A blogról és a posztokról

Szépen lassan kinövi magát ez a recizős téma: Gretty ugye összehozott két nagyon jó posztot, egyet a recikérés indításáról, egy másikat meg a recik hatásáról, én most szeretném elmondani, mitől térek vissza bloggerekhez, mi az, ami vonz, és mi az, ami taszít. (és nem írom oda a véleményem után, hogy szerintem, mert hát ki más szerint is lehetne.)

Alapvető dolog, de látva néhány blogot, amit először meg kell említenem, az a sablon.
Ezzel indul minden blog: amikor megcsináltad, kiválasztasz egyet, vagy feltöltesz egy másikat, valószínűleg olyat, ami tetszik neked. (én most magamat direkt nem veszem alapul, mióta megtanultam belenyúlni a html-be, még valamikor az ősidőkben, azóta megbütykölök mindent, sőt, mondhatni állandó bütykülésben vagyok. mint a pasi meg az autó. ha nem nyúlhat bele, nem érzi jól magát.) Nem kell tudnod semmit a sablonról, elég ha azt megtalálod, hol és hogyan tudod lecserélni egy másikra. Valami olyanra, ami te vagy, esetleg olyanra, ami azt tükrözi, mire szánod a blogod, esetleg arra, ami épp szembejön veled, minden mindegy alapon.
Hogy miért fontos a kinézet?
Olyan ez, mint amikor találkozol egy idegennel, és megítéled - az is a külső alapján történik első körben, a belső az majd csak a sokadikra jön (már ha eljön egyáltalán). Meglátod, és megállapítod, hogy jól szabott öltönyt visel, és menő nyakkendőt, esetleg sportos, netán beleolvad a háttérbe, és totál felejthető. Ez az első, amivel szembesül egy látogató, és pont ugyanazt fogja látni, mint te - csak nézd meg te is a blogod külső nézetből. Lehet, hogy meglepődsz. Amiről úgy érzed, hiba, vagy rosszul néz ki, az valószínűleg úgy is van. De ha azt gondolod, hogy ez tökéletes, még az sem biztos, hogy másnak is az lesz. Szerencsére ritkán szembesülök kirívóan torz bloggal a hazaiak közül, mi szeretjük a színes-szagos, díszes (olykor már inkább csicsás, mint ízléses), de még akkor is kellemes sablonokat.
De vannak azok a sablonok, amiket én csak nemes egyszerűséggel szoc-reál típusnak nevezek: halál unalmasak, és ettől én roppant kellemetlenül érzem magam a blogon. Senki ízlését nem szeretném megkérdőjelezni (de ilyenkor azért megjelenik rajtam egy hitetlenkedő arcberendezés, hogy nemááár), mindenki olyan ruhát vesz fel, amiben jól érzi magát, de azért hálát adok az olümposziaknak, hogy ez csak nagyon kevés blogon fordul elő. Ez a fajta egyszerűség kimondottan ronda, bár tény, hogy az igénytelenség kényelmes, ez tagadhatatlan. És mint ahogy egy borítón ki tud mindenki akadni, ha nem az ízlésének megfelelő, pont ugyanez van ám a sablonokkal is. Persze, nyilván a tartalom a fontos, de a csomagolás messze nem olyan elhanyagolható, mint azt sokan szeretnék hinni.

Rengetegféle sablon közül lehet válogatni, szerintem a lényeg az áttekinthetőség (már ha valakinek van igénye egyáltalán arra, hogy normálisan nézzen ki a blogja, mert ez sem igaz mindenkire). Vagy ha mégsem áttekinthető, akkor látszódjon rajta, hogy érdemes végigbogarászni és felfedezni, hogy miket rejthetnek el így a szem elől., mert az tutibiztos, hogy az ilyen blogon akadnak érdekességek (viszont ebből meg kevés van). Ahhoz ugyanis, hogy egy bonyolult felületet ki tudjunk használni, egyrészt érteni kell picit a sablonhoz, másrészt rendelkezni kell olyan témákkal, amikkel ki lehet tölteni a felkínálkozó lehetőségeket.
De még az egyszerű (és ezen nem a szoc-reált értem, hanem az átlagos sablont) kinézeten is szeretem, ha valaki tudja, mi mire való, pl. a linkfal, vagy a menüsor, én ugyanis másét is használom, nem csak a sajátomat.
Szeretem, ha olvasható a felület, és gondolom, aki a gugliból esik be a blogodra, az is szeretné olvasni, úgyhogy nem árt, ha az ember ennek megfelel. Különben minek a blog, ugye, túl azon, hogy jó, ha van.
Ha tudni akarod, mit lát a beeső olvasó, ne a szerkesztői felületet nézd, hanem a külső felületet, amit bárki láthat. Nézted már úgy a blogod? Nézd meg.;)
Én egyébként nyitott vagyok bármiféle meghökkentő dologra, amit az arcomba nyomtok, de két dolgot viselek nehezen: a homályos, elmosódott képeket, kivéve, ha mondjuk direkt olyanra van fotózva, vagy photoshoppolva (ha te homályosnak látod, biztos lehetsz benne, hogy mindenki más is annak fogja), és a hatalmas betűméretet, ami már szinte kiabál rám.
(És ha ezt most Gretty írná, rátok szólna, hogy de a kiadók sem szeretik az ilyesmit nézegetni, de nekem fogalmam sincs, mit szeretnek a kiadók, és már annyi kérdésem van, hogy kénytelen leszek feltenni egyszer nekik.)
Nem olvasok el olyan blogon semmit, ahol a háttértől nem látszik a szöveg. Szeresd, ha neked ez így tetszik, nekem kiesik a szemem tőle, és nem fogom venni a fáradságot, hogy kisilabizáljam a szavakat. Aki rád talál, pont ugyanezt fogja érezni, és mivel rengeteg más választási lehetősége van, te pedig esélyt sem adsz magadnak, hogy megismerje az érdekes és vicces, netán okos és elgondolkodtató, esetleg nagyon is egyedi véleményedet, könyvélményeidet, továbbáll, te pedig olvasók nélkül maradsz. Persze ha magadnak vezeted, nekem így is jó, meg mindenki másnak is, legfeljebb feléd sem néznek.

Nézzük akkor a posztot.
Imádom a kedvcsináló bejegyzéseket,
Amikor úgy vannak csöpögtetve az infók, mint a filmek trailerében. Tudok is valamit, de mégsem tudok, de elkezd érdekelni, és még többet akarok tudni. Ehhez az kell, hogy senki ne mesélje el nekem a könyvet. Nem kell, felesleges, majd én elolvasom, és majd kiderítem, melyik szál merre bogozódik, és hova tekeredik. Az a jó poszt, ami kérdéseket hagy bennem, amire muszáj tudnom a válaszokat, és ezeket csakis a könyv adhatja meg.
És senki nem tolerálja az olyan indokokat a spoilerekre, hogy de te csak magadnak vezeted, hogy később is emlékezz rá. Ha már más is látja, onnantól már nem a fióknak írsz, de erre is van megoldás: titkosítani kell a blogot, és akkor nem fenyeget az a veszély, hogy rád szólnak, neked meg rosszul esik. Amint kicsapsz valamit a netre, az onnantól már mindenkié - ami nem azt jelenti, hogy bárki viheti, ezt azért szögezzük le, de látják, és véleményezni fogják.

meg a szórakoztató, figyelemfelkeltő bejegyzéseket.
A halálom, amikor valaki ledarálja a véleményét valami sablonszöveggel. "nagyon élveztem, mert nagyon jó, és érdekes meg izgalmas, meg vicces, meg szomorú", és ezt csűri-csavarja még néhány mondaton keresztül, ami persze néha elengedhetetlen, hiszen vannak érdekes meg izgalmas, meg vicces meg stb. könyvek, de sokszor bejegyzésről bejegyzésre csak ezt lehet olvasni. Ebből megtudom, hogy miért olvassam el? Nem, úgyhogy nem is fogok vele foglalkozni. Visszautalva az előzőekre, keltsen bennem izgalmat már a poszt is, hogy már akarjam is a könyvet, azonnal. Vagy ha nem a könyvet, akkor a bloggertől akarjak még többet olvasni.
De az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy nem minden könyvről lehet szórakoztató bejegyzést írni. Ennek nagy mestere Zenka egyébként, hát ő még a legszarabb anyagból is olyan posztot tud összerakni, hogy az felejthetetlen. Ilyenkor komolyan hálás vagyok az íróknak, hogy képesek felvállalni a hülyeségüket, és írni kezdtek, ahelyett, hogy elmentek volna kutyasétáltatónak. De szerencsére elég sokan meglátják az ilyen könyvek vicces oldalát; nekem sajna nem mindig sikerül, hamarabb leszek ideges az értelmetlenségtől, minthogy röhögni kezdjek rajta. Természetes, hogy visszajáró olvasó leszek.
A lényeg, hogy ne aludjak el a bejegyzésen (igen, a sajátomon se. az átszerkesztés előtt ezen a poszton is ásítoztam, aztán úgy voltam vele, fene bánja, nekem már úgyis mindegy, írom, ahogy jön.), rázzon fel, döbbenjek meg, nyeljem félre a teám, botránkozzak meg.
Sőt, mondok még valamit. Érje el, hogy gondolkodjam másképp valamiről, mint ahogyan Angelika elérte, hogy baromira olvasni akarjak egy olyan könyvet, ami magyarul valószínűleg soha nem fog megjelenni, és amit a posztja előtt vulkánba dobtam volna, hogy még hamuja se maradjon. Most viszont akarom. Ennél tökéletesebb posztot és hatást el sem tudok képzelni.

Milyen a jó poszt?
Gondolatokat ébreszt, indulatokat generál. Olykor mocskos és trágár, olykor meg inkább romantikusan szépelgő, esetleg keresetlenül egyszerű, vagy hatásvadász. Hat az emberre. Nem véletlen, hogy a legolvasottabb posztok az indulatból születettek, amikor kitör a szenvedély, és lesz ami lesz alapon, ki is kerül a képernyőre. De bizony ez lesz az a poszt, amivel a kiadók nem feltétlenül kampányolnának, mert a nyomdafestéket nem tűrő szavak lehet, hogy kiváltják a kellő hatást, de ezt egyetlen kiadó sem fogja felvállalni, bármennyire is kedvcsináló.

Legyen hosszú. Ne legyen hosszú.
Erről mintha már írtam volna valamikor. Namost ez az a kívánságom, aminek alig lehet megfelelni.:D Vagyis inkább azt mondanám, hogy könyv és bloggerfüggő, kinél hogy szeretem. Ha el akarok olvasni egy könyvet, akkor a rövid posztokat szeretem. Ha viszont eszemben sincs kézbe venni, felőlem az egész történet el lehet mesélni, jó hosszan, kifejtve a legapróbb csavart és mozzanatot, az a poszt engem érdekel.
Ellentmondás? Az hát. Nehéz elválasztani a bloggert meg az olvasót egymástól, aki szerint egyrészt úgy kell kedvet csinálni, hogy ne meséljenek semmit, másrészt meg, hogy ne kelljen minden könyvet elolvasnom, időnként nagyon is jól jönnek a hosszú, kifejtő posztok. Nálam azért nem lehet mesélő bejegyzéseket olvasni, mert én inkább kedvcsináló blogger lennék szándékom szerint, és eleve feltételezem, hogy azért nézi meg valaki a posztom, hogy megtudja, kell-e neki a könyv, és nem olvasónaplót vár.

Számos értékelés.
Ezzel hadilábon állok. Nálam hol van, hol nincs, kedvfüggő, de másnál is, hol nézem, hol nem. Van, ahol a rafkós szöveg félrevezető, ott a számokra támaszkodom, de ehhez ismerni kell a bloggert, az olvasó meg, aki egy kicsit el van veszve a blogok tengerében, kénytelen lesz az ösztöneire hagyatkozni. Nem baj az, néha mellé kell nyúlni, akár pozitív, akár negatív irányba. Jót tesz az önálló véleménynek. Megjegyzem, ilyen félrevezető csak a nagyon intelligens blogger tud lenni. Mindig csodálattal adózom ezeknek a bejegyzéseknek, de tényleg. Én sose tudnám ezt így.
Ha számot látok, egyetlen számra vagyok kíváncsi, egyetlen olyanra, ami tükrözi a könyvet, és a hatását.
Hogy a borító ötös, de a fülszöveg alatti írói aláírás csak hármas, a köszönetnyilvánítás négyes, a drámaiság meg kettes, a szereplők meg ötös... őszintén, ez ki a fenét érdekel? Mert lehet, hogy nekem a borító messze nem ötös, és akkor már nem hiszem el, hogy a drámaiság csak kettes, amellett, hogy a szereplők meg ötösen viselkedtek. Megboldogult irodalomóráimra emlékeztet ez a fajta értékelés, amikor nekem kellett ízekre szedni a költő gondolatait, holott nem is beszéltem vele előtte. Nem kell szegény könyvet felboncolni, az aprólékos elemzést bízzuk az olvasókra. Mármint a könyv olvasóira.

A vélemény.
No igen, itt kezdődhetnek a problémák, mint ahogy azt már előzőleg írtam.
Vegyük a reciket. Nekem nagy parám, hogy véletlen megsértem a kiadót a poszttal. Merthogy lehet, hogy egyébként ott mondom el a véleményem, ahol és ahogy akarom, a poszt nekem ebből a szempontból szent és sérthetetlen, ha reciről van szó. Az egyéb véleményem sehova nem posztolja ki senki, ellenben a reciposzt reklámanyag. És azt kell mondjam, hogy sokszor pont emiatt unalmas is, legalábbis nagyrészt. Van, aki azt mondja, hogy neki mindegy, hogy reci vagy nem, ő ugyanúgy leír mindent - megjegyzem, ez nem igaz. A recinél mindenki óvatos, és csak a törekvést látom, hogy ugyanolyan felszabadultan írjon, mint a nemreciről. Magamnál is, természetesen. És ez így van jól.
Hogy miért? Elég ha csak visszagondolok a Világok peremén-re. Ha ez reci lett volna, tuti le nem írom, amit a kiadóról gondolok, holott a hibák mindenkinek szemet szúrnak, aki a könyveket kézbe veszi. Mert végülis kinek a hibája, hogy a könyvek teli vannak értelmetlen mondatokkal, elgépeléssel és szóismétlésekkel? Nyilván nem az enyém, ez a kiadó sara, mégis, ezt leírni egy reciposztban nem illendő, főleg nem így. Erről ilyenkor mélyen hallgatunk, esetleg gyengéden utalunk rá, hogy na, azért láttuk mi, hogy valami nem oké.
De ha nem reci?
Akkor minden belefér. Mármint feltéve, ha nem akarunk később kapcsolatot az adott kritizált kiadóval.:D
Egyébként nekem egy-két hiba még fel sem tűnik. Odaolvasom, ami hiányzik, magyarítok is akár, sőt, már fordítanom is kellett, de látszik, hogy ez most véletlenül benne maradt, vagy egyszerűen nem foglalkoztak vele, csak összecsapták, hogy haladjon a dolog.

Jó látni, hogy a bloggerek viszonylag kiegyensúlyozottan írnak. Tudom, hogy kihez menjek, ha egy biztos, a lehetőségekhez képest objektív, de összeszedett és megindokolt véleményre vagyok kíváncsi (amit hosszútávon, folyamatosan olvasni unalmas, viszont mindent megtudok belőle, amit akarok), vagy ha nagyokat akarok röhögni, esetleg nem akarok elolvasni egy könyvet, de érdekelne, miről szól elejétől a végéig.
Amitől visszajáró olvasó leszek, az az egyediség. Ha egy jelzőt lehet aggatni a bloggerre, az már jó, akkor tuti, hogy megjelenik a személyisége a blogon is. Ha valakit egy-két szóval jellemezni lehet, az már biztosan rendelkezik olyan vonzerővel, amitől egyre több olvasója lesz.

Megmondjam a tutit?
Az a blog a legjobb, ahol otthon érzem magam, ahol úgy kerül hozzám közel a blogger, hogy azt sem tudja, közel került, ami szórakoztat, és formál - ízlést, látásmódot, érdeklődési kört.

Nehéz ma már kitűnni a tömegből, de nem lehetetlen.
Határozd meg magadnak, mi a célod a blogolással: ha a reciket akarod, fogd vissza magad, mert adott esetben tiszteletlen is lehetsz, akaratlanul is, ezért cserébe légy tisztában vele, hogy mindenki látni fogja, nem adod teljesen önmagad, egyenposztokat fogsz írni, viszont lesz egy rakat ingyenkönyved.
Ha az olvasókra hajtasz, nagy magánkönyvtárad van, nem érdekelnek a recik, és fogalmad sincs, milyen kiadók vannak az országban, ne félj őszinte és egyedi lenni, mert tuti kifizetődik.