Dann Simmons - Hyperion bukása

Az első rész úgy ért véget, hogy annyi kérdőjelet hagyott maga után, hogy azt hittem, ezzel így nem lehet élni. De, azért, mint látszik, túléltem, de ha megfogadtok egy tanácsot, ne várjatok egy évet a két regény között, ha tehetitek, egymáshoz viszonylag közel olvassátok. Az a rengeteg érdekes kérdés, meg elmélet, ami az első rész közben megfogalmazódott bennem, mára teljesen elkopott, és nagyon nehezen vettem fel újra a fonalat. Újra kellett volna olvasnom az első könyv bizonyos részeit, de nem akartam ezzel időt tölteni, kénytelen voltam megvárni, míg a könyv segít. És szerencsére segít, nagyon kellemes érzés, amikor félmondatokból meg utalásokból bevillannak képek meg összefüggések az előző részből.
 Ebben a könyvben változott egy kicsit az elbeszélés módja. Az első részben megismertük Keats-et, a költőt, aki most kiborgként él egy művész testében, és mivel Keats és a zarándokok kapcsolatban álltak, félig ő is ott van Hyperionon, és álmában látja, hogy mi történik. A  történet is így tagolódik ketté: egyrészt látjuk, hogy a Shrike és a zarándokok sorsa hogyan alakul, kinek teljesíti a kívánságát, és mi lesz az, másfelől viszont ott a Hegemónia, ami hadban áll a Számkivetettekkel, és a megoldás kulcsa a Hyperion és a Shrike. És ott van a MAG is, minden mesterséges intelligencia megalkotója és központja, akik meg Istent akarják létrehozni gép formájában, és ezzel még az MI-k világában sem ért mindenki egyet.

 Amit nagyon tudok élvezni és értékelni ebben a könyvben, az a komplexitása. Összetett, sokrétű, és sokszor az volt az érzésem, hogy túlírt, főleg, amikor a háborús helyzetet tárgyalják, de aztán mindig rá kellett jönnöm, hogy ez így tökéletes. Jelentősége van minden hadmozdulatnak, minden beszólásnak, minden ellentmondásnak és személyes ellenszenvnek. Mert ez az egész Simmons univerzuma. A könyv szerkezete is ezt segíti elő, mert, nagyon helyesen, mindig a legérdekesebb momentumnál marad abba egy-egy rész, de nem tudok előrelapozni, mert fogalmam sincs, hol fog folytatódni. De jó is így, mert a következő egységnél is ugyanez lesz az érzésem. Akárcsak az előző részben, itt is a könyv közepe felé kezdett igazán érdekessé és izgalmassá válni a történet. Egyetlen szereplő sem került közel hozzám, pedig nekem mindig kell valaki, akivel szimpatizálhatok, de most ezt nem hiányoltam, mert így be tudtam fogadni az egész mindenséget, bárhol is jártam a szereplőkkel. Meg aztán, mindenki, kivétel nélkül olyan embert próbáló eseményeken megy keresztül, hogy nem tudtam kivételt tenni, mindenkinek tisztelettel adóztam, hogy képesek voltak átlépni a saját korlátaikon, és megtenni azt, amiről ők maguk sem tudták, hogy képesek rá. Szeretek itt, még mindig, pedig hideg, távoli, majdhogynem elképzelhetetlen is számomra, és mindig meglepődök, hogy a mi Földünknek csak párszáz (pontosan 400) éve lett vége. Ha belegondolok, hogy pl. mostantól kezdve 400 évünk van hátra, és ennyi idő alatt olyan fejlettségi szintre fogunk érni, hogy galaxisokat, távoli világokat fogunk meghódítani és irányítani... pedig nyilván ez hosszabb idő lesz. Így most olyan, mintha én is részt vehetnék mindenben, pedig hol leszek én már akkor... A nagy kedvenc még mindig a Shrike, az Időkripták, és az időben-térben való ugrálások, bár ezeket nem volt egyszerű követni.

A könyvet köszönöm az Agave kiadónak.