Évzárás 2018

Bizonyos szempontból ez egy nagyon jó év volt. (más bizonyosokból meg nem, dehát ez már csak ilyen, legyünk pozitívak, hamár a negatív dolgok úgyis jobban megmaradnak.)

Mindig túlagyalom a GR-en ezt az éves kihívást, hogy hány könyvet is fogok elolvasni. 70-et? nem lesz az sok? 50 kevés? ajj, hogy mutat már a 40? és mi van, ha még ennyit se??? Tudom én, hogy hót felesleges ilyeneken pörögni, annyi, amennyi. Azt tudom, hogy 100 fölé nem megyek, az már egészségtelen lenne. Nekem. Tudom, van, aki már félévkor megugorja a 250-et (kicsit túloztam, de nem sokat), hát én tényleg örülök a tempójának, de Rinzler is megmondta, ki kell élveznem a pillanatokat, a betűket, a képeket, amiket közvetítenek, ez meg rohanvást elég nehéz.
Kicsit alábecsültem magam év elején, és a belőtt 57 könyv helyett sikerült 69-et elolvasni (15-el többet, mint tavaly). Lehetett volna év közben módosítani, de én hagytam ott, ahova először böktem.
Ez a 69 könyv összesen 30.872 oldal (7922-vel több, mint tavaly).
A lista itt látható, a legtöbbről született poszt is, idén elenyésző volt, amiről nem írtam.
Jövőre másokkal ellentétben, akik mind több és több könyvet akarnának olvasni, jóval kevesebbre lövöm be a célt, mint idén. Szeretném elkerülni a sallangokat, ami nagyon nehéz, úgyhogy kíváncsi vagyok, mikor fogom tudni elmondani, hogy igen, ez az év csak maradandó olvasmányokról szólt, kihagyható könyvek nélkül.

Jellemzően most inkább sorozatokat kezdtem el és fejeztem be, jólesett egységben látni a történeteket. Azt hittem, nem voltak hanyagolható könyvek, de nézve így egyben, most látszik csak, hogy lehetett volna kihagyni ezt-azt. Érdekes, hogy elolvasás után még megy a rajongás, enyhén vagy erősebben, aztán idővel mégis megkopik az érzés, és csak annyi marad, hogy nahát, ezt meg minek is olvastam. És amikor a folytatáshoz kellene nyúlnom már nem tudom magamból előkaparni a lelkesedést. (pl. Thilliez is erre a sorsra jutott, a harmadik részre már nem tudtam rávenni magam).

A három legjobb SOROZAT

Robin Hobb Látnok és Élőhajók 

Anne Bishop  - Mások

Sigurd-saga

A három legjobb KEZDŐ KÖTET

Éjszárny

Allegórium

A negyedik majom

A három legjobb ÖNÁLLÓ regény 

(már ameddig önállóak, gondolnak egyet az írók, aztán folytatják)

Dracul

Terror

Letűnt világok

A három MEGLEPETÉS

(féltem ezeket a könyveket elkezdeni, de nagyon megszerettem őket)

A medve és a csalogány

A tél jegyesei

Szindbád, a detektív

A legrosszabb Feist Tündérmeséje volt. Fogalmam sincs, miért kezdtem bele, de nagyon kár volt. Nem is kell rá több szót vesztegetni.
Elolvastam jópár zsidókról szóló könyvet, kedvet kaptam újra a jógához és a meditáláshoz, témáztunk sokat idén is, és persze az idei év sem múlt el botrány nélkül, bár nem posztoltam róla: az Alexandra lenyúlta az Agavétól Dan Simmons életművét. Szerintem ezt nem lehet megmagyarázni sehogy sem; nyilván a kinti félnek tökmindegy, itthon ki adja ki, és az üzleti élet az egy mocskos létforma, de némi gerincesség akkor is elvárható. Én innentől hanyagolom a könyveit, amit roppantul sajnálok, de nem fogom a pénzemet adni egy morális csődhöz.
Volt újraolvasásom is, Erikson és Martint, még mindig imádom őket.

Most, hogy ilyen szépen zárult ez az év, kellene keresni valami célokat 2019-re. Ismerve magamat, szerintem semmi értelme.:D Ez az idei sorozatolvasási kedv is igazából a semmiből csapott le rám, kíváncsian várom, jövőre mivel lepem meg magam.
Van azért néhány dolog, amire úgy érzem, szükségem lenne.
Például elolvasni Sarah Perry Melmoth-ját, és ha kicsit nagyobb levegőt veszek, akkor a 21.század Kult-sorozatából még jónéhány másikat is. Mindenképp folytatnám a zsidó kultúrával való ismerkedést, és nagyon kacsintgatok a japánok felé már egy ideje, hátha most jön majd el az, hogy kézbe is vegyek olyasmiket, mint Krizantém és kard, és újraolvassam a Sógunt. Van jónéhány magyar történelmi regényem (Bán Mór, Csikász Lajos, Bökös Borbála), ezekre is szeretnék sort keríteni.
Idén nagyon elszaladt velem a vásárlás, 34 könyvet vettem, ezt mindenképpen visszaveszem jövőre. Tudom, volt már ennek tízszerese is, de nem kívánom vissza azt az időt, köszönöm.:D
A Corvinának van egy csodaszép sorozata, az Északi források. 9 kötetre tervezik, ebből négy már megjelent, meg is találhatóak a polcomon, a többi kötetre is ez a sors vár. Szóval vannak kötelező vételek, nincs mese.
Meg mondjuk látva a 2019-es kiadói terveket, nem tudom, hogy fogom megúszni egyáltalán azt, hogy az idei vásárlási számot ne lépjem túl.:D Na mindegy, a szándék megvan, a többi meg majd sikerül valahogy.
Idén egyetlen angol könyvet sem olvastam, ezt jövőre nem kéne. Félévente egynek bele kell férnie, de inkább többnek. Jelöltem van egy rakattal, és csak jönnek és jönnek hozzá újak, már csak az elhatározás és a fegyelem hiányzik.
Van várólistám a gr-en, gondolkodtam is rajta, hogy akarok-e én csatlakozni Lobo csökkentős játékához, de szerintem reménytelen. Orvosi eset vagyok, ha arról van szó, hogy muszáj. De pont ezért, miért is ne? Először kis saját listát akartam csinálni, de ennyi erővel akkor Lobóéhoz is csatlakozhatok, úgyhogy jövőre várólistacsökkentek én is.
Ja, és meg akarok tanulni macaront sütni, mindenféle csodaszép színekben és ízekben.

Köszönöm, hogy ennyien velem voltatok idén, gyertek jövőre is :)

Addig is vigyázzatok, mit kívántok, és mindenkinek boldog évet jövőre is!

Többiek összegzései:

Pupilla

Amadea

Zenka

Dóri

Ilweran

shizoo

Abstractelf
reea

Letya
Anett
Nita
Heloise
Lobo

Olvasd el az egészet ->

VCS - 2019

Valószínűleg csak a listázós énemnek köszönhető, hogy csatlakozom, de végülis tétje nincs, listázni meg szeretek, úgyhogy minden adott, és még akár sikerülhet is.
A játékszabályokat Lobónál el tudjátok olvasni, még időtök is van jelentkezni, akár az utolsó utáni pillanatban, dec.31 éjfélig.
Nem tűnik soknak ez a 12 könyv, főleg annak tudatában, hogy egyébként ennek sokszorosát szoktam elolvasni, aztán mégse szokott sikerülni pont ezt a tizenkettőt kiolvasni. Próbáltam olyan könyveket összeszedni, ami nem egy sorozat kezdő része, és nem olyasmi, amivel komfortzónát tágítanék. A hossza az mondjuk pont nem szempont, mert úgyis az a lényeg, hogy tetszik-e.
A tartalékhoz nem 12-t választottam, csak hatot, jobb az, ha szűkítem egy kicsit a lehetőségeket, mert ha túl nagy a választék, nem tudok majd dönteni.

LISTA

1. Ali Smith - Hotel világ

2. Edith Pattou - Északfi

3. Elizabeth Wurtzel - Prozac-ország

4. Gaiman-Pratchett - Elveszett próféciák

5. Cynthia Swanson - Nővérek könyvesboltja

6. Erin Morgenstern - Éjszakai cirkusz

7. Herbjorg Wassmo - Dina vagyok

8. Lőrinczy Judit - Ingókövek

9. Ian McDonald - Újhold

10. Moskát Anita - Bábel fiai

11. Charles Frazier - Hideghegy

12. Joanne Harris - Szent bolondok

PÓTLISTA

1. Naomi Novik - Rengeteg

2. Orson Scott Card - Bűvölet

3. Csabai László - Szindbád Szibériában

4. Iselin C. Hermann - Express ajánlott

5. Natasha Solomons - A Tyneford-ház

6. Madeline Miller - Akhilleusz dala

Olvasd el az egészet ->

Lodro Rinzler - Buddha besétál a kocsmába

„Ez nem egy szokványos könyv a meditációról. Ha alkalomadtán szívesen legurítasz egy pohár sört, szereted a szexet, bolondnak tartod a szüleidet, vagy ideges vagy a munkahelyed miatt, akkor ez a könyv neked szól. Nem állítja piedesztálra a buddhizmust, hogy áhítatosan fel kelljen nézned rá. Ez a könyv inkább arról szól, hogy megvizsgáld életed minden zegzugát, és buddhista tanokat próbálj ki rajtuk; még akkor is, ha ez eleinte nehéznek tűnik.
Buddhistává kell válnod ahhoz, hogy kedveld ezt a könyvet? Dehogy is! Az ezeken az oldalakon található bölcsességek a tanítóim remek oktatómunkájának, valamint saját próbálkozásaimnak a gyümölcsei. A buddhista tanítás, más néven dharma, nem egy hatalmas, kifürkészhetetlen kötet, amit ízekre szedve kellene elemezni. A dharmát át kell élni. Úgyhogy ne gondold, hogy buddhistának kell lenned ahhoz, hogy belevesd magad ebbe a kalandba. Elegendő, ha készen állsz arra, hogy más nézőpontból tekints az életedre.
…
Ha szeretnél jobban a „jelenben” létezni, olvasd el ezt a könyvet.
Ha szeretnéd megváltoztatni a világot, olvasd el ezt a könyvet.
Ha szeretnél meditálni, de nem akarsz lemondani egy-egy pohár finom italról, olvasd el ezt a könyvet.”

Különös élmény a zsidósággal és a buddhizmussal ennyire közel egymást követően kapcsolatba kerülni. Akár az érme két oldala. 
A zsidóság külső fókuszú: a Tóra körül forog a gondolatuk, a mindennapjaik, az egymással és a világgal való kapcsolatukat pedig szigorú szabályok uralják, a mit-mikor-miben- és kivel kérdések köré csoportosulva. A szellemi vezetőjük valóban Vezető, a közösség támaszkodik rá, és elvárja tőle, hogy mindenben felkészült legyen és bölcs tanácsokat adjon. A vallás ereje a közösségben rejlik, nem pedig az egyénben.
A buddhizmus ezzel szemben a belsőre fókuszál, a tanok és a mesterek náluk is nagy tiszteletnek örvendenek, de a szavaik nem szentírás, csak segítség; és a cél az önálló belső látásmód és hozzáállás kialakítása. Nem is lehetne vallás e kettőnél különbözőbb, a végeredmény valahol mégis ugyanaz: a harmóniát keresik, azt az érzést, aminek a segítségével létezni lehet a világban tevékenyen, segítőn, ami által úgy érezheti az ember, hogy oka van annak, hogy a világra jött. A zsidók ezt Isten szavának értelmezésében látják, a buddhisták pedig a belső megvilágosodásban - a zsidók Istent szeretnék megismerni, és általa a világot, a buddhisták pedig elsősorban önmagukat, és magukon keresztül a világot és a mozgatórugókat.

A fülszöveg részlet a bevezetőből, de az egész könyv ebben a hangnemben íródott. Nagyon kedves, nagyon tudja, mit akar elmondani, és tudja is, hogyan kell elmondania. 
Feltételezi, ha az olvasó kezébe került a könyve, akkor valamit keres, valamivel nem elégedett, és a problémák, bár elég sokfélék lehetnek, azért mégsem annyira egyediek, mint azt gondolni szeretjük. Szinte minden fejezetben volt olyan mondata, aminél belém hasított, hogy apicsába, tényleg. Például a reggeli felkelés: felkészülünk a harcra. Szinte szó szerint, még ki is festjük magunkat.:D (ezt már csak én teszem hozzá.) De tényleg úgy indul az emberek nagy részének a reggele, hogy felkészül a várható akadályokra: a többi emberre. Hogy ez ne így legyen, ezen nagyon-nagyon nehéz módosítani, főleg, ha mindenki más az ember körül harcra kész, kivéve a delikvenst. 
A buddhizmusban a meditáció mindig is központi szerepet foglalt el, Rinzler is erre buzdít minket. A netről megtudhatjuk, hogy rosszul szárítjuk a hajunkat, nem tudunk tisztességesen még kitakarítani sem, nemhogy zoknit húzni, most megtudtam azt is, hogy a meditálás sem az, mint aminek én azt évek óta ismerem. Ez a kiigazítás szinte kellemesen hatott, mert hát erre valók a mesterek: felhívják a figyelmet arra, amit nem tudok, vagy rosszul tudok, de végre nem kell azon görcsölnöm, hogy üres legyen a fejem, teljesen helyénvaló, hogy teli van mindenféle gondolattal. Mert, barátom, gondolkodom - mert fontos az is, hogy kedves legyek. Mármint magamhoz. Aztán majd jöhetnek a többiek. Ha megérdemlik.:> Oké, kicsit elkomolytalankodom itt a témát, de nem olyan nagy baj ez. Mármint hogy az ember gondolatai jönnek-mennek. A lényeg a rendszeresség: rendszeresen meditáljunk, ne adjuk fel, legyünk magunkkal elnézők, de soha ne veszítsük szem elől a kitűzött célt.

Meditálás közben ne próbáljunk valamiféle elvárásnak megfelelni,

ellenkezőleg, éljük át maradéktalanul az élményt, legyen az bármi.

(Pema Csödrön)

Hogy mi a kitűzött cél?
Első lépésként a helyes légzés, majd a helyes meditáció. Bagatell dolgonak tűnik, főleg a légzés, de fontos. Tuti, hogy a neten valahol ott van, hogy még lélegezni sem tudunk helyesen, és tényleg. Ha valaha is jógáztál, ahol a gyakorlatok közben a légzésre koncentráltál, akkor tudod, miről beszélek.
Aztán meg kell tanulni a mában élni, ebben segít a nyitott szemmel meditálás is. Nem tudunk elbújni a sötétben, kénytelen vagyunk odafigyelni mindenre, ami körülvesz minket. Meg is kell tanulnunk értékelni minden egyes apró ingert, ami ér bennünket. 
Minden lényeges dolgot valami hétköznapi példán érzékeltet. Nem baj, ha hibázol, láthatod, hogy másokkal is megtörtént. Ez valahol megnyugtatja az embert, engem legalábbis. Nagyon jó tanácsokat ad, hogyan kereshetjük meg a zavaró tényezőket, és hogyan iktathatjuk ki őket, legyen az valami kellemetlen érzés, vagy kellemetlen ismerős, esetleg a még kellemetlenebb pénzhiány.
Hasznos a könyv, de ez nem lesz mindjárt egyértelmű, főleg azoknak nem, akik hozzám hasonlóan élvezik, hogy elveszhetnek a saját fejükben, a gondolataik között. Viszont sokszor tök feleslegesen pörgünk ugyanazokon a problémákon, és ha megfogadjuk Rinzler tanácsait, ha használjuk a technikáját, a feleslegesen eltöltött idő minimalizálható. És nem kerül semmibe, meditálhatunk a buszra várva is a padon, vagy a múzeumban egy kép előtt, senkinek nem fog feltűnni, hogy nem úgy vagyunk jelen, ahogy egyébként szoktunk. Meg hát végülis jelen vagyunk, csak nem fókuszálunk semmire.
Az egésznek a kulcsa az önismeret és az őszinteség.

A könyv reflektál az újabban divatba jött minimál életvezetésre (lagom, hygge, lykke, ikigai, sisu), próbál segíteni, hogy azt a rengeteg felesleges tárgyat, elvárást, vágyat ne csak fizikailag, hanem szellemileg is csökkentsük, amitől minden nap hajsza lesz az életünk.
Bár az alcím a fiatalokhoz szól, én nem szűkíteném le a korhatárt (főleg, hogy a franc se tudja, én beleesnék-e a "fiatal"-ba), ezt bármikor, bármilyen életkorban el lehet kezdeni, és nem kell hozzá buddhistának sem lenni. De az is tény, hogy a net, és a rohanó világ miatt a fiatalok az úgymond veszélyeztetettek, még ha nem is feltétlen érzik rossznak azt a rengeteg ingert és befolyásoló tényezőt, ami körülveszi őket, és ami még két generációval korábban sem volt jelen a hétköznapokban. A könyvben található gyakorlatokkal, tanácsokkal visszatalálhatunk önmagunkhoz, azokhoz a dolgokhoz, amik valóban fontosak (és ebbe a netes like-ok nem tartoznak bele, ezt tudomásul kell venni), és egy sokkal teljesebb, kézzelfoghatóbb életet tudunk élni. Sok-sok fejezetet fogok újraolvasni még, már előre tudom, mert elsőre nem lehet mindent befogadni, főleg, ha gyakorolni is akarjuk.

Olvasd el az egészet ->

Naomi Alderman - Engedetlenség

Ha most A rabbi meg a lányáról posztolnék, valószínűleg senki nem tudná már, melyik könyvről van szó. Az Ulpius abban az időszakában adta ki, amikor még igénye volt önmagával szemben is az igényes könyvekre (ami valójában a zsidó szépirodalmat jelentette náluk), de akkor nem igazán szólt nagyot a regény. A 8 év, ami eltelt a két kiadás között, hatalmas időnek tűnik, rengeteg dolog változott ennyi idő alatt az emberek szellemi hozzáállásában, gondolkodásában. Felnőtt egy olyan generáció, aki kapásból vágja, az LMBTQ minek a rövidítése, és nem jön zavarba a témától, sőt, keresi az alkalmat, hogy minél többet megtudjon mindenről, ami szokatlan, az átlagostól eltérő. Dacára minden fanyalgásnak és sopánkodásnak, szerintem igenis sokkal nyitottabbak és elfogadóbbak vagyunk, mint egy évtizede.
De ha valaki most azt várja, hogy betekintést nyer a leszbikusok szexuális életébe, szenvedélyre és drámákra számít, az csalódni fog. Ez a regény nem erről szól.

Az északnyugat-londoni ortodox zsidó közösség vezetője, Ráv Krushka meghal, és a magát addig biztonságban és nyugalomban tudó Hendon (London külvárosa) alól kicsúszik a talaj. Nagyon gyorsan meg kell találniuk a Ráv utódját, és kezdeniük kell azzal is valamit, hogy a tékozló lány, Ronit hazatért.
Ronit érkezésével mintha két világrend csapna össze: a merev szabályaihoz ragaszkodó közösség, és az abból kiszakadt, szabadszellemű, öntörvényű életet élő lány életmódja kerül szembe egymással.
A közösség értékrendje egyértelmű, természetes, hogy jottányit sem enged a többezer éves szabályaiból, annyira, hogy Ronit még a maga számára is meglepően, alkalmazkodni kezd egyes dolgokban. Időnként persze fellázad, meghökkenti a hallgatóságát a leszbikusságával, amit szégyenkezés nélkül ismer el, de egyébként a mindennapi szokások teljesen természetesnek hatnak neki is: sábátkor nem dolgozunk (még a villanykapcsolót sem használják, sem a lifteket, semmiféle elektromos berendezést), hanem vendgségbe megyünk. Ott ül a zsinagógában a karzaton Esti mellett, a többi asszonnyal, és hallgatja a felolvasást. Minden ismerős neki, megszokott, és olykor még kedves is, de nem tartozik ide, kilóg a sorból, mert a közösség nem tűri a másságot. Beolvadást akar, eggyé válást, az elkülönülés nem opció, még kis részben sem, és látható, hogy a még azok is küzdenek sokszor a közösséggel, akik a közösséget alkotják.

A szerkezet nagyon ötletes. A fejezetek elején a Tórából vett idézetek vannak, amit pár bekezdésben kifejt. Nagyon jó meglátásokat sűrít ezekbe, például a választóvonalakról: minden alapja az elkülönülés, mert ez tesz rendet a káoszban, de ír az idő és a házasság mibenlétéről, a pletyka hatásairól, a sábát miértjéről. A boldogságról.
Szerencsére semmi különös nem kellett ahhoz, hogy szeressem a könyvet. A zsidó bölcsesség süt a lapokról, és élvezet benne lubickolni, és közben nem akar megfojtani a moralizálással, és az állandóan képembe tolt lételemzéssel, egyszerűen csak láttatja a problémákat, a különbségeket. Eddig a legjobb könyv, amit zsidókról olvastam. És végre egyetlen szó sem esik benne gázkamrákról, háborús bűnök miatti fájdalmas jajbékolásról. Mai regény, mai problémákkal, mert ma élünk.

Olvasd el az egészet ->

Martin Kay - Eastern

A Titánokkal vívott háborúban porrá lett földön Yuko hírhedt törvényen kívüli. Az elárvult lányt már csak szíve haragja élteti. Konok kitartással űzi Corbent, a gyűlölt zsoldosvezért, hogy elégtételt vegyen élete megnyomorítóján. Útja során nem várt társaságba botlik nővére egykori kedvese személyében. Vajk, az életunt kalandor egyetlen célja, hogy felderítse szerelme halálának körülményeit. Az elkövető nyomai a rettegett zsoldossereghez vezetnek.
Yuko és Vajk kényszerű szövetséget kötnek, hogy kézre kerítsék Corbent, a rájuk leselkedő veszélyek mellett azonban saját démonaikkal is meg kell küzdeniük. Hiába a kettejük között kibontakozó érzelmi kötelék, ha a zsoldosvezéren való elégtételt más módon képzelik el. Vajon sikerül felülkerekedniük önös érdekeiken egymás javára?
Martin Kay mesterien kombinálja a YA klasszikus elemeit a manga akciódús cselekményvezetésével egy fantasztikusan felépített posztapokaliptikus westernvilágban. Könnyed és humoros, letehetetlen olvasmány.

Életem során nem igazán volt alkalmam elmélyülni a manga- ill. animekultúrában, sokáig azt se tudtam, melyik melyik, tehát abszolút nem vagyok tisztában vele, hogy van-e különösebb jellemzőjük a figurák sajátos külsején kívül, hogyan épülnek fel, van-e tanító célzatuk, vagy csak szórakoztatnak,  szóval semmit nem tudok róluk. Most, hogy túl vagyok az Easternen, sem bővült igazán a tudásom. Az "akciódús cselekményvezetés"-t nem mondanám kizárólag mangajellemzőnek, kapásból vagy tíz fantasyt fel tudnék sorolni, amire ráillik ugyanez a jelző. Nem kötekszem, csak mint abszolút laikus, próbálom valahova elhelyezni a könyvet. Végül arra jutottam, hogy nem kell nekem ezen a manga-vonalon különösebben agyalni. Ez egy akciódús fantasy, fura egyvelege a keletnek és a nyugatnak, az illusztrátor szereti a mangát, nem is lóg ki a történetből ez a stílus, így léphetek is tovább.
Már csak azért is, merthogy én ezeket a rajzocskákat nagyon élveztem. Annyira feldobták a történetet, hogy teljesen megváltozott tőle az olvasás hangulata.

Tényleg nagyon könnyed, és a neten szinte egységesen rajonganak érte, nekem azért vannak kifogásaim. Például, hogy oké, nő fegyverrel, nagyon vagány, meg menő, meg egyébként is, a gender-barátság fontos... de tényleg az kell egy húszéves kiscsajnak, hogy a flaska harcra készen a zsebében legyen? (főleg, hogy az írója nagyon is tisztában van az olvasói életkorával. egyébként is problémás a tinik alkoholizálása, nem  kell erre még rá is erősíteni. szerintem, de biztosan csak maradi vagyok.) Yuko egyébként is maga a megtestesült anomália. 20 éves korára országos hírnévre tett szert, mint 'vörös démon', aki hullahegyeket hagy maga után, és mivel az őrjáratok folyton őt keresték, feltételezem, nem sikerült elkapni, mert ügyes volt, fürge és eszes. Ezzel szemben a lány, akihez Vajk csapódott, egy hisztis csitri, aki mintha tinikorban lenne, sosem azt csinálja, amit kellene vagy amit a józan ész diktál, és szinte láttam magam előtt, hogy szíve szerint minden kis vigéckedő mondata után nyelvet öltene, meg egyébként is, hagyják őt békén, mert ő ölni akar, és neki senki ne mondja meg, mit tegyen - csapkodja visongva a padlót. Vagy a földet. Mikor hol kell épp lefogni, hogy ne nyírassa ki magukat. Ezt a viselkedést jó esetben Vajk váltotta ki belőle, különben elképzelésem sincs, hogyan tett szert a hírnevére, és hogy maradhatott életben egyedül a pusztában, anélkül, hogy elfogták volna.
Vajk viszont egy nagyon szimpatikus fazon volt. Kiegyensúlyozott, céltudatos, okos, és tudja a dolgát, nem hetvenkedik, és főleg nem csinál ostobaságokat, és nagyon türelmesen és kedvesen viseli Yukot meg a folyamatos szájalását.

Maga a történet tényleg pörög, és el tudnám képzelni megfilmesítve, mert őszintén szólva az illusztrációkat egyszerűen imádtam. Sőt, ha a Yukoval kapcsolatos ellenérzéseimet félreteszem, be kell ismernem, hogy a viselkedése és az alakja nagyon passzol abba a pár animébe, amiket már láttam, és amik gyerekeknek szólnak. (nekem a Space Pirate és a Vampire Hunter D a mérvadó viszonyítási pontom, azok meg felnőtteknek szólnak, és kicsit másképp csapódnak le bennük a karaterek meg a viselkedésük, mint mondjuk a Pokémonban vagy a Dragon Ballban).
Szóval végülis ez egy jó regény, látom Martin Kay-ben a tehetséget, fantáziája egészen biztos, hogy van, és meg is tudja azt írni gördülékenyen és élvezetesen, ami a fejében van. Hogy pár dolog nem tetszett, ezt betudom annak, hogy már túlléptem a korosztályon, akinek íródott, és igazán hálás vagyok az írónak, hogy a könyvét mindezek ellenére is lehetett élvezni, mert a története tudott magával sodorni, és az írásmódja sem hátráltatott ebben. Egy nagyon plasztikusra, látványosra megírt könyv lett az Eastern, amit tényleg olyan olvasni, mintha egy filmet néznénk, a rajzokért meg külön köszönet Megyeri Manónak.

Olvasd el az egészet ->

Ed McDonald - Éjszárny

A ​széttört és szenvedő égbolt alatt terül el a Kárhozat végtelen és fertőzött sivataga, a halhatatlan Mély Királyai ellen vívott könyörtelen háború sötét mementója. A féktelen pusztítás lassan száz éve ért véget, amikor a Birodalom bevetette a Nall-gépezetet, az ismert világ leghatalmasabb fegyverét. Legyőzni azonban nem sikerült vele a királyokat, csupán kordában tartani – a mostanra romlott mágiával és vérszomjas démonokkal teli pusztaságban a halhatatlan uralkodók nagyon is éberek. Csak a megfelelő pillanatra várnak.
A fejvadász Ryhalt Galharrow jól ismeri a Kárhozatot. Amikor a hollót ábrázoló tetoválása életre kel, hogy előadja sürgető üzenetét, Galharrow az Éjszárnyakként ismert csatlósaival egy titokzatos nemesasszony keresésére indul az egyik távoli helyőrségbe. Egyikük sincs azonban felkészülve arra, amit ott találnak: a Mély Királyai nem félik többé a Nall-gépezetet, és óriási seregükkel megindulnak a Birodalom felé. Az egyetlen reményt egy rég halott varázsló öröksége jelentheti, ám az Éjszárnyak ideje fogytán van.

Tudjátok, mit mondok? Lehetett olvasni erről a könyvről, hogy lassan kezd, hogy jó-jó, de... és akkor itt jöttek mindenféle kifogások, hogy így nem az igazi, meg úgy lehetne jobb, meg hiányérzet, meg van hova fejlődni, de ha rám hallgattok, nem foglalkoztok ezekkel a véleményekkel, hanem veszitek a könyvet, és elolvassátok. Mert élvezni fogjátok már az első oldaltól kezdve, és már az első oldalakon se lesz lassú, és szerintem fejlődnie se kell sehova. Mesélje csak el ezt a történetet úgy, ahogy ő szeretné, mert ez így, ahogy van, nekem nagyon bejön.

Mindig is értékeltem a hiteles, kérges lelkű, mocskos szájú antihősöket, akik gondolkodás nélkül nekimennek a feladatnak, elvégzik, megsérülnek, és az életükkel játszva a végletekig elmennek. 

Minden fantasynak általában ugyanaz az alapja: erők csapnak össze, amiket különböző megjelenési formába öntenek, hol istenek, hol mágusok, vagy akármi mások, a lényeg, hogy mindig van egy jó és egy rossz oldal. Hogy mennyire lesz jó a könyv, attól függ, mennyire fekete-fehérek a szereplők, esetleg képes egy kicsit a sztereotípiáktól elvonatkoztatva árnyalni az író. Itt nagyon is színesre sikerültek, legalábbis a "jó" oldal emberei, mert mindig ez a problémásabb. Azt gondolom, hogy a szimpla jósággal, ha csak szeretet van a szereplő szívében és reggeltől estig nem győz elfáradni a csupa jócselekedetben, azzal még soha nem sikerült legyűrni a sötétséget. Kemény kéz, eltökéltség, kérlelhetetlenség és könyörtelenség - szinte ugyanazok a tulajdonságok kell, hogy jellemezzék mindkét oldalt, mert ez egyenlíti ki az erőviszonyokat.

Hogy miben jobb, mint más könyv? Kell, hogy jobb legyen? Az egyik ettől jó, a másik mástól. Ez attól olyan baromi jó egyrészt, aki elmeséli: Galharrow olykor alpári stílusától, személyiségétől, az egyszerű közvetlenségétől; másrészt meg magától a történettől: izgalmas, fordulatos, üresjáratmentes, és nem csak az eseményekre koncentrál, de főszereplőnk lelkivilágát sem hagyja ki. Nekem ez különösen tetszik.

Mondhatni, teljesen kerek és egész az elejétől a végéig, az egyetlen hiányérzetem, hogy miért nincs már folytatás.

Olvasd el az egészet ->

Kavagucsi Tosikadzu - Mielőtt a kávé kihűl

Különös városi legenda terjed egy bizonyos Funiculi Funicula nevű kávézóról. Azt beszélik, ennek a kávézónak az egyik széke sokkal több, mint ülőalkalmatosság. Ha ráülsz, időutazásban lehet részed. Kívánságod szerint repíthet a jövőbe vagy a múltba. Te döntöd el, melyik irányt választod, de van néhány szigorú szabály, amit be kell tartanod.
1. Az időutazás során csak azokkal az emberekkel találkozhatsz, akik már jártak a kávézóban.
2. Bármit is csinálsz míg "odaát" vagy, a jelent nem változtathatod meg.
3. A kérdéses széken ül valaki. Mindenképpen meg kell várnod, amíg ő elhagyja a széket.
4. Nem ülhetsz át máshova, nem cserélhetsz széket.
5. Az utazás akkor kezdődik, amikor kitöltik a kávédat, és akkor végződik, amikor kihűl.
Ez még közel sem az összes szabály. Az emberek mégis késztetést éreznek rá, hogy ellátogassanak a Funiculi Funiculába, és kikérjék a hétköznapinak cseppet sem mondható feketéjüket. Ha tudnád, hol van ez a hely, te is betérnél? Sokan megtették, közülük most négy ismeretlen szívmelengető történetét ismerheted meg.

Emlékezetes kis kaland volt ehhez a könyvhöz hozzájutni. Még év elején előrendeltem, aztán nem történt semmi, majd kiderült, hogy a Kossuth hozza, gyorsan elő is rendeltem megint, de ekkor már október eleje volt, és tádám, minden kétkedésem dacára, hogy valaha testet fog-e ölteni ez a könyv, íme, itt van.

Ekkora várakozás után nagy elvárásaim voltak, aminek végülis részben megfelelt.

Kavagucsi imád ismételgetni, amitől elsőre kicsit olyan érzésem volt, hogy a novellák mondatainak nagy része csak töltelékszöveg, főleg az elsőnél. Ismerve a japánok furcsa gondolkodását, ez nekik szerintem valami speckó gyönyörűséget okozhat, mert a körkörösség, az önmagába visszatérés és újra elindulás így nem csak a történet, de a szöveg szintjén is megjelenik, még ha nekem ez egy kicsit sokszor történt is meg. Eltávolodva szemlélve azonban feltűnik egyfajta végtelen hurkot formáló rendszer, ami az eseményekből árad.

Négy rövidke történet van a könyvben, mindegyik valami kisebb-nagyobb személyes problémáról szól, valami megoldandóról, a múltban el nem intézettről. A szabályok csak korlátokat állítanak, így be is határolják az események kimenetelét. A jelenen nem változtat semmit, bármit is tesznek vagy mondanak, így nincs tétje a múltban létnek, mégis, lelki síkon sok dolog a helyére kerül a szereplőkben. Mert másra ez az utazás nem jó. Valóban nem változik semmi, ami történni fog, az mindenképpen megtörténik, ez csupán egy lehetőség arra, hogy könnyítsenek a lelkükön, és elmondják, amit valójában éreznek és gondolnak. A kávézó szabályai, túl azon, hogy szigorúak, megadják azt a hatalmas biztonságot, amire egy ilyen lépéshez szükség van, teljesen mindegy, hogy az anyja, a férje vagy a testvére miatt tér vissza valaki, vagy ugrik előre.
Mindegyik történet a szeretet és az elmúlás köré van felépítve, és azzal, hogy csak nagy sokára tér a lényegre, megszakítva az egyébként is előre tudható eseményekhez vezető utat mindenféle hétköznapi aprósgokkal, nagyon ötletesen a feszültséget is megteremti. Hiába tudtam, hogy kihez megy, miért, és hogy ott mi fog történni, mégis türelmetlenül vártam már, hogy vége legyen a lefolyó kávé hangtalan surranásának, a kávéscsészéből kicsapó gőz gomolygásának, és ott üljön a múltban, vagy a jövőben, és véghezvihesse, amiért ment.
Nade ki volt a szellemhölgy az asztalnál, aki kisajította a széket...?

Azt gondolom, megérte várni rá, elég különleges kis könyvecske. Nem dolgozik sok szereplővel, a karakterek egymáshoz való viszonya pont annyira zárt, mint a kávézó és az időutazás rendszere, talán emiatt tűnik annyira biztonságosnak és szeretettel telinek az egész légkör.
Eléggé japán ahhoz, hogy üdítően hasson, mentesen a nyomasztó nyugati látásmódtól, és pont eléggé modern ahhoz, hogy ne vesszünk el a keleti emberek csavarosan és furán működő világlátásában.

Olvasd el az egészet ->

Tom Sweterlitsch - Letűnt világok

Shannon ​Moss a Haditengerészeti Nyomozóiroda egyik titkos részlegének az ügynöke, aki már többször vett részt űrutazással vagy időutazással járó küldetéseken. A részleg létezéséről kevesen tudnak, alapvetően két funkciót lát el. A Mélyűr felfedezésével az expedíciók egyrészt az emberiség számára alkalmas bolygókat keresnek. A Mélyidőben történő ugrásokkal pedig lehetséges jövőkbe utaznak, hogy a jelenben megoldhatatlannak bizonyuló eseteket göngyölítsenek fel. Az ugrásokkal azonban vigyázni kell: korábbi expedíciók felfedeztek egy, az ismert világ végső pusztulásával járó eseményt, a Terminust, ami egyre több lehetséges jövőben fordul elő, és az időbeli bekövetkezése minden egyes ugrással közeledik a jelenhez.
Nyugat-Pennsylvania, 1997: Shannon Mosst gyilkossághoz riasztják. Egy SEAL-kommandós brutálisan végzett a családjával, ám tinédzser lánya nincs az áldozatok között, és eltűntnek nyilvánítják. A gyilkos a USS Libra nevű űrhajó legénységének tagja volt, ami azonban a korabeli jelentések szerint sosem tért vissza a Mélyidőbe tett ugrásából. Moss saját tapasztalatból tudja, hogy az időutazás komoly mentális traumát okozhat, és arra gyanakszik, hogy a SEAL-kommandós láthatott valamit a jövőben, ami kiváltotta a cselekedetét. Moss az eltűnt lány nyomába ered, és ugrást hajt végre a Mélyidőbe. Különböző lehetséges jövőkbe utazik, hátha talál valamit, ami segít megoldani a jelenbeli ügyet. Nyomozása során azonban olyan információ birtokába jut a Terminusszal kapcsolatban, ami az egész világ jövőjét megváltoztathatja.

Nagyon jó kis fülszöveg, nem tennék hozzá semmit.
Mivel már eléggé év vége van, nyugodt szívvel ki tudom jelenteni, hogy az év legjobb könyvét sikerült kiadnia az Agavénak. Ez az időutazásba oltott krimi egyszerűen tökéletes.  Vagyis nem tudom, lehet, hogy ha nagyon boncolgatni kezdeném a logikai szálakat, fennakadna ez-az, de igazából kit érdekel. Hatalmas nagy kedvenc lett.
Elég durva világvégét talált ki nekünk Sweterlitsch, ráadásul ezek a lehetséges jövők, ahogyan léteznek, majd megszűnnek, sok kérdést felvetnek. Már eleve azt, hogy miért szükséges a megsemmisülésük, és mitől lesz igazi az egyik, és csak egy illúzió a másik, és ehhez hasonló. Ezek a kérdések cseppet sem tudományos jellegűek, sokkal inkább elméleti-filozófia, a létről, nemlétről, mi a valóság és honnantól illúzió valami, jó és gonosz tettekkel kapcsolatosak, amiknek a viszonylagossága tökéletesen érzékelhető, ahogy haladunk a könyvben. Olyan prózai dolgokon lehet elmerengeni, hogy ha egy illúzóban az ember fejét szétverik, ha visszatér a saját valóságába, vajon miért nem tűnik csak illúziónak a sebesülése.  De ugyanennyit lehetne beszélni a lehetséges jövő kifejezésről is, hogy kinek mit jelent, és a könyvben megjelenő formájának van-e bármi köze például a többdimenzióhoz, hogy mi okozhatja a deja vu-t és a doppelgänger-jelenséget, amikor szerencsére a másolat megjelenése nem egy egész világ, csak a konkrét ember végét jelenti. A minden bennünk van és a bármi lehetsz itt olyan konkrétan megvalósult, hogy öröm volt figyelni.
Szeretem az ilyen bagatellnek tűnő kis merengéseket, mert ez jelzi, hogy mennyire él a könyv elméletben is, nem csak papíron, hogy teljesen beszippantott, és a magamévá tettem az eszméit és a látásmódját.
Eleinte azt gondoltam, hogy Moss bejárkál pár idősíkot, aztán megold néhány közben is felmerült bűnügyet, és ha ez így maradt volna, én akkor is teljesen elégedett lettem volna. De S. egy nagyon frappáns végszálat adott Moss kezébe, és tökéletesen lezárta a történetet, de nem haragudtam volna meg, ha még húzza kicsit.

Olvasd el az egészet ->

Giles Kristian - Sigurd saga

785-ben járunk, Norvégiában, jarlok és szövetségeseik, meg az ellenségeik földjén, ahol egy apróság miatt is vérengzés kezdődik, hát még ha olyan igazságtalanság ér valakit, mint Sigurdot. A szeme láttára szegte meg apja szövetségese, Gorm király, az esküjét, emiatt csatában megölték két bátyját és apját, Harald jarlt, leigázták a népét, és húgát, Runát rabszolgasorba taszították. Apja és fivérei bátor harcosok voltak, biztos hellyel a Valhöllben, és Sigurd igyekszik méltó lenni hozzájuk. Szinte még gyerek, amikor bosszút esküszik, és társaival valamint apja néhány megmaradt emberével az esküszegő Gorm király elpusztításra indulnak.
Időközben Sigurból taktikus harcos lesz, ami hiányzik erőben, azt pótolja csellel és ésszel; kénytelen, mert ahhoz képest, mekkora célja van, embere szinte alig. Bejárja az északi világot, szerez sok ellenséget, és jónéhány ellenségét a maga pártjára állítja, még akkor is, ha az egyébként a megölésére esküdött föl. Sigurd már csak ilyen. Nem ígér semmit, mert azt biztosan tudja tartani, egyszerűen kihasználja az akkori idők szokásos babonaságait: harcolni kell ahhoz, hogy nevet szerezzen valaki a túlvilágon és evilágon, és aki kéri, annak ezt meg tudja adni. Valamiért az akkori férfiaknak roppant vonzó volt, hogy egy skald megénekli a tetteiket, még akkor is, ha nem ők a főszereplők.

Nehéz engem meglepni, de GK-nak sikerült. Eleinte nem voltam igazán elragadtatva a stílustól. Túl egyszerűnek találtam, nem csak a párbeszédeket, hanem az átkötő szövegeket is. Aztán ráéreztem arra a faék egyszerű világlátásra és hozzáállásra, ami ezekben a harcosokban megbújt. Nem kellenek ide nagy szavak, csak folyjon a vér, hiszen várnak rájuk az őseik Ódin Csarnokában, az asztal mellett sörözgetve, mulatozva, várva a többiekre. Ha még életükben hozzájuk vágnak egy kis darab ezüstöt, a világ legboldogabb emberei lesznek, egyébként meg bármi is történik, arról csakis az istenek tehetnek.
Mindennek ennyi az alapja, semmi több.
Giles Kristian remekül beleszőtte az összes apróságot, ami a mindennapi élethez, a valláshoz, a hiedelmekhez tartozik, amiken átmegy egy ember a születésétől kezdve, míg eljut a Valhöllbe, az emberáldozatot ugyanúgy, mint a babonákat.
Ezenfelül még van egyfajta humora is. Nem mondom, hogy mindenki viccesnek fogja találni, de nekem nagyon bejött. (az ember nevét, akihez valaha a fej tartozott, spoilermentesítettem)

‑ Ha így folytatod, Sigurd, vénen halunk meg úgy, hogy egyáltalán nem kellett csatáznunk ‑ mondta Olaf, amikor Sigurd beszámolt neki, Hraninak és a többieknek a történtekről és a svearok csatlakozásáról. Olaf vigyorgott, Hrani pedig jól megnézte xxx fejét, mert a jarlok mindig érdeklődnek a többi jarl iránt, még akkor is, ha halottak.

Szóval elindulunk Sigurddal egy bosszúhadjáratra, jó nagy kurflikkal benne, mert sokszor úgy tűnik, inkább elfelé mennek Gormtól, mint felé tartanának. Közben imádkoznak mindenféle istenekhez, akik megfordultak valaha Ódin mellett, Sigurd még egy fellógatást is bevállal, csak hogy a godi megnyugodjon, és a skaldnak legyen mit mesélnie téli estéken a királyok tűzhelye mellett jóféle serért és ételért cserébe. Aztán harcolnak is persze, szinte minden útbaesővel. Annyi belet kiontanak, hogy eljön a pont, amikor már ha lehetne, inkább ne kelljen scramasaxot rántani, menjen mindenki békével. Ez akkor kínos, ha a másik fél még nem jutott el ebbe a zen állapotba, és ő márpedig kihúzza azt a scramasaxot. Nincs mit tenni, Sigurd beleáll ezekbe a helyzetekbe, elvégre mégiscsak Ódin kedveltje, biztos figyeli az öreg. Aztán a hullákról levették, ami őket illette, mert azt így illik, mit is kezdene a sör mellett a szakállgyűrűkkel meg mindenféle ezüst- meg egyéb fémneművel. De Sigurd javára írandó, hogy a bátorságot megbecsülte ellenségeiben is. Ez persze nem akadályozta meg benne, hogy ne adjon nekik méltó temetést, hatalmas halotti máglyával, ezt ő lerendezte magában, gondolom.
Sigurd ügyes volt és okos, de sehol nem lenne Olaf nélkül. Ő volt a rangidős bölcs, a sokat látott harcos, aki tanácsokat adott, és példát mutatott.
Jaj, Runáról meg majdnem jól elfeledkeztem, pedig Sigurd húga se semmi. Azért az kifizetődött abban a korban (is), ha az embernek van három harcos fiútestvére, akikkel időnként elgyepálták egymást. Igaz, Runa elég sokat fejlesztett magán ott a messzi szigeten, ahová az istenek szeszélye vetette, de semmi sem történik véletlenül.

Azt írja Kristian, hogy "hagyd ott 21. századi életedet, és élvezd a késő 8. századi Skandinávia szabadságát, veszélyeit, komorságát és bizonytalanságát – és az időjárást!" Kedves Kristian, ez maradéktalanul teljesült, köszönöm az élményt. Néhány héten keresztül élhettem kedvenc népem életét, gondolatait, vérontását, hitét és világlátását, nem beszélve azokról a hatalmas harcosokról... meg a kisebbekről, akik gondoltak egyet, és azzal keltek, hogy na, mi most portyázni fogunk. Keresünk valami zsíros tanyát, aztán hozzuk, amit lehet. Nekem, innen a 21. századból ez felháborító, de akkor a mindennapi élet része volt. Még annak örültek a gazdák, ha hagytak nekik valamit. Meg ha nem csak mindig őket találták meg a fosztogató csapatok, hanem barangoltak kicsit másfelé is.
Nagyon más élet volt az, szerintem kevesen vannak a mai korban, akik képesek lennének valami tisztességes kort megérni az akkori körülmények között.

Olvasd el az egészet ->

Egy kis meglepetés

Nem is tudom, kell-e ehhez bármilyen felvezető szöveg. Szerintem nem.

JÖN CRONIN SZABADULÁSÁNAK A BEFEJEZŐ KÖTETE

megjelenés: nov.28.

Az általunk ismert világ letűnt. Vajon milyen új világ váltja fel a régit?

A Tizenkettek elpusztultak, és a mindenre rátelepülő sötétség százesztendős borzongató uralma véget ért. A túlélők előmerészkednek a falak mögül, és nekiveselkednek a társadalom újjáépítésének. Merész álmuk egy reményteli jövő.

Ám a távolban, egy halott, sivár metropoliszban ott várakozik a Nulladik, a Tizenkettek atyja. Régóta kísérti az emberi életét szétromboló gyötrelem, és az átalakulásából fakadó gyűlölet lángja vadul lobog benne. Dühét csak az csillapíthatja, ha eléri célját, és végez Amyvel, az emberiség utolsó reményével, a sehonnan jött lánnyal, aki felcseperedve harcba szállt ellene.

Vére szavára hallgatva Tőrös Alicia, a félelmetes harcos elindul a Nulladik végső menedékébe. Ám ott nem az vár rá, amire számított, hanem egy utazás a múltba. Valamint egy olyan ellenfél, aki egyszerre halálosabb és emberibb, mint azt valaha képzelte volna.

Még egyszer összecsap a fény és a sötétség, s végképp eldől Amynek és barátainak a sorsa.

Olvasd el az egészet ->

Témázunk - Nézzünk sorozatokat

Ahhoz képest, hogy mennyit megnéztem már, nem vagyok fanatikus sorirajongó. Egyetlen szabályom van, hogy csak feliratosan nézek bármit. És egy problémám: ha beszippant, nem akarom abbahagyni. Ez már csak azért is veszélyes, mert van, hogy felhalmozódik akár 2-3 évad is, amikorra nekiállok nézni. És akkor nincs megállás.
Aztán vannak azok a sorik, amik úgy alapból nem feltétlen kötnének a gép elé, de biciklizéshez tökéletesek a pörgés miatt. Ezeket tudom részenként nézni, mert addig tekerek, amíg tart egy rész, aztán majd folytatom a következő alkalommal.
Van egy csomó jó vagy kevésbé jó könyv, amiből sorit csinálnak. Ilyenkor mindig el kell gondolkodnom, hogy mit is akarok, nézni vagy olvasni?
Van, hogy nem kérdés, mert mindkettőt, de ahhoz nagyon jónak kell lennie. Mint pl. Morgan regényéből készült Altered carbon, vagy az Expanse, de itt is ügyelek a sorrendre, hogy először olvasok, aztán nézek.

KRIMI/THRILLER/HORROR

A Big Little Lies-nál dilemmáztam, hogy olvassam-e vagy nézzem, a nézés mellett döntöttem. Igazság szerint kicsit tartok Liane Moriarty-tól, nem olvastam még tőle, és nem tudom, mennyire chick-lit-esen ír. A témái mindenesetre jók, de az még nekem kevés. A BLL viszont soriban baromi jó lett, nagyon jól összeválogatták a színészeket is hozzá, meg a történet is ott volt.
Nem tudom, a Killing Eve-et minek szánták. Egy szuszra végignéztem az első évadot, mert roppant szórakoztató ez a bérgyilkos-ügynök kergetőzés (meg nagyon szeretem Sandra Oh-t), de alapból ez egy roppant komolytalan történet. Szó szerint vették a szórakoztatást a készítők, és ahelyett, hogy szétenné a nézőt az ideg, inkább folyamatosan röhögnie kell.
Cormoran Strike sorozata az, amit inkább nézek, mint olvasok. Tom Burke elbűvölően suttyó Strike szerepében, nagyon bírom, és Robin szerepére is nagyon megtalálták Holliday Graingert.
Tim Roth olyan színész, akire odafigyelek a Lie to me óta, és amiben csak lehet, megnézem. Legutóbb a Tin Start vittem végig, abszolút addiktív. Nem okozott csalódást most sem, és várom a következő évadot.
A Castle Rock egy kitalált kisváros, nagyjából egy egész történetté kovácsolva King Maine-ben játszódó mindenféle egyéb regényeiből kiszemezgetett részleteket. Fura, akárcsak King horrorjai.

TÖRTÉNELMI

A Homeland elég komoly sori, pont ezért elég rendszeresen belassul a történet, bár az is igaz, hogy a terrorizmus az a téma, amivel valszeg nem szívesen viccelnek még a tévések sem. Még nincs vége, a 8. évad következik, ebből kicsit le vagyok maradva. Elég lassan indul be, először nem is nagyon tudtam hova tenni, igazából egyik szereplőt sem szeretem különösebben, aztán azt vettem észre, hogy már az ötödik évadot nézem, és élvezem.
A Strike Back nem igazán történelmi, csak szimplán katonás, de nem tudtam máshova sorolni, és ha már a Homelandben is van lövöldözés meg üldözés meg emberhalál, a SB is elfér itt. Szembejött már velem jónéhány különleges alakulatos sori, de egyik sem tudott a nyomába érni. (nem is néztem őket)
Mindenkit meg fogok lepni vele, de az egyik legcukibb sori, amit néztem, a Lost in Austen, ahol egy talpraesett 21. századi lány véletlenül Austen regényében és korában köt ki. Bájos sorozat, és a főszereplő már eleve szimpi volt egy másik soriból, amit előzőleg láttam, aminek a címét nem tudom, csak azt, hogy gimis boszis/vámpíros volt.
A történelmi sorozatokban abszolút favorit a Vikings. Képes vagyok többször végignézni az évadokat, egyszerűen imádom. Mindenki tökéletes, abszolút képes volt felvenni a rá osztott szerepet.
A Downton Abbey-nek sajnos vége, ez is olyan sori, amit simán tudnék bármeddig nézni. Történelmi dráma, családtörténet, angol vidék, brit arisztokraták, kastélyok, ármánykodás, intrika, szóval minden együtt van, amiket egyébként is szeretek a történelmi regényekben.
A Tutankhamun egy tömény, és nagyon rövid kis minisorozat, amit inkább hideg téli estéken ajánlok megnézésre, mert árad belőle a sivatagi meleg. Természetesen nevéhez híven a fáraó sírjának megtalálása körüli maceráról szól, de inkább a maceráról, mint magáról a sírról.

VIKINGS

SCI-FI

Tudom, hogy ez alapvetően egy sekélyes hozzáállás, de ha a színészek nem jönnek be, lehet akármilyen jó, én biza nem nézem. Az Expanse majdnem ezért vérzett el nálam. Holdent képtelen vagyok megszokni, de a többiek egy kicsit billentettek a mérlegen. Meg hát azért nem vagyunk annyira eleresztve igényes látványvilágú sci-fikkel, hogy ezt ki lehessen hagyni.
Az ősidők egyik csodája a Voyager, majd jött a Battlestar Galactica, ezeket is féltve őrzöm, bár inkább emberem miatt. Ő szokott maratonokat tartani belőlük, és én ilyenkor odaragok néhány részre.
A Timeless amolyan kis lightos időutazós, ezt inkább azért nézem, mert mindig előkerül valami érdekes adalék a korokhoz.
A Wayward Pines szintén egy emlékezetes sori, de inkább a könyv miatt, mert az sokkal összetettebb és meglepőbb fordulatok vannak benne, amiket a soriban mintha direkt előre lelőttek volna, ahelyett, hogy rávezették volna a nézőket. Bár ez biztosan nem olyan egyszerű képekkel, mint szavakkal, szóval inkább csak önmagában kell néznem, a könyvektől erősen elvonatkoztatva.
A Counterpart nem egy nagy durranás. Amikor véletlenül átjárót nyitottak egy másik világra, a mi világunk egy változatára, onnantól odaát megváltoztak a dolgok. Az átjáró és a másik világ léte nem publikus, mégis vannak kémek és bérgyilkosok mindkét oldalon. Az intrikát és a cselszövést kiterjesztették a készítők a két világra, kellően megbonyolították a jellemeket és a szándékokat is, valami nekem mégis hiányzik, nem tud túl sokáig ülve tartani.
A Westworld az a sori, amit sokáig csak kerülgettem (a másik a Sense8), nem igazán tudom megmondani, miért. Sir Hopkins miatt egyébként is nézős lenne, de kicsit tartottam ettől a jövőbe oltott virtuális western-világtól. Aztán mekkora kedvenc lett (akárcsak a Sense8).
Ha már emlegettem, akkor egy kicsit beszéljünk a Sense8-ről. Ha olyan könyvet kellene mondanom, mint amilyen hatással rám volt, akkor az az Inkarnációk lenne, de egyébként nem hasonlít, itt nincs szó inkarnációról, csak emberekről, akik egymásra hatnak a különleges képességeikkel. Iszonyat elvont, és baromira élveztem minden percét.

FANTASY

Utoljára hagytam a kedvenc műfajom, mert ahhoz képest, hogy a könyvek elárasztják a piacot, filmen elég nehezen találok olyat, ami hosszabb időre bevonz.
A Vampire Diaries-nál először úgy tűnt, hogy csináltak egy csúcsszuper vámpíros sorit, aztán valahol elvesztettem a fonalat Elena érzelmeivel kapcsolatban, és egycsapásra megszűnt az érdeklődés. Egy ideig vámpírok nélkül voltam kénytelen létezni, mert pont amiatt, hogy a VD gyereke, az Originals-t is kerültem, egészen addig, míg meg nem hallottam Joseph Morgan wales-i akcentusát. Akkor én ott elvesztem, és úgy voltam vele, lehet ez akármilyen szar, én nézni fogom. Szerencsémre a spinoff az egy nagyon jó sori lett.
És jött egy újabb, a Legacies, ez még nagyon friss, de egészen biztosan nézős lesz.
A Lucifer főszereplője a szintén wales-i akcentusú Tom Ellis. Egyszerre krimi, dráma és angyalos-démonos, de semmi véresre és horrorosra nem kell számítani, sőt, időnként inkább komolytalan és vicces, főleg a közepefelé, ahol már nem tudtak magukkal mit kezdeni a forgatókönyvírók.
Ezzel ellentétben a Grimm megmaradt a szimpla fantasy-krimi vonalon, némi drámával, de mellőzve a komolytalanságot. A Grimm, aki civilben nyomozó, egyszercsak grimmé vált, és a segítőtársa egy nagyon szimpi vérfarkas. Ők ketten, jópár segítővel, nyomoznak a mindenféle természetfeletti lények által elkövetett bűnesetekben. Van itt vérhörcsögtől kezdve boszorkányfajzaton át démonig minden, és bár elég sok évadot megélt, nem mondanám, hogy bármelyik részen unatkoztam volna.

Penny Dreadful

Ha már vérfarkasok, a Bitten kihagyhatatlan. Míg a Grimmben Monroe, a vérfakas inkább a decens és unalmasabb vonalat képviseli (kardigánban jár, és óraműves), és hamarabb jut eszembe róla egy német álmos kisfalu 200 évvel ezelőttről, mint a technika kora, addig a Bittenben a farkasok nagyon másképpen néznek ki. Komolyabb trükköket alkalmaztak a megjelenítésükre, és a közösségük is jobban hasonlít a megszokott vámpíros-farkasos közegre. És meg kell, hogy valljam, hogy Greyston Holt személye igen nyomós érv volt a számomra, hogy nem hagyhatom ki.
Penny Dreadful - a sorozat, amit egészen biztos meg fogok nézni még párszor, hogy teljesen a mélyére juthassak. Egyébként Eva Green miatt kezdtem nézni, imádom ezt a nőt, de ez a sori elég sok meglepetést tartogatott még azon kívül is, hogy Josh Hartnett mennyire megférfiasodott a Fekete Dália óta. Ha kedvencet kell mondanom, az Originals mellett a Penny D. is ott van.
Amikor a Preachert nézni kezdtem, még nem tudtam, mibe is kezdtem bele. Képregény az alapja, és nyilván vannak eltérések, de nem igazán lényegesek. Nagy kedvencem Cassidy a vámpír, és Tulip, aki nemtom, mit is csinál. Mikor mit. A Prédikátort megszállja a Genezis, előkerülnek a pokolból is bérgyilkosok, meg jönnek angyalok is, akik nem feltétlen olyan segítőkészek, mint gondolnánk. Vannak benne elég beteg mozzanatok, nem teljesen százas mindenki, nameg Isten is meglépett, kimutatták a tévéjében, szóval eléggé le tudja kötni az embert ez a sokmindenféle probléma.

AMIKET NÉZNI AKAROK

A lista itt szerencsére nem olyan végtelen, mint a könyvek esetében.
House of Cards - Spacey botránya miatt tűnt fel, hogy úristen, én ezt még nem is láttam. És nem fogom a fickót ignorálni, sőt, engem ez a meeto kampány totál hidegen hagy, szóval bármi is van, nézni akarom.
American Gods - a könyvet olvastam, és Gaiman ide vagy oda, szerintem ez egy remekmű. Egyértelmű, hogy meg is kell néznem.
The Alienist - a könyveken már itt is túlvagyok, bár emberem azt mondta, ne akarjak kaját tudni a környékemen, ha nézem. Picit félek tőle.
Black Sails - ezt már elkezdtem, de annyira taszít a fekete hajú kékszemű kis görény szereplő, hogy abbahagytam, pedig érdekelne, úgyhogy leküzdöm majd a viszolygásom.
The Americans - orosz kémek Amerikában. Emberem mindig mondogatja, hogy imádni fogom, de ehhez egy picit több időm kell, hogy legyen.
Mindhunter - ebből is láttam már egy részt, de picit untam. Adok neki még esélyt, annyira csak nem lehet rossz.
A Discovery Of Witches - elkezdtem nézni, aztán rájöttem, hogy inkább olvasom. Elkezdtem olvasni, de aztán rájöttem, hogy inkább nézem. Aztán gyerekem megnézte, és kaszálta, mert túl romcsi.:D Szóval nem tudom még, mi lesz a sorsa, egy próbát megér.

A TÖBBIEK

Pupi

Dóri

Anett

Anaria

Zenka

CSATLAKOZÓK
Bea

Olvasd el az egészet ->

Dacre Stoker & J.D. Barker - Dracul

Bram Stoker életrajzát mindenki elolvashatja a wikin. Röviden: dublini volt, hét testvérrel, egy különösen felvilágosult anyával és egy hivatalnok apával, és egy olyan korban született, amikor az élet a krumplivész utóhatásai alatt állt. Állítása szerint 7 éves koráig ágyban fekvő beteg volt, majd szinte egy pillanat alatt meggyógyult, annyira, hogy az egyetemi évei alatt komolyan és rendszeresen sportolt. Családjában voltak neves orvosok, sebészek, művészek, ő maga színész akart lenni, de először apját követte a hivatali pályán, míg végleg ott nem hagyta, hogy a színháznak éljen.
Ő maga is próbálkozott írással, de a Drakula az egyetlen igazán ismert regénye.
A Stoker & Barker (A negyedik majom) páros által írt Dracul utószava sok mindenről fellebbenti a fátylat. Többek között arról, hogy nagyjából ahány ország, annyiféle Drakula-változat létezik, és az idők során a különböző feldolgozások rengeteget torzítottak az egyébként sem teljes eredeti angol változaton. Abból ugyanis az első 101 oldalt kivették, és ami kézirathoz egy Microsoft-alapító hozzájutott, abból is hiányzik. Barkerék átolvashatták (és ezúton is köszönjük Paul Allennek, hogy megengedte nekik, hogy tanulmányozzák), és kerekítettek neki egy olyan előzményt, ami a kézirat itt-ott elejtett megjegyzéseiből adódott, és azokból a történeti szálakból, amiket a kiadáskor megváltoztattak, vagy meg sem jelenhettek.  Talán ha nem úgy írja meg az előszót az eredeti kézirathoz, ahogy, ha nem ragaszkodik hozzá annyira, hogy a történet igaz, és hiteles, talán akkor a kiadó sem kukacoskodik, és megjelenhetett volna egy az egyben. Ki tudja. Mindenesetre nemrég lefordítottak izlandira egy verziót, ami szinte mindenben különbözik az általunk ismerttől. Remélni sem merem, hogy azt is olvashatnánk...

A Dracul alapját Dearg-Due legendája adja, amit a könyvben részletesen is el lehet olvasni.
A könyvbeli Bram élete úgy kezdődik, ahogyan az író Bram Stokeré is: a tengerparton, betegen a szobájába zárva, sok testvérrel körülvéve, akikkel mégis alig van kapcsolata. Nem mernek közel kerülni hozzá, hiszen bármelyik rohama elviheti. Egyetlen kivétel Matilda, az egy évvel idősebb nővére, aki nem hajlandó tudomást venni Bram betegségéről. Bácsikája rendszeresen piócákkal csapoltatja a vérét, mígnem a dadus megelégeli, és onnantól Bramnek mintha semmi baja nem lenne.
Bramnek és Matildának éles a szeme, élénk a képzelőereje, és veszélyes kalandokba keverednek erdőben, mocsarak partják, ódon, kísértetjárta kastélyokban. Maguk sem hiszik, amit látnak, tapasztalnak, aztán idővel kénytelen szembenézni a titkokkal.

A regény ugrál az időben: van a most, ahol Bram a naplóját írja, hogy halála ne legyen értelmetlen, és akik megtalálják, legyenek tisztában a történtekkel. Bram ugyanis egy toronyban reked, összezárva valamivel, és nem csak belülről ostromolja a gonosz, de a torony aljában ott várja Dracul(a) is a kísérőivel. Innen indulunk, visszaemlékezve a naplója segítségével, hogyan is kezdődött az egész történet. De a múltat nem csak az ő, hanem a többiek naplófeljegyzéseiből is megismerhetjük, és Matilda leveleiből, amiket Ellen dadusnak ír. Nagyon szépen épülnek egymásra és olvadnak össze az idősíkok, egy pillanatig sem zavaró hogy egyszer most vagyunk, aztán meg 15 évvel korábban.
A főbb szereplőkről nem érdemes állást foglalni. A legtöbbjük kétértelmű szerepbe kerül, és egészen a végéig úgy is maradnak. Lehetnének rosszak gyilkos szándékkal éppannyira, mint jók, vagy legalábbis gyilkolási vágy nélkül létezők. Két részre oszlanak a karakterek, vannak a vámpírok, és vannak az áldozatok. Bramék azért küzdenek, hogy ne váljanak egyikké sem, de nincs egyszerű dolguk.
Amit a legjobban élveztem, az Ellen dadus története, személyisége. Eleinte nem volt teljesen egyértelmű, hogyan viszonyul a gyerekekhez, de ennek így kellett lennie. Ahhoz képest, hogy nem csináltak belőle sem különösebben kedvelhető, sem igazán utálnivaló alakot, egyáltalán nem volt az a szereplő, akiről csak úgy meg lehetett feledkezni. A titokzatosság és a megfoghatatlanság légkörét árasztotta, kiismerhetetlen célokkal.
Akitől egy kicsit többet vártam (a film és van Helsing az oka mindennek, meg sir Hopkins), az Vámbéry professzor volt. Azt gondoltam, jelentőségteljesebb lesz a tudása és a jelenléte, hogy jobban rányomja a bélyegét a történet menetére, és nagyobb befolyása lesz. Ehelyett Stoker okozta a meglepetést és Matilda, belevaló párost alkottak.

Sokféle Drakula-változatot ismerek, könyveket is, filmeket is, de azt hiszem, a Sóvágó-féle Európa kiadós változat az igazi, az eredeti angol megjelenést tartalmazza változtatás nélkül. Azt gondolom, a Dracul méltó előzmény minden tekintetben. Végre újra egy igazi vámpírregény, mentes a romantikus maszlagoktól és a haluvúdi csöpögéstől. Ha valaki a klasszikus vámpírokon nevelkedett, az ne hagyja ki, mert visszahozza a vámpírlétbe a durvaságot, vadságot, ismeretlenséget és embertelenséget, ami mindig is a részük kellene, hogy legyen. Tudtam volna még olvasni, nem bántam volna, ha legalább kétszer ennyi.

Olvasd el az egészet ->

Témázunk - Ki lennék, ha...

Zenka készítette kérdőív a mostani témázásunk. Elsőre elég egyszerűnek tűnt, de rendesen megdolgoztatott. Bátran lehet csatlakozni, ha megtetszett.:)

1. Ki lennél, ha egy mesében szerepelnél? Boszi, ent, hercegnő vagy herceg? Bármilyen szereplőt írhatsz! Mi történne veled?
Bármilyen mesében, azt hiszem, legszívesebben antiszoc boszorkány lennék. Van valami bájos abban, hogy ezek a banyák az emberektől elvonulva, távol élnek mindentől és mindenkitől valami erdő mélyén. Ilyen környezetben az ember törvényszerű, hogy boszorkánnyá válik, hiszen ha nincs kedve kiskertet kapálgatni naphosszat, gyomot irtani a sűrű erdőtalajon és csirkéket levágni, valami bűbájt a magáévá kell tenni, hogy ne haljon éhen. Gyerekeket azért nem tennék a kemencémbe, de valami minimál étrenddel kiszolgáltatnám magam.

2. Ki lennél egy fantasy regényben? Milyen szereplő lennél, milyen regényben?
Nem lennék rivaldafényben fürdőző szereplő, az nem túl biztonságos, úgyhogy egészen biztosan háttérmunkás lennék. Varázsló, saját sárkánnyal, vártoronnyal, és munkálkodnék a királyomért a háttérben meghúzódva. Aztán ha jönnek a nagy varázscsaták, néha megjelennék, és idővel legenda lennék, hiszen ki hinné el, hogy bárki is többszáz évig él, hogy az épp aktuális királyt segítse. Mert mindenki hinne a tündérekben, szellemekben, a mágiában és a varázslatokban, nade azért ennyi évszázadot leélni, mégiscsakmár, azt azért csak nem.

3. Sci-fi. Robot lennél, űrhajós, vagy egy szereplő a gépteremben? Bármi lehetsz, kezdj el játszani!
Csatlakozva az előzőhöz, mivel ugye évszázadokat élek túl, a szimpla kis varázstudóból űrmágus lennék. Az lenne csak az igazi, hiszen ki tudja, ha feltárul a világegyetem, milyen erők kapcsolódnak még be az áramlatba. Aztán ha valami vélelten folytán elveszne a varázserőm, átképezném magam csavaros eszű űrkalózzá, és marha jól élnék a semmiben röpködve.

4. Ki lennél egy Jane Austen regényben? Szomorú hősnő, egy sznob vipera, lovászfiú, esetleg egy tiszt?
Höhö, Austen. Hát fogalmam sincs. Valószínűleg lóként még kibírnám valahogy azt a korszakot.

5. Ki lennél egy krimiben? Rafinált bűnöző vagy maga Sherlock Holmes? Milyen esetet derítenél fel?
Krimiben időutazó detektív lennék, és arra sepicalizálnám magam, hogy a felderíteném a történelem nagy rejtélyeit, kezdve azza, hogy ki építette a piramisokat és hogyan, és nagyon-nagyon sikeresnek kell lennem, hiszen akkor feloldanák az időgátat, és elmehetnék Atlantiszig vagy Lemúriáig. Netán azt is megnézhetném, mi lett a neandervölgyiekkel, és tényleg meteortól haltak-e ki a dinók.

6.Ki lennél egy kortárs történetben? Miről szólna a regény?
Nagyon komoly dologról szólna, egészen biztos, hiszen a kortárs regények mind filozofálnak valami halál unalmas fontosról és életbevágóról, minthogy identitásválságból való kilábalás, lehetséges-e, netán hagyjunk fel az erőlködéssel, és inkább haljunk meg. Azt hiszem, gyertyatartó lennék egy asztalon, mert még ha a szereplőknek törényszerűen borzasztóan szar is az életük, hiszen egyik válságból esnek a másikba, mert amivel megszüntetnek egyet, az azonnal okoz egy sokkal rosszabb másikat, egy gyertyatartót nem érhet ilyesféle attrocitás.


7. Miről készítenél dokumentumfilmet/dokuregényt?
A vikingekről. Természetesen időutazó dokufilmes lennék, és felkéredzkednék egy hajóra, ahol férfinak álcázva élnék közöttük, mert köztudott, hogy egy nő a hajón csak szerencsétlenséget hoz. De lehet, hogy inkább a driudák titkait kutatnám ki, netán ugorva egy nagyon, beépülnék a portyázó magyarok közé. Mindenképpen valahol az 5-11. század környékén maradnék, elég sok érdekes és meghatározó dolog történt ebben az időszakban. És az is valószínű, hogy jobban járnék férfiként, úgyhogy kérnék magamra egy változtató bűbájt is. Az igazi, nagy titkokat, amiért hegyeket érdemes megmozgatni, mindig is a férfiak világa rejtette.

8. Ki lennél egy horrortörténetben/thrillerben?
Abszolút nem mozgatja meg a fantáziám, passzolom.

9. Jöjjön most a történelem. Melyik történelmi korban lennél szereplő, és ki lennél ott?
Középkor eleje, és viking harcos lennék. Nagy harcos, akiről sagák százai születnek, amiknek már az első mondata sem igaz, de kit érdekel, hiszen rólam szólnak, ahogy ellent ölök, ahogy fondorlatos cselekkel csapdába csalok, és vérfolyam jár az utamban, sőt vérfolyón hajózok magam is. De kit is érdekelnek a sagák és a hírnév, mikor egy igazi harcos egyetlen célja, hogy ejusson a Valhöllbe, és ott a Ragnarök eljöveteléig csak sörözzön jóízűen az elhullottak társaságában.
/Volt, akit ez lázba hozott? Egy ideig biztos elmegy, de idővel szerintem oltári nagy gyepálások lehetnek odafenn, annyira unatkozhatnak, akik egész életükben harcoltak, most meg nem csinálhatnak mást, csak ülnek és söröznek./

10.Mutass egy képet magadról (illusztráció, rajz is lehet, nem kell fénykép), ami leginkább kifejezne téged, mint szereplőt az egyik általad kiválasztott sztoriban…

10 + 1 Az általad MOST olvasott regényben melyik szereplővel tudsz azonosulni, miközben olvasod ki vagy? ( Vagy egyáltalán bele szoktad élni magad egy-egy karakter szerepébe, vagy csak külső nézőpontból figyeled a történéseket? )
Nem tudok egyet kiválasztani, általában mindenki vagyok. Ritkán szemlélek kívülről, mert az azt jelenti, hogy nem vagyok a történtek részese, ami problémás, ha élvezni akarom a regényt. És ha a most olvasott könyvemre gondolok (Sigurd-saga), már csak azért sem választanék egyvalakit, mert megfosztanám magam a többiektől, akik más tudással, más tapasztalattal, más képességekkel rendelkeznek, amire ugyanúgy szüksége van a történetnek. Mindig az vagyok, aki épp megszólal vagy feltűnik. Talán annyi választás itt azért van, hogy Sigurd oldalán állok, de pont annyira érdekel az ellensége is, mint az ő csapata.

TÖBBIEK LENNÉNEK...

Zenka

Pupi

Anaria

Abstractelf

Sister

csatlakozók
Bea

Olvasd el az egészet ->

Játékból könyv

Valahogy idén úgy sikerült, hogy sorban olvastam a sorozatokat, pedig rendszeresen megfogadom, hogy nem kezdek bele semmi újba, mert minek, úgysem folytatják. Lassan ez már nem is kérdőjeles, hogy jön-e a következő része, hanem tény, hogy nem. Úgyhogy olyanokat vittem végig, amik nagyrészt teljesek, és én dönthetem el, abbahagyom-e vagy folytatom.
Valahol ez egy próba is volt, mennyire tudok kitartani, egyféle könyvre/szereplőkre fókuszálni, tudok-e annyira türelmes lenni, hogy hetekre (hónapokra) beleragadjak ugyanabba a világba. Sikerült, úgyhogy kicsit tágítom a határaimat, és bepróbálkozom majd a játékokból lett könyvekkel is, legalábbis amikhez eddig még nem volt szerencsém. Vannak fenntartásaim, úgyhogy nagyon alacsony igényeket próbálok majd támasztani, innen már úgyis csak kellemesen lehet csalódni. Ezekre a könyvekre nem a finom jellemábrázolás, vagy a mélylélektani elemzés a jellemző, inkább öljünk meg mindenkit, akit csak lehet típusú regények némi körítéssel, a világfelépítés meg vagy sikerül, vagy nem, ez már csakis az író tehetségén és fantáziáján múlik. Ami biztos, hogy az összes könyv sokkal nagyobb élményt ad, ha valaki úgy ül neki, hogy már ismeri a játékot, hogy enélkül mennyire élvezetes, az már tényleg csak az írótól függ.
Megpróbálom összeszedni, miket könyvesítettek meg, nyugodtan lehet mondani a többit is, mert tuti kihagyok valamit. (a linkek a gr-re visznek, ha valakit érdekelnének a vélemények a könyvekről)

Elder Scrolls - Greg Keyes neve biztosíték, hogy nem egy gagyi fércművet fogunk olvasni, ami azért nem idegen a játékok könyvre adaptálásától. Egyelőre nem tudok többet mondani róla, csak hogy mindenképp olvasni akarom. (DV Pokoli város, Lelkek ura)

The Witcher - igazi kultusz nőtt köré. Jött belőle képregény, regény, és még színezőt is adtak ki. Igazán nagyot Sapkowski könyvei szólnak, még ha hullámzó is a színvonaluk. Van köztük rendes regény, meg van olyan, ami novellaszerűen fűzi össze a Geralttal történteket. (PlayOn The Witcher-könyvek)

God of War - ebbe most kezdett bele a Delta Vision, egyből ki is dobták a két részt. Kíváncsi vagyok rá, bár a játékkal nem játszottam, de amikor valami félisteni hős megy neki a görög isteneknek, az mindig vonzó, még ha elcsépelt is. (DV A háború istene 1-2 )

World of Warcraft - idehaza nagyjából a fele se jelent meg a Wow-os könyveknek, pedig tényleg jók. Amikor kijött a film, kiadták a filmhez kapcsolódó két könyvet, de ott megint abba is maradt az egész, pedig megérdemelné, hogy valaki felkarolja. Elég nagy játékosbázisa van itthon, akik jórészt a könyvekre is vevők lennének, ha lennének. Jónéhányat olvastam, és valószínűleg majd még folytatom, bár ha őszinte akarok lenni, igazán nagy élményt tényleg csak akkor jelent, ha valaki játszott/játszik is vele, különben egy kicsit avíttnak tűnik a mostanság megjelent fantasyk tükrében. (Szukits WOW)

Mass Effect - sci-fi. Nem is értem, miért kerülte el eddig a figyelmem, bár a játékot azt ismerem. Mindenképp érdemes egy próbát tenni vele, fülszövegek alapján nem tűnnek rossznak. (Tuan Mass Effect)

Dragon Age - ármánykodós harcos fantasy, amazonnal, varázslókkal, démonokkal és sárkányokkal. Mindhárom rész játékelőzmény.Egyöntetű a vélemény a könyvek minőségéről, mármint hogy nagyon jók. (Tuan DragonAge)

Assassin Creed - szerintem ezt nem kell bemutatnom. Rendszeresen jönnek a könyvek, bár az első részek minőségével azért vannak gondok, ez később megoldódott, a hetedik könyvre emberünk már írni is megtanult, nem csak a játék képeit szavakba foglalni. (Fumax AssassinCreed)

Halo - újabb gyöngyszem a military sci-fik sorában. A könyvek emekül visszaadják a játék hangulatát, még úgy is, ha valaki sose játszott a Haloval. (Tuan HALO)

Gears of War - a Sáska Horda és a Delta szakasz küzdelme. Szintén a jobbak közül való military sci-fi. Idegen hordák, akciók, taktikázás, emberi drámák. Szerintem nagyon jó. (Tuan GoW)

Starcraft - sci-fi. Alakváltó lidérharcosok és legfejlettebb űrtechnológia, ennél csodásabb párost elképzelni sem lehet.:D Tényleg érdekesnek tűnik, bár ahogy olvasom a véleményeket... nem is tudom, fontos ez? Az egyik szerint a karakterek mélységet kapnak, a másik szerint meg nulla a karakterábrázolás. Hát ezt így nem is lehet eldönteni, el kell olvasni. Hogy aztán akkor lesz élvezetes, ha nincs mihez viszonyítani, vagy pont ellenkező esetben, az majd kiderül. (Szukits Starcraft)

Warhammer - egy kis kakukktojás, eredetileg ugyanis táblás játékként jelent meg, minden mást csak később építettek rá. A számítógépes játékokon túl a világában rengeteg könyv játszódik, talán ez az egyetlen olyan játék, ami tonnaszámra termeli a regényeket, mindenféle műfajban. Van vámpíros fantasy (Ulrika), van dark fantasy (Sötétpenge Malus), military sci-fi (Gaunt szellemei, A bestia felemelkedése, Háború hajnala) sci-fi - fantasy (Hórusz eretnekség), sci-fi krimi (Ravenor), űropera (Eisenhorn, Inkvizítor). PL tökéletes összefoglalót írt róla. (Szukits, Tuan Warhammer)

Guildwars - Két aprócska könyv a játékból, teli izgalommal és kalanddal. Karakterépítést és részletes tájleírást ne várjon senki, de ezt leszámítva egyáltalán nem időpazarlás olvasni. (PlayOn GW)

Battlefield - a játéknak van világháborús része, de van olyan is, ami a jövőben játszódik. A könyvek ezzel szemben megmaradnak a kommandós-lövöldözős stílusnál (Andy McNabnek köszönhetően). A játékkal játszott emberem, úgyhogy felmerül bennem a kérdés, a könyvek és a játékvilág közötti kapcsolat mennyiben helytálló, de tény, hogy a brandbe sok minden belefér, még akár ez is. Ha nem olvastam volna már több tucat amcsi krimit megölhetetlen szuperkatonákkal, valószínűleg nem haboznék, de így teljesen hidegen hagy. (Fumax)

A Star Wars-t kihagytam, mert az nem játékként indult, bár tény, hogy mára már minden médiaterméket elért, amit csak lehet.

Vannak aztán olyanok, amikből itthon csak egyetlen rész jelent meg (vagy mert ez a szokás, vagy mert nem készült több eredetileg sem):

Rapture - steampunkos, és nagyon élveztem. Maga a környezet is unikum, főleg, aki nem olvasott Vernét, és elég jól összerakott könyv akár a történetet, akár a szereplőket nézem. (Lektűr)

Uncharted: A negyedik labirintus - na, ezt viszont egyáltalán nem élveztem. Nagyon nehezen akart rátérni a lényegre, de addig se nagyon történt benne semmi. Gondolom, a játék azért pörgősebb, az nem nagyon bírja el az ilyen hosszú üresjáratokat. (Fumax)

Dishonored - A képmások ura - nem tudom, Agave szeretné-e folytatni, én nagyon szeretném, ha folytatnák. Nagyon hangulatosra sikerült, és maga a történet is olyan, hogy simán megállja a helyét a játék nélkül is, mint dark-fantasy. Márciusban már kijött a következő része, itthon egyelőre nagy a csend körülötte. (Agave Dishonored)

Deus Ex - Ikarosz-hatás - újabb világ, ami abszolút alkalmas arra, hogy beszippantsa az embert. Ezek a feltunningolt, mindenféle kütyükkel, implantátumokkal és egyéb mechanikus cuccal felszerelt katonák tényleg alkalmasak arra, hogy eljtásszák a szuperhőst, aki az utolsó csepp erejét is képes hadba állítani, és még utána felkelni. Megrekedtünk itthon egynél szemben a külföldi tíz könyvvel. Kár, mert tényleg sokféle ízlésű olvasónak megfelelne. (Fumax DeusEx)

Úgy látom, elég jól állunk a videojátékos könyvek megjelentetései terén, de ez inkább a múltra vonatkozik. Újabban inkább mintha csak próbálkoznának a kiadók, minden félbemaradtnak tűnik, ki tudja, miért. Lehet, aki játszik, nem olvas (jogos, mikor olvasna, a geekek mindig játszanak), aki meg nem játszik, minek olvasna ilyeneket. Örülnék jópár folytatásnak, kár, hogy nem kívánságműsor.:)

Olvasd el az egészet ->