Renee Rosen - Babaarc

A tizennyolc éves Vera Abramowitz elhatározza, hogy kitör a szegény környékről, ahol gyermekkorát töltötte, és sokkal izgalmasabb életet fog élni, mint az őt egyedül felnevelő édesanyja. Rövidre vágatja a haját, és a térdét látni engedő ruhákban, vastagon kirúzsozott ajkakkal beleveti magát a chicagói éjszakába. Ilyenkor a nappal gépírónőként dolgozó lány vad charlestont jár, és csinos pofikájával kiérdemli a Babaarc becenevet.
Álma hamarosan beteljesülni látszik: egyszerre két fiatalembert is meghódít – az egyik egy jóképű és gazdag bártulajdonos, a másik nem annyira gazdag, de annál sármosabb szerencsejátékos. Mellettük végre bejut abba a csillogó világba, amelyről mindig is ábrándozott. Úgy gondolja, legnagyobb problémája az, hogy a két férfi közül melyiket válassza. Ám egy nap rádöbben, hogy mindkét szeretője gengszter, ráadásul két szemben álló banda tagjai. Vera váratlanul a szesztilalom idején kirobbanó gengszterháború kellős közepén találja magát – az Al Caponéval szemközti oldalon.

Elég vegyesek az érzéseim. Egyfelől ott vannak a '20-as évek, a maffia kora, szesztilalom, ami egy nagyon érdekes korszak. Általában az eseményeket inkább csak kívülről látjuk, ahogy a bandák próbálnak minél nagyobb hatalomhoz jutni, és a nyomukban járó hullák elvesznek az események sodrában, amolyan ez is útban volt, most megszabadultak tőle módon.
A Babaarc megmutatja, milyen az, amikor valaki gengsztercsaládhoz tartozik,és a jólétért cserébe felvállalja, hogy mindennek dacára a férje jó ember, és ha beindulnak az események, jön a stresszelős korszak, amikor hullanak körülöttük a barátok, ami egészen a saját családig gyűrűzik.
Ezzel a részével minden rendben.
Amivel gondom volt, hogy igazából semminek nem éreztem a súlyát. Lett volna itt drámaiság rendesen, de Babaarc gondolatai annyira önmaga körül forogtak csak, hogy nem hagytak teret senki másnak. Szerencsésebb lett volna ezt külső elbeszélő módban megírni, sokkal nagyobbat ütött volna. Így megismertük Babaarcot (amit én mondjuk szívesen kihagytam volna), az általános női problémáival. Égő a vágóhíd, mert véres és büdös, ő nem akar ebből élni. Oké, megértem. Elmegy gépírónőnek, albérletbe költözik, másodállásban ékszereket mutogat körbe magán rendezvényeken, és közben arról a világról álmodozik, akiknek ezeket bemutatja. Jön az egyik herceg, megmenti.
Mivel erős és öntudatos nő, természetesen kocsmákban részegedik le, ott is lesz egy herceg, aki kimenti a razzia karmai közül. És innentől kezdve Baba eközött a két herceg között ingázik, minden józan ész ellenére. Ez a szál nekem abszolút nem jött be. Mivel a két herceg két ellenséges banda tagja volt, azt hihetnénk, hogy egyszerűbb volt így bemutatni a szembenállást, de nem kerültek elő ilyesmik, azon kívül, hogy úristen, egy északi bandatag felesége vagyok, és egy délivel kefélek, mi lesz ebből, jaj nekem. Szóval tipikus.

A többi viszont nagyon jó volt. Egy csomó létező gengsztert felvonultat, valós eseményeket vesz elő, (annak sztem semmi jelentősége, hogy egy-két hónapot csúsztatja az időben a történet miatt), és teljesen tudta hozni a korhangulatot és a gengszterlét fílingjét. Örülök, hogy a rasszizmust kereső olvasók nem találtak rá a regényre, mivel itt azért elég rendesen kettéválnak bizonyos dolgok. Eleve az északi és a déli oldali maffiaág, aholis az északiakhoz a zsidók tartoztak (még az is zsidónak vallotta magát, aki nem volt az), a déliekhez meg az olaszok. Irtották egymást rendesen, de persze mivel Babaarc az északiakhoz tartozik, igazán nagy tragédiát akkor kezdhettem érezni, amikor közülük kezdtek el meghalni egyre többen.
Egészen addig, amíg el nem jött 1929.02.14, a Valentin-napi mészárlás, ahol Al Capone bandája megsemmisítette az északiak vezetőit, felszámolva ezzel magát az északi ágat is (és megszüntetve Baba dilemmáját a két hercege között).
Sajna igazán nem láthatunk bele az eseményekbe, egy feleség nem túl sok dologról tudhatott, úgyhogy kimaradtak a háttérszálak, a valódi maffiózó-lét, az ügyletek bonyolítása, az emberek mozgatása, de arról mindent megtudunk, hogyan töltötték a napjaikat az otthoniak: bevásárlással, leginkább. Előkerül pár apróság is: pl. milyen zenészeket, bandákat hívtak meg a táncos estekre, amiket akkoriban szokás volt rendezni bizonyos körökben, felbukkan néhány híres színész is, és az a fura szokás is, hogy akik kinyírják egymást, feltétlenül ott lesznek a másik temetésén, rengeteg virággal, és erre külön virágüzletet tartottak fenn, bandáktól függetlenül. Arra nem kapunk magyarázatot, honnan ered a szokás, és miért teszi ilyenkor egy rakat zsaru is a tiszteletét a gyászolóknál (persze, sejteni lehet), ez egyszerűen így szokás, mondá az egyik szereplő.
Volt egy dolog, amin viszont megütköztem, nekem kicsit hihetetlen, de az amcsikból bármit kinézek. Bárki sétálhatott egy Thompsonnal a kezében, de ha egy coltot találtak a zsebében, lecsukták tiltott fegyverviselésért.

Így átgondolva, hiába élveztem annyira az olvasását, mert nem tagadom, élveztem, de sajna legalább annyi hiányossága van a  regénynek, mint pozitívuma. Egy olvasást mindenképp megér, nem érzem utólag sem felesleges időtöltésnek, csak azt gondolom, lehetett volna ez sokkal jobb is.

képek innen és innen.