Témázunk - Kabátkönyvek

Egyszer írtam már a kabátkönyvekről (ezt a nevet még Amadea adta a kuckózós könyveknek), de az már hat éve volt, és azóta sok minden változott. Akkoriban szívesen elmerültem az urban fantasyban, nagyon jól éreztem magam vámpírok, vérfarkasok, meg effélék között, de épp nemrég vettem tudomásul, amikor Frostot folytatni akartam, hogy valószínűleg már túlhaladtam ezen a műfajon. Még mindig kellemes emlék Moning, de már nem bizserget meg.
A legjobbkor jött a témaötlet, mert vírushelyzet van meg kijárási korlátozás, és az életemet ugyan még nem szeretném ennyitől átgondolni, de mindenképpen szembesültem pár dologgal. Többek között azzal, hogy a zaklatott mindennapokat számomra a sci-fi tudja úgy kompenzálni, hogy valóban ki tudjak kapcsolódni a napi őrületből. Leülök a kis kanapéra, magamra húzom a puha takaróm, megszűnik a külvilág, és nem marad más, csak az űrhajók, a sötét űr meg a csillagok, lövöldözés és taktikázás meg világmegmentés. Ezeket alapból is élvezem, de a mostani helyzet ad hozzá egy olyan pluszt, ami egyébként nincs meg. Talán azt, hogy lehetne ennél rosszabb, talán azt, hogy lesz is ennél rosszabb.

De persze az elmúlt hat évben olvastam azért mást is, amikben szintúgy jó volt elmerülni.
A Napernyő protektorátus az első számú helyen van. Alexia Tarabotti stílusa, az események, az egész világfelépítés még mindig le tud kötni, annak ellenére is, hogy kiszerettem az uf-ből, és hogy a kötetek között mindig eltelik pár év. Szeretem a szereplőket is, meg azt is, hogy Carriger képes volt a történetet onnan is folytatni, ahol másnál már rég vége lett volna, sőt, a gyermek születése inkább csak feldobta az egyébként is élvezetes hangulatot.

Stina Leicht könyve, a Vér és méz egy nagyon sötét, nagyon durva témájú urban fantasy, ami legalább annyira ír történelem, mint misztikus regény. Az előző posztomnál a kommentben azt írtam, hogy én kicsit durvább takaróval takarózom, mint a többiek, és ez valószínűleg így lehet. A következő részével még adós vagyok magamnak, ettől függetlenül rengetegszer eszembe jut a könyv, jelenetek belőle, és ez nagyon nagy szó, tekintve hogy ez a tömegével olvasás nem igazán tesz jót a történeteknek, nem hagytam eddig túl sok időt az ülepedésükre. De Leicht könyvének ettől függetlenül sikerült belém ivódnia, és nagyon szeretek rá gondolni.

George R.R. Martin Tűz és jég dala az a sorozat, amit szerintem senkinek nem kell bemutatni, és ami teljesen alkalmas arra, hogy egy másik életet élhessek sok-sok héten keresztül, olyan alakok között, akiket csak csodálni tudok. Mivel a filmsorit nem követtem, így a könyv meg tud maradni nekem olyannak, amilyennek lennie kell, és csak remélni merem, hogy Martin még be fogja fejezni. De ha nem, ez akkor is egy különleges világ marad, ahová mindig jó lesz visszatérni, és ahol igazából csak örülhetek annak, hogy a kanapém biztonságából követem az eseményeket.

Robin Hobb Látnok és Élőhajók sorozata nagyjából ugyanazt a hatást váltja ki belőlem, mint Martiné, csak amíg Martin a véres középkor intrikával és ármánnyal, addig Hobb ugyanez, plusz napfényes mágia meg annak a sötétebb fele.
Akárcsak Chakraborty arab világa, ami a legmesésebb fantasy, amit valaha olvastam. Imádom a sivatagot, a dzsinnek sokféleségét, a mitológiát, az egész feelinget, ami a lapokból árad.
Egészen biztos vagyok benne, hogy a többiek is meg fogják említeni Dabos Tükörjáró sorozatát. Ez egy annyira kedves könyv, és mégis mentes a naivságtól, történnek benne rossz dolgok, vannak benne rossz karakterek, de még ezek is annyi szeretettel vannak megírva, amit nem tapasztaltam más írótól.

Inkább a sorozatokra jellemző, hogy burkolózós olvasmányként gondolok rájuk, kivéve  Az idő partjain és az Inkarnációk. Mindkettőben fellelhető a keleti ember gondolkodása, világlátása, ahogyan próbálják az életet, a múltat-jelent-jövőt komplex egységként szemlélni és megjeleníteni, és az ilyen könyvek után úgy érzem, egy kicsit közelebb kerültem a világ megértéséhez. Anélkül misztikusak, hogy az ezoterikus ostobaság megjelenne bennük, és ha nem is feltétlenül érthető minden szimbólum, a nyugati olvasó így is fel tudja dolgozni ezt a fajta életszemlélet. Nem tűnnek klasszikus kabátkönyveknek, mert nem mondanám "lélekmelegítőnek" egyiket sem, nekem viszont biztonságot ad a szellemiségük.

Azt hiszem, semmit nem hagytam ki. Vannak még a lelkemnek kedves könyvek, amiket szeretek, de ezek azok a világok, ahol igazán otthon érzem magam bármikor, és várom, hogy a kuckóm biztonságából élhessem át őket.
Kíváncsi leszek, az elkövetkező 6 évben milyen könyvek fogják majd megadni ezt az érzést.

Többiek:

Pupilla

Zenka
Dóri
Heloise
Anett
Nita
Reea
Sister