Clara és Dalton, Monty és Rose... Két pár, egy nagy szerelem. Az Álruhások Klubja újabb könyvében mindenki sokszor visel álruhát.Nem könnyű piperkőcként kiöltözve megjelenni a londoni társaságban, különösen egy, a feltűnést mindig is kerülő úriember, Dalton Montmorency számára.Márpedig az Álruhások vezetőjének legújabb küldetése során éppen Sir Thorogood, a különc karikaturista szerepét kell alakítania, akinek a politikai gúnyrajzai egész Londont felbolygatták.
Sir Thorogood valódi kilétét homály fedi. Daltonnak ezt a rejtélyt kell megoldania, mivel a karikatúrák rombolják a Korona tekintélyét. Feladata teljesítése során azonban folyamatosan az útjába kerül egy bosszantó, ugyanakkor furcsa módon vonzó hölgy, Clara Simpson... Amikor Clara megpillantja Sir Thorogoodot egy bálban, azonnal tudja, hogy az illető úr szélhámos – hiszen a hölgy az igazi Sir Thorogood. Titokban készít karikatúrákat e furcsa álnév leple alatt, így próbál némi pénzre szert tenni, hogy elköltözhessen végre sógornőjéék házából és saját lábára állhasson. Eltökélt szándéka, hogy leleplezi a csalót – ehhez viszont neki is alakoskodnia kell. A különös szerepjátszás olyan cselekedetekre készteti, amelyekről korábban még csak nem is álmodott – s amelyek egyenesen az ördögien jóképű ellenfele karjaiba sodorják őt!
Kiadja a Victoria kiadó.
Az első részből megismert Simon Raines visszavonult, így Dalton lemond a legfőbb tisztségéről, hogy visszakerülhessen a terepre, és ő legyen az Álruhások főnöke Simon helyett. Mivel azonban nem ismerik, így kénytelen bizonyítani, és elvállalja az első ügyet, amivel ezt megteheti. Azzal azonban nem számol, hogy cirkuszi bohócként, színes ruhákban kell alakítania egy olyan karaktert, akit mindenki csak névről ismer, viszont mint kiderül, van pár úriember, akinek érdekében állna eltenni őt láb alól, és nem adják fel az első sikertelen kísérlet után. Az pedig, hogy Mr. Thorogood, akit nagyon hitelesen igyekszik Dalton eljátszani, valójában egy hölgy, eszébe sem jutott.
A hölgy egy bálon jön szembe saját magával, és azt sem tudja, hogyan reagáljon, hogy egy férfi elorozza tőle az ismertséget, amivel ő ugyan nem kívánt élni, de hát mégiscsak egy élet munkáját tiporja sárba. Először nagyon dühös, és mivel azt látja, hogy Dalton a buta, ám csábosan szép hölgyeken szívesen legelteti a szemét, elhatározza, hogy ezt a szerepet ő is remekül el tudja játszani. Időnként tollporolónak, csipkével, fodrokkal és gyöngyökkel díszíti fel magát, vastag rizsporréteget ken az arcára, lelkesen és vastagon festi magát szénnel, mindemellé a lehető leghibbantabban viselkedik. Fel is kelti Dalton figyelmét, szó se róla, csak nem a legpozitívabb értelemben.
Aztán egy kis utcai incidens a ködben rádöbbenti Clarát, hogy igazából semmi gondja nincs azzal, ha valaki őt akarja eljátszani, hiszen soha nem vállalta volna fel nyíltan, hogy ő rajzolta a lordok karikatúráit. Hogy ez hamarabb miért nem jutott eszébe, talán annak is van oka, mert másképpen festenek a dolgok egy kiszolgáltatott és megsebzett Dalton fejével az ölében.
Ez a vicces szál.
Van egy erotikus része is, ami szintén hozzájuk köthető, csak egészen más szerepben.
Clara a szomszéd ház cselédlányát alakítja időnként (így nyer infókat is a szomszédról, és kedves vendégeiről), Dalton pedig besurranó tolvajt játszik, mert azt kikövetkeztette, hogy honnan indult a karikatúra ötlete, és úgy gondolja, Wadsworth páncéljában az iratok között talál majd valami terhelő bizonyítékot. Az már csak a véletlennek köszönhető, hogy egyazon pillanatban kerültek a padlásra - Clara épp helyett cserélt Rose-zal, Dalton meg épp bemászott az ablakon. Itt kezdődik kettejük közeledése egymás felé, fogalmuk sincs arról, ki is a másik, de nagyon élvezik a szerepet, amit egymással játszanak.
Egyikük sem sejti, hogy mindezek mögött ott egy sokkal régebbre nyúló esemény, ami miatt Dalton és Clara életére törnek.
Meg kell mondjam, amikor elolvastam a fülszöveget, nagyon mérges lettem. Miért kell lelőni a poént? Hadd olvassam már el, mielőtt mindent megtudnék. Aztán amikor már a 18. oldalon kiderült minden, amit a fülszövegben olvastam, megnyugodtam, hogy semmi lényegeset nem árul el a könyvről.
Gondolom, nem árulok el nagy titkot azzal, hogy a történet nem különösképpen csavaros. Amiért ezt a könyvet olvasni kell, az nem a meglepő fordulatok, hanem a hangulat, és a humor, ami már az első részben is megfogott.
Szeretem benne, ahogy megrajzolja a környezetet. Semmi felesleges szócséplés, néhány mondat, és látom a csicsás házat, a poros padlást, de még a csupafodor ruházatot is Clarán. Ugyanígy bánik a karakterekkel is. Inkább a viselkedés és a mondatok közvetítik a jellemeket, minthogy folyamatosan megmagyarázná, ki mit miért tesz, és miért épp úgy. Szeretem, mikor nem rágnak a számba semmit, és tudom élvezni a regényt úgy, hogy közben magam jövök rá dolgokra.
És így, hogy már az elején ellövi az írónő a történet lényeges pontjait, és ezzel azonnal le is egyszerűsít mindent, kell, hogy adjon olyat, ami kompenzálja ezt. Az egyik a humor. Dalton úriember, Clara viszont szabad szellemű, és emiatt néha olyan helyzetekbe keverednek, amin nagyon jókat szórakoztam. És meglepő módon még a történet is érdekes volt, mert azért az apróbb epizódokban történnek a lényeges dolgok, amik a könyv sava-borsát adják. Persze nem hiányozhat egy kis dráma sem, de az kell, különben túlságosan habosbabos lenne.
Ja, és igen, pont ez az, amit bírok Bradley könyveiben: semmi rózsaszín nincs bennük. Még annak ellenére is érdekes, a karakterek és az apróbb történések miatt, hogy mint fentebb látható, a fülszövegből megtudható szinte (de csak szinte) minden.
Kiszámítható, kellemes regény, remek szórakozás, igényes nyelvezet, jó sztori, és még nekem is meglepő, de emlékezetesek a karakterek.
Ha engem kérdeztek, ez egy olyan nívós regény a történelmi romantikusok piacán, amit bátran kézbe vehet bárki, aki valami igényesebb regénnyel szeretné kikapcsolni az agyát.
A többiek posztjai:
A hölgy egy bálon jön szembe saját magával, és azt sem tudja, hogyan reagáljon, hogy egy férfi elorozza tőle az ismertséget, amivel ő ugyan nem kívánt élni, de hát mégiscsak egy élet munkáját tiporja sárba. Először nagyon dühös, és mivel azt látja, hogy Dalton a buta, ám csábosan szép hölgyeken szívesen legelteti a szemét, elhatározza, hogy ezt a szerepet ő is remekül el tudja játszani. Időnként tollporolónak, csipkével, fodrokkal és gyöngyökkel díszíti fel magát, vastag rizsporréteget ken az arcára, lelkesen és vastagon festi magát szénnel, mindemellé a lehető leghibbantabban viselkedik. Fel is kelti Dalton figyelmét, szó se róla, csak nem a legpozitívabb értelemben.
Aztán egy kis utcai incidens a ködben rádöbbenti Clarát, hogy igazából semmi gondja nincs azzal, ha valaki őt akarja eljátszani, hiszen soha nem vállalta volna fel nyíltan, hogy ő rajzolta a lordok karikatúráit. Hogy ez hamarabb miért nem jutott eszébe, talán annak is van oka, mert másképpen festenek a dolgok egy kiszolgáltatott és megsebzett Dalton fejével az ölében.
Ez a vicces szál.
Van egy erotikus része is, ami szintén hozzájuk köthető, csak egészen más szerepben.
Clara a szomszéd ház cselédlányát alakítja időnként (így nyer infókat is a szomszédról, és kedves vendégeiről), Dalton pedig besurranó tolvajt játszik, mert azt kikövetkeztette, hogy honnan indult a karikatúra ötlete, és úgy gondolja, Wadsworth páncéljában az iratok között talál majd valami terhelő bizonyítékot. Az már csak a véletlennek köszönhető, hogy egyazon pillanatban kerültek a padlásra - Clara épp helyett cserélt Rose-zal, Dalton meg épp bemászott az ablakon. Itt kezdődik kettejük közeledése egymás felé, fogalmuk sincs arról, ki is a másik, de nagyon élvezik a szerepet, amit egymással játszanak.
Egyikük sem sejti, hogy mindezek mögött ott egy sokkal régebbre nyúló esemény, ami miatt Dalton és Clara életére törnek.
Meg kell mondjam, amikor elolvastam a fülszöveget, nagyon mérges lettem. Miért kell lelőni a poént? Hadd olvassam már el, mielőtt mindent megtudnék. Aztán amikor már a 18. oldalon kiderült minden, amit a fülszövegben olvastam, megnyugodtam, hogy semmi lényegeset nem árul el a könyvről.
Gondolom, nem árulok el nagy titkot azzal, hogy a történet nem különösképpen csavaros. Amiért ezt a könyvet olvasni kell, az nem a meglepő fordulatok, hanem a hangulat, és a humor, ami már az első részben is megfogott.
Szeretem benne, ahogy megrajzolja a környezetet. Semmi felesleges szócséplés, néhány mondat, és látom a csicsás házat, a poros padlást, de még a csupafodor ruházatot is Clarán. Ugyanígy bánik a karakterekkel is. Inkább a viselkedés és a mondatok közvetítik a jellemeket, minthogy folyamatosan megmagyarázná, ki mit miért tesz, és miért épp úgy. Szeretem, mikor nem rágnak a számba semmit, és tudom élvezni a regényt úgy, hogy közben magam jövök rá dolgokra.
És így, hogy már az elején ellövi az írónő a történet lényeges pontjait, és ezzel azonnal le is egyszerűsít mindent, kell, hogy adjon olyat, ami kompenzálja ezt. Az egyik a humor. Dalton úriember, Clara viszont szabad szellemű, és emiatt néha olyan helyzetekbe keverednek, amin nagyon jókat szórakoztam. És meglepő módon még a történet is érdekes volt, mert azért az apróbb epizódokban történnek a lényeges dolgok, amik a könyv sava-borsát adják. Persze nem hiányozhat egy kis dráma sem, de az kell, különben túlságosan habosbabos lenne.Ja, és igen, pont ez az, amit bírok Bradley könyveiben: semmi rózsaszín nincs bennük. Még annak ellenére is érdekes, a karakterek és az apróbb történések miatt, hogy mint fentebb látható, a fülszövegből megtudható szinte (de csak szinte) minden.
Kiszámítható, kellemes regény, remek szórakozás, igényes nyelvezet, jó sztori, és még nekem is meglepő, de emlékezetesek a karakterek.
Ha engem kérdeztek, ez egy olyan nívós regény a történelmi romantikusok piacán, amit bátran kézbe vehet bárki, aki valami igényesebb regénnyel szeretné kikapcsolni az agyát.
A többiek posztjai:
JÁTSSZATOK A KÖNYVÉRT!
0 Megjegyzések