Két krimi

Tana French - Hallgatag erdő

Nagyon élveztem. Egészen újszerű az írásmódja, vagy lehet, hogy csak nekem új, de nem igazán szokták így felépíteni a krimiket.
Adva van egy réges régi eset, ahol eltűnik három gyerek, majd az egyikük megkerül. A másik kettőnek abszolút nincs nyoma, még évekkel később sem, a megkerültnek pedig, úgy tűnik, totális amnéziája van az eseményeket illetően.
Ez a srác a narrátorunk, az egyik nyomozó, aki kap egy nagyon hasonló ügyet ahhoz, amiből ő régen megmenekült, sőt, egészen konkrét nyomok kerülnek elő a régi ügyhöz is. Ez okoz némi galibát, de azért van társa az embernek, hogy az ilyesmi elsimuljon.
A történetet, a többi szereplőt egészen végig ő tolmácsolja, és ez talán az első krimi, ahol sokkal több szó esik mindenféle lelki nyígokról, éppen aktuális érzelmi állapotokról, emberi kapcsolatokról és viszonyrendszerekről, mint magukról a gyilkosságokról. Pszichopata szereplő természetesen kötelező kellék, mint ahogyan a családon belüli erőszak is.
Olyan nagy meglepetést nem okozott az ügy lezárása, közben azért le lehet venni, ki miben bűnös, de ettől függetlenül nagyon izgalmas volt, ahogy felfejtik a szálakat.

Peter Swanson - Egy gyilkosság ára

A legvége egy az egyben French-koppincs, és talán azért érzem így, mert nem sokkal egymás után olvastam a két könyvet, de nem hiszem. És a végén jöttem rá arra is, hogy nekem ez nem tetszett.
A váltott nézőpontos elbeszélés jó ötlet, ha egyébként érdekesek a szereplők. Amikor itt kinyiffant a maszkulin vonal, meghalt a történet is, mert maradt két pszichopata picsa, az egyik hülyébb, mint a másik, és pár bűntény, ami így halmozottan elég életszerűtlen volt.
Tény viszont, hogy az író jól megcsavarta a történetet, főleg a legutolsó lapon a levéllel, ahol végülis felröhögtem megkönnyebbülésemben, hogy mégiscsak van igazság, még ha egy vicc is az egész könyv.

Van viszont egy apróság, ami az első könyvnél apróság volt, viszont a másodikban már sok volt a jóból: a csodagyönyörűséges pszichopata nőkből a végére már egy kicsit elég volt. Egyébként is herótom van a tökéletesenszépséges nőktől meg pasiktól, de hogy itt mindegyiket csak megvédeni meg megfektetni akarta az összes nyomozó, miközben halálos vagy majdnem halálos szerelembe estek velük, hát az már na.
Sajna a valóság ettől kiábrándítóbb, néha csodálkozom is, hogy a rém feljönne a bányából érte, olyan ronda, és fiatal férfiak sorra vetik magukat a karjaiba, ezzel a halálukba. Ennél már tényleg hihetőbb (pedig mennyire nem így van), ha egy szépséggel teszik ezt, de baromi egyszerű a szépséggel manipulálni. Az a művészet, amikor rondán megy ennél sokkal jobban. De úgy tűnik, az már kihívás az íróknak.