Dave Duncan - Az aranyszín lánc

A király Pengéi, Chivial leghalálosabb kardforgatói. A hely, ahol ezen hús-vér fegyvereket edzik, a zord és ódon Vascsarnok, ahová kitaszítottként érkeznek, és ahonnan csak úgy szabadulhatnak, ha az ember, akit esküjük és mágikus kötésük révén egy életen át védelmezniük kell, kardot döf a szívükbe. Az egyik legígéretesebb a Pengék közül sir Durendal, akihez hasonló emberemlékezet óta nem lépett ki a Vascsarnok falai közül.
Durendal hosszú éveken át dédelgetett álma, hogy imádott királya oldalán lovagol majd háborúba, hogy pártütőkkel és szörnyetegekkel számolhat le, hogy az udvari élet elismert alakja lesz; mindez darabokra hullik, mikor nem uralkodójához kötik mindhalálig, hanem egy nyámnyila, piperkőc nemeshez. A szeszélyes sors azonban számos furcsa és kifürkészhetetlen csavart tartogat még az ifjú harcos számára: egy küldetés, egy megmérettetés, és talán egy minden képzeletet felülmúló kincs várja őt egy ősi és elszigetelt városban a világ másik végén…
Durendalt minden lépésénél árulás kíséri. Az intrikával és nyomasztó titkokkal átszőtt uralkodói udvarban egy minden eddiginél nagyobb borzalommal kell szembenéznie, ezzel beteljesítve sorsát, hogy ő lehessen királya leghűségesebb szolgája, s korának legnagyobb hőse.
Delta Vision

Pengének lenni megtiszteltetés, és Pengét birtokolni hatalmas kiváltság. De teher és nagy felelősség is egyben, mert a megkötés szertartása csak egy irányba működik: a Penge halálig hűséges a királyhoz, vagy aki mellé a Pengét rendeli. Ha a Pengének szerencséje van, méltó gazdára talál, még ha nem is a királyé lesz, de szegény sir Durendal jól megszívta: megkapta az udvar egyik naplopó, élősködő hólyagja, akinek csupán annyi az érdeme, hogy a király szeretőjének a testvére. Durendal beletörődik, és minden tehetségével szolgálja Shenki grófját, mígnem egy szerencsétlen baleset következtében a gróf életének egyszercsak vége lesz. Mindenki számára ez a szabadulást jelentené, de Pengeként belebetegszik, hogy a kötés végéről hiányzik az embere. Amíg él a védenc, alig alszik, személyes vágyai a háttérbe szorulnak, és nehezen viselik, ha eltávolítják a közeléből. A halála egyenesen végzetes.
Durendal remek kardforgató, első a Pengék között, természetes, hogy a király magához köti, amivel valószínűleg Durendal életét menti meg. Aztán megkapja élete egyik legkalandosabb feladatát: el kell hajóznia a Pengéjével (Farkasmaróval) és egy inkvizítorral a világ végére, hogy visszaszerezzen egy régebbi Pengét (Örökkétig), akiről úgy hírlik, halhatatlanná lett, és ha lehet, hozza el a bölcsek kövét is.

Nem épp tipikus fantasy. Van benne mágia, de csak nagyon érintőlegesen: pl a megkötés rituáléja a Vascsarnokban a szellemekkel és a halál leheletével, vagy a fehér süveges nővérek, akik kiszagolják a mágiát, de a király körüli bürokraták is élnek bűbájjal, viszont egyik sem az a megszokott mágiagyakorlás, amit vártam. Nagyjából olyan természetességgel lehet varázslatokat venni arra alkalmas személyektől, mint a zöldségesnél egy kiló paradicsomot, csak jóval drágább.
Klasszikusan kalandosnak sem nevezném. Duncan nem pazarolja a papírt, hogy holmi unalmas sivatagi menetelésről vagy hosszú hónapokig tartó hajóútról írjon. Útra kell kelniük, hát elindulnak, aztán "800 nappal később" meg megérkeznek., a többi úgyis csak szócséplés lenne, hiszen a lényeg majd most jön.
Samarindáról kimerítő leírást kapunk, de csak célratörően: Durendal és Farkas egyetlen percig sem felejti, hogy miért is vannak itt.

Nem mondom, hogy csupa váratlan fordulat és csavar a könyv, de időnként kellemes meglepetést okozott, hogy nem a megszokott és biztonságos mederben folynak az események, és a karakterek sem mindennaposak. Ami egy kicsit zavart, hogy eléggé elnagyolt az ábrázolásuk, ami a mellékszereplőknél jól jött, mert a felskiccelt jellemek ellenére elég jól megkülönböztethetőek, de a főszereplőkben sem mélyülünk el túlzottan, viszont én meg kíváncsi lettem volna a gondolataikra, érzéseikre. De ez nem befolyásolja, hogy le se bírtam tenni a könyvet, annyira bevonzott ez a világ a Pengékkel meg a furcsa harcokkal.

Szinte szó szerint úgy jártam a könyvvel, mint PL: megláttam a borítót, tejóisten, mi ez a gagyi, és már tekertem is tovább. Kellett hozzá idő, hogy elkezdjen érdekelni, mert szegény könyvvel rútul elbántak a grafikusok. Amit láthatunk, egy igen fontos jelenet a könyvből, nade meg lehetett volna ezt csinálni rendesen is. Olyan érzésem van, mintha valami kocsmatölteléket a falra tűztek volna egy bunyó során, pedig egy zsenge, harca képzett ifjút kellene ott látnunk a megkötés közben. Talán a háttér nem rossz, de csak mert alig látni belőle valamit. De ne riasszon el senkit ez az elcseszett külső, szerencsére a történet kárpótol mindenért. Garantáltan le fog kötni mindenkit, egyébként meg minél többet nézem ezt a fickót  a képen, annál cukibb lesz. ;) (Mondjuk az eredeti nagyon unalmas, ez legalább emlékezetes Viszont mire a könyv feléig elértem, már a borítót is imádtam, mert teljesen beleszerettem a könyvbe. :D)
A lényeg belül van, az pedig egy klasszikus lovag-fantasy (nem tudom, van-e ilyen meghatározás, de akkor mostantól van), ahol a legfontosabb érték a hűség, a király személye, és az összetartozás, még ha megkötés által is. És időnként felcsillan egy kis morbid humor is, amit azért is nagyon élveztem, mert mindig váratlan volt, és mindig oda nem illő.
Durendal és Farkasmaró remek társaság volt, Kromman inkvizítor pedig minden igyekezete ellenére rendkívül szórakoztató. Örökkétig története kegyetlen, de nagy kedvencem lett a fickó. De nem csak ők, az egész történet úgy, ahogy van, baromi jó. Olvassátok!