Kis összegzés

Elmaradtam a rendszeres könyves posztokkal, úgyhogy most ömlesztve kapjátok.:)

Anno nagyon lelkesen imádtam Moning és Chance könyveit, iszonyat sok kört lefutottunk sokadmagunkkal, hogy kicsit felfuttasuk az urban fantasy műfaját, de valamiért nem sikerült a két legjobb UF írónak itthon gyökeret verni. Egyiküknél sem volt elég szex, véleményem szerint. Ha új UF kerül a kezembe, mindig ehhez a két sorihoz hasonlítom, de mindig, mindegyik, kivétel nélkül, alulmarad, és a részek között el is veszítem az érdeklődést.

Most viszont sikerült rátalálnom Kelly St. Clare Vérkötelék sorozatára. Hogy ez van-e olyan jó, mint a fenti kettő? Nincs, közel sem. De az átlagtól jobb. Vannak felfűtött jelenetek már az első részben is, de még a másodikban sem jutnak el a dugásig (de, de csak 1x.). Sokkal több teret enged az író a cselekménynek: két vámpírklán harca egy egész város tulajdonlásáért, és ezzel együtt az életben maradásukért. Mindent megtesznek, hogy nyerjenek az Ingénium nevű játékban, és ebbe a hatalmi harcba csöppen bele főhősnőnk, egy multimilliomos örökösnő, álcában.  Bonyodalom meg akció van bőven, rengeteg családtag még több féle személyiséggel. Fővámpírunk, Kyros, elég tökös és veszélyes, egyetlen hiba van, hogy nem sikerült komolyan vennem. Valószínűleg öreg vagyok már, és Barrons sem hatna már rám úgy, mint majd egy évtizede. (nem segített a dolgon az sem, hogy ez úgy UF, hogy közben teljesen meghatározhatatlan városért folyik a harc: Blöff cityért.) Kicsit sajnálom, hogy a rajongás kiveszett belőlem a papírpasik iránt, de ennek ellenére is remekül szórakoztam. Ha ki akartok egy kicsit kapcsolódni, ne hagyjátok ki. 

Lehane - Apró irgalmak

A krimikkel valahogy úgy vagyok, hogy mindig túl magasra teszem a lécet, és egyiknek sem sikerül megugrania. Kivéve Lehane. A fickó egyszerűen tudja, mi kell egy jó krimihez: mocskos realitás. Hát megkaptam. 

Olvastam még két másik krimit, de az a kb minek kategória, teljesen felesleges időtöltés volt:
Okkult ügyek irodája, és az Egy kifogástalan gyilkosság. Mindkét író túlságosan óvatos, vigyáz a lepkelelkű olvasókra, szóval nem nekem írnak, de nem is szándékoznak meghemperegni Lehane valóságában, egészen másféle könyv mindkettő. Nekem pont ezért nem tetszettek. (Ha Lehane-hez akarnának hasonlítani, akkor meg azért nem szeretném őket, úgyhogy ebből nem tudnak jól kijönni.)

Az Öt elme az inkább sci-fi, de van benne egy elég erős krimi-szál is, és amennyi jót olvastam róla, ahhoz képest a felénél a könyvből elfogyott az izgalom, belőlem meg az érdeklődés. Túl volt ez az egész beszélve. Ha kicsit tömörebb, feszesebb a cselekmény, nem engedi ennyire körbe-karikába, összefogottabb, jó könyv lehetett volna. Így olyan türelem kell hozzá, ami nekem nincs.

A gonosz asszisztense a hosszú nevű írónőtől. 
Itt a helye a borítónak, mert beleszerettem első látásra. Aztán kaptam egy katyvaszt, teli magyartalan fordítással, amit nem ígért a borító, szóval a folytatásokra nem tartok igényt, de ezt a könyvet megtartom, mert a borító visz mindent.

Amit még nagyon fontosnak tartok megjegyezni, de majd a második rész után fogok róla posztolni, az Samantha Shannontól a Narancsfa-kolostor. 
Ezt a könyvet egyszerűen imádtam, csakúgy, mint a most olvasott Mákháborút. Monumentális, grandiózus művek, sok lappal, sok betűvel, vastag kötetekkel, csodás cselekménnyel. 

Ha idénre más már nem jut, én ezekkel a jóságokkal már elégedett leszek, de azért vannak még tervben, reményeim szerint hasonlóan jók még.

Amiről nem tudom, mennyit érdemes írni, mert nagyon megosztó téma, és ez a blog nem hivatott téríteni, és nem szolgál árnyéknaplóként sem, az Dolores Cannon könyve, a Halál és élet között. Nagyon érdekes, amiket az élet utáni dolgokról feltár. Meg kell emészteni, gondolkodni kell rajta jó sokat, eldönteni, hogy megváltoztatom a világképem, vagy beolvasztok a könyv által sugalltakból annyit, amennyi beolvasztható, vagy lebontom a világnézetem, és újjáépítem. Van választási lehetőségünk.
Nagyon sajnálom, hogy nem lehet kapni a könyveit, mert a munkássága figyelemre méltó, és nagy szükség lenne rá, hogy rátalálhassanak, akiket érdekel. 
Hasonlóan fontosnak tartom a témában Michael Newtont, ő egy kicsit nagyobb falat, és ha megemésztettem, akkor majd valószínűleg fogok írni a témáról.

Graham Hancock, David Icke és Jim Marrs meg kell az összeesküvéselmélet hívő énemnek. Egyszerűen annyira izgalmas témákat dobnak fel, annyira másképp láttatnak egyértelműnek tűnő eseményeket, imádom őket olvasni.