Kedvenceim, meg a majdnemek

Időnként visszanézem a régen olvasott könyveim listáját a GR-en. Nagyjából csak azokat vezetem ott, amiket a blogolás óta olvastam, de még ebből az időszakból is kimaradt pár év. Érdekes látni, hogy fordultam el bizonyos műfajoktól és íróktól, hogy aztán egy egészen másfajta irányt vegyek mindkét téren. Azt hiszem, ez az a helyzet, amikor az ember igyekezne formálni önmagát, csak aztán valami ellenáll benne, és végül mégsem úgy sikerül, ahogy először gondolta.
Vannak régi kedvencek, akikre szívesen emlékszem vissza, de egészen biztos, hogy mostanában nem fogom őket elővenni, bármennyire is vonzó az érzés, amit társítottam hozzájuk.
Ilyen pl. Joanne Harris, Ferrante, Barbara Erskine, Elizabeth Kostova, vagy Anita Diamant. Nem sikerült elvinniük a női irodalom felé, nem tudták elérni, hogy ráálljak erre a vonalra, és egymás után olvassam a komolyabb vagy romantikusabb történelmi regényeket, vagy az emészthetőbb szépirodalmat, még akkor sem, ha az misztikával vagy bármi mással van körítve.

Az én világom Mark Lawrence és Abercrombie. Meg Dan Abnett, Erikson, és a hype-tól megfosztott Martin. Leválasztom róla a filmsorozat keltette őrületet, és akkor nagyon tudom szeretni. Richard Morgan meg Blake Crouch, S.A. Corey, Lauren Beukes, Alastair Reynolds, On Sai. Stabilan megvannak ők már évek óta, Crouch az egyedüli, aki még nem olyan régóta.
Ilona Andrews, aki frissen csatlakozott a kevésbé darkos társasághoz Moning, Carriger, Frost és Chance mellé.
Nehéz új kedvencet találnom, pedig keresem, csak valami mindig hibádzik. Legtöbbször az 'egészen jó volt' kategóriánál maradnak meg a könyvek, ahol simán jöhet bárki mástól a következő mindenféle hiányérzet nélkül. Ők viszont elérték, hogy azonnal akarjak tőlük mindent, bár tény, hogy most az uf-hez (Moning és tsai) nincs türelmem.

Van pár sorozat, amire azt hittem, kedvenc lesz majd.

Peter V. Brett Démon-ciklusa nem tudott beszippantani, pedig nagyon próbálkoztam. Lazulós könyvnek jó lenne, de ahhoz meg túl hosszú, és hosszútávon nem köt le.
Brian McClellan Lőpormágusát is úgy tettem le, hogy jajdejó, új kedvenc, de végül nem érdekelt még annyira, hogy folytassam. Lehet, hogy hamarosan, lehet, hogy sosem.
Brent Weeks-ért rajongani akartam, de végül nem kapna a listában egy gyenge közepesnél jobbat. Eltörpül a többiek mellett, nem hozza, ami kell nekem.
Laurel K. Hamilton is úgy indult az Anita Blake-kel, hogy ez majd mindent tarol, de nem tarolt semmit.
Brandon Sanderson Ködszerzetével úgy ültem le, hogy végre egy baromi jó könyv (állítólag), amit szinte a végtelenségig tudok majd olvasni, olyan hosszú. Hát. Ha 200 oldal alatt sem érzem magam kényelmesen otthonosan a világában, akkor nem tudom, mikor.
Herman Kochtól szintél elaléltam az úszómedencés könyve után, és azt mondtam, idevele egészen, de a Vacsora feladta a leckét. Halál unalmas már az eleje is, a sok agymenéssel meg filózgatással, köszi szépen, inkább nem. (Bár ő műfajilag egyébként is kilóg az abszolút kedvenc kettősőmből, de ez persze nem gátolna semmiben, ha egyébként ledöntött volna a lábamról.)

Kevin Hearne éppen a peremen táncol. Míg Weeks-t pl. már nem szívesen vennék kézbe, annyira érdektelen lett, Hearne-ban még látok potenciált.
Aaronovitch Peter Grant-es sorija nagyon kellemes, szeretem olvasni, de nem lett nagy kedvenc, amit végülis sajnálok.
Gemmell is ilyen. Tudom, mikor kell kézben venni, mert tudom, hogy mit nyújt, mégsem sorolom a kedvencek közé. Nem áll mindenki más felett, egyszerűen csak szeretek időnként elmerülni pont abban, amit ad.
Lukjanyenko is majdnem kategória. Az Őrségért odavagyok meg vissza, de a többi... hát, az éppenhogycsak elmegy.

Vannak viszont önálló könyvek, amik örök kedvencek, és többször olvasandók, de nem feltétlen akarok az írótól mást is.
Valente Marija Morevnája. Nem lehetne rám építeni a hangoskönyv-bizniszt, de ahogy Béres Ilona előadja azt a pár fejezetet, az utolérhetetlen. Kár, hogy nem csinálták meg az egészet, nem csak olvasni élvezet, hanem hallgatni is. Sokszor jól jönne. Valentének van még a tündérvilágos mesekönyve, de az nem érdekel. Ami érdekelne, az annyira rétegirodalom még külföldön is, hogy itthon kizárt, hogy megjelenjen.
Ööö... nincs több ilyen. :D Valente a csúcs mindenben, a külön kategória. Vannak még jók persze, csak nem újraolvasósak. Az nálam szinte már bűnnek számít, annyi a könyv, amit el akarok olvasni, nem szabad újraolvasással időt töltenem. Kivéve a kedvencek, meg Valente.

Azt hittem, hogy fogok tudni majd újakat mondani, mert ezek csak úgy észrevétlenül belopóznak az ember életébe, de végülis nem jött össze, nincsenek új kedvenceim. Talán ha majd műfajt váltok, kerülnek elő, vagy kiadnak pár olyan sci-fit meg fantasyt, amit jó lenne magyarul olvasni, lesznek újak, de addig maradnak a régiek. (Amadea posztjától kaptam kedvet egyébként a kedvences bejegyzéshez.)