Dave Eggers - A Kör

A Kör, ahol jó dolgozni, megbecsülik az embert, mert akárki nem kerülhet oda. Tudnia kell valamit, amit más nem, különlegesnek kell lennie, de ha mégsincs olyan zseniális tudása, ami a Kört előrébb mozdítaná, akkor jó katonának kell lennie, aki szolgálja a rendszert, él vele, és hagyja, hogy éljenek vele.
A Körnél ugyanis nem csak a munka a fontos. Van egy monitorja az embernek arra, hogy végezze a munkáját. Idővel ez szinte mellékessé is válik. Egy másik monitorja, hogy a belső kommunikációt követni tudja a saját csapatával, és hogy elérhető legyen a számukra. Egy harmadik monitor a "közösségi részvételre". Vagyis a tízezer munkatárs éppen aktuális, múltbéli, és még régebbi agymenései, reagálásai, fényképei, élményei, véleményei, úgy effektíve mindenről. Egy negyedik az új munkatársak segélykéréseit közvetíti. Értékelnek az ügyfelek. Ha jó vagy, kapsz 100 pontot a 100-ból, akkor boldogság van. Ha csak 92 pontot ad az ügyfél, mert rossz kedve van, újabb körkérdés, újrapontozhat, és végül ad 100-at, csak hagyd már békén a hülyeségeddel. De boldogság van. De csak akkor. És boldognak lenni fontos.
De nem csak melóból áll az élet, ott van másik 9999 kolléga, aki mind szeretne érvényesülni, és kiteljesíteni önmagát. Úgyhogy ha véletlenül egyszer leírtad valahova azt a szót, hogy Portugália vagy Japán, és valaki estet szervez Tokióról vagy Ermesindéről, ott a helyed. Megjegyzik, ha nem reagálsz. Igaz, ott van másik 9998 ember, de ha elmulasztod az estet, abból bizony sértődés lesz.
Egy ilyen cégnél, ahol az emberre is figyelnek, és igyekeznek kiszolgálni minden igényt, még külön lakópark is épül, ha esetleg valakinek kedve támad ott maradni éjszakára, van saját könyvtára, sportcsarnoka, parkja, rendezvényei, koncertjei, vagyis ott a világ a lábaid előtt, és ha te mégis hazamész a szüleidhez hétvégére, bizony raporta fognak hívni. Van-e valami probléma. Esetleg elégedetlen vagy. Miért nem vagy a rendezvényeken? Ott voltál? Dehát nem posztoltál róla, mi volt ennek az oka? Titokzatos vagy, szeretnének jobban megismerni. Beteg az apukád? Igazán sajnálatos, de miért csak 25 percet töltöttél el a cirkuszi esten? És miért nincs erről fényképes visszajelzés? Miért nem vagy rajta mások fényképein? Különös vagy, ismerkedjünk meg egy kicsit mélyrehatóbban. Mert nekünk, a munkáltatónak, fontos vagy. Nem is vagyunk munkáltatók, ez borzasztóan pejoratív, nevezzünk inkább baráti közösségnek. Vagy inkább egy nagy családnak. Látod, nem kell a folyóra menned evezni, építünk neked saját folyót saját evezőpályával.
Közben, játszva és szinte mellékesen, fejlesztünk. Keresőmotorokat alkotunk. Algoritmusokat ahhoz, hogy mindent összeszedjen, amit valaha leírtál, csillagoztál, mélben-cseten-akárhol üzentél. Mert meg akarjuk könnyíteni mindenki életét, az ebédrendelésen át az utazás megtervezésétől kezve a randira való felkészülésig. Mindent kézben tartunk. Amit még nem, majd arra is írunk programot. Neked csak az a dolgod, hogy minél magasabb legyen az értékelési rátád, és hogy jelen legyél. Válj közösséggé. Oszd meg, és olvaszd be.

Borzasztóan ijesztő, de azt hiszem, a netezők olyan 98-ának nem lenne vele gondja. Ha nem elég extrovertált, akkor eljátssza, hogy az, mert csak így hiszi el önmagáról, hogy él. Tudod, ha nem posztolod ki, akkor senki nem gondolná rólad, hogy szoktál ebédelni.
Szerintem a net egy szuperjó dolog, csak rossz kezekbe került. Hogy azt kell nézni, ahogy emberek a ráncos seggüket napoztatják a tengerparton, már megszoktam, ahogyan a mindennapos közös étkezéseket is. Azt viszont még nem sikerült feldolgoznom, hogy a facebookon köszöntik fel a gyereküket szülinapjukon, névnapjukon, ballagáson, akik egyébként még kiskorúak, és velük élnek. WTF. (Oké, nem igaz teljesen, a vacsorázós-nyaralós embereket kerülöm, igazából alig van az ismerősem között, akiket face-to-face irl ismernék. Jobb ez mindenkinek.)

Ez a könyv tökéletes lenyomata annak a torz értékrendnek, ami manapság a világot elnyelni látszik. Látom a méljeimben a próbálkozást. Rendeltél tőlünk Nima, kedvencet tettél fel, ami mi most sokkal olcsóbban adunk, gyorsan vedd meg, amíg akciózzuk. Az a baj, hogy jó a memóriám. és pont annyiba kerül a csökkentett ára, mint amikor két hónapja polcra tettem teljes áron, csak most az alapára több, mint a duplája. Konkrétan sikerült hülyének nézniük, de el tudom képzelni, egy-egy ilyen akció hozhat akár a konyhára is rendesen. Lehet mondani, hogy még gyerekcipőben jár az algoritmus, épp tesztelés alatt van, hát istenem, nem lesz az mindig úgy, hogy mindenkinek lesz saját memóriája. Az is megy majd a közösbe, átírhatóan.
Érdekes látni, hogy a főszereplő micsoda lelkesedéssel veti bele magát a melóba. Ha az embert megbecsülik, és jó fizetést kap, van előrelépés és perspektíva, meggyőződés, hogy szükség van a munkájára, az az alkalmazott nagyon jól fog teljesíteni. Lehet nyomás alatt tartani, elvárásokat támasztani. Viszont ha mindezt a szabadidőre is kiterjesztik, ahhoz már agymosás kell, egy másfajta nyomásgyakorlás. Ott már elő kell venni a lelki terrort, és falra szegezni a bűnöst, amiért kényelmetlen helyzetbe hozta a portugál est szervezőjét, és három üzenetet is figyelmen kívül hagyott. Főhősünk, Mae, nem veszi a lapot, hogy ezzel valami nem oké, de ügyesen is csinálják, az egész bele van bújtatva a munkahelyi légkörbe, és hogy szinte Mae kér bocsánatot, amiért bunkó módon nem ért rá leveleket olvasgatni szabadidejében.
Szerintem sokunknak ismerős a "csapatépítés". Láttam már sok fajtáját, volt, ami tényleg kellemes időtöltés volt, volt olyan, ami csak szenvedés egy csomó gyökérrel, akikkel magamtól egészen biztosan nem töltöttem volna el fél percet sem. Kicsit tágítsuk ki a perspektívát, és képzeljük el, hogy 10ezer ember igényére kell odafigyelnünk. Átláthatatlannak tűnik, de ott vannak  a képernyők, az üzenőfalakkal, egyszerűen csak az a dolgunk, hogy olvassunk, jelentkezzünk, vegyünk részt, és dokumentáljuk a részvételt. Ha mi el is felejtettük, hogy voltunk Portugáliában, a net egészen biztosan nem felejt.
Maen látjuk, ahogy egyre jobban beszippantja a virtuális "valóság", úgy távolodik el a valódi valóságtól, az emberektől, akiknek nem elég egy odabökött szmájli, mert beszélgetni szeretnének, jól érezni magukat, és nem érti miért maradtak meg a kőkorban, és mi a baj velük, hiszen minden olyan remek az online-ban, csupa lehetőség és boldogulás, amit vétek kihagyni.

Az, hogy egy kommunikációs platform fegyverré vált, valószínűleg látható volt előre. Ha valamit a népre engednek, legyen az a net, egy vírus, valami műszaki cucc vagy egy eszme, az soha nem történik véletlenül. Eggers tűpontosan bemutatta, mire képesek a nagyvállalatok, ha értő kezek irányítják, mire képes a net, ha valaki ostoba, mennyit ér az információ, és talán sikerül elgondolkodtatnia az olvasókat, hogy nekik maguknak mennyit érnek az infók.
Nem mondanám merésznek a könyvet, nincs benne semmi újdonság, sőt, ezeket a dolgokat lehet tudni és érteni, persze, kell hozzá egy kis távolság a netes léttől, de az alapvető szokások mindenki szemét kiszúrják.
De mindennek két oldala van, az átláthatóság lehet akár hasznos is, a nyomkövetés is, a bekamerázott világ is, és nekünk, akik féltik a magánéletüket, akik nem akarnak semmiféle virtuális vagy ránk erőszakolt közösséghez tartozni, és akik ragaszkodnak ahhoz  a jogukhoz, hogy nemet is mondhassanak, és ezért ne legyenek pellengére állítva, szóval nekünk ez egy ijesztő jövőkép. Egyelőre még adva van a lehetőség, hogy elhúzódjunk a világ elől, de biztos vagyok benne, hogy eljön a pont, amikor ez deviáns magatartás lesz, amiből ki kell gyógyítani az embert, hogy hasznos és látható tagja legyen a világnak, ami akkor már mindenkinek természetes lesz kamerástól-csippestől-mikrofonostól-videóstól, és nem fog megütközést kelteni, ha a világ másik feléről valaki bekukkol a hálószobába, vagy megkritizálja az olvasott könyvet.

Jó hosszan írtam a könyvről, mert... nem tudom, miért. Azt hiszem, az én gondolataimnak semmi jelentősége, erről, vagy bármi másról, mert nem bír formáló erővel, és egy ideje már zavar ez a kettősség, hogy írok, csak mi a fenének, ott vagyok a virtuális térben, csak értelme nincs neki. Írok, mert grafomán vagyok, és van fb-om, mert van a lányomnak is. Azt hiszem, ez a két dolog tökéletesen megmutatja, hogy annak a jövőképnek abszolút realitása van, ahol mindenki a háló szolgája lesz, ki ezért, ki másért, mert valami miatt ott lesz, és lehet vele számolni.

És egy kis irónia a végére a bloggerlétből. Nyilván szeretném, hogy olvassanak, a Google meg is mutatja nekem, hányan kattintottak.
Ennyit.
Látunk egy számot, amit szeretnénk feljebb tornázni, de a mögötte levő eredményre már nincs hatásunk. Elolvasták? Elgondolkodtató volt? Akart reagálni, csak inkább nem, mert volt fontosabb dolga, vagy nem ért egyet semmivel, csak inkább nem rongálta a saját idegeit (se)? Fontos a reakció, vagy ez csak egó-legyezgetés? És még sok-sok kérdés, amire nincs válasz, és sok-sok kérdés, aminek a felvetése akár bántó is lehet, vagy épp vigasztaló, vagy vicces.
Konklúzió? Marha sok időm elment erre a posztra, hogy értelme volt-e, az kétséges. Nekem ez a megfogalmazott konklúzió a könyv üzenete is. A sok teperés, a rengeteg elfecsérelt energia, a látszat erősítése - a semmiért.

A TITOK HAZUGSÁG.
A MEGOSZTÁS TÖRŐDÉS.
A FÉLREVONULÁS LOPÁS.
Mae, a huszonéves lány még csak pár napja dolgozik álmai munkahelyén, de máris teljesen átalakult az élete. Mihez kezdjen ezekkel a tapasztalatokkal? Dave Eggers sokkoló konkrétsággal rajzolja meg napjaink szép új világ-át. A Kör fiatalos, menő kaliforniai szoftvercég, amelyben nem nehéz ráismernünk a Facebookra vagy éppen Google-re. Lelkesedésük és profizmusuk pillanatok alatt elhozza a tökéletes modernizációt - de mi a helyzet a privát szférával és az egyéni szabadságjogokkal? A Kör dermesztő víziója közelebb van hozzád, mint gondolnád.
"Este tízre Mae végzett a teljes céges üzenet- és felhívástömeggel, és áttért saját külső postafiókjára. Hat napja nem nyitotta ki, és most látta, hogy, csak az első napon száztizennyolc levele érkezett. Úgy döntött, ezen a sorozaton is átrágja magát, a legfrissebbektől visszafelé. A legújabb üzenetben egyik egyetemi diáktársnője számolt be arról, hogy gyomrára húzódott az influenza, majd hosszú levélfüzér következett, amelyben némelyek gyógymódokat ajánlottak, mások sajnálkoztak, megint mások fényképeket küldtek, hogy felvidítsák a beteget. Mae lájkolt két fotót, három hozzászólást, posztolta saját jókívánságait, és átküldte a Rókázó Sally című szám linkjét. Ez újabb ötvennégy megjegyzésből álló folyamot indított el a dalról meg az együttesről. Valaki azt írta, ismeri a banda basszusgitárosát, akit aztán be is vont az eszmecserébe. Damien Ghilotti, a basszusgitáros most Új-Zélandon hangmérnökösködik, de örül, hogy a Rókázó Sally még ma is megdobogtatja az influenzások szívét. Bejegyzése minden résztvevőt felvillanyozott, százhuszonkilenc új poszt jelent meg, amelyekben mindenki örvendezett, hogy az együttes basszusgitárosáról hall, és a láncolat végén meghívták Damien Ghilottit, hogy ha kedve van, játsszon egy esküvőn, vagy látogasson el Boulderbe, vagy Bath-ba, vagy Gainesville-be, vagy az Illinois állambeli St. Charlesba: ha bármikor arra jár, szívesen látják éjszakára meg egy házias vacsorára. St. Charles hallatán valaki megkérdezte, nem hallott-e valaki az ottaniak közül Tim Jenkinsről, aki Afganisztánban harcol; tudtak egy illinois-i srácról, akit agyonlőtt egy rendőrnek álcázott afgán felkelő. Hatvan üzenettel később a válaszolók kiderítették, hogy az egy másik Tim Jenkins, nem St. Charlesból, hanem az illinois-i Rantoulból. Általános volt a megkönnyebbülés, ám az üzenetláncot hamarosan az afganisztáni háború hatékonyságáról és általában az amerikai külpolitikáról szóló sokszereplős vita uralta el, győztünk-e Vietnamban, Grenadában, sőt a második világháborúban, vagy nem, képesek-e az afgánok az önálló kormányzásra, mi a helyzet a felkelőket finanszírozó ópiumkereskedelemmel, lehetséges-e bármely vagy minden tiltott drog legálissá tétele Amerikában és Európában. Valaki szóba hozta a marihuána jótékony hatását a zöldhályog kezelésében, másvalaki megemlítette, hogy a szklerózis multiplexben szenvedőknek is használ, mire lázas eszmecsere kezdődött három olyan résztvevő között, akinek szklerózis multiplexes rokona van. Ekkor Mae úgy érezte, sötét fellegek gyülekeznek a feje fölött, és kijelentkezett."