Ez a Szindbád nem az a Szindbád. Nem a Krúdy teremtette hős, hiszen nevét egyenesen a mesés Bagdad környékén utazva kapta; nem a múlt tűnt szépségeinek és asszonyainak, hanem tolvajok, csalók és gyilkosok nyomát keresi, és bár egyáltalán nem veti meg a zsírkarikás húslevest, kedvence a főtéri kioszkban árult olajban sült halfej.
Egy képzeletbeli, mégis gondos és színes vonásokkal megfestett város, Nyárliget a színtér, az idő pedig a nagyon is valós huszadik század, a húszas évektől kezdve egészen a második világháború végéig.
Szindbád, a friss diplomás nyomozó hamar tanúbizonyságot tesz képességeiről: logikája és emberismerete segíti, hogy minden ügyet sikeresen megoldjon. Csabai László könyvének nagy erénye, hogy egyik bűnügy sem az élettől elrugaszkodott fantáziálás, hanem nagyon is hihető esemény. Szindbád alakja pedig nem valamiféle szuperhős, hanem gyakorlatias és következetes detektív, akit a Közel-Keleten eltöltött gyermekkora és a távoli, egzotikus civilizációban szerzett tapasztalatai tesznek mégis titokzatossá. És, amint az minden jó bűnügyi történetben kötelező, a végéről nem marad el az igazán nagy csattanó sem.
Valószínűleg most méltatnom kellene a kortárs szépirodalmat, hogy képes annyira egyszerű és ponyva lenni, hogy még az én ponyva-krimin edződött szellemem is élvezni és értékelni tudja, de mondok én valamit: szerintem ez nem szépirodalom. Kétségkívül roppant igényes és választékos nyelvezettel íródott, köszönhető ez annak, hogy Csabai átvette a múlt század elején dívó stílt, amiben nincs semmi különös, csak nem a mai, agyonhasznált, lezser és nemtörődöm stílusban egymás mellé hajigált szavak jellemzik, hanem ízesség, pestiesség. Mondanám, hogy akkoriban az egyszerű emberek is olyan szavakat használtak, mint gseft, rabatt (találkoztam már ezzel a szóval a munkám során egyszer, de se előtte, se azóta, csak itt), impertinens, és a tirpák is kapott egy kevésbé degradáló jelentést; aztán hogy tényleg így beszéltek-e az alcsonyabb társadalmi osztályban is, hát tudja fene. Én elhiszem, hogy akkoriban voltak mindenki által használt szavak, amik mára már teljesen kikoptak a nyelvből, viszont ha valaki előveszi őket, minőségibb szöveget állíthat elő, mint a mai szóhasználatunkkal.
De még mielőtt úgy tűnne, hogy kissebbíteni akarnám a könyv és az író erényeit, gyorsan leszögezem, hogy ez egy remek könyv. Úgy szórakoztató, hogy közben valóban igényes, és mindenkinek csak javasolni tudom, hogy időnként vegyen ilyen szöveget is a kezébe, még ha meg is kell nézni a szótárban, kik voltak a virilisták. A történet szempontjából nincs jelentősége, csak egy kis élvezetes barangolás lesz ez a nyelvünkben és a történelmünkben.
Kicsit féltem a könyvtől, először ugye a szépirodalmi címke miatt, de gyorsan kiderült, hogy ettől nem kell tartanom, másodszor meg azért, mert ez nem regény, hanem egy novellafüzér: indulásától kezdve láthatjuk Szindbádot, hogyan lépked a nyomozói ranglétrán egyre feljebb. Egy idő után viszont el is lehet feledkezni a novellaságról, mert egységes története nincs ugyan, viszont rengeteg érdekes esetet elővesz Csabai, hogy aztán ezeken keresztül megmutathassa nem csak Szindbád detektív-tehetségét, de az akkori emberek életmódját, gondolkodását, világképét. Részletes leírásban részesülünk többek között a szénszállítás és tárolás módjáról és mikéntjéről, ki hogyan és hova rögzíti a lóvontatta járművét, hogy az nehogy megbokrosodván valami galibát okozva elügessen a szállítmánnyal, míg a két nehezék (a kocsis és a rakodó) bezsebeli a jól megérdemelt borravalót a még jobban megérdemelt kupica pálinkával.
Időnként Szindbád elmereng a múlton, összehasonlítván a mostot a bagdadi aranyidőkkel, amikor még a limonádé is abból volt, amiből lennie kellett, és a mézzel készült baklavának sincs itthon párja, természetesen. Időnként előkerülnek komoly történelmi összehasonlító elemzések is; minden tiszteletem Csabai Lászlóé, hogy ezt így, ilyen mondatokkal ilyen kontextusokban és ennyire tömören képes volt úgy a regénybe illeszteni, hogy a történethez ugyan sok köze nem mindig volt, de mégsem lógott ki belőle. És ugyan a nagy részükből egy kukkot nem értettem, de pont ez volt a szép benne: kibogozni egy olyan gondolatmenetet, aminek se az elejét, se a végét nem látom.
És talán pont ezért mégiscsak megérdelmi a szépirodalom címkét: okosabb a könyv, mint amit egy átlagolvasó egyszeri olvasásra képes lenne befogadni, mert bár lehet vitatkozni azon, hogy mi számít szépnek és mi ponyvának, ha képes a szellemet formálni, tanítani és ismereteket átadni az irodalmiság segítségével, az mindenképpen kiérdelmi nálam a jelzőt, még ha ezzel ellent is mondok az indító mondatomnak.
Ezzel a könyvvel nem csak Szindbádot szerettem meg nagyon, de az írót is. Egyszerűen muszáj felnéznem rá mindazért, amit beleírt, ahogyan beleírta, hogy olyan örömet okozott ezzel a szöveggel nekem, hogy arra eszméltem, mosolygok olvasás közben.
Még szép, hogy fenyegetem. Rendőr vagyok, nem kedvesnővér.
0 Megjegyzések