentem. Visszatértem hát, és most, hogy már tudtam, hogy kell olvasni, valóban élvezni kezdtem. A cikornyás mondatokat, a soha véget nem érő családfákat, a sokféle jellemet, amit igen érzékletesen mutat be. A szócsatákat, ami még életveszély közepette sem maradhatott el. Igaz, hogy ennyi idő alatt már minimum háromszor mindenkit kinyírt az ellen, de ha egyszer Zsuzsanna kisasszonyt megbotránkoztatja, hogy a Magyar Királyi Államvasutak tulajdonában kárt tesznek, még ha az életmentés céljából történik is, akkor annak a kisasszony hangot ad. Mit neki álarcos zsiványok, mindennek van határa.
Szóval nem szabad komolyan venni, ezt úgy kell olvasni, hogy az ember leül, hogy szórakozzon egy jót, és hagyja magát szórakoztatni, félreteszi a logikát és a realitást, és egyszerűen csak élvezi a kalandokat, amiben nem lesz hiány.

Osztrák-Magyar Monarchia, Budapest, 1873 ősze.
Körmöczi Zsuzsanna, a nevelőnő enged egy baráti kérésnek, hogy egy rejtélyes metronómot eljuttasson Fiumébe. Távoli rokonait kísérve nekivág a veszélytelennek tűnő útnak az Adriai-tengerhez, azonban már a vasúti szerelvényen lecsap rá a földöntúli iszonyat, és a puszta életéért kénytelen küzdeni. A metronóm ingája gyorsulni kezd az elszabadult gőzvonaton, és lassan már nem is maga a tárgy, hanem a világ sorsa a tét.
A veszélyek során nem csak ellenségekre, barátokra is lel, például egy titokzatos magyar nemesre, a Garabonciásra. A férfi ott van mindenütt, hogy pokoli keringőbe küldje a szükség szülte hétköznapi hősöket, és egy ősi rend tagjait a Kárpátok lába alatt. A könyv lapjain megelevenednek többek között a magyar hiedelemvilág lakói, a tündérek birodalma, és más földöntúli teremtmények.
Utazunk térben és időben is, hőseink eljutnak a Monarchia jó néhány szegletébe. Látjuk a fővárost, a tengerparti ékszerdobozt, Fiumét, de érintjük Pressburgot, Pécs környékét, vagy éppen a kicsiny Duna-Varsányt.
Az egyik oldalon a hősiesség és nemesség, a másikon a Gonosz lakozik, aki időtlenül szemlélődik, és csak azt lesi, mikor vét lépést a táncban az óvatlan nevelőnő - hogy ő aztán lecsaphasson a világra.
A Kárpát walzer világa nem történelemórák anyagául íródott - helyette felnőtt mesét sző, és ezzel egyedülálló világot teremt. Történetének fonala sokszor metszi a valóságot, néha azzal együtt is fut, gyakran azonban messzire eltávolodik attól.

Olvasd el az egészet ->