M.J. Putney - Végzetes csók (Őrzők 1)

Meg kell mondjam, soha életemben nem gondoltam volna, hogy én Putneyt fogok olvasni. Olyan két-három évvel ezelőttig nem is hallottam a nevét, viszont élénken él bennem, hogy Amadea milyen értetlenül és megvetően mondta ki a nevét a telefonba, hogy mennyien szeretik, pedig.... megbeszéltük, hogy ő cukorszirupos női regényeket ír, és már láttam is lelki szemeim előtt szenvedő hősnőnket, akin csak egy daliás legény segíthet, úgyhogy gondoltam, talán inkább hanyagoljuk egymást.
Aztán persze már feltűnt, amikor megláttam a könyveit, hogy igen, ő az, és nem is jutottunk ennél tovább.
Hanem aztán, és itt jön a mesei fordulat, egyszer csak Gretty berajongott egy izét a facebookra. (olyan üzifélét, nem tudom, hogy hívják ezt ott. kezdő vagyok már pár éve, bocsi.) Engem az ő rajongása általában nem hagy hidegen, fogalmam sincs miért. Szinte hallottam a kacagását, hogy ez milyen jó, és ő rohan is olvasni, és higgyük el, hogy ez tényleg annyira jó. Amikor valaki öröme ennyire átmosolyog a képernyőn, azt nem szabad figyelmen kívül hagyni.

Gretty miatt olvastam én Amanda Quicket is, sőt, azóta is olvasom, igen, ugyanazt, már két hónapja, ámulva a könyv egyszerűségén és csodálva a hősiességemet, hogy nem vágtam még ki az ablakon, úgyhogy ezek után mit nekem Putney. Legfeljebb két könyvet olvasok a többi mellett párhuzamosan hónapokig. Mások is csinálják így. Vagy ráhagyom. Legfeljebb nem írok belőle posztot. Mert mégiscsak, én meg Putney? Hah. Visszautasítom, nem vagyok befolyásolható.

Onnantól kezdett érdekelni, hogy emlegettek benne egy Duncan nevű csókát, akiért lehet alélni, és mellesleg viharmágus. Ja, és skót, bár az a szóösszetétel hiányzik a könyvből, hogy Duncan kiltben, de ez persze nekem nem lehet akadály. Duncan kiltben volt, és mindenkit megnyugtatok, remekül játszotta a szerepét így is. De nem Duncannel kezdődik a regény, hanem a csúnyácska Gwynne-nel, akinek az apja Lord Brecon, a Tan Őrzőjének szolgálatában állt haláláig. Ők mágikus képességekkel rendelkeznek, és életüket az emberiség megóvásának szentelik, egyébként egy nagyon összetartó és egymást segítő Családot alkotnak. Lord Brecon hatalmas könyvtárat tartott fenn mindenféle mágikus iratokkal és könyvekkel, és bár Gwynne nem rendelkezett semmiféle látványos természetfeletti képességgel, a jósok úgy látták, neki rendeletetése van, így az öreg  a tiszteletreméltó korú, 70akárhány éves Brecon nem habozott feleségül venni a 17 éves kislányt.
Szerencsére nem részesültem ebből a morbid, 50 évnyi korkülönbséggel rendelkező házasság mindennapjaiból, mire Gwynne újra előkerül, már kinyílt a szépsége, és özvegy, kérők ostroma közepette él, akiket mindig nagyon kedvesen, de kategorikusan visszautasít. Aztán egy esőmentes napon találkoznak ő, meg Duncan, ami természetesen viharfelhővel és szakadó esővel járó egymásra találás volt, majdnem el is mosta Duncan figyelmetlensége Anglia első számú varázslónője kerti partiját. Elvégre ki ügyeljen a jó időre egy kertypartyn, ha nem egy viharmágus?

Remélem, érezhető, hogy ez azért nem egy csöpögős-romantikus mese királylányoknak, hanem egy nagyon ízlésesen és ötletesen megírt történelmi pararománc. Érezhető? Még nem, de majd mindjárt.
Az 1700-as évek Angliája egy érdekes terep, a polgárháború remek történelmi hátteret ad egy roppant bölcs és okos asszony, és egy nagy mágus vonzalmának, főleg, mivel az egyik skót, a másik angol, és mindketten hűségesek önmagukhoz és az elveikhez. Így kellene ezeknek egymásra találniuk. Még elképzelni sem túl egyszerű, nemhogy kivitelezni. Mert itt nem csak annyi a lényeg, hogy hagyja-e magát, és most, vagy várjon reggelig, itt sokkal több forog kockán, szinte már hiteles drámaiságot adva a történetnek - kihez legyenek hűségesek? De persze az, hogy egy termetre, erőre, mágiában és akaratban is hatalmas mágust kapunk, még nem jelenti azt, hogy híján lennénk romantikának: megkapó, ahogy próbálja magához édesgetni a tőle elég mereven elzárkózó Gwynne-t. Először egy kis ajándékkal, ami természetesen egy ritka mágikus könyv, aztán meggyőző szavakkal, és mindezt kitartóan, nem meghátrálva a sokadik visszautasítástól sem.
Komolyan drukkoltam nekik, hogy sose jöjjenek össze, mert olyan jó volt olvasni, ahogy Duncan teper, és kénytelen egyik stratégiát a másik után kidolgozni, hogy elnyerje magának Gwynne-t. Pedig elég egy tikkasztó nap, Gwynne máris a Viharok Ura után vágyik. Ó, ha Duncan ezt tudná, valószínűleg sose esne eső Angliában.
Szóval én drukkban vagyok, hogy jó sokáig kelljen harcolnia Duncannek, erre Putney egy olyan megszokott és sablonos fordulattal vágta tönkre ezt az egészet, hogy csak lestem. Gwynne-nek parancsba adják az Őrzők, hogy menjen feleségül Duncanhez. Nemááár... De most mééér?!
A nagy hódítás mögött ott van ugyanis a skót felkelés, ami az elején inkább csak látomásokban jelenik meg, és a látók a lehetséges végkimeneteleket latolgatják, és az utakat térképezik fel: Duncannek kulcsszerepe van a lázadás kirobbanásában, és Gwynne feladata az egyensúlyban tartása. És ezt Putney egy olyan semmitmondó és fantáziátlan húzással oldotta meg, hogy kivette az irányítást a két szereplő kezéből, engem jól pofára ejtett, ő gondolom nyugodtan aludt, hogy frappánsan megoldott egy problémát, az események meg ellenőrzés alá kerültek. Végül is a célját elérte, de innentől kétséges volt, hogy mennyire fogom én ezt szeretni.

Gwynne sem kevesebb könnyel vette tudomásul a dolgot, mint én, csak nekem nem kellett elköltöznöm, ő meg ment Skóciába.
Ahhoz képest, hogy tartottam tőle, hogy nagyjából a könyv hatodánál már megvolt az esküvő - úristen, ugye nem  fognak most már folyamatosan édelegni? mindenkit megnyugtatok, de, azt csinálták. egyfolytában -, végül egészen érdekesre sikerült a folytatás.
Mind a ketten izgalmasak személyiségek, mind a ketten másképp, és mivel Gwynne-nel megtörtént, aminek meg kellett történnie, ez behozott egy érdekes szálat a történetbe. A kezdeti kisebbségi érzés ugyanis elillant, Gwynne és Duncan egyenrangú párok lettek a mágia terén is. Ettől viszont az addig pikáns és tényleg nagyon visszafogottan erotikus regény még érdekes is lett, szinte vártam a fordulatokat, és hogy Gwynne mire képes, tud-e élni a hatalmával.
Úgyhogy végül el is felejtkeztem róla, mennyire felbosszantott Putney, mert végülis ez egy olyan húzása volt, amivel felpörgette az eseményeket, és gyorsan a politikai kavalkád közepébe csöppentünk.

(nem merek már többet írni, mert a blogspot cenzúrázza a túl sok betűimet, úgyhogy csak annyit még, hogy remek pihentető olvasmány. nem veszi fel a versenyt sem Moninggal, sem Chance-szel, de ha jó erotikus-misztikus-történelmire vágytok, ez a megfelelő könyv. vagy Barbara Erskine. és igen, tudom, a borító valami borzadályosan irtózatos, de attól a könyv még jó. )