Joanne Harris - Ötnegyed narancs

érték: 5/ 4

Már írtam, hogy Harris bármilyen műfajban tud nagyon jót írni, egyszerűen döbbenetes, hogy mennyire tudja, melyik történetét melyik műfajban tudja elmondani. Ez háborús-visszaemlékezős-meggyónós, és már az első oldalaknál láttam, hogy ebben egy csepp mágia nem lesz.

A fülszöveg kivételesen korrekt, és még spoiler sincs benne igazán. Framboise, aki a Les Laveuses nevű falucskában élte a kilencévesek életét a német megszállás alatt, ő a mesélőnk, aki feltárja előttünk, mi is az a hatalmas titok, amit rejtegetnie kell, ami miatt elmenekült, és bár visszatért, de álnéven, és retteg, hogy kiderül, mi is történt, mi volt az a szörnyűségesen rettenetes dolog, ami anno elüldözte őket innen.

Nem is tudom, mivel kezdjem. Talán a jellemrajzokkal, mert igazából ez az alapja mindennek. Framboise anyja kemény nő volt, szigorú, mosolytalan, durva, a fronton meghalt a férje, ő pedig ott maradt a három gyerekkel, és egy gazdasággal, úgyhogy ezen nem is csodálkoztam. Imádott főzni, és a gyümölcsfáival úgy bánt, ahogy a gyerekeivel kellett volna, és folyamatosan migrén gyötörte. Framboise nővére, Reinette a kamaszlány, tipikus szőkenő: kicsit buta, viszont szép, imádja a csillogást, a szép cipőket és a piperecikkeket. Cassis, a fiútestvér, ő a legidősebb, okos, de gyáva, és ő pont abban a korban van, amikor fűtené a tettvágy, de mivel igazából még gyerek, nem tehet semmit. És persze Framboise, a vad kilencéves, aki jobban hasonlít anyjára, mint szeretné, és lehet, hogy Framboise elfogult önmagával a visszaemlékezéseiben, de nekem úgy tűnik, hogy több esze volt, mint a másik két testvérnek együttvéve. Aztán ott a német katona, Tomas Leibniz, de vele kapcsolatban szerintem Framboise nem tudott objektív lenni, mindenesetre értette a dolgát, mert pillanatok alatt az ujjai köré csavarta a gyerekeket. Nagy szerep jut még a regényben a narancsnak, és az Öreganyónak, aki nem más, mint egy hatalmas, öreg csuka a folyóba, és az anya recepteskönyvének, amit átlapozva kiderül, hogy nem csak receptek vannak benne, de naplóként is szolgál.

Harris nem tud elszakadni a kedvencétől, az ételektől, bár itt most nem szentelt neki túl sok figyelmet, csupán a történet hátterében szerepel, és a keretét a recepteskönyv adja a kisvendéglővel. A stílus most is letehetetlenné teszi a könyvet, muszáj volt olvasnom, annyira érdekelt, hogy mi is az a hatalmas titok, mi történt ott a faluban évtizedekkel ezelőtt. És jól pofára is estem, mert ... nem is az, hogy egészen másra számítottam, mert háborús időkben az emberekkel történnek ilyenek, és a téma miatt sejtettem, hogy valami hasonló fog kiderülni, de mire a végére értem, azt kérdeztem magamtól, hogy emiatt kellett egy embernek rettegésben leélnie több tíz évet? Szörnyű, ami történt, de én másra számítottam, máshogy. Sokkal gonoszabbra, sokkal mocskosabbra. Ez így lapos volt, főleg, hogy igazából szinte az utolsó oldalakig húzza Harris az olvasó agyát ezzel a 'szörnyű tettel'. De nem panaszkodom, mert ezt leszámítva se a meséléssel nem volt gond, se az érdekességgel, csak előrevetítve jóval nagyobb volt a füstje, mint a lángja.